Szolnok Megyei Néplap, 1970. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-20 / 195. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1970. augusztus 20. Reggel óta kísérgetem Évát. Másoknak: távolba szakadt hazánkfia. Nekem: első szerelmem volt. Húsz esztendővel ezelőtt. Alakra nem sokat változott azóta, az idő inkább megszépítette, kiteljesítette az egykor csupa kéz-láb bakfislányt. Valahogy mégis idegennek tűnik. Másnak, mint ahogyan az emlékezetemben megőriztem. * — Még nem mondtál semmit arról, mi volt odabenn, a szerkesztőségben, amíg vártam rád — kérdezi egy csipetnyi szemrehányással a hangjában. — Én az igazat írtam. Csakis az igazat. — Abban nem kételkedem — teszi a kezemre a kezét. — Csak hogy az igazság nem független az emberektől... — figyelmeztet és nem sejti, hogy ugyanazt mondja, mint a riport megjelenése előtt Pálmai, az olvasószerkesztő. — Nézd, Éva — magyarázkodok rövid gondolkodás után —, az ügy látszólag egyszerű és mégis sokkal bonyolultabb, mintsem gondolKellemetlenség? Az, hogy Pálmaival szembe kerültem, már nem bánt. Kezdetben szerettem volna még felpofozni, hogy észhez térjen és újra az legyen, aki volt, de aztán rájöttem, már hiába minden. Az autóját már nem Pálmai vezeti, hanem az autó vezeti őt. Papíron még mindig ugyanazt a szekeret húzzuk mind a ketten, de valóban mind a ketten húzzuk? Hogyan fogalmazzam meg mindezt Évának? — Mondd, te kommunista vagy? — fordít Éva váratlanul a beszélgetésen. Ez meg hogyan jutott az eszébe? Ennyire nyíltan, szemtől szembe legalább évtizede nem kérdezte tőlem senki. Jó lenne tudni, Éva milyen feleletet vár? — Az vagyok — közlöm vele magyarázat nélkül, s rábízom, beéri-e a válasszal, vagy sem. — Már akkor is az voltál, amikor a választási plakátokat ragasztottad? — faggat tovább. — Te még emlékszel rá? — csodálom és bámulom és ismeretlen jóérzések kerítenek a hatalmukba. — Gyerek voltam, te is tudod. — Akkor miért csináltad? Mit mondhatok erre, több mint két évtized után? Ha juthat ugyanoda, ahova én, aki nem kommunista. Mit értene meg mindebből Éva? —Nos? —nógat a válaszra. Hinni azért mégis csak kell valamiben. Ha másban nem, legalább az életben, amelynek napjai tőlünk függetlenül is követik egymást. — Az ember az életért él, Éva. A nyugalomért. Szexetek nyugodtan élni. Talán ezért... Ellentmond;, — Aki darázsfészekben nyúlkál, az nem élhet nyugodtan ! — Tévedsz, Éva. Ez is a nyugalomhoz tartozik. Csak akkor nyúlkálhat az ember a darázsfészekbe, ha amúgy, általában, nyugalom van. Azt hiszem, ezért az általános nyugalomért vagyok kommunista. Nem tudom, megértesz-e, de másként nem tudom megfogalmazni neked. Talán még önmagámnak sem. — Általános nyugalom? — csodálkozik. — Béke van huszonöt esztendeje. — Azt mondod, béke? — Nyugtalan béke, az igaz, de akkor is csak béke. És ezt az állapotot nem szabad elveszítenünk. PRUCKNER PÁL: TALÁLKOZÁS nád. Egy ember nem állta meg a helyét azon a poszton, ahová állították. Három- milliós mérleghiánnyal zárt a szövetkezet. — Az ilyen embert félre kell állítani — jelenti ki olyan természetességgel, mintha azt mondaná;, esik az eső. — Látszólag valóban eny- nyi az egész. Csakhogy ez ) az ember nem valahol a Holdon élt, hanem itt, közöttünk. Ha hibázott, mások szemeláttára tette azt. Az egyik megvonta a vállát, a másik nem mert szólni, a harmadik: ne szólj szám, nem fáj fejem s a negyedik megpróbálta leplezni a hibák sorozatát. — És akkor jöttél te és belenyúltál a darázsfészekbe. ■— Valahogy így történt. Tudtad előre, hogy darázsfészekbe nyúlsz? — Sejtettem. — És mondd, nem jobb a békesség? — Az ilyen békesség nem. — És most? — kíváncsiskodik tovább, pedig nem bánnám, ha békésebb témára kanyarodnánk. — Beperelnek? — Még nem tudom. Felhívták a főnököt. Elismerték, hogy a hiba megtörtént, de közölték azt is, hogy nem volt politikus kiteregetni az ügyet a nyilvánosság előtt. — Nem politikus? Nálatok már ez is politika? Hogy értik ezt? — Ezt kérdeztem tőlük én is: a legjobb politika. — Igazság?? — tűnődik Éva s ujjaival titokzatos jeleket rajzol az asztalra. — Tág fogalom. Vagy inkább: megfoghatatlan dolog. Ami pedig megfoghatatlan; azt mindenki úgy értelmezi, ahogyan akarja. Illetve ahogy az érdekei diktálják. — Néha a legjobb ügy is elakad. — A darázsfészekben.^ — A tekintete néma kérdőjel, amely válaszra vár. — Igen. valahol ott..i — Mondd, sok kellemetlenséged volt már a makacsságodért? — A makacsságomért? — hökkent meg furcsa kérdése. — Amiért olyan görcsösen ragaszkodsz a magad igazához. akkor kérdezi, gondolkodás nélkül rá vágom: mert a kommunistáknak győzniük kell a választáson. Apa mondta így. Miért kell győzniök? Hallottam, amikor anyának magyarázta: ha a kommunisták győznek, ebben az országban soha többé nem lesz munkanélküliség. És a gyerekeknek sem kelj elmenniök karácsonyi alamizsnáért a Tőzsde Palotába. Meg azt is mondta apa: azért, hogy soha többé ne éljünk a föld alatt, ne legyen háború, és ne legyen infláció és ne legyen úr és ne legyen szegény... Igen, akkor ezeket mondtam volna. De mit mondjak most? — Apának segítettem... — ez a válasz tűnik a legel- fogadhatóbbnak. — És most? A szenvedélyes igazságkereséseddel kinek segítesz? Ezen így még nem gondolkoztam soha. — Több fizetést kapsz érte? — vallat Éva. — Nem kapok több fize-' tést. — Nagyobb jogaid vannak mint a többieknek? — Nincsenek nagyobb jogaim. — Valami előnyöd azért csak van belőle? Valami kell, hogy odakössön, ami több, mint hit, valami, ami kézzel fogható. Csak így tartozhat az ember valahová. — Nincsenek előnyeim —■' rázom a fejem, s mert Éva értetlen arccal mered rám, magyarázkodni kezdek. — Pálmainak például, az a kicsi, sima modorú ember, akivel a szobámban találkoztál, több a fizetése, mint nekem. Pedig nem párttag már. És autója is van, rólam pedig tudod, hogy nincs. Nem tudom, értesz-e, Éva? — Hobby? — Nem az. — Akkor micsoda? Hogyan magyarázzam meg anélkül, hogy ne értse félre, és ne is mondjak üres frázisokat? Húsz éve még könnyű lett volna megmagyarázni. A hatalom megszerzése, azután pedig a szerzett jogok megtartása. És tizennégy éve is könnyű lett volna a magyarázat. Akkor a tettek beszéltek a szavak helyett. Ma csak a hétköznapok munkájával bizonyíthat az ember. És az is elÉva hosszan eltűnődik. 1— Lehet, hogy igazad van — mondja ki sokára. — Azt hiszem, ez az, ami hiányzik belőlünk odaát, túl a tengeren. Az érzés, hogy valami önmagunknál nagyobb, fontosabb dolog is létezik. — Az embernek hinni kell valamiben. — Én inkább azt mondanám, ti tudtok valamit, amit mi nem tudunk megérteni, de ami megvéd benneteket a kétségbeeséstől, hogy az életetek felesleges. És ebben van valami egészséges vitalitás. Van reményetek és ez nagyon nagy dolog. Most rajtam a csodálkozás sora. — Mire van reményünk? — Nem tudom megfogalmazni pontosan. Talán arra, hogy egyszer majd valami bebizonyítja az igazatokat. Mi semmit sem hirdetünk, semmiért sem akarunk szenvedni, vagy lemondani, csak önmagunknak élünk. Mondhatnám úgy is; a saját személyünket tartjuk a legfontosabbnak, minden egyéb csak azután következik számunkra. És semmire sem jutunk vele. Többnyire feleslegesen halunk meg. És ebből az következik, hogy felesleges volt az életünk is. — Biztos vagy ebben, Éva? Kérdéssel válaszol. — Tudod te, hogy mi a mai ember legjellemzőbb vonása? Az a vágy, hogy minél több élvezetet sajtoljon ki az életből. És az élvezetek hajszolása közben elfelejt élni. Ma egv új autó a cél. holnap egy ház, aztán nyaraló a tengerparton, nincs megállás, mire az egyiket megszerzi, rohan a másik után. És nem hagy időt sem az igenlésre, sem a tagadásra. Feláll, megigazítja combközépig érő antilop-szoknyáját. — Ne politizáljunk, jó? Legyünk újra jókedvűek és vidámak. Ketten úgyis kevesen vagyunk ahhoz, hogy megváltsuk ezt a zaklatott felbolvdult világot. ígérd meg. hogy nem vitatkozunk többet. Holnap már utazom tovább. Ugye, megígéred? Szépvonalú szája körül ígéretes mosoly bujkál. Megadóan megfogom felém nyújtott kicsi tenyerét. Másnak távolba szakadt hazánkfia. Nekem: az első szerelmem volt. v JVUrti* iriut'W? fűioi/imk C ~ ü MEGGYES LÁSZLÓ: HORGÁSZOK PARDI ANNA: SZERELEM Kezeden semmivé hűtlenkedett már annyi kéz, szád érinthetetlen, néma mondái a mások csókjai, tekinteted bezáródik, mielőtt kinyílna mint a kalandok ajtónyílásai Ebben a világban, hol oly könnyű hűtlennek lenni tenyered közepibe ásom el életem, szíved dobogó földrengéseire építem házam, s arcod archeológiája nékem feltárul, s minden pillanatban szembesíthetők leszünk egymással, mint két ítélet a másik igazáról. FAZEKAS LAJOS: IFJÚSÁG Bárpult, magasszék. Gint iszunk. Frivol blúz feszül rajtad. — Én a férfikor ízét dicsérem... Füst-fanyar, fehér hamuba ásott, égő, röpke éj. Jazzdobzene, gitárzene-láva ömlik az éjben, ki az utcára. — A gyár komolyan nézi fiait; s kapujában régi őre hallgat, mint szobra ódon templomfalaknak. Nyegle ifjúság! — recsegik tömören az öregek kiket szúr a szavuk tőre. Erős ifjúság, — mondom, — erős a fa, mely virágát kihordja termőre! Megkerültek Finta Gergely franciaországi internálótáborban készített csontminiatúrái Lapunk hasábjain több ízben foglalkoztunk a túrkevei Finja Múzeum kiváló anyagával, a két Finta szobrásztestvér hagyatékával, amelynek legszebb darabjai láthatók a múzeum állandó kiállítócsarnokában. Olvasóink előtt nem ismeretlen az a tény sem, hogy az idősebb Finta Sándor hagyatéka Amerikából érkezett haza. A fiatalabb testvér, a Zádori Oszkár néven dolgozó művész kiállított anyagának jórésze pedig párizsi tartózkodása alatt készült. Most egy olyan anyagegyüttes került elő, amely Finta Gergely—Zádori Oszkár (továbbiakban művésznevén nevezzük) munkásságának jelentős tartozéka, és amelynek tartózkodási helye egészen a legutóbbi időkig ismeretlen volt. Zádori Oszkár az első, sikeres itthoni próbálkozások után 1906-ban ment ki Párizsba, hogy ott a nagy francia mester, Rodin mellett szerezze meg a szükséges plasztikai tudást. Nyolc esztendeig dolgozott a művész műhelyében. Rodin igen kedvelte a tehetséges, ragyogó formaérzékű „magyar”-t, akit nemcsak foglalkoztatott, hanem megbízásokat is szerzett számára. Az első világháború kitötrésekor a hadüzenet szembeállította Magyarországot is Franciaországgal. Minden kint élő, dolgozó, nyaraló magyart internáltak. Több kiváló tudósunk, művészünk sínylődött ekkor a hasonló sorsú más nemzetiségűekkel különböző francia internálótáborokban. Zádori Oszkárt a véletlen Noirmoutier-re, azaz a Fekete kolostor nevű táborba sodorta, ahol — többek között — Bárczi Géza, Németh Andor és Kuncz Aladár, irodalmi életünk több kiválósága is tengődött. Az itt eltöltött esztendők minden nyomora, az embertelen körülmények között folytatott önfenntartási harc, a torokszorító összetartás, egymás gyámolítása, a humánum millió példája egy egyedülálló irodalmi alkotásban maradt végül is az utókorra. Kuncz Aladár „Fekete kolostor” című dokumentum regénye az eseményekre, személyekre vonatkozó realitáson túl felejthetetlen irodalmi élményt nyújt az olvasóknak. A regényben jelentős helyet kap Zádori Oszkár szobrászművész, aki Párizs művészvilágából csöppent a legnyomorúságosabb körülmények közé, s aki az első napok depressziójából a kis közösség egyik támasza, vigasztalója lett. Késhez, bicskához folyamodva kényszert tette művészi álmait apró faragványok határai közé. A konyhából az udvarra kidobóit marhacsontokból készített művészi miniatűröket. Megfaragta régi, boldog életének dúskeblű szerelmeit, nevető múzsáit, egy-egy nő klasszikus, vagy bájos gyermek portréját, a saját nyomorúságukat jelképező fájdalmas Krisztus fejet, keresztet, az első, paradicsomi boldog emberpárt. Kuncz Aladár leírásából ismerjük Zádori tábori tevékenységét, emberi gyengéit, erősségét, különösségében is vonzó jellemét. A művész elkerült a Fekete kolostorból, fogsága további éveit egy tengeralatti kazamatában töltötte, 1919-ben érkezett haza Budapestre ő is, Kuncz Aladár is. A barátság megmaradt kettejük között, ezt bizonyítja az a tény, hogy 1920—21 fordulóján Kuncz Aladár kiállítást rendezett Zádori szobraiból, valamint a közös internálás alatt készített miniatűrökből, ö írta katalógusának igen szép előszavát is, valamint művészi munkásságát méltató kritikáját a Nyugat 1921. I. számában. Ismerve Kuncz Aladár igen szigorú kritikai tevékenységét, ez nemcsak barátságát, de Zádori plasztikai kvalitásait is bizonyítja. A most előkerült csontminiatűrök az eddigi kutatások szerint még egy ízben kerültek kiállításra az Ernst Múzeumban. A kiállítást és a miniatűröket pozitívan értékeli Lázár Béla, a katalógus előszavában. Zádori végülis 1936-ban leköltözik Túrke- vére. Itt dolgozik 1947-ben bekövetkezett haláláig. Hagyatéka néhány év múlva bekerült a túrkevei múzeumba, e csontfarag- ványok kivételével. Ezeket utolsó éveiben élettársának, Népessy Lucia énekművésznőnek ajándékozta. A miniatűrökről csak néhány terrakotta, valamint bronzmásolat volt a legutóbbi időkig a Finta Múzeum birtokában. A művésznő címe ismeretlen volt előttünk, s a legalaposabb kutatással sem sikerült nyomára bukkanni. Néhány héttel ezelőtt a Finta Múzeum igazgatója, dr. Győrffy Lajos levelet kapott dr. Boda Dezső ügyvédtől, Népessy Lucia második férjétől, aki felajánlotta a Finta Múzeumnak Zádori Oszkár birtokában lévő csontmi- niatúráit, valamint néhány írásos dokumentumot, Zádori munkáiról készült fotókópiát. A 25 csontfaragvány októberben, a múzeumi hónapban kerül bemutatásra a Damjanich János Múzeumban, majd végleges elhelyezést nyer a túrkevei Finta Múzeum Zádori Oszkár, azaz Finta Gergely anyagában. egri mária sori aél
