Szolnok Megyei Néplap, 1970. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-20 / 195. szám

1970. augusztus 20. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 VERES PETER ISTVÁN KIRÁLY A JÓ GAZDA* ö, kegyes papi rafinéria! Azt mondja Kálti Márk: „Szent István király szokása jobbára az volt, hogy évenként leg­alább három ízben látogatta meg a maga alapította egy­házakat és midőn elérkezett egy ilyen egyházhoz, először is meglátogatta mind az oltárokat, mindegyiknél imádkozott, majd kimenvén, körüljárta az egész templomot, gondos szemmel és apróra megvizsgálta a falak és a tetők hibáit, repedéseit; nyomban elrendelte a tatarozást és addig el sem távozott a városból, illetve faluból, míg a javítást nem látta. Megértvén ezt Gizella királyné, midőn Magyarországon vala­mely egyházhoz elérkeztek, maga elé hozatta mind az isten házában lévő fölszereléseket és évenként kijavított minden javítani való gyolcsot, bársonyt és szövetholmit” stb. stb. A KÖNYVTÁR:- TÁRSADALMI ALAPINTÉZMÉNY N. Abundov: KÖNYVTARBAN. Linómetszet Valóban bölcs papi politi­ka! Megírja a minden király úr előtt legnagyobb példá­ban, Szent Istvánban, mi­lyennek kell a jó gazdának, az igazi királynak lenni. És persze, milyennek kell majd a jó kegyuraságnak lenni. Évszázadokra szóló erkölcsi program, 1945-ig volt ér­vényben ! Megértem bizony, nagyon megértem, hogy Róma papjai és az igazi keresztények, mármint a szerzetesek (má­sokat nemigen tekinthetünk abban a korban teológiai és erkölcsi értelemben keresz­tényeknek, hisz olvasni se tudták a bibliát (nehéz gond­ban voltak, hogy miként le­hetne a vad s amellett zsar­nok és a maguk módján ra­vasz, sőt a hatalomért aljas­ságra is képes urakat Isten és Krisztus nevével valame­lyes erkölcsi rendtartásra kényszeríteni. Sőt, azt hi­szem még a Szűz Mária kul­tusz túlhajtása is azért kö­vetkezet be Európában, mert ezek a nőre oly igen éhes hímek, mint lovagok, még az erényre is képesek voltak azért a csodálatos élményért, amit a női szépség és az anyai fenség adni tudott a sokszor hosszú évekig had­ban járó, kalandozó rablás­hoz szokott fiatal uraknak. A nőrablás és megerőszako­lás keresztény szempontból rettenetes bűne ellen a lova­gi erények himnizálása és kifejlesztése lehetett az egyetlen és valamelyes kor­látozó erő. Ha valaki azt mondaná, hogy de hiszen én olyan dol­gokat értelmezek, bírálok vagy helyeslek, amelyekről, mint tényekről egyáltalán nem tudni, hogy igazak-e, avagy úgy igazak-e, mint ahogy a krónikások által le vannak írva, annak én azt válaszolnám, amint már mondottam is: én nemcsak a valóságos tényeket kere­sem, azokat úgysem ismer­hetem meg, hanem a szelle­met és a lelkületet is, ami ezeket a tényeket úgy-ahogy rögzítette. Nekem a szellemi megnyilvánulások is tények. Sőt, mert azokat legbelső va­lójukban nemigen ismerhetem meg, némely esetekben csak ezek „a tények”. És beszél­het írhat a mai író vagy akár az irodalomtudós is a tanító-nevelő > szándékú iro­dalom ellen, ámde a mások tanításaira nem szoruló em­berek, még a valóban olva­só emberek között is .túl ke­vesen vannak. Minden em­beri szó másokhoz mondva vagy írva, szükségképpen ta­nító-nevelő hatású, még ha csupán informatív jel­legű is. Abból a szempontból te­hát, amelyből én írom eze­ket a jegyzeteket, ezek a példák is az államalapító és nemzetteremtő közösségfor­máló erőről és bölcsességről tanúskodnak. A gazda mód­ra való gondviselő kormány­zás, a közösség — az ország és a nemzet — érdekében való mindenre gondolás az emberi társadalmak szá­mára élettörvény. Az éppen nemzetté alakuló, kényszerülő törzsek életében pedig ez éppenséggel az az erkölcsi erő, amelyre a fegyver és a politikai akarat mellett a legnagyobb szükség van. Mert ámbár semmiféle közvetlen, a szó Szent Ágoston-i értel­mében vett, személyileg is hiteles vallomás-bizonysá­gunk nincs róla (ami van, azt nem tekintik személyileg hitelesnek), mégis úgy érez­hetjük, Szent István volt az első olyan vezető (az elődei­ről ilyen értelemben még keveset tudunk), aki egé­szen azonosulni tudott a cél­lal, a nemzet és az állam létgondjaival. Hisz vészesen ártalmas a közösségek éle­tében minden olyan indivi­dualista képzelgés, amely szerint az az igazi szabadság, ha mindenki azt teheti, amit akar. Az egyik ilyen „individua­lista” a „dúvad” típus, a „nékem ne parancsoljon sen­ki”, a másik az anarcho-hu- manista (akkor a „remete­keresztény”, ma talán az elkötelezetlen irodalmár), aki a saját életképtelenségét ideologizálja meg — és majd felfalatik a dúvad által. Nekem itt csak az a fon­tos, hogy az istvánkirályi po­litikával tovább lehetett él­ni, mert ime, én is, a szo­cialista forradalmár, ezer év múltán, elmélkedni kénysze­rülök róla. (A gondolatsor befejezéséül ide kívánkozik, s talán nem profán szerénytelenségnek, hanem csak realista valóság­szenvedélyemnek tekinthető lesz, hogy ezt a „gazda­szemmel nézést” még én is megismertem. Nemcsak a kicsi udvaromban és szegé­nyes kis gazdaságomban, ha­nem az ország dolgában is. 1945 után, amikor a föld­osztás vezetője voltam, min­dig kívánkoztam széjjelnéz­ni szerte az országban, ho­gyan mennek a dolgok. De azóta is, amióta megint csak író vagyok, bizonyos idő után elfog a szomjúság: lát­nom kell az országot! Mert nem az itt a kérdés, király-e valaki, vagy tsz-elnök, eset­leg szocialista párttitkár, vagy miniszter, hanem az, hogy országban lát-e és nép- ben-nemzetben érez- és gon- dolkodk-e vagy nem? Csak az lehet valóban kollektivista állampolgár, aki megérti és érzi ezt a fajta szomjúságot, a „mi dolgaink” iránt.) Részlet az író „Bölcs és balgatag őseink” című kötetéből Lenin a kulturális színvo­nalat a könyvtárak fejlett­ségével mérte. Tette ezt azért, mert mint tudós és forradalmár világosan látta, hogy a könyvtár társadalmi alapintézmény, amely az is­kola mellett a modern tár­sadalomban minden egyén, de minden kulturális intéz­mény számára is egyaránt biztosítja a művelődéshez, a tanuláshoz szükséges irodal­mat, könnyen hozzáférhető formában. A gazdaságirányítás új rendszerének megjelenése előtt a kulturális irányítás­ban is többnyire központi utasítások döntötték el, hogy hol, milyen és mekkora fej­lesztés-beruházás indokolt. A 1 megyék, a városok és a fal­vak művelődésügyének irá­nyítói a magasabb döntés végrehajtói voltak. Ma azonban az övék a döntés és a felelősség is, hogy a kul­túrára szánt anyagi eszkö­zöket, a művelődést szélesen alapozó intézményekre, isko­lákra, könyvtárakra fordít­ják-e elsősorban, vagy lát­ványos népszórakoztató vál­lalkozásokra költik. A könyvtárhasználatnak nálunk több, mint kétmilliós tömegbázisa van. Tavaly a 9190 tanácsi és szakszerve­zeti könyvtárból (állomá­nyuk 23 574 940 kötet) több, mint 50 millió könyvet köl­csönöztek ki. A Szovjetuniót, Angliát, Dániát és talán Svédországot kivéve egyet­len európai országban sem olyan magas a könyvtárból kivitt, egy lakosra jutó könyvek száma, mint ha­zánkban. Mégis, számos i igazgatási-művelődéspolitikai { vezető szemében a könyvtár r csak sokadrangú intézmény. Közfelfogásunk a könyvtárat valamiféle szépirodalmi köl­csönzőhelynek tartja, amely jó ha van, de nem baj, ha nincs. Nem látja benne — távlatában sem — azt az információs központot, amely minden ember szá­mára biztosítja a szükséges irodalmat az egyéni érdeklő­déshez, a továbbképzéshez, a művelődéshez és a szóra­kozáshoz. Ilyen könyvtárak­hoz — történelmi okok foly­tán — nem szokott hozzá a nép, de a pedagógus és ter­melési-műszaki szakember sem. Fejlődésünk meggyor­sítását, főként a műszakiak állandó továbbképzésének a megalapozását, a tájékozó­dást és visszakeresést lehe­tővé tevő korszerű könyvtá­rak nélkül nem érhetjük el. Elsősorban a vidéki váro­sokban kell kifejleszteni a nagy információs értékű köz­pontok könyvtárát. Vidéki városaink 90 százalékában nincs modern értelemben vett könyvtár. Egy tanulmá­nyi versenyre jelentkező gimnáziumi tanuló a 40— 50 000 lakosú városból gyak­ran pesti könyvtárban kény­telen megkeresni a szüksé­ges kiadványokat. Van jó- néhány korszerű, gazdagon ellátott könyvtárunk, — pl. Kaposvárott, Tatabányán, Veszprémben, Kiskunhalason, — amelyekre méltán büszke a megye, a város lakossága, sőt az ország is. De megje­lentek már kisebb városok­ban, sőt községekben is az igazi könyvtárak. Gazdasági erőforrásaink nem teszik lehetővé, hogy most egyszerre, pénzt nem kímélve, az ország minden városában új könyvtárat építhessünk. De vajon fel­mérték-e mindenütt a veze­tők, hogy nem költenek-e milliókat olyan intézmények­re, amelyek csak ftkkor jo­gosultak, ha az iskola és a könyvtár már megvan, nem költik-e látványos fesztivá­lokra, gyakran üres parádék­ra a rendelkezésükre álló pénzt, amelyből pedig év­tizedekre szóló, a jövőt szol­gáló, korszerű könyvtárat lehetne létrehozni? A nemrégen lezajlott or­szágos népművelési konfe­renciának talán a legfonto­sabb tanulsága, hogy meg kell vizsgálni a konkrét ten­nivalókat az egyes intézmé­nyek fejlesztésével kapcso­latban. A könyvtárak vonat­kozásában a legfontosabb 'feladat megvizsgálni: ho­gyan áramlik polcaikra a könyv. Ismeretes, hogy a ta­nácsi könyvtárakban a be­szerzésre fordított hitelek az . 1964-es 29 millióról 1968-ig 18 millióra csökkentek. Sú-* lyosbítja a gondot, hogy ez" a csökkenés elsősorban a falusi könyvtárak ezreit súj­totta: a 11 millióból 7 mil­lió esik falura! Könyvkiadá­sunk növekvő ütemét a csökkent könyvbeszerzési keretek egyre kevésbé elégí­tik ki, s nagy a veszélye an­nak, hogy a könyvhiány nyomán az olvasólétszám stagnálása, majd fogyása szükségszerűen bekövetke­zik. Változott-e azóta a hely­zet? 1969-ben 2 millióval ja­vult a mérleg. Reméljük, hogy a következő években tovább javul. Elgondolkozta­tó azonban ezeknek az össze­geknek az esetlegessége. En­nél is nagyobb gond az, hogy az egyes működési fel­tételek tekintetében a szo­cialista országokhoz viszo­nyítva igen el vagyunk ma­radva. Például a könyvtáro­sokkal való ellátottság te­kintetében. A Szovjetunióban 1400—1500, Romániában és Bulgáriában 3000 falusi la­kosra esik egy-egy főfoglal­kozású könyvtáros, nálunk pedig a nagyobb településhe­lyű megyéinkben 10—15 000, aprófalvas megyéinkben pe­dig 40—50 000 lakosra. Könyvtáraink külső meg­jelenését — az említett eredmények ellenére is — a következő tények jellemzik: könyvtári fiókokon (számuk 2600) általában szekrények értendők, a 2800 községi könyvtár közül legalább 1600, a 101 járási közül leg­alább 50, a 32 városi közül 25 nem felei meg még a mi­nimális követelményeknek sem. Különösen a művelődé­si otthonokban elhelyezett könyvtárak szűkösek. A kis községekben létrehozott klubkönyvtárak sem váltot­ták be a hozzájuk fűzött re­ményeket, a könyvtár a ré­gi állapotában maradt, sőt, nem ritkán a korábbinál rosszabb helyzetbe került. A sok kis könyvtár létre­hozása hasznos volt a társa­dalmi fejlődés kezdeti sza­kaszában, de ma már arra van szükség, hogy elsősorban a nagy központi városi könyvtárakat fejlesszük (ezek természetesen lehet­nek megyei, vagy járási ta­nácsok által fenntartott köyvtárak), amelyeknek korszerű ismeretet nyújtó anyaga intézményhálózati csatornákon a legkisebb fa­luba is eljuthasson. Közéleti tényezőink egyre világosabban látják a könyv­tári helyzet megjavításának szükségességét, a könyv és a könyvtárak művelődésügyi jelentőségét. Ezt fejezi ki az írószövetség „Olvasó népért” mozgalma, s a sajtó is egy­re többet foglalkozik a té­mával. Sok jel biztat a re­ményre: a könj*' és a könyv­tár nem lesz sokáig perifé­rikusán kezelt területe a közművelődésnek. SALLAI ISTVÁN Orsóval Emilt Egy hét az Albatrosban ma ablakod a tengerre néz holnap hogy is volt álom az egész ma vulkán ködült kráterébe látsz holnap nincs ösvény oda se találsz ma sziklacsipkék klasszikus zene holnap egy pillanat ma kellene ma megejtenek lágy pinéta-ligetek holnapra ölelésüket majd hiheted ma „ANNA MARIA LAURO Ferry boat” holnap csak képeslap lesz a hajód ma utolsóelőtti nap gyors lázroham holnap ISOLA VERDE nincs több egy ha van ma még csodálhatod bármerre mész holnaptól ablakod a tengerre néz (Forio d’ Ischia) MÉSZÁROS LAJOS: TIHANY

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom