Szolnok Megyei Néplap, 1970. június (21. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-21 / 144. szám
Csoda — Isteni tízóraim lesz! — szagolt bele az asszonyka a kicsit kibontott papírcsomagba, amelyből derekas hosszúságú kolbász árasztotta háztáji fokhagymás illatát. Persze egy mai üzemi irodában stilszerűllen dolog — parfőm, kölni helyett kolbásszal illatosítani, ezért, meg, hogy ne engedjen ki az inymaceráló étek a meleg helyiségben, azonmód kitette a tízórait az ablakpárkányra — kívülre. Itt, az irodaház harmadik emeletén nemcsak hogy jól szellőzik az ízletes „hüvelyes vetemény”, hanem madárlátta is lesz, mire be- burkolására sor kerül — gondolta a menyecske. Mennyei izek előérzetével látott munkához, s úgy belefeledkezett, hogy csak akkor neszeit fel lelkes tevéknysé- géből, mikor holmi kopogás- szerűt észlelt a füle táján. Azért nem hallgatott mindjárt a fülére, mert jobban esett egyelőre halántéka még közelebbről szeme lüktetésének betudni a koppintásokat. „Azám, a szemem kopog, úgy ráéheztem már a kolbászra” — ocsúdott boldogan — gondolatban. — Mire azonban ezt végigfogalmazta, rájött, hogy határozottan rajta kívüli forrása van a kopogásnak. Már ösztöne is az ablakpárkány felé vitte a tekintetét, ahol a kolbásztünemény hűtőzött. — Hű, a mindenit! — ugrott fel azonnyomban, s az ablaknál termett, hogy elriassza azt a szép nagy fekete varjút, amely olyan bölcs megelégedéssel vagdosta ormótlan szürke csőrét a házikolbász fénylő dudorába. No azért bármennyire is belefeledkezett a lakmározásba a fekete madár, annyira éber volt, hogy amikor az ablakkilincs nyikorduli, menten felhalámolta roppant „állkap. csávái” a menüt, és azt stílusosan lengetve, előbb mint helikopter, majd. mint lök- hajtásos húzta magával, fel a légbe. Bizonyára azonban ritkábban jut ilyen zsákmányhoz a varjú, mintsem hogy kellő szakképzettséggel cipelte volna nyugodtabb tájakra a jó arasznyi kolbászt. Az irodaház melletti utca fölött — bárminí viaskodott js érte — kiejtette csőréből az eledelt. Az pedig nagyot plattyanva terült el a kövezeten. Világos, hogy a történtek alatti lárma, sikkantások, madáruszítások gyorsan hírét vitték a különös eseménynek. A szájról szájra haladó tömegtájékoztatás szabályai szerint a harmadik ablaknál már csodáról lelkendeztek, s Mátyás hollójának titulálták a közönséges vetési varjút. Hadd vigye! — integettek utána, s talán a kárt szenvedett menyecske is úgy vélte, a nem mindennapi zrí megérte a veszteségei. Hadd egyen szegény Mátyás holla ja. Érthető, hogy az csak igazságos Mátyás korában volt lehetséges, ami a mondabeli madárral megesett: levélhordásból nem élne meg egy mai holló. Viszont a kolbász pártfogásért kiáltott lent az úttesten. Mikor azonban éppen elhatározta volna a hadműveletet fentről szemlélő nép, hogy leszalad érte —, megint közbelépett a sors. A nemes gör- bületű élelem odacsapódása előtt pont tíz méterrel egy kerékpáros atyafi karikázott arra. Természetes, hogy elsőbb a kolbász zuhanását vette észre, aztán konstatálta annak mibenlétét. Ekkor vetette szemét az égre, s mivel már madarat, semmit nem látott, úgy könyvelte el, hogy az ég ajándékozta meg őt e mannával. Megállt, leszállt a gépről, lehajolt a kolbászért, felvette, és magától értetődően zsebre dugta. Azzal iovábbhajtott. Erre mit lehetett tenni? Kacagtak az emeleti ablakokban. Hadd vigye ő is. Lesz egy ember, aki joggal hiszi: csoda történt. T. I. Ál-bölcsességek Ne beszélj a feleségedről a barátaid előtt, de még jobb, ha nem beszélsz a barátaidról a feleséged előtt, ft A feleség az a nő, aki fogadalmat tett arra, hogy osztozik velünk gondunkban- bajunkban. Persze gond és baj nem lenne, ha nem nősültünk volna meg. ft A hallgató asszony félelmetes jelenség: olyan mint egy éppen nem működű vulkán. ft A nő akkor hazudik jobban, ha beszél; a férfi pedig akkor, ha ír. ft Elkerülhető a családi veszekedés akkor, ha a feleség mindig nevet a férj régi viccein, a férj pedig sohasem nevet a feleség új kalapja láttán. ft • 'i A csúnya nő sem csúnya, csak rejtegeti szépségét. A szemérmes nőgyógyász T réfák Az éjszaka kellős közepén izgalomtól elfúlt hang hívja fel a rendőrséget: — Halló, halló rendőrség? Bejelentem, hogy holnap reggel. pontosabban hajnali fél hatkor a Bőig de Boulogne sétánya mellett párbajra kerül sor. Minden áron meg kell akadályozni! E/z az önök kötelessége! Rendben van uram. rendben. Ne rémüldözzön! Néhány perccel ezelőtt erre vonatkozóan már kaptunk bejelentést — az ellenféltől. ft . A pap mértékletességről prédikál a fiataloknak: Az első szivar hozza magával az első pohár italt, amely a nőkhöz vezet... Az egyik serdülő fiú félbeszakítja: Tessék mondani, hol lehet azt a szivart megvenni? ft A tanítónő részletesen magyarázza a gyerekeknek aa apály—dagály jelenségét Az egyik gyerek egyáltalán nem figyel oda és amikor a tanítónő felszólítja, hogy ismételje el a hallottakat, így szól: — Az egész azért van, hogy a szembenlévő oldalon is fürödhessenek az emberek. Így mindenkire sor kerül. ft Egy önmagával igen elégedett fiatal író egy sajtókonferencia alkalmával felolvassa „számo, csodáló!” egyikének levelét, amely dicshimnuszt zeng páratlan tehetségéről. stílusának tisztaságáról, gondolatainak mélységéről, é„ a megérdemelt dicsőségről. A hallgatóság teljesen átszellemülten hallgatja. Csupán egy indiszkrét újságíró teszi fel a kérdést: — Aláírá« van? — Igen. Szerető anyádi Igényes az asszonyka w\ — Velem sohasem foglalkozol! A cipőt évekkel ezelőtt vettem, elegáns volt, nemes vonalú, alkalmas arra, hogy az ember pávává válván benne, pökhendi tekintettel mérje végig ormótlan csukában csámpázó embertársait. A cipő elegáns volt. nemes vonalú, nem ő tehetett róla, hogy gazdája lába korántsem mondható nemes vonalúnak. Rövid, de könnyes, sziszegős, tyúkszemes küszködés után a cipőipar eme remeke bevonult a szekrény aljába az öncélú szépség, a 1’ art pour 1* art, avagy inkább a 1* áb pour 1’ áb páros dokumentumaként. — Most mi lesz vele? — kérdezte nejem oly aggodalommal. mintha e cipellőcske sorsa elválaszthatatlanul ösz- szeforrt volna az ő életével. — A cipő sorsa a hordás. Előbb, vagy utóbb eléri ez a végzete — válaszoltam a cipő szorításától felszabadult bölcs filozófusként, mert tudtam, hogy akkor még meglehetősen ifjú, pelenkából alig kibújt gyermekem a fejlődés törvényei szerint majd bele nő ebbe a cipóba, A gyermekek lábai növésének * titkát ugyan még nem fejtették meg a tudósok, de minden bizonnyal növekedése közben akad olyan Időszak, amikor a nekem nem jó, pompás és nemes vonalú cipő neki már jó lesz. Hogy ilyen pillanatnak jönnie kell, ennyit a középkori alkimisták és a mai szülők is tudnak. A cipő tehát ott hevert sámfára simult testével az egyik szekrény aljában, csendben és türelmesen várva azt a pillanatot, amikor majd egy talpaslábú kamasz felrántja, hogy utána tüneményes gyorsasággal tönkre is tegye őcipőségét. Teltek a hónapok, az évek, a cipő várt, én is vártam. Nem voltam ideges, sem bizalmatlan, tudtam, hogy csak évek kérdése és találkozik a láb és a cipő. Az én cipőm Gyurkó Géza: Á cipő és az én gyermekem lába. Nagy pillanat lesz! — Ha nagy leszel és jól viselkedsz, megkapod ezt a pár cipőt — mondogattam fiamnak növekedése és magatartása bírálata közben rendszeresen, hogy a cipő szinte már nem Is cipő lett, hanem fogalom és mérce: a kamasszá, a jóvá válás fogalma és a kölyökmagatartás mércéje lett. Legalábbis a szememben. Mert a gyerek fölényes nemtörődömséggel, a cipő mozdulatlan rezignáltsággal várva a nagy találkozást, amikor az apa cipője már jó lesz a fiú cipőjének is. Üjabb évek teltek el • már csak centiméterek választották el a célt és a találkozást, amikor valahogy, magam sem tudom miért, néhány hétre félrenéztem, kiment a fejemből a cipő, amely nem jött ki magától a szekrényből, hogy szólt, figyelmeztetett volna. — Na, itt a cipő...’ próbáld fel — jutott eszembe egyik este, s már hoztam büszkén a hosszú évekkel ezelőtt vett, elegáns nemes vonalú férficipőt. —* Eléggé konzervatív csuka ez — így hangzott az első megjegyzés, amelyet a cipő is, én is mély felháborodással és a mai fiatalságról alkotott elítélő közös véleményünkkel vettünk tudomásul. .. — Neked, minden konzervatív. .. Ilyen cipő nincs fiam több. Ez egy olyan cipő. Évekig neked tettem félre, meg fognak őrülni a haverok, ha majd benne látnak magyaráztam mind lelkesebben, amint a srác fűzte, húzta a cipőt. Ki kellene vágni az orrát — mondta vigyorogva. — Mit csinálni? Ezzel a cipővel? — sikoltott fel bennem a dühödt fájdalom... — Vagy le kell vágni a lábamból — tette hozzá változatlanul fumigáló és lekezelő vigyorral... — Tudniillik kegyetlenül kicsi. Megdöbbenve álltam és néztem. Tényleg kicsi. Az évek óta félretett, a fiú számára félretett, egykor nekem kicsi cipő, már neki is kicsi, pedig csak néhány hétig felejtkeztem meg a cipőről és Íme, kicsi, használhatatlan, céltalan megformált bőrdarab lett megint belőle. — Most mit csináljunk? Dobjuk el. adjuk el? — örült és szomorkodott egyszerre a gyerek anyja, — A, minek... Tegyél?: el apuék, aztán majd elteszem én is. s ha fiam lesz, majd neki odaadjuk — adta a tanácsot a gyerek, nem tudni, gúnyból-e, vagy komolyan. A cipő most ismét a szekrényben van. És én csak attól félek, hogy amilyen hebehurgya. meggondolatlan ez a kölyök, későn adja majd oda az én volt, az ő volt cipőjét a leendő fiának, az én unokámnak, ki majd gúnyos képet vágva azt tanácsolja az apjának, az én fiamnak, hogy tegyék el ezt a cipőt, az ő fiának, tehát az én fiam unokájának, azaz az én dédunokámnak. Érdekes lenne, megvárni, amint a dédunokám vigyorogva szói majd az apjának, aki az én unokám, hogy a cipő... De; ne, ne tervezzünk. Indiszkrét qyóntatcszok Az első próba A nászéjszaka után a férj telefonon rendeli meg a reggelit a hotel portásánál: „Én szalonnás tojást kérek, feleségemnek pedig legyen szives egy tányér zöld salátát küldeni!” . . „Semmi mást a felesege- nek?” — kérdezi a meglepődött portás. . „Semmit, feleli a férj. szeretném látni, valóban, any- nyit eszik-e, mint egy madár.” könnyűbúvár
