Szolnok Megyei Néplap, 1970. április (21. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-04 / 79. szám

1970. április 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP II CSONTOS GÁBOR: Azon a télen T izennyolc szekér volt a forspontban. A központi uradalmi magtárban raktak meg tízet és a malomban nyolcat. Ami­kor zsákolták a búzát, a pa­rasztok nem győztek csodál­kozni: „Hogy maradt meg itt ennyi búza? Hogy nem vitték el a németek?” Vala­ki azt mondta, biztosan azért, mert az urak jóban voltak a németekkel. Az út két napig tartott a városba. A tizennyolc ökrös fogat szinte megállás nélkül ment, az ökrök lassan cap- lattak a hólében. A parasz­tok többnyire némán guny- nyasztottak a szekereken. Elől-hátul két szovjet kato­na volt a kísérő. Fegyverü­ket lerakták a szekérderék­ba, maguk is felültek a zsá­kokra és komáztak a parasz­tokkal. Hol az első, hol a hátulsó szekérre mentek vi­gyázni az emberek, valami zagyva keverék nyelven fag­gatták a katonákat, s a vá­laszra nagyokat hallgattak. A hátulsó szekéren az egyik katona tudott valamit ma­gyarul. Dohánya is volt egy zsebbel, jól elfüstölögtek a zsákokon. Éjjel a Makrai-majorban háltak. Az intéző házába be­lestek az ablakon: üres volt. Az istállóban aludtak a szal­mán. Az itteniek azt mond­ták, nem ment messze az intéző, nem ajánlatos bemén- ni a házába. Az úrról vi­szont tudták, hogy elment „Az nem jön vissza, ha egy csepp esze van.” Megmond­ták a katonák, hogy hamaro­san felszabdalják a földet, s mindenki kap belőle. Sok volt a magára hagyott sze­kér a sorban, egész úton ezeket a híreket tárgyalták a parasztok. A városi malomban rakták le a búzát. Katonák és utcán elcsípett civilek hordták a zsákokat. Meg persze a pa­rasztok. Magasba kellett vin­niük, mert a malom félolda­lát felrobbantották a néme­tek. Csak az emeleten mű­ködött egy garat. Hazafelé két-két komiszkenyeret kap­tak a parancsnoktól és közö­sen egy féloldal szalonnát Kaptak dokumentot is, hogy , a robot megvolt. A forspontos szekérsor sö­tétedésre ért be megint a Makrai-majorba. Épp hogy befordultak a szérűre és sze- delőzködni kezdtek, amikor egy katonai autó futott be mögöttük az intéző háza elé. Az a négy katona ült benne, akik őket kísérték odafelé. Egyikük leugrott és egy de­in izsont adott oda Lenthe Bálintnak, aki a forspont ve­zetője volt. i, Ez mi?” — emelgette Lenthe Bálint a demizsont. A katona nagy giesztusokkal magyarázza, lw>gy nékik küldi a parancs- irok, igyák meg ők. És hogy ők is koccintani akarnak ve­lük. Azzal indult a ház felé. Lenthe mondta, hogy ide nem lehet bemenni, ez az intéző háza. „Kak, intéző! később felvetettek. Megoldá­sukhoz azonban nélkülözhe­tetlen az a hatalmas eszmei hagyaték, amit örökül ha­gyott ránk. Ma már negyed­század tapasztalataival mö­göttünk elmondhatjuk, hogy mindaz, amit Lenintől ta­nultunk a proletárdiktatúra általános és sajátos vonásai­ról, a párt és a nép össze- forrottságáról, a párt egysé­gének. eszmei tisztaságának jelentőségéről, szinte nélkü­lözhetetlen segítséget nyúj­tottak forradalmi feladata­ink megoldásához. Sikereink forrása lett az, hogy betartottuk a szocializmus építésének Le­nin által feltárt általános törvényszerűségeit, ügyelve az ugyancsak általa hangoz­tatott,, intelemre „...felkutat­ni, tanulmányozni, megke­resni, kitalálni, felismerni minden egyes országban a nemzeti sajátosságokat, a nemzeti szempontból jelleg­zetes mozzanatot... az egysé­ges nemzetközi feladat konk­rét megoldására...” Az elmúlt negyedszázad botladozásai.: hibái, átmeneti kudarcai rendre akkor kö­vetkeztek be. ha ennek a lenini gondolatnak egyik, vagy másik oldalát figyel­men kívül hagytuk, megsér­tettük. Lenin, aki mindig Nyicsevo!” És rtigdalni kezdte az ajtót. Nekifeszül­tek az emberek is, néhány pillanat múlva bent voltak. A szoba közepén1 összezsú­folj bútorokat széthúzgálták és leültek. Kényelmes fote­lok voltak, de volt ott heverő meg dívány is. Az asztalo­kat hagyták, csak egyet húz­tak ki középre a demizson- nak. Valaki poharakat is ta­lált egy másik szobában. Do­bos Gáspár töltögette az italt. Jókora boros poharak voltak, belefért azokba más­fél deci is. De se a parasz­toknak, se a katonáknak nem tűnt fel, hogy nem arravaló poharak ezek. Koccintottak és ittak. Utána a katonák sorra kezetráztak a tizen­nyolc emberrel és indultak. Azt mondták, nekik még éj­fél előtt vissza kell érniük a kommandóra. Esett n havas eső, sétorlapot teregettek a fejükre a nyitott dzsippen. Amikor a katonák elmen­tek, nagyot néztek a parasz­tok. Hát bizony, ők betörtek az intéző házába. Finom bú­torok, szép padló, fényes mint a tükör, csúszkál rajta az ember lába. Lenthe azt mondta, ha már így alakult, hozzanak be szalmát, itt fog­nak aludni. „Urak leszünk” — mondta az öreg Reszegi, miközben tüzet gyújtott a kandallóban. Előbb szalmát égettek benne, de az csak el­lángolt. Valaki gallyat kerí­tett, majd egy ember jóko­ra fahasábokkal került elő. Szalonnát sütöttek a tűzön. „Jó ez a kandalló — csurgat­ta a zsírt a fekete katonake­nyérre Reszegi, — az ember a házban is süthet nyárson szalonnát. Tudták az urak, mi a jó.” Valaki hahotázott: „Józsi bátyám azt hiszi, a Czaga itt sütött szalonnát?” „Hát?” ,Az öreg meglepő­dött. „Mi az istenre kellett neki, ha nem arra? Ez csak arra jó. Mind kiviszi a me­leget.” „Fenéket!” Az efféle a'divat miatt van. Nem bü- dösített az itt a szalonnával. „Neked a szalonna büdös? Váglak mindjárt szájba!” Később azt mondta Resze­gi: „Otthon érezhetjük ma­gunkat, emberek. Igaz, Bakó Imre?” Bakó gyanakodva vizsgálta Reszegi szándékát, de azért ráhagyta: „Otthon, otthon.” Az öreg folytatta: „Elvégre a vejed háza!” Az emberek nevettek. Mindenki tudta, hogy. a Bakó lánya be­járt az intézőhöz. Vérmes ember Czaga, sok asszonyt, lányt megtapogatott. „Ne fj- gurázzék kend a más bajá­val!” — morgott Bakó. Lenthe maga próbálta elütni a nyers tréfát azzal, hogy ki­jelentette: „A Bakó Imre egyszerűen, tömören és köz­érthetően fejezte ki magát, egyszer azt mondta: „Ahhoz, hogy a lovagláshoz megfelelő lovat válasszunk ki, kevés csak azt tudni, hogy a lovak zabot eszitek.” Sok tanuló­pénzt fizettünk, amíg vég­képp megtanultuk ennek a lenini igazságnak is a tar­talmát, amíg általános mun­kamódszerünkké vált. hogy fa lovagláshoz minden oda­vonatkozó körülményt szám- bavegyünk és így kezdjünk vágtába. Negyedszázad múltán szer­teágazó tapasztalatainkat összegezzük. Ügy tűnik, ezek sorában a legfontosabb: a műnkáshatálom megerősödé­se szorosan kapcsolódik pár­tunk lenini politikájához, a tömegek megnyeréséért foly­tatott harchoz. Nem mond­juk, hogy mindig mindent jól csináltunk — de amikor a lenini úton jártunk, soha nem tévedtünk. A történelmi mér­földköveknél megállni, visz- szatekinteni elsősorban azért szükséges, hogy erőt merít­sünk a továbbhaladáshoz. Az ünneplés hangulata mindig kellemes, felemelő érzés, de ne— feledtetheti velünk azt. ami még előttünk áll. Szá­munkra. történelmi fejlődé­sünk mai szakaszában, úgy dolga semmi. Ahangyás Csi- ha az intézőnek köszönheti a gyerekét is. Az a valami!” Nevettek és tréfálkoztak még egy darabig. Füst és égő zsír bűze töltötte meg a házat, keveredve a nedvességet pá­rálló gúnyák nehéz szagával. Varga Imre jött be ekkor: „Bálint bátyám, jöjjön ki’” „Minek, te?” „Az intéző úr hivatja.” „Kicsoda? Ne bo­londozz itt velem!” „Azt kér­dezte, van-e bent ruszki. Mondtam: van.” „Na, azt jól tetted.” S indult kifelé. Az emberek 1 elcsendesedve fi­gyeltek. majd mind az ajtó­hoz tódultak. Czaga nyűtt bőrkabátban állt ott, a fején kucsma. A bajúszáról meg a szeme vil­logásáról ismerték meg. Far­kasszemet néztek egy dara­big. Lenthe végre a kucs­májához bökte az ujját: „Jóestét, intéző úr!” „Jóeis- tét, emberek ... Csak azt kérem, vigyázzanak a hol­mimra. Nem szeretném, ha ebek harmincadjára kerülne a házam. Értik, ugye?” — Lenthe egy kis Idő múlva azt mondta: „Jöjjön be az intéző úr! Jöjjön, no, ne féljen, nem esszük meg.” Hátrafelé in­tett, az emberek mindjárt el­húzódtak az ajtóból. Az inté­ző fellépett a lépcsőn és a sorfal között bement. Le­emelte fehér homlokáról a kucsmáját. „Oroszokkal van­nak?” — kérdezte. „Már nincsenek itt” — nyugtatta meg Dobos. Az intéző körbenézett a lakásban. Zavartan emelte szemét az összeforgatott bú­torokra, majd ismét a szal­más padlatot nézte. Jíenthe ésszrevette a pillantását és azt mondta: „Hát, más vi­lág van, intéző úr”. Czaga összeszedte magát, ismét vil­logott a szeme: „Meglesz en­nek a böjtje. emberek.” „Meg-e?” „Biztosan!” Akkor a kis. Bakó odaug­rott az intéző elé: „Tudja még a kanásztáncot, intéző úr? Mert a színpadon jól el­járta”. „Haggyad!” Ezt az öreg Reszegi mondta. -1- De Lenthe Bálint leintette őt, Bakótól meg azt kérdezte: „Hogy mondod, Imre? Hol táncolt az intéző úr?” „Hát a katonabálon! Én főztem a pörköltet az uraknak. Hű, hogy kapkodta a botot a tal­pa alatt az intéző úr!” Czaga egyikről a másik­ra nézett. Fel akart állni, de Lenthe visszamyomta a székre. „Adjatok hát valami botot.” „Két ostomyelet nyújtottak oda. „Táncoljon egy kicsit, intéző úr! Mulat­tasson bennüket” Nyomasztó csend lett. Min­denki az intézőt nézte. Az tűnik, azok a Iesnini tanítá­sok a legidőszerűbbele, ame­lyek a nyílt politikai (ka­tonai!) harcok után követ­kező új korszak, a békés épí­tés gazdasági kérdéseivel foglalkoznak. Lenin életének utolsó időszakában, írt mű­vei szín te kézikönyvül szol­gálhatnak mai feladataink megoldásához., E cikkeiben sorra találkozunk olyan fo­galmakkal — és azok mar­xista értelmezésével — ame­lyek ma gazdaságirányítási rendszerünkben fontos szere­pet játszanak: a munkater­melékenység jelentősége: a fegyelmezett és eredményes munkáért érzett kollektív fe­lelősség; az anyagi érde­keltség és az erkölcsi ösztön­zők: az árutermelés és a piac törvényei; az áru- és pénzgazdálkodás; a tömegek ellenőrzése; a jövedelmező­ség és a nyereségre törek­vés helyes értelmezése. Mi sem lenne oktalanabb. Lenin szelleméhez méltatlanabb, mint fellapozni cikkeit és kész receptként használni az abban foglaltakat politikai, gazdasági életünk mai körül­ményei között Elsősorban azt kell megtanulnunk tőle. aho­gyan a marxizmus alapelvei­ből kiindulva, széles körű társadalmi és gazdasági is­leszegett fejjel járta körbe az arcokat, majd megszólalt: „Megbánhatják még ezt is, emberek”. „Ott is ott le­szünk! Fújjad, komám!” — rikoltotta valaki hátulról. — Czaga lassan nyúlt a botért. Előbb az egyiket vette el, az­tán a másikat. Ismét körbe lesett, majd megpörgette az ujjai közt az ostornyelet. Az­tán magasba emelt bottal hirtelen nagyot kurjantott és nekiiramodott az ajtónak. Ketten álltak ott, azok ijed­ten félreugrottak. De a félig nyitott ajtó mögött is állt valaki, aki elébe rakta a lá­bát Czagának. Fejjel bukott előre, neki a külső ajtónak. Az egyik ostornyél elroppant alatta,' de mindjárt felugrott és a másikkal végighúzott a paraszton, aki összeesett. Ek- korra azonban Lenthe és' Bakó már ott voltak és le­kapták Czagát a lábáról. Bakó az arcába vert ököllel, Bevitték ismét a szoba köze­pére és lodobták a padlóra. Egy darabig mozdulatlanul feküdt, majd feltámaszko­dott a tenyerére. Vér folyt a szája sarkán. „Megbánják. Megbánják, emberek! Min­dent! Ezt is, meg a gabonát is, amit kivittek a raktárak­ból az oroszoknak”. Dülöngélve most ért mellé az a paraszt, akit megütött az ostoffiyéllel. Ennek is vé­res volt az arca. Meglendí­tette a lábát, belerúgott az intéző fejébe. Az arccal elő­rebukott és hörögni kezdett. A paraszt tovább akarta rug­dosni, de a többiek félrerán­gatták. Czaga halántékán ki­dudorodott a rúgás nyoma és vastag fekete szalagként in­dult meg belőle a vér. Csend volt, csak a lefogott ember káromkodott, míg le nem lökték a szalmára,. Lenthe leguggolt az inté­ző mellé. Valaki közelebb tolta az egyik petrólámpát, amelyet a szekérről hoztak be. Hátára fordították a tes­tet. Czaga szeme tágranyílva meredt felfelé, az egyikbe belefolyt a vér s nem látszott a fehérje. „Ennek nem kell több — mondta csendesen Lenthe. — Vigyétek ki az egyik szekérre, tegyetek rá szalmát!” Aztán megitták a maradék pálinkát és lefeküd­tek. Nem sokat aludtak, mert korán indultak tovább. Szür­ke porhő fedte az utat, ropo­gott a talpak alatt. A tizen­nyolc szekér kifordult a ma­jorból és felsorakozott az úton. Némelyik szekérén nem ült senki, mert párosával, hármasával gubbasztottak az ülésen a parasztok. Még alig szürkült, amikor a homok­dombhoz értek. Ott megáll­tak, Negyedóra alatt kész lettek a sírral. Akkor ki­emelték a szalma alól Cza­gát és megindultak vele a sírhoz. A szekereken meg­emelkedtek a kucsmák. „0 is csak ember volt” -*• mond­ta valaki. A többiek bólin­tottak. mehetek alapján, mindig tá­maszkodva a dolgozó töme­gek tapasztalataira, az új helyzetben új megoldási el­veket keresett; ahogyan, eze­ket megválasztotta, szükség esetéin meg is változtatta^ A kort, amelyben élünk, Lenin nevével fog­ja jegyezni a történelem. Neve elválaszthatatlan a huszadik század nemzetközi forradalmi mozgalmaitól — attól a világtörténelmi ese­ménysortól. amelyben elkez­dődik az emberiség igazi történelme. Nevével elvá­laszthatatlanul összeforrt a szocialista világrendszer meg­teremtéséért, megszilárdítá­sáért, az imperializmus meg­semmisítéséért folyó küz­delem. s összeforr minden újabb győzelem, amelyet né­peink kifognak vívni. Elvá­laszthatatlan Lenin nevétől az a küzdelem is, amely ha­zánkban negyedszázada fo­lyik. s amely ezekben az években a szocializmus tel­jes felépítését tűzte célul. Lenin tanításai érvényesül­nek minden győzelemben, amelyet a felnőtté vált" ma­gyar nép a szocialista építés­ben elért és el fog érni. Varga József PAPP LAJOS: KOMMUNISTÁK Az ököl voltunk minden korban akarat amely el nem emyed mint világot emelő daruk rettenetes erejű marka sziklavéső földmaró gépek karmainak acél-iszonya utak és hidak kifeszített vaskérgü betontenyerei kérlelhetetlen kalapácsok dörgő kopmresszor-konoksága prések szorító ujjaiból kisugárzó szent kegyetlenség voltak és lesznek vértanúink mi nem félünk a kakasszótól „ bátorságunk meggyőződés megmért és pontos tudatosság Gyermekkorunkat salakhegyek kénes gőzei fátyolozzák szétdobált üvegszilánk-kések lestek ránk játszótereinken a csatákban vesztenünk kellett s a lovasság mi nem lehettünk hátul álltunk az osztályképen ne látszódjék „ szegénységünk meztelen lábú véznasága használt ruhák és képeskönyvek ólomkatonák törött lábbal fehérre vénült csokoládé adományok megszégyenítő odavetett mosoly-fillére nem szoktunk mi simogatáshoz Indulat feszült tehetetlen munka után apánk kezében pihenni vágyott anyánk keze dagadt-vörösen elkínzottan a hangos szótól megrezzenve leperdülő könnyektől ázva a gyűlölet lassan nőtt bennünk és felnőttünk a gyűlöletben csikorgató farkas-fogakkal vadnak az elvadult világban megvan féktelen papírforgónk száguldó piros szilajsága s a tank is megvan tán még amit cémaguriga-kerekekkel leszámolásra készülődve egykor magunknak kifaragtunk És megvan még a lázadás is gyárszirénák hiába-hangja összetört gépek recsegése száz beszakadó üvegablak száz ludd-kapitány hahotája az első lázadás emléke az első ütés emléke mit mi adtunk és nem nekünk adtak egyszerre lépő dobbanása százezernyi facipős lábnak az első gondolat emléke az első eszme szerveződő csodája mint kelő vetésé didergető félelmeink közt egyszerre támadt teli ének Kommunizmus! napod ha fölkel bolygónk bolyongó hajnalából halkul ujjaink acél-görcse kinyíllanak ökleink akkor s „ gyermekeket úgy neveljük hogy mindörökre elfelejtsék mindazt amire nekünk amíg létezünk emlékezni kellett i TAVASZ. KESZTYŰS FERENC RAJZA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom