Szolnok Megyei Néplap, 1970. március (21. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-29 / 75. szám

1970. március 29. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Muzsikáról röviden Az operáról [9] íria: Gál György Sándor Á csövezek vámszedői A csövező lehet fiú és lány, otthonról vagy intézetből szökött, büntetlen előéletű vagy bűnöző. Az egyik ka­landvágyból szökik, a másikat körülményei kényszerítik. Nyáron, amíg meleg van, a szabadban alszanak. Télen ott, ahal érik, vagy ahol befogadják őket. A csövezők kiszolgáltatott emberek. Az éjszakai menedék árát a szállásadó kényére-kedvére szabja meg. Ezeknek a szo­báknak azonban nincs ármaximuma, és a térítést nem pénzben fizetik. Sok ember el sem jut odáig, hogy meghallgasson egy operát, mert mikor a rádió egy-egy dalmű címét bemondja, jónéhányan máris lekattiniják a készüléket, ilyesféle megjegyzéssel: no, ebből aztán igazán nem ké­rünk. Beszélgetéseink során — hiszen nagyjából bejár­tam az egész országot, elő­adásokat tartva falvaikban, nagyközségekben és vidéki városokban — nem egyszer föltettem a kérdést: aztán miért nem kedvelik az ope­rát? a válasz nagyjából így hangzott: furcsálljuk, hogy az Opera színpadán még egy pohár vizet is énekelve kér­nek és dalolva felelik rá: — hozzuk, azonnyomban! — Nos. én akkor is így felel­tem, most is így válaszolok a dalművet ért méltatlan kritikára: hát azon vajon miért nem csodálkozik a kedves rádió-hallgató, hogy ö maga is, meg az ország leghíresebb énekesei is nó- tázva közlik ezt az egyszerű időjárási megállapítást: „Be­fútta az utat a hó, céltala­nul fut a fakó-"” Magyarán — az ember kissé .emelke- dettebb hangulatban, túl­lendülve a prózai beszéden, versbe foglalja mondanivaló­ját, sőt még a verssel sem éri be, a költészet szárnya­lásét megtoldja n dallam re­pülésével. Ez annyira igaz, hogy az ember az ihlet leg­ősibb pillanataiban, tehát az istentipáeletek. templomi áj- tatosságok során énekelve mondta el zsolozsmáit, mint ahogy a miséző pap hang­lejtése is — túl az egyszerű beszéden — már az éneklő szavalatba sőt: az éneklésbe lendül át. , Egy kiváló fran­cia író, aki egész életét á zenének és a zene legősibb forrásainak szentelte (Ro­main Rolland) megállapítot­ta, hogy az énekes-zenés színjátszás, az énekes-zenés templomi misztérium meg­előzte a prózai színházat, és istentiszteletét. A műfaj megvolt tehát az emberi művelődés kezdete óta. de mai nevét, tehát az Opera elnevezést, csak az ezerhat­százas években nyerte el. Azóta a muzsikusók legna­gyobbjai ajándékozták meg a műfajt remekműveikkel. Talán elég, ha Mozart, Bee­thoven, Verdi, Wagner, Csaj­kovszkij, Erkel és Bartók nevét említjük. Erkel egyéb­ként eivézet bennünket a dalmű megismeréséhez és megszereléséhez. A gyakor­latlan opera-hallgató „ Hu­nyadi Lászlóban, vagy a Bánk bánban arra a hősies magyar évszázadra ismer, mely Petőfit. Katona Józse­fet. Arany Jánost, Vörös- martyt adta a nemzetnek és az egész világnak. Erkel pompás magyaros verbunkos dallamai és ritmusai meg kell hogy ragadjanak min­denkit, aki a magyar muzsi­kát szereti. Az opera azon­ban összetett műfaj: költé­szet. dráma, színjátszás — és zene. Tehát ne érjük be azzal, hogy megismerkedünk a muzsikával; tanulmányoz­zuk kissé p szöveget, a me­sét, á hősöket és a drámai fordulatokat, amelyek a ze­ne fordulatait indokolják. Erkeltől már egy lépés a múlt század másik óriásá­hoz: Verdihez. A csodálatos dallamok valóságos krőzusa ő. Ha megbarátkozunk a Rl- goletto, a Traviata, az Aida zenéjével és drámai törté­netével akkor a rádió újabb és újabb örömöket kínál, hiszen ezeknek a műveknek legszebb melódiáit külön­külön is megszólaltatja, a legnagyobb hazai és külföldi művészek előadásában. Egész biztos, hogy aki ily módon közelebb kerül a dalszínház­hoz, egyszeriben kedvet kap hozzá, hogy egy kicsit ki­tágítsa zenei láthatárát. Na­gyon nagy szellemi gazda­godás vár az érdeklő dőltre: megismeri a Faustot és a Carment (a francia opera mesterműveit), majd isme­retséget köt minden idők leg tüneményesebb zenedrámai géniuszával — Mozarttal. — Nehogy azt higgyük, mindez néhány lépés csupán. Elég hosszú út. ami sok figyelmet, odaadó érdeklődést, nem­egyszer tanulmányt kíván, de a legnemesebb szórako­zást adja cserébe. Aki igényt tart rá, hogy „ dráma nagy­jait megismerje. Sophokles- től Madáchig és a legmoder­nebb írókig, az nem nélkü­lözheti a zenedráma kiváló­ságait sem. Amazok eszköze — az emberi szó. A zenés Színpad mestereié — a szó, éneklő dallammal, és zene­kari együttessel szövetkez­ve. A cél — egyiknél is, má­siknál is — az embert áb­rázolni, minél teljesebben, minél tökéletesebben és meg­mozgatni a hallgatóság lel­két, gondolatait minél mé­lyebben és maradandóbban. Ha meglógsz, telefonálj». Este hat óra. A Budapesti Rendőrfőkapitányság Gyer­mekvédelmi Osztálya elől ki­gördül a személygépkocsi, megindul a „hajtás”. Búvó­helyeket és elbújtakat kere­sünk. Besötétedik, mire Erzsé­betre érünk. Földszintes, kertes házakból álló utcák futnák egymás mellett. Járó­kelőt alig látni, csak a villa­mosmegállóból igyekszik ha­zafelé egy-két későn jövő. — Ilyenkor már csak váratlan vendég érkezik. Kopogunk és benyitunk az egyik lakás ajtaján. Beljebb még egy szoba. Atlétatrikós, mezítlábas férfi áll a vetet­ten ágy előtt. — Az Erzsi az előbb ment ki. Egy pillanattal előbb... Csak WC-re ment — mond­ja a férfi a nyomozónak. Nincs szüksége bemutatko­zásra, az igazolványt sem kell elővenni. A nyomozó és a házigazda régi ismerősök. A férfi egyike az állandó szállásadóknak. A szoba. Jóformán semmi­ben sem különbözik ács ezernyi pesti szoba-konyhá­tól. Csak valamivel rendetle­nebb, szennyesebb az átla­gosnál. Nyílik az ajtó, belép R. Erzsébet. Tetoválás villan a karján. Többnek látszik ti­zenhét évesnél, de lehet, hogy csak a szeme alatti sötét rán­cok teszik azzá. Amikor meg­látja a nyomozót, hisztéri­kus sírásba kezd ... Átöltözik. Az előtérben vá­rakozunk. — Mióta van magánál R. Erzsébet? , — Négy napja. — Tudta, hogy megszö­kött, mégis befogadta. — Szép kislány ez az Er­zsi. Néha, amikor iszik, meg­bolondul, de különben na­gyon kedves, nagyon rendes lány. Úgyis visszaviszik egy­két nap után, legalább ad­dig legyek vele. A lány elvesz egy húszast a polcról, zsebébe tesz egy doboz Kossuth-ot és megin­dulunk a kijárat felé. — Aztán, ha megint meg­lógsz, telefonálj! A kocsiban egymás után szívja a cigarettákat. Szinte már valamennyi intézetet be­járta, de mindenhonnan meg­szökött. Kezeit összekulcsol­ja térdein, nehezen szólal meg. — Feleségül akart venni a Karcsi, terhes voltam tőle. Most a kórházból szöktem meg. De hát miért menjek hozzá? Úgyis elpusztulok, nem élek sokáig. Miért men­jek hozzá? ... Csak a konya­kot szeretem. Akkor nem kell semmi, elfelejtek min­dent. Ma is három decit it­tam ... — Hány féldeci három de­ci? Semmi válasz. — Négy féldeci? — Nem tudom, azt hiszem több ... Csak Tökölre ne vi­gyenek. Ígérem, többször nem szököm meg, csak Tö­kölre ne vigyenek. Nyolcvamötödször állították elő a gyermekvédelmin. t „Óvakodj Búvóhely a Szegedi úton, R. Raymund „lakása”. A kerítés mellett hulladékból összetákolt zug. Az. öklöm- nyi réseken kilátni az utcá­ra. A nyílásokon akadályta­lanul járkál ki-be a szél. A berendezés két ágyból óa egy asztalból áll. A tetőről plakát lóg: „Óvakodj! Ter­jed a nemibetegség.” — Az egyik ágyon R. Raymund al­szik, mellette fehér macska gömbölyödik a takarón. — Volt olyan, hogy egy­szerre tíz szökött lányt hoz­tunk be innen — mondja a nyomozó. — Megléptek az intézetből, megbújnak vala­mi csövezőhelyen, s amikor visszaviszik őket, ott tarta­nak ahol elkezdték. Kárba megy minden nevelés. De úgy látszik Raymund nem veszi komolyan a felírást — szól az „intelemre” mutatva. A „Kobra” Újpesten la­kik.. O nem kígyó, ember... Szemüvege egészen elől, az orrahegyén ül és tréningruhá­jában nehézkesen sürgölődik a piszkos pincelakásban. A korát nehéz megállapítani, úgy hatvan évesnek nézem. — Most nincs nálam sen­ki felügyelő úr, higgye el — mormolja. — Mióta befüröd- tem azzal a púpossal, tudja meglépett hatszáz forintom­mal, nem vettem magamhoz senkit. Mindig megsajnálom őket, aztán ilyen hálátla­nok ... Állást is szereztem neki, mégis meglógott... A szobát ócska, szakadt rongyok borítják be. — Az egyetlen, ki sorfej ű villany­égő csak halványan szórja a fényt. — Azért nem járt rosszul a kislánnyal, igaz Kobra? Adott ő magának valamit... — Ami igaz, az igaz fel­ügyelő úr. Nem is azért mondtam, nem panaszko­dom ... Kimegyek a levegőre. A lezüllött ügyész: — Miért ne fogadnám be őket, ha jönnek? Ók is jól járnak, én is jól szórakozom. Hülye lennék, ha kirúgnám őket... Fagyoskodjanak az utcán?... Szarka utcai üzletlakás. A helyiségben tízen vannak. Négyen a földön fekszenek, egy tíz év körüli gyerek fé­lénken néz az elemlámpába. Halvány fény pislákol az asztalon fekvő tányérból: egy fehér vászondarab, zsír­ral átitatva. A szoba tetejé­ről árván lóg két drótszál. A földön fekvő egyik asz- szony megmozdul. — Maguk hol laknak? — Vidéken kérem, csak ma éjszaka alszunk itt A jelenlévők közül csak ketten vannak a lakásba be­jelentkezve. A kisfiú intéze­ti gyerek. A lakástulajdonost hiába keressük, nincs itthon. A házigazda felesége: — A férjem már két nap­ja nincs itthon. Büntetés elől szökik a rohadt csavargó. Nem bírom ezt tovább... Amikor utoljára itthon volt, akkor is két intézeti szökött lányt bújtatod. A K. Editet meg a Katit. Hogy törjön el a lába, mindig ezt csinálja. Szökött lányokat hoz a la­kásra, én meg nézhetem ... Tegyenek valamit, mennem bírom ezt tovább ... Miért ver engem az isten? ... Járjuk tovább a várost, a búvóhelyeket. Pincék, pad­lások, üzlethelyiségek, vagy csak egyszerű lyukak. A há­zigazdák is vegyesek: az egyik hetven éves és bajú- szos, 5 lányokat fogad, a másik fekete hajú, s fiatat ő fiúknak ad menedéket ök a csövezők vámszedői. Mélykúti Attila Tamaz Csiladze: Kis állomás Messze, túl az úton szétszórt falu párállik a ködb~~ odafönn csillagok közt szenderegnek a nyárfák, > szemafor parázslik a. töltés szélén — vadrózsabogyó. Kilépsz a sínekhez, vársz valakit szobormereven. Ágyúk árnyéka ilyen. A pőre puszta fölé lebegő óriási, narancsszínű hold felizzítja a kis megálló talpalatnyi peronját. Otthonos és fenséges az ég, akár egy pantheon, sírkövön elszórt szegfűszirmok a csillagok. Az idő, amelyben vonatok körbe cilcáznak, veled van tele, és füttyszóval és lobogókkal. Egyszeresük fölrepesnek a sínek, és egy szitakötő kilobban, akár a gyertya. Ezen a kis állomáson csak másodpercre torpannak meg a mennydörgő vonatok. Rab Zsuzsa fordítása Bolgár István: MENEKÜLÉS j Kilométereken át ültek egymás mellett az autóban szótlajnul. A sofőr alacsony, mokány. rövidlátó kisember — úgy tűnt peckesen ült a volán mellett Ki kellett húz­nia magát, hogy kellő kilátá­sa legyen a Volgából. Csak-, nem negyven éve ült már a volán mellett. Csak egyszer hiányzott amikor fia öngyil­kos lett. Akkor vett ki há­rom nap rendkívüli szabad­ságot. Mikor a temetés után ismét munkába állt, még Kzótílanabb lett. A köszö­nésen kívül alig szólt egy szót. Utasa mellette ült. Jóné- hány éve ismerte a zárkózott természetű embert. Ö maga is ritkabeszédű volt, s így nem esett nehezére a gépko­csivezető szokása. A sofőr figyelmét teljesen lekötötte a vezetés, az utas élvezte a szinte nyárias ok­tóber szépségeit. Győrnél hangzott el az el­ső hosszabb párbeszéd. Az utas törte meg a csendet: — Uram. megiszunk vala­hol egy kávét? — Hol? — Ahol gondolja. Kávézás után rótták to­vább az utat. Sopron irá­nyába. A város előtt húsz kilométerrel a gépkocsivezető váratlanul megszólalt. — Most meghallgathatjuk a híreket. Azzal kinyitotta a rádiót és elővette két lottó cédulá­ját. A tíz kereszttel megje­lölt két szelvényen összesen két találata volt Természe­tesen egy-egy a két cédulán. — Ilyen az én szerencsém — mondta, s fejével harago­san kiintett a Sopron kör­nyéki tájra. Utasa megértőén bólintott. A jelzőtáblákon már a Fer­tő-tó előtti községek neveit olvashatták. — Itt zajlott le az én nagy kalandom — kezdte a sofőr. — A háború utolsó hónap­jaiban Sopron környékére telepítették az egyik ben­zin és olajraktárt. Engem küldtek le. mint szakaszve­zetőt raktárosnak. Felesé­gem, fiam és lányom Pes­ten maradt. Az első felesé­gem ... Aztán közeledett a front, jöttek a légitámadások, a község remegett a félelem­től, mi lesz, ha a benzin­tartály találatot kap. Negy­vennégy karácsonyán már nem volt petróluem a falu- bart. Jöttek hozzám az em­berek. adjak nekik, legalább karácsony estéjén égjen a lámpájuk. Mit tehettem, ad­tam nekik, hogy. még szil­veszterre is jusson. — Az emberek pedig ellát­tak abból, ami nekik is volt. Feleségemtől, gyerme­keimtől nem kaptam leve­let. Csak azt tudtam, hogy folyik a budapesti csata. Ak­kor bizony kellett a pálin­ka, bár sem előtte, sem utá­na két deci bornál többet nem ittam. De akkor úgy éreztem, összeroskadok az aggodalom súlya alatt. Meny­nyire vártam, hátha felbuk­kan egy ismerős, aki hírt hoz családomról. De nem volt szerencsém akkor se. Itt. özönlött a nép a nyugati határ felé, biztos volt kö­zöttük ismerős, nem is egy. Valahogy azonban nem sike­rült találkoznom velük. — Szinte oázisnak tűnt ez a kis Fertő-tó környéki fa­lucska, a háború sivárságá­ban, később azután légvé­delmi ágyúkat telepítettek ide. Innen próbálták védeni Sopron légterét, ott rendez­te be székhelyét a nyilas kormány. Pokollá vált az élet. A nyilasok egyre-más- ra razziáztak, keresték a ka­tonaszökevényeket, akkor már fegyverbe szólították a leventéket, meg a 60 éves férfiakat is. Az anyák, fele­ségek állandó készültségben voltak, hogy idején elbújtas­sák a fiukat, férjüket. — Aztán elékézett az én órám is. Megérkezett a pa­rancs: a raktárt kitelepítet­ték Ausztriába. Döntenem kellett, megyek, vagv mara­dok? Elegem volt az egész­ből. úgy határoztam, haza­megyek Pestre, megkeresem a családom. A falu lakói adtak civil ruhát, átöltöztem, de a pisztolyomat, meg né­hány kézigránátot magamnál tartottam. Elhatároztam, nem kerülök élve a nyilasok ke­zére. láttam néhány szeren­csétlen kiskatonát megkínoz­va, felakasztva. — A kiürítés előtt két nappal az esti szürkületben indultam el. Nem Nyugat­nak. hanem Keletnek. A vál- larnra vettem egy gereblyét, hogy azt higgyék, helybeli gazda vagyok. Csák vala­hogy átjussak a fronton — fohászkodtam magamban. Éj­szaka egy elhagyott csősz­kunyhóra bukkantam, de amikor beléptem. bizony majd meghaltam ijedtem­ben. Mint a kísértetek, négy­öt árny, imbolygóit előttem. Ahogy beléptem, körülvet­tek, mint az útonállók, csak csendben, szó nélkül. Egy csattanást hallottam, valaki felhúzta a pisztolyát. Hamar kiderült, hogy sorstársakra találtam, ők is haza akarnak jutni a fronton át. Az volt az az erdő — int jobbfelé, — valahol itt volt egy nagy német lőszerraktár is. amit már a nácik nem tudtak ki­üríteni. — Hajnalban aztán mostí rnár hatan elindultunk. Csa­patban jobb volt. Déltájban már nem tudtunk tovább-, menni, annyira közelkerül­tünk a fropthoz. Mit tehe- tün'-? Egyik társam azonban jól ismerte a környéket és így szólt: Innen nem messze van egy kripta, valamelyik grófi csa’ád századok óta ide temetkezik. Ha azt elérjük, megmenekültünk, mert a ka­tonák nem szeretik a te­metőt. — Mit tehettünk volna egyebet? Elindultunk a krip­tához. A csatazaj nem csen­desedett, inkább mintha kö­zelebb került volna hoz­zánk. örökkévalóságnak tűnt, amíg elértük a kriptát, egyik gránáttölcsérből a másikba kúsztunk- Végre megérkez­tünk. Óvatosan, egyenként mentünk be. Borzalmas lát­vány fogadott. Képzelje, ta­lálat érte a kriptát, néhány koporsót is feltépett a rob­banás. A régi halottak még nem is voltak annyira ijesz- töek. de úgy látszik, néhány új holttest is idekerült, ha nem is a grófi család tagjai közül. Dehát már nem tud­tak bemutatkozni, meg aztán a halottak mind egyformák. Rövid időre elhallgatott, amíg cigarettára gyújtott. — Úgy látszik, a halottak megvédtek bennünket. Több mint két napot töltöttünk társaságukban, de nem bán­tuk meg. A front átvonult rajtunk. Olykor hallottuk a harckocsik láncainak csörgé­sét. gépfegyverek kelepelését, hol közel, hol távolabb. Né­ha ki-kikémleltünk, de nem voltunk biztosak a dolgunk­ban. Végre, amikor teljesen bizonyosak lettünk abban, hogy a front áthaladt fölöt­tünk, búcsút mondtunk a kriptának. De lám, már meg is érkeztünk Sopronba. Az utas a városházánál ki­szállt, hogy ügyeit intézze. Az illetékes azonban éppen ebédelt, a kedves, kis barna titkárnő ajánlotta, hogy egy óra múlva jöjjön vissza. — Az egyedül bölcs tanács — gondolta, — addig mi is ebé­delünk. Az egyik hangulatos lás vendéglőben ebédeltek, gulyást ettek, meg ittak egy- egy deci soprani kékfran­kost. A kis titkárnő mindent előkészített, s így ebéd után rövid fél óra alatt végez­tek is. Megnézték a várost, s aztán irány Budapest. Ami­kor' a városból kijutottak az országúira, az utas csende­sen megkérdezte: — Hogyan alakult tovább az élete? — Ja, igen, hol is tartot­tam? — Elhaladt a front a fe­jük felett és búcsút mond­tak a vendéglátóiknak. ■ — Persze, búcsút vettünk, s mentünk Győr felé. Le­hetőleg a dűlő utakat válasz­tottuk. mert igazolványunk nem volt más csak a katona- könyvünk, akkor pedig az volt a legjobb ajánlólevél. Egy-egy házba betértünk éj­szakára. Volt pénzünk. fi­zetni tudtunk volna, de a legtöbb helyen nem fogadtak el semmit. így gyalogosan elvergődtünk Győrig. Azt hittem nagyon fáradt leszek, de ahogy közeledtem célom felé, egyre könnyebben ment a gyaloglás. Pedig keveset ettünk, de vitt a szívünk to­vább. Győrött búcsút vett négy társam, voltak ott ro­konaik s néhány napra ná­luk akartak meghúzódni. Különben is ők nem' Pestre készültek. Csupán ketten in- diütun1- *nvább. így é-i véget számomra a háború... i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom