Szolnok Megyei Néplap, 1970. február (21. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-08 / 33. szám

6

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

mii yr-iár ».

Hobby, hobbi? Hobbysta, hobbista?

Lapunk hasábjain „Hasznos hobbik” címmel (Szolnok megyei Néplap, 1970. jan. 31.) megjelent közleményben az angol eredetű hobby szónak továbbképzett alakjával, a hobbista hangsorral is találkozhatunk. Több szempontból is érdekes számunkra ez a közlemény. Először is azért, mert az idegen eredetű hobby szónak leírásában elmaradt az y írásjegy, s helyettte a szó végén az i betű olvasható. Ez a helyesírási forma arra is utalhat, hogy egyesek tudatában, s nyelvérzéke szerint a hobby idegen szó már elindult a jövevényszóvá válás útján. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy újabban egész szócsalád sar- jadzik ki belőle, s mind gyakrabban olvashatjuk és hallhatjuk a hobbis, hobbizik, hobbista, hobbizó alakváltozatokat. Sőt, mintha túlságosan is sokszor vállalna nyelvi szerepet. Felesleges használata miatt az élő nyelv szókincsbeli szegényedésének, szürkülésének és a szinonimák elhanyagolásának is okává, eredőjévé válik.

Az angol hobby szó eredeti jelentése póniló, kistermetű ló. Ebből az eredeti alap jelentésből fejlődött ki a gyermekjátékként * használt nádparipa megnevezése. Mivel gyakran csak a vesszőt használták fel a gyerekek „lovagolásra”, kialakult a vesszőparipa jelentés- tartalomra utaló jelentésválto- zata is. Képzetváltással a konkrét értelmű vesszőparipa jelentéstartalom mellett megnevezte a hobby hangsor valakinek

kedvenc, makacsul és sokszor emlegetett gondolatát, beszédtárgyát, foglalatosságát is. Hozzánk, a magyar nyelvbe már ezzel az átvitt jelentéssel került, s hobbynak nevezzük meg mindazt az elfoglaltságot, foglalkozást, bíbelödést, amit valaki szórakozásból, nem hivatásszerűen, nem anyagi haszonért, de állandóan és kitartó szenvedéllyel, kedvtelésből folytat.

Az utóbbi időben azonban ennél többet is vállal már magára az élő nyelvhasználatban a hobby szó. S ha valaki kovácsoltvas lámpákat készít otthonában, de nem ingyen, hanem jó pénzért és megrendelésre, ezt az elfoglaltságot is a hobby szóval tiszteli meg. Nem hobby az olyan foglalkozás, gyűjtés, barkácsolás, amelyet anyagi haszonért végez valaki.

Mint divatszó lassan a hobby éppen felesleges használata miatt nem enged nyelvi szerepet a következő szavaknak: kedvtelés, passzió, valaminek szórakozásból való elkészítése, barkácsolás, a ház körüli fúrásfaragás, a szabad időben folytatott kutatás stb, stb.

Az élet szülte az új dolgok, új jelenségek megnevezésére a címül adott szót és alakváltozatait, ha azonban feleslegesen, gyakran élünk velük, sablonná válnak, elszürkülnek és a használatból is kikopnak. A magyar megfelelőkkel lehet helyettesítenünk, éljünk is bátrabban ezzel a lehetőséggel.

Dr. Bakos József

Savanyú Jóska faragott széke

A Bakony utolsó híres betyárvezérének. Savanyú Jóskának számos tárgyi emléke került elő a közelmúltban. Veszprém megyében. Tófcvázsony és Nagyvázsony környékén néprajzi gyűjtő munkák során került a múzeum birtokába az a keményfából faragott, „S.

J.” felirattal ellátott magyaros szék is. amely egykor a híre® betyárvezéré volt. A néprajzi gyűjteményben is szép darabnak számító faragott széket a nagyvázsonyi skanzen egyik parasztházában berendezési tárgyként helyezték eL

A kabalapénz

Egyik nap beállított hozzám Paksi- ca, akit békés embernek ismertem. Szokatlan mélabú ült az ábrázatán. Tüstént fotelba ejtette magát, hogy csak a fejebúbját láthassam.

— Válik tőlem Li- zi, — nyögte keserűen.

— Nem értem. Ügy éltetek, akár a gerlék.

Könnycsepp gu- rült frissen vasalt zakójára.

— Jól mondod. Es mégis!

Máris kiteregette bánatát.

— A kabalapénz volt az oka. A félt- veőrzött kékhasú, mely ott lapult a bukszája oldal rekeszében. Liza konokul hajszolta a sze. rezkedést.

— Asszonyszokás. — Próbáltam vigasztalni.

Türelmetlenül mért végig.

— Kérlek, ne szakíts félbe. Liza rendhagyó eset. Lottózott, snúrozott és kanasztázott. De sohase nyert egy fületlen gombot. Mégis fejébe vette, egyszer beüthet neki is, talán valami ügyes trükkel.

Egyik barátnője ültette fülébe a bogarat, hogy a ferdenyomású huszas sokszorosát éri valamikor. Megmutatta a kabala pénzét nekem is,

„Ide süss, te mu- lya! Négy milliméterrel keskenyebb a

felső szegély, mint az alsó. Kivételes fogás. Szerencsemalac. Majdan aranyat ér”. — Máris csúsztatta rejtekébe a papírpénzt.

Jött a balesetbiztosító és szüksége lett volna a húszasra. N em lehetett összekaparni másképp.

„Jöjjön egy hét múlva, bácsi” — ajánlotta.

„Szívesen. Már másodszor jövök hiába. Nem találtam itthon senkit”.

„Jó lesz magának akkor is” — húzta befelé az ajtót Liza.

„Szegény öregember, hagyod mászkálni azért a pár rongyos forintért” — kockáztattam meg tárgyilagosan.

Fölpaprikázódott.

„Mit értesz hozzá, élhetetlen! A hibásan nyomott pénz ritkaság, mint az a tanganyikai bélyeg, amiért óriási összeget fizettek. Hiányzott egy cikkely a sarkából. De mondhatok más példát. Az izlandi repülő- bélyeg kétszázszorosát érte, mert véletlenül a Lofot-szige- ti posta nyomta rá a stemplit. Kizárólag ezért.’5

Elnémított ekkora előrelátás. Sokáig nem esett szó a húszasról. Ám egyszer fölágasko dott bennem a kíváncsiság ördöge. Kicsentem a papírt a rekeszből, hogy megtudakoljam az árfolyamát a bankban. Hátha máris gazdagok vagyunk.

„Mit ér ez a papírbankó?” — hajoltam mélyen a pultra.

A tupir-frizurás

úgy méregetett, a szeme sarkából, mintha agyamra ment volna a kánikula.

„Ez kérem? Egy húszast. Rá van nyomva betűvel és számmal.”

A vérigsértettek indulatával néztem rá.

„Ez nem közönséges huszas. Nem látja, hogy fölül keskenyebb! Nyomáshiba. Különle. gesség!”

„Kérem, ez gyakran előfordul. Ferdén nyisszantotta a gép. Beváltom névértékben. Nem vonok le semmit”.

Jól kieresztettem a hangom. Papírok ugrándoztak az asztallapon.

„Nem most! Később. Mondjuk tíz év múlva. Akkor mit ér?”

„Ennyit. Fillérrel se többet”, — azzal elfordult, mert rájött a nevetőgörcs.

Kirontottam a bankból és elsütöttem a kabalapénzt a legelső újságárusnál.

Liza nem szólt egy kukkot, csak a szívéhez kapott egy pillanatra. Éppen születésnapja volt.

Másnap beadta a válókeresetet.

Hunyadi István

Muzsikáról röviden

A zenekar (2)

Irta: Gál György Sándor

Milyen szerszámokkal, instrumentumokkal, magyaran

— hangszerekkel dolgozik a teljes zenekar? Mindenekelőtt! tisztázzunk egy régóta tudott dolgot. Minden zenélés mintaképe — az ének. A zenekar mintaképe tehát a kórus. A kórusok általában négy szólamban énekelnek: magas női hang (szoprán), mélyebb női hang (alt), magasabb férfihang (tenor), mély férfihang (basszus). — Nos, a zenekart vezető vonós hangszereket ugyanígy csoportosítjuk, ha a szopránt azonosítjuk a hegedűvel, az altot a brácsával, a tenort a csellóval és a basszust a nagybőgővel. Arra a kérdésre, hogy mi is az a vonós hangszer, úgy hiszem nem kell válaszolnunk, — hiszen olyan magyar ember nincs, aki cigányaink kezében ne látta volna a hegedűt, vagy a bőgőt, csendes (vagy éppen hangos) mulatozásai során. Nos. ehhez a vonós-kórushoz mindjárt csatlakozik egy úgynevezett fafúvók kórusa. Miért nevezzük ezeket a hangszereket fafúvóknak? Mert négy évszázaddal ezelőtt valamennyit fából faragták, s rendkívüli műgonddal — e törékeny-érzékeny anyagból állították elő finom alkatrészeiket. Manapság, az ipar előrehaladtával, az instrumentumok javarésze fémből készül, de azért az egykori elnevezés: fafúvók megmaradt mindmáig. Rakjuk hát itt is egymás mellé a „kórus” tagjait A szoprán

— nyilvánvalóan a fuvola. Ez a fürge, olykor még a madár füttyöt is utánzó instrumentum, amelyet haránt illesztenek a játékos szája elé. Az alt — az oboa. Meg- ismerszik arról, hogy kis nádfúvókája van, azon keresztül áramlik a kifúvott levegő a hangszerbe. Meleg, érzelmes — nem hiába nevezzük altnak — valóban nőies hangja van. A tenort

— a klarinét képviseli, az a hangszer, tehát, — amely ugyancsak! ismerős mifelénk, lévén, hogy a cigányzenekar mindenkor népszerű instrumentuma és hogy ennek a hangszernek a változata a

tárogató is, aminek viszont történelmi múltja van, hiszen tárogató szólt Rákóczi fejedelem tábortüzeinél is, A fafúvó-kórus basszusa — a fagott. Mély hangú, dörmögő szerszám, testi mivoltában is tekintélyes, hiszen két-há- romszor akkora, mint egy klarinét Érdekes, hogy ez a tekintélyes instrumentum — amellett rendkívül fürge, — mozgékony hangzásra is képes. A vonósok és fafúvók családja mellett ott találjuk a rézfúvókat. — Trombiták, kürtök, harsonák. A trombita ismert minden katonaviselt ember előtt — hiszen a régi hadsereg jeleit: sorakozó, oszolj, takarodó, ébresztő, mindig trombitán szólaltatták meg. A trombita élesebb, harsányabb hangja mellett a kürt a puhább, melegebb hangvételt képviseli. A harsona — ezt már neve is elárulja — erőteljes, harsány hangjával könnyen átüt az egész zenekar együttesén, Egyhamar felismerjük a zenekarban, mert míg a fúvóshangszerek javarészénél a hangképzés billentyűkkel történik, a harsonánál a hangképző csövek „tologatásával”. Tehát a harsonát hol összehúzzák, hol meg teljes hosszában kieresztik. Ezért hívják — nem éppen helyes szóképlettel — toló- kürtneki is. Olykor a zenekarban, megtoldva a „kórust” egy egészen mély basz- szus hanggal, tubát is alkalmaznak. Nagy, megcsavart rézhangszer ez, amely valóságos óriás többi testvéréhez képest. Idáig tehát három csoportot láttunk: vonósok, fafúvósok, rézfúvósok. Ehhez járul a zenekar „szívdobogása”: a kettős üstdob, szaknyelven — a timpani. Miért van az üstdobból mindjárt kettő? Általában ezt az ikerhangszert kétféleképp hangolják. Egyik dob a mű alaphangját hangoztatja, a másik az úgynevezett domináns hangot, a skálának azt, a fokát tehát, amely mintegy a kérdést teszi fel, hogy a másik üstdob, az alaphangot hangoztatva — feleljen rá. Ez tehát az orkeszter, vagy zenekar általános képe.

Varga Domokos:

Emberi gyöngeségek — állati furcsaságok

Egy budai barátom felnevelte deli lányát, unokái azonban még nincsenek, — szerzett hát nemrégiben egy kutyakölyköt, Andrea nevezetűt.

Hathetes korában hozta el a kölyköt az anyjától, akkor még pöttömnyi volt. De mint vérbeli magyar vizsla, a homlokát már akkor is ráncolni tudta. Komikus kis buta feje azóta megformáso- dott, testsúlya megtízszere- ződöifct: félelmetes gyorsasággal fejlődik.

Csak nézem, mi lesz még ebből. — Alighogy betette ugyanis lábacskáit a házba, ott körülötte kezdett forogni a világ, őszülő barátom is új nevet nyert. Ő lett a „nagy- api”. Az Andrea nagypapija. S lön Andreából tiszteletbeli unoka, akit azóta is ehhez méltó gonddal és figyelmességgel etetnek-itatnak, mosdatnak, fektetnek és szoktatnak a jóra, kivált arra, hogy szobatiszta legyen.

Mondanom se kellene talán, hogy én a magyar vizslát jobb szeretem erdőt-me- zőt becsatangoló vadászkukénak, mint szobai ebnek. Annak is jobban örülök, ha a cuclisüvegből csecsemőt

■piálnak, mint ha kutya- kolyköt. De hadd valljambe: 'nélyen megértek mégis min- ’önkit, aki gyerektelen házba kutyát-macskát szerez. — Vagy bármiféle olyan teremt ményt, mely gondviselésre szorul, s meghálálja, ha törődnek vele.

A magányos lelkek orvosságai aa ilyen állatok, Látszólag haszontalanok. De alkalmat adnak a törődésre, arra, hogy akik másképp nem osztogathatják el a beléjük szorult szeretethet, azok legalább így szerethessnek.

Ahogy egyik-másik rab pókot nevel. Vagy ahogy Tolsz- toi meséiben olvassuk: egv állatkerti oroszlán a ketrecében bedobott kiskutyát fogadta társul a rabságban. — Ahelyett hogy megette volna: dédelgette, gondozta, játszott vele, s végtére utána halt.

Tolsztoj a meséskön yvében írt erről az esetről, de azzal a megjegyzéssel, hogy „igaz történet”. Én el is hiszem, hogy igaz. Sőt, magam is tudok szolgálni hasonló esettel.

A kutya barátja ezúttal nem oroszlán volt, hanem disznó. Egy falusi portán nevelődő süldő. Okos és kedves állat, gyakran eresztették ki az ólból, hadd mozogjon egy kicsit az udvaron. — Így barátkozott össze a kutyával. Azt nappal kötve tartották. s hogy. hogy nem.

magáihoz kapatta a süldőt. Nyilván unta magát egyedül a láncon, megkívánta a társaságot. a süldő lefeküdt, elnyújtózott a napon, ő meg nyaggatta. Fülét harapdálta, farkát ráncigálta. hátát kaparta, hasát döfte. Meg is ugatta néha. de a süldő nem ijedt meg, tudta, csak komé- diázik. Felnyitotta a szemét, majd megint lehunyta, s döglött tovább, jólesően. — Órákig el voltak így egymással, a disznó mehetett volna, máshová is, az udvar bármelyik zugába, de úgy látszik, ő sem kívánta az egyedüllétet.

Néha azért elment, s ez lett a veszte. — Kitanulta ugyanis, hogy ha az orrával rá. zogatja a kertajtó reteszét, az előbb-utóbb kinyílik. így s'zabadult be a féltve őrzött vetemónyeskertbe. Majd a sikeren felbuzdulva, a tyúkudvar ajtajának a reteszét is ráncigálni kezdte. Az is kinyílt Ment be az udvarra, ment be a tyúkólba, falta fel a tói ásókat. Ez a bűne már nem bocsáttatott meg. Ettől fogva szigorúan a disznóólba rekesztették, onnan felelaetett búsan a láncát rázó kutya vakkantásaira. Soha többé nem találkoztak, csak már télen, a disznóölés hajnalán. A kutya eszeveszett csaholással búcsúztatta egykori barátját. De nem halt utána. Sőt amikor később a szegény disznót zsigerelni kezdték, s neki is dobtak egy-egy falatot, azt se vetette meg. II ven az élet.

S ha már az állati furcsaságoknál tartunk, nem állom meg, hogy két esetet el ne mondjak, legalább dióhéjban.

Az egyik egy bátor kakasról szól, a másik egy gyáva kutyáróL

A bátor kakast — Bandi nevezetűt — a gazdája nevelte bátor, sőt dühös terr.-.é- szftűvé. Nekitámadt a kútjának. macskának, még embernek is. Idegen nem jöhetett be az udvarra, hogy meg ne csapdossa a szárnyával, meg ne csipdesse a csőrével. Elég jól tudott repülni, úgy hogy többnyire egyenesen nekiszökött az illető arcának, csoda, hogy soha senkinek a szemét ki nem verte. De sokakat megszalajtott, a gazda nagy gyönyörűségére. Egyszer még a szomszédban lakó fiatal tanítónőt is megtépte: mikor az óvatlanul átjött, rövidujjú nyári ruhában, rászállt a karjára, s véresre szagatta.

Ebből nagy botrány kerekedett, de a kakas gazdája inkább fizetett, nem hagyta Bandit elveszejteni.

Hanem egyszer egy kis japán kakast hozott a házhoz. Ez feleakkora se volt, mint Bandi, de sokkal fürgébb nála. Nyílt harcba nem bocsát- zotott vele, hanem ügyesen rászállt a hátára, s úgy megkocogtatta a fejét a csőrével, hogy csak úgy szédelgett. A híres kakas egyszerre meghunyászkodott. Egyik napról a másikra vége lett a dicsőségének. Nem is kerülte el a sorsát, hamarosan levest főz:

tek belőle. Nem sokkal később azonban a kis japánból is, mert kiderült róla: a ga* lambíiakat irtogatja fenn a dúcban.

És a gyáva kutya?

Az a macskáktól félt. Még kicsikorában karmolászhatta össze egy mérges kandúr. Ha macskát látott, már oldal* gott is el. Vagy ha nem volt hová húzódnia, lenyomta fejét a földre, úgy nyüszített. Ugatni nem mert, támadni még kevésbé.

A környékbeli macskák ia észrevették, hogy tart tőlük. Ahelyett, hogy kerülték volna, még pimaszkodtak vele. Ijesztgették, felborzolták a szőrüket, úgy kurrogtak, s élvezték, hogy remegve hátrál előlük. Még az ételébe is beleettek.

A kutya tűrte. Sokáig tűrte. De egyszer valahogy erőt vett magán, s elkapta az orra előtt kurrogó macskát. Darabokra tépte. Cafatokra. S aztán még egy tucatnyit Ahány macska volt a környéken, kegyetlenül mind kiis“ tóttá. Az utolsó, szálig, j

Sfa4WÍ& ff*