Szolnok Megyei Néplap, 1969. január (20. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-12 / 9. szám
ft SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1969. január IX NYERGES ANDRÁS: A SZIÁMI-IKR Mulkai és Kerekes együtt végezték az egyetemet és egyszerre kerültek a vállalathoz. Mérnök létükre mindketten technikusi beosztásban dolgoztak, ugyanazon az osztályon; naphosz- szat egyforma rajzok, gépiesen ismétlődő, fantáziátlan dokumentációk kerültek elé- bük. Együtt mégis könnyebb volt elviselni a kezdeti nagy csalódást. Eleinte csak erről ismerték őket a kollégák, „Ezek azok” — mondták „Akik még oda is együtt járnak...” Hallottak a rosszindulatú élcelődésről, de nem törődtek vele. Egyszerre érkeztek reggel, együtt mentek ebédelni, megbeszélték minden feladatukat, s ha valaki azt hitte volna, hogy délutánra már igazán elegük van egymásból. tévedett: napról napra kollégáik fülehallatára beszélték meg a közös esti programot Mulkai és Kerekes együtt jelentkeztek a vállalati sportszakosztályba, a KISZ-tag- gyűlésen egymást követően szólaltak fel és panaszkodtak arról, hogy mennyire kihasználatlanul töltik az idejüket... A vállalat egyik rendezvényén kiderült, hogy a két fiatalembernek közös ének- és gitár-száma van; önmaguk „sziámi”-ságát figurázták ki, összetanult, jópofa humorral, kellemes énekhanggal. Így aztán — ha nem is mérnöki teljesítményükkel — végre felhívták magukra á figyelmet. A csípős strófák megragadtak az igazgató, Jóna Kálmán fejében. — Ki kéne próbálnunk a fiatalokat... — mondta a következő osztályvezetői értekezleten. — Nem szabad megvárnunk, amíg letörnek és kedvüket vesztik. — Nagyon igazad van* — kiáltott fel elégedetten Cso- botka. — Én is gondoltam már erre! Jóna elégedetten távozott az értekezletről; úgy érezte, gondviselő atyja a vállalat minden egye,, dolgozójának. Legközelebb, a minisztériumban, elő is hozakodott a maga példájával. <— Mi törődünk az egyetemről hozzánk került tehetséges fiatalok problémájával! — mondta nyomatékosan, a ezzel le. is zárta magában az ügyet Csobotfca viszont csak annyit mondott Petkónak, a csoportvezetőnek, amikor négyszemközt beszámolt neki az igazgatónál lezajlott értekezletről:. — Nézz a körmére ennek a két „sziámidnak! Nagy a szájuk, de nem tudom, mi telik ki belőlük.« Mulkai és Kerekes változatlanul rajzoltak és dokumentációt ellenőriztek, de ha összeakadtak a folyosón Jóna Kálmánnal, az igazgató megtorpant egy pillanatra, rájuk mosolygott és barátságosan megkérdezte: — Na, mostmär minden rendben van? — Hát.., — Jól van, csak nem elkeseredni. ha valami nem add- uramisten hullik az öletekbe! Gyertek hozzám bátran... Majdnem egy éve volt már a két fiatalember a vállalatnál, s még mindig nem szőttek külön-barátságókat, nem járogattak el egyma- gukban a kollégákhoz .. A meghívást minden esetben kettejüknek szólón értelmezték. Ha nagy ritkán összeakadtak szerencsésebb sorsú, bajomi egyetemi kollégáikkal, nem árulták el, mennyire keservesen érzik magukat a vállalatnál. Sőt. — Hál istennek, békén hagynak minket! — mondta Mulkai. — Dolgozunk! — súgta bi- zalmas-titokzatosan Kerekes és sokat gejtetően >racsintott. — Aztán egyszer majd elő- állunk vele... — Majd mi ketten... — Együtt! Dupla erő, dupla ész! — Kiegészítjük egymást; amit ő nem tud, tudom én, és fordítva! Néhány hónap múlva be is nyújtották első közös újításukat. A főmérnök látta, hogy az elgondolás ötletes, de a megoldási javaslat a gyakorlati tapasztalatok hiányáról tanúskodott. Amikor közölte velük, azok ketten egyszerre sóhajtottak: — Épp ez az! Bárcsak dolgozhatnánk.., — Bízzák rám, majd én szólok. Nem is voltak elkeseredve, ahogy kijöttek tőle. Petkó megkérdezte; — Na mi a helyzet? Elfogadták? — Azt nem, de megígérte, hogy kapunk tisztességes munkát! — Megígérte? Hát akkor csak várjatok... Kerekest — maga sem tudta, miért éppen most — elfutotta a méreg. — Mi baja velünk, mondja meg? Miért gúnyolódik? — Nocsak, nocsak! — hee- eelte vigyorogva Petkó. — Mindjárt nekem esik! — Hagyd a fenébe... — csitította a barátját Mulkai, — Nem érdemes.« Kerekes másnap rosszul érezte magát, Mulkai hiába várt rá a megállóban, nem jött. Amikor egymaga tűnt fel az ajtóban, Petkó csodálkozott. — Hát az ikrét hol hagyta? Mulkai vállat vont, nem akart szólni. Ügy érezte volna, árulást követ el Kerekes ellen. Délben mégsem tudta megakadályozni, hogy Petkó ne csatlakozzék hozzá az ebédlőben. — Nézze, maga nerc olyan pukkancs, mint a barátja « — húzódott közei Mulkalhoz. Adok magának egy jó tanácsot. — Na? — nézett fel ba-át- ságtalanul. de alig titkolt irgalommal a fiatalember. — Hagyják abba ezt az együttjárást Nem veszi észre, hogy így senki se mer magukhoz közelíteni? Ingerük az embereket az ilyen gyerekességgel. Engem is, bevaUom őszintén. — Kerekes a barátom! — dacoskodott Mulkai. — Mondtam én, hogy ne legyen az? De attól még nem kell ilyen görcsösen félrevonulniuk! Itt volt ez az újítási história, ebből igazán tanulhat. Mi hiányzott, hogy elfogadják? A tapasztalat. Nem szabad megütközni rajta, ha a főmérnök jobban bízik olyasmiben, ami alatt egy régi mérnök nevét látja. Gondolkodjék ezen, azt tanácsolom... Mulkai nem tudott mit felelni erre. Szótlanul dolgozott és egyre Petkó tanácsán járt a feje Rákövetkező nap Kerekes még mindig beteg volt, s ő újra a csoportvezető- helyettessel ebédelt. Munka után azonban egyenesen Kerekeshez sietett és gyümölcsöt meg édességet vitt neki; tudta, hogy bolondul mindkettőért. — Mi újság odabent? —• kérdezte Kerekes. — Semmi... — bökte ki gyorsan Mulkai, és maga sem értette, miért nem mondja el Petkóval folytatott beszélgetéseit Érezte, hogy égni kezd a füle és a meleghullám átterjed lassan az egész arcára, nyakára is. Égy hét múlva Jóna Kál(Szlovák György rajza) mánnak a minisztériumi tanácskozáson eszébe juttatták fiatal mérnökeit, s számon- kérték rajta, tud-e valami konkrét eredményről beszámolni? Kivágta magát, de nagyon kínosan érintette az ügy, s amint visszatért a vállalathoz, behívatta a főmérnököt és előadta a kívánságát. — Kérlek, sürgősen adnunk kell valami önálló feladatot a fiataljainknak .. Erre most nagy súlyt fektetnek odafönt, és ml sem maradhatunk szégyenben. Gondoskodj a dologról és néhány napon belül számolj be a történtekről. A főmérnök szitkozódott magában, de egyenesen Cso- botkához és Petkóhoz sietett Amikor előadta, miben fő a feje, Petkó felkiáltott; — Ez csak nem probléma? Bízd rám! Add ide az ikrek múltkori újítását... Majd én megnézem, mit lehetne kezdeni vele. — Helyes! — dörzsölte a kezét megkönnyebbülten a főmérnök. — Tehát jelenthetem Jónának, hogy a fiatal mérnökök foglalkoztatásáért te vagy a felelős. Petkó átnézte a dossziét. Kezdő mérnök korának javaslataira emlékeztette ez a vaskos mappa, ő is úgy dolgozta ki ötleteit, hogy még a formában is benne volt a lelkesedése és odaadása. Az „ikrek” újításában nagy lehetőségek rejlettek. Kis változtatással több munkafolyamatban L, alkalmazhatóak, nemcsak abban, amelyről a javaslat említést tett Odament Mulkai asztalához. — Egy pillanatra... gyere ki a folyosóra! Kerekes szeme megvillant. „Gyere?” — kérdezte a pillantása Mulkaitól. — „Mi az hogy gyere? Ti tegeződtök?” —- Jövök! — mondta zavartan Mulkai és odasúgta Kerekesnek: — Ez a hülye mostanában rámakaszkodott. „ A folyosón Petkó megölelte és a kezébe adta a dosz- sziét. — Átnéztem az anyagot. Ragyogó! Nagy fantázia van benne! Megmondom a főmérnöknek, hogy ilyen felületesen nem lehet foglalkozni a dolgaitokkal. — Komolyan? — dadogott az öirömtől Mulkai. ■— Ügy találod, hogy használható...? — Ügy! És megsúgom, ha pár nap múlva újra beadod, más lesz a fogadtatása! Egy kicsit bővítsd ki... — Te, ez a Petkó mégis rendes alak! — ment vissza a barátjához Mulkai. — Nézz ide, elolvasta és azt mondta: kitűnő! Ö fog harcolni érte. hogy legyen belőle valami! Mit szólsz? Kerekes csak nézett és a csodálkozástól alig látszott rajta az öröm. Mulkai mást várt tőle, azt remélte, újjon- gani fog, mint ő. S akkor ez a fancsali ábrázat, és ez a hallgatás... Mi ütött belé? Szó nélkül fordult el Kerekestől és folytatta a munkát Petkó távolról figyelte őket. Munkaidő végeztével megkérdezte Mulkaitól: — Merre mégy? Megihatnánk egy kávét... — Sajnos, sietek! — mondta szárazon a fiatalember és Kerekest sem várva be, egyedül távozott... R. ROZSGYESZTVENSZKIJ: ÉNEK BATU KÁNRÓL Es mégis tévedett a vénség egy esetben! Először tévedett, s többé soha. A szörnyű kán. A kán, a győzhetetlen. A kán, a bölcs « - s mégis? ilyen hiba ... Zúgott a borda, gyászt és halált hozott asszonysikolyba, vérbe öltözötten. Es porrá égtek minden városok. Es nem volt elég nyíl a tegezekben. A pőre bullák reszkettek a fagytól. A kaput tűz és vér mosta pirosra. Zúgott a szél.* Idegen nyelv karatyolt. S a szablyákon nem foghatott a rozsda. Füsthöz szokott a táj és hullaszaghoz.'.I S felgyújtva mindent, mi még megmaradt é porbelepte nehéz harckocsikhoz korbáccsal hajtották a foglyokat. Es martalékkal megrakódva jöttek a tömeget táborba terelik, állíták őket herékhez, s röhögtek: Meghalsz, ha nagyobb vagy, mint a kerék. A harcosoknak keze nem remeg. A szörnyű kán 'pontos parancsot adott. Es nem maradt más, csak a gyerekek. A szlávszemű fiúk és gyönge lányok. Sugárzók voltak, mint az ikonok. Mi végbement, nehéz volt érteni ... De gyűlölet lángolt kisirt, konok szemükben - s az nem volt gyermeki. Hallgatva álltak. Aztán elállt a szél. Felettük vérvörösen zengett a déi És mégis tévedett a bölcs vezér. Melléfogott, s nem értette: miért? Feláll haduk még újra s újra sorba. Már újra dúl vadul az ütközet... A kerekek kissé magasak voltak. S nagyon gyorsan nőnek a gyerekek.
