Szolnok Megyei Néplap, 1968. december (19. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-24 / 302. szám
10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1963, december H. á torai j aújhelytől északkeletre vagy 30 kilométerrel odébb ötezren csákányoztuk, lapátoltuk a lövészárkot és a tankcsapdát. Kemény, kötött agyagos talajban fúrtuk magunkat előre. A mi századunk tenyere három nap múlva már véres csonk ' olt Nem szokta a cigány a szántást. Márpedig a mi századunkban egy fia paraszt sem volt. Karpaszomanvo- sok, tisztviselők, pincérek, kereskedők, temetkezési vállalkozók, 21 évesek és 35 évesek vegyesen A magvar királyi hadsereg „tiszta keresztény” munkaszolgai itos alakulata voltunk. Amúgy a VII. híradós zászlóalj rádiósszázada. Azért ment valahogy a munka. Délben minden századhoz megérkezett a borsóleves, néha lencse. Akkor osztották a komiszkenyeret is. Csonttá aszalódott gebék húzták a lajtokat, a faluból idáig. Űtközben kilötyögött a leves színe, a hatalmas fadézsák oldalára, onnét az agyagos földre. — Ha most nem lesz szent ez a föld, akkor sohasem! Vérünk is, levesünk is reá hull — mondotta egy elvetélt egyetemi hallgató — Azonnal bevitték a faluba és bezárták az egyesbe. A falu dűledező tűzoltószertárát léptette elő börtönné a parancsnokság. A fiú röhögött, örült, hogy meggyógyul a keze. De időnként elfelejtettek neki levest vinni és ha vittek is kiparancsolta belőle a húscopákokat az őrmester. A század leste, ki kapja meg a fiú adagját. Véreres kezünkben remegett a csajka, lehasaltunk a földre, orrunk előtt a csajka. Gyorsan faltunk, szür- esöltük az ételt, aki angyal lesz, annak talán jut még egy merőkanállal a moslékból. Este a parancskihirdetésnél Gyimesi törzsőrmester úr, a szolgálatvezető tisztünk ordított, mint a sakáll. Valami olyasmit, hogy kiképzetten nagy marhák vagyunk, civil kofferok, egy nagy csürhe. Azután elmondotta, hogy. a hazának szüksége van ránk, ezért most azonnal szedjük a kenyérzsákunkat, és még az éjszaka elindulunk a kiképző helyünkre. ötezer csákányt és lapáM /f l ANDOR t szalmát a házakhoz. A mi rajunk egy nagy földes konyhát kapott, a búboskemence ontotta a meleget. Bőgős, az egri templomfestő útközben elszórta a drága kincstári szalmát és akkor kapott egy akkora pofont Gyimesi törzsőrmester úrtól, hogy mi azt gondoltuk, ilyen pofont csak ígérni lehet, de adni nem. — Kérem, ezt nem lehet ... — dadogta és akkor kapott még egyet. — Ne ganéjozza össze a havat! Szeggye össze azonnal szálanként! Segítsenek ennek a marhának! — mondotta Gyimesi, aztán megfordult és gavallérosan bemutatkozott a háziaknak. Egy ötven év körüli, sunyi tekintetű paraszt nyújtotta bizonytalanul a kezét, azután kijött a szobából egy érdeklődő szemű barna fiatalasszony Sok szoknyájába belekapaszkodott a kisfia, aki felszólításra illedelmesen köszönt a katonabácsiknak, magyarul, azután Kenyeret kért az édesanyjától, szlovákul. Gyimesi a fiatalasszonynak is bemutatkozott. — A legényeim — mutatott ránk, némi büszkeséggel, jó, ha tudják, hogy ő itt a parancsnok. — Az ember? — kérdezte újból nyájasan a nőt. — A fronton van a fiam — válaszolt az asszony helyett az öreg, sunyi paraszt. így azután azonnal tisztázódott mindenki szerepe és rokoni kapcsolata, valamint helyzete a házban. Gyimesi azonnal kijelentette: itt alszik ő is velünk. — Szemlátomást az asszonyka is örömmel vette a bejelentést. Az após szótlanul ösz- szeharapta vértelen ajkát, és kiment a gyermekkel megetetni a disznókat. Az éjszaka tehát érdekednek ígérkezett Gvimesi elment az iskolába, ahol a parancsnokság ütött. tábort, de minden órában visszajött, ellenőrizni bennünket, meg az asszonykát. Szerelem szaga volt a levegőnek, az elektromosság ott szikrázott a konyhában. A szilaj, bikanyakú altiszt hangja búgott, a menyecske vihogott, az após arca mindinkább hasonlított a citromhoz. A kisfiú Is boldog volt. mert kapott két szem szaloncukrot Gyimes’től. Kis pendet vében felült a kemencepadkáket. Aztán ismét le, fel. És ismét megállt a kondérnaL Odafurakszik a sor elé egy német. A törzsőrmester nem érti a helyzetet, csak bámul, aztán megszólal németül és perfekt: Mars! A katona ránéz, de úgy tett, mintha nem hallaná, nem értené. Gyimesi ellöki, amaz dühödten káromkodik és csajkájával fejőt?- vágja parancsnokunkat. Két borzalmas nagy pofont kap, akkorát, hogy a Bőgősé most már gyermeksí mosatásnak tűnik. Brinza. a gyöngyösi temetkezési vállalkozó azonnal számolni kezd. Amikor tízre sem kel fel a német, a szakácsok jobb híján meleg vízzel locsolják, a kamerád eltakarodik. Délután Gyimesit hívatják a parancsnokságra, nem tudjuk, csak sejtjük, hogy letolhatták. Tüdő színű fejjel jött meg a szállásra és még a fiatal nőhöz sem szólt. Amikor az kérdezett valamit csak vakkantott egyet és ismét eltűnt a szállásról. Ez egy nappal a szenteste előtt történt. Másnap elméleti oktatásban részesültünk, ott a konyhában. A fiatalasszony kétszer kilesett a szobaajtón, de nem mert kijönni. A gyermek is bent volt, az öreg az udvaron rekedt. Tizenegy órakor a törzsőrmester úr lefújta az egészet. Hátrament az udvarba és a disznóól mellett susmukolt valamit az öreg paraszttal. Tizenkét órakor már visított a disznó, a fehér hóra folyt vér-, vörös vére, lobogott a szál-" maláng. Deli Kálmán, fa- lumbéli hentes és korcsmá- ros böllérkedett. Gyimesi egy kanna bort is hozott valahonnét. És szólt Delinek, hogy a hurkát a rajnak töltse meg. Ittunk,, tor- koskodtunk, a fiatalasszony szomorú volt. Megfogott a konyhában és a fülemhez hajolt... — Holnap mennek -,. Nekem megmondta Gyimesi. .. Maga, legalább maga, ne hagyjon itt. elbújtatom a pincében, elbújtatom előlük bárhová. Ne féljen,, ha jönnek az oroszok, én tudok velük beszélni! i. ....... E gy szót sem értettem az egészből, kapatos is voltam egy kissé, de nem is mertem kérdezni, mert így is sokáig elidőztünk már, minT ORNOC, 1944. KARÁCSONY tot hagytunk ott, kaptunk helyette ötezer puskát és még azon az éjszákén elindultunk Nyugatra, gyalog. Kiértünk az országúira. „Egy-kettő! egy-kettő! Nóta az élen!” „Mikor a híradós regiment ...” Közben eleredt a havaseső. Kinyitottam én is a torkomat, de a lábamra figyeltem. Pantharei! Bölcsek voltak a görögök! Kétszer ugyanabba a pocsolyába nem léphetsz, kétszer ugyan az a hideg és híg latyak nem folyhat be a bakancsomba. Egy-kettő! egy-kettő! Mikor a híradós regiment... Folyik a sár befelé, süti, égeti a lábamat a jeges lé. Következő lépésnél kifolyik a másik lyukon. A lábam ujjai között is marad egy kevés, azt jól meggyúrom, az meleg lesz és tartós. „Egy, kettő! egy. kettő!” Tornócra, utunk végállomására valamivel korácsony előtt érkeztünk. Kemény, fagyos reggel volt. Tornóc amolvan kis felvidéki falu a Vág partján, ahol az emberek velünk magyarul, egymásközt szlovákul beszéltek. Akkor a faluban már egy gombostűt nem lehetett leejteni, nyüzsgött a csukaszürke és a sársás keki — ötezer bennszülött, tízezer német és magyar katona. Am'kor megérkeztünk. már minden házat lefoglaltak. A parasztok elég furcsán pislogtak ránk. A vasúti töltésen túl az úi faluban kaptunk szállást nvimesi törzs- őrmester úr intézte el Boldogan hordtuk a jószagú ra, önfeledten szopogatta a cukrot, folydogált az édes nyál, a kis boci arcán lefelé. És ml is örültünk a parancsnokunk sikerének. A bika az más, az nem vaddisznó. Valami történt az éjszaka a mi szállásunkon, de csak én tudtam, meg az a három szereplő, akik között történt A harmadik az após volt, aki éppen akkor rugdosta a menyét, amikor én délben beléptem a pitvarba, ahol a csajkámat felejtettem. Az asszony bűnbánó arccal tűrte a rúgásokat, és szlovákul figyelmeztette apósát, hogy ott vagyok. Az öreg bekotródott a szobába. A fiatalasszony hozzám lépett, megsimogatta az arcomat, de szeme a távolba Tévedt. Gyimesire gondolt... őt látta, a ruhám színe őrá emlékeztette. Nekem is eszembe jutott Bőgős, a templomfestő és gyorsan elinaltam a szállásunkról. A tábori konyha kint a szabadban volt. A szél messzire hordta a jó ételszagot. Itt minden nap hús volt. babbal, vagy káposztával. Az adagot egy bél- poklos ló sem tudta volna megenni, nekünk néha kevés volt. Századunk, kezében a esaikával már sorban állt. Fezárkóztam. Bám’ ’tam a rsaikám^t és megint fél- ♦em. hoev kevés fér bele civ-meei törzső-mester úr le. fel sétált mellettünk evak- r»n megállt a kender előli. Ellenőrizte a konvhát. nehogy meglopjanak bennünden pillanatban jöhetett Gyimesi. — Hová megyünk? — röhögött az udvaron Deli, a böllér, a földim. — Hát Németországba a nagy birodalomba. Szóval Németországba? Delejes álom. Csákány, lapát, napi 60 \ kilométer, fegyver, hideg, szalmaágy. pofonok, babgulyás, „híradós regiment és az ezeréves haza, amelynek szüksége van ránk! Keki színű zsibbadt álom.” Koradélután parancskihirdetés volt. Balabán Dénes főhadnagy úr, századparancsnokunk tartotta — Kitartás! Éljen Szálasl! — ordította és karja a magasba lendült Ezt Gyimesi sohasem csinálta, füstölgőit borgőzös agyamban a vérszegény gondolat. Szép kis előadás volt, arról szólt, hogy a Birodalom és mi. mi és a Birodalom. Szóval holnap, karácsony első napián megyünk a Birodalomba. Egyébként felkoncol tátik! Keki színű, lusta, fáradt, gyáva birkán váj! Pedig mindenki tudta, hogy az oroszok itt vannak, itt kell lenniük, nem messze tőlünk. Gyimesi megérezhetett valamit nyugtatott bennünket Megmagyarázta. hogy a föhad- naev úr hnevan értette az egészet Közben napvoktt káromkodott hogy némiképpen önm-’gát is bíztassa és refrénként mondotta: „Nem kell besz...ni!’ A fiatalasszony mákosgubát főzött, mi is kaptunk egy-egy agyagtállal. Kártyáztunk és már szokásból hagytuk, hogy a törzsőrmester nyerjen. Este nyolckor került rám a sor. Járőrbe kellett mennem. Elindultunk egy némettel egymás mellett, vállamon puska, övén géppisztoly. „Stille nacht. .” halkan énekelt. „Fel nagy örömre...” — énekeltem én is. Kisvártatva kézzel lábbal azt magyarázta a német, hogy én menjek előtte és majd ő jön a hátam mögött. Már a falu szélén jártunk, dermedt csend volt és sötétség, aztán hirtelen mellettünk megszólalt a légelhárító ágyú. Hatalmas fülsiketítő csattanással szívta, hasította a levegőt. Aztán gyorsan megszólalt még egy, azután négy. tíz, száz. A borzalom összeolvadt, már a pokolban voltunk. — Már süketek voltunk. Futottunk volna, de megbabonázva állva maradtunk és szemünk bámulta a hatalmas fénycsóvákat, melyek egymást keresztezve pásztázták a jéghideg, sötét eget. Az égen fent, magasan úsztak, röpködtek a picinyke világító jánosbogarak. Hatalmas bombázók úsztak a falu felett Érsekújvár felé. Félelmetes kép, pokoli zenebona!. Aztán hirtelen fájó csend és vaksi sötétség. Visszabotorkáltunk a faluba. A katonák és a civilek ezrével nyüzsögtek a falu furcsa fényű házai között. Különös búcsú volt ez, fasiszta karácsonyi búcsú. Senki sem félt? Mindenki félt? Teljesen mindegy volt. A zsupptetős házak a fejed fölött semmit sem jelentettek. A tábornokok is az utcán voltak és lövöldöztek, fel az égre. Később alábbhagyott a puskaropogás. Valamelyik utcából elindult a hang, szállt szájról, szájra és már ezer torok énekelte »Stille nacht..." Az iskola ablaka nyitva volt, odabent 25 petróleum- lámpa ontatta a világosságot, íröcsoda fényűzés! Az asztalon szemkápráztató gazdagság, gyönyör és sehol egy lélek. Ordítottam, hogy „Heiliége nacht...” és bementem a szobába. Ismét ropogtak a fegyverek, gyorsan hazalopóztam. A konyhában sötét volt. Csak éreztem csupán, hogy a fiatal- asszony itt remeg, valahol a sarokban.. Süket volt ő is, és nem , értette szavamat, pedig a szám a fűiét érintette. Kezébe csúsztattam a tiszticsokoládét és narancsot. Húzott be a szobába, éreztem, hogy egy szál ingben van. Hallottam, jönnek a többiek is, akkor ő egyedül ment a szobába. Másnap reggel tábori szentmisét hallgattunk, sokezren. Gyimesinek három naeyezüstje volt és két másodosztályú német vaskeresztje és még egy csomó medáliája. Négy évig volt a keleti fronton. Délben kezdtük a vagoní- rozást Gyimesit meghívták a tiszti vagonba, utazzon velük. Deli Kálmán és két puccer cipelte a csomagokat és a mázsa kolbászt. Az asszonvka is kijött, szeme a törzsőrmestert kereste. Aztán, hogy engem talált meg, odajött hozzám ég hívott: — Még nem késő, jöjiön. gyere. Gyere velem. Elbújtatlak. Az én férjem. fudom. hogy meghalt, — mondta és sírt. Nem mentem. A németek ránkzárták a vagonokat. Már elhelyezkedtünk vagv ötvenen a vagonban Ruszin a hor-bólv elővette szájharmonikáiét és belekezdett egy nótába. Új évkor érkeztünk Stet- tinbe. Vfzkereszt nanján délután két órakor Passe- walchban. az öreg kaszárnya évszázados platánfáira felakasztottak kilenc franciát. Hat férfit és három nőt Megszoktak a koncent- rác:és táhn—hél A vonalról éÁtypf cir,fíl f* Vi ez + •** v*ro A1 tTr-i'v rvo o rtzrn r* V>o f í fi y ff’- yarf f Y)Pf- "loyjfíti ej ír’ ’-órfonc plpft mqrpprinn c (»ypff-T*r> főic pn m P rTnOfozta és ezt mondta neki: — Maga barom! CINKE FERENC: BETLEHEMESEK Fodor József t Vers, ünnepre Hát futsz, futsz újra, évi Mit is hoztál nekünk? Emlékeket, évfordulókat, Miknek tüze új tettre nógat És mit viszel? '■■■■■ (Mig a föld új karácsonyt ünnepel, • Még röptöd vérmezők fölött surran el): Együtt az Ember jobb hiteivel A reményt —. Hogy benned a had véget ér Már felpiheghetünk. És nem folyik tovább a vér, S nem tombol, mi már iszonytt, És hagyja a vadság szörnyű dolgait! Oh, nehéz az Ember sorsa itt, Ki megmaradt, a jók utóljaként De baj közt is reményt kelt Megint és megint A bús Szeretet — Legyőzni a vért — S melynek jegyében tart vén ünnepet Az ember, és azért A jobbért, amíg él csak, eped. És kérdi: mit tegyünk, Hogy békét újra lásson S ne legyen csak üres szólam karácsony, Melynek említése bút kelt, vagy émelyt: — Mellette a haddal, ölessel, Míg legünkben, mely buta-rém-télt Harangszók lágy hullámain lebegnek, — Mint másvilágból — Szavai vérgőzbe fúlt szeretetnek? És ha csend van: csak „tüz-szünet’' között, — Míg kezet mos épp a magából Kivetkőzött — Hogy a kalácson ne hagyjon nyoma vért. (Majd öl tovább): de most, lám, ünnepel. A kereszt jegyében, a Szeretet roppant ünnepén. Csendül az ünnep pohara. Míg szinte kvrjong. úgy nyög. szivünk, szegéúy. És kérdi: meddig e Kereszt és gyilok vad frigye, Jászol és ágyú egv-ügye — És üres ünnep, ahol Ujjong csak a halál s pokol? Elnökök és tábornokok. Kiknek neve vad hírek közt ragyog. Vagy egyet nézvén■ markotok. Vagy hitvány faj-düh mérge fog — Kiknek csődífett barmaképp. Ölni vaav hálni, m*ny a nép Hajtva agg, vén törvény szaván — S dúl a harc, bárgyún és ostobán! S hit, s Pap. mely az ünnepen ül, őrként: A had, mely dúl körül, Mikor les2 törvényen kívül?! Csak hull. hull az ember — s még vérben ül! Háborús száz táj lángja közt — Toll a hőst dicsérni se győzd — Én őt ünneplem azt a hőst. (Hogy lenne itt már béke. szent) Aki itten békéi teremt! _ B úsan s mén ünneptelevill Én azt ünneplem egyedül.
