Szolnok Megyei Néplap, 1968. december (19. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-24 / 302. szám
1968. december 24. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Asszonyom ••• ön nem olyan rég, egy társaságban, feketekávét kavargatva, (miközben a csé- tzét fogó bal kezének kisujját éppen úgy tartotta, ahogyan Anna Karenina, amikor Vronszkij őt először megcsodálta), kicsit cinkosan, kicsit dicsekedve, de talán mentegetőzve is ejtett szót a fiáról. A mérnökről. Aki talán másfél éve, ..kint maradt?’ egy kiküldetését követően... Nem tért haza — mondta ön. S aztán valahogyan így fogalmazott: De a vállalat pénzét, ami nála volt. azt mind, az utolsó fillérig hazaküldte... Korrektül lerendezett mindent... Asszonyom, engedje meg, akkor én arra gondoltam, ön megérdemelné a Pu- litzer- vagy a Gouncort-dijat... Hiszen, aki így tud fogalmazni... Említette ön azt is, hogy a fia nyelveket tud. Ezért „feltalálja magát odakint”. Már meg is nősült. Aztán meg valami olyat mondott a fiáról, hogy ö „soha nem hagyta magát befolyásolni”. Nos, erről a befolyásolásról szeretnék néhány szót szólni... Szeretném megkérdezni, tudja-e ön, hogy egyedül Nem Yorkban például ma annyi iráni származású orvos praktizál, mint otthon, Iránban együttvéve? Nem hallotta még? És azt tudja-e, hogy az 1961-ben Görögországban diplomát szerzett orvosoknak egyharmad része nem otthon, hanem az Egyesült Államokban működik. Vagy Dominikából például több orvos települt át az USÁ-ba, mint ameny- nyi Dominikában van ma összesen? Tényleg, ezt sem hallotta?.„ És azt hallotta-e valamikor emlegetni, hogy mennyibe kerül egy orvos vagy mérnök kiképzése abban az Egyesült Államokban? Valahol olvastam egyszer. Hatvanezer dollárba. Gondolkozott ön már, Asszonyom azon, hogy ha bárhonnan a világból egy mérnököt vagy orvost szereznek, akkor a kiképzés költségeit lényegében áthárították arra az országra, népre, amelyik a kiképzéshez szükséges javakat megtermelte...? Igen, az ön fia túljutott már a kezdő éveken. Itthon jutott túl. A tanuló-éveit is itt töltették le vele. Azután befolyásolták az ön „befolyásolhatatlan” fiát. Egy tőkés vállalat, tudja kérem, hogyan számlázza” le a maga gyermekét? Az ön fia a vállalat számára „olcsón beszerzett áru”. Kitermelésének, kinevelésének önköltsége nem az Egyesült Államokat terheli. Persze, Így tál leegyszerűsödnek a dolgok. Tudom, igaza van önnek. Túlontúl prózai számítás is ez. De az ön fia nem sokkal prózaibb számításokat végzett, amikor kivitte, s eladta szellemi képességeit._ Képzelje estik, Asszonyom1 Az Egyesült Államok tudományos akadémiái tagjainak közel egyötöde nem az USA-ban szerzett diplomát. S <tz ott élő Nobel-dijasok közül minden negyedik 107 és 1962 között szerzett amerikai állampolgárságot. Mindez véletlen lenne? Nem hinném, ön viszont lehet, hogy elhiszi? Ahogy most a fiáról beszél... De Dean Rusk, a lelépő amerikai külügyminiszter már nem ilyen gyermetegen naív. Még 1965- ben egyik beszédében ezt mondta; „A mi országunknak (mármint az USÁ-nak) van valami különös vonzása a magasan képzett értelmiségiek és tehetségek külföldről való idevonzásában.” Nos, eddig e szavak éppen olyan líraiak és sejtelmesek, mint ahogy ön fogalmaz. De Dean Rusk azután így folytatta: „Éppen ezért ez a fajta bevándorlás, ha jól irányítjuk, (figyeli, AsszonyomJ Irányítják...), akkor nemzeti gazdagságunk egyik legjelentősebb forrásává válhat.” Nos, Asszonyom, az ön fia ebbe as „irányítottságba” került bele. A „befolyásolhatatlan”. Húsz év alatt mi nagy utat tettünk meg — igen, most valami „szakszerű” kifejezéssel élek; a szocialista kulturális forradalom országút ját járva... Ön például nem tartozott annak idején a vagyonos s a kifejezetten hatalmon levő osztály tagjai közé. Műveltsége megszerzésében sem volt valami monopolisztikus helyzetben. „Középréteg” volt e téren is. Négy polgárit végzett, úgy tudom. Szülei dolgozó kisemberek voltak, így szokás mondani. Ne haragudjon érte, de így volt. S az egyik fia orvos lett, a másik mérnök, ösztöndíjat is kaptak. Képzelje; egy proletár államtól, s ráadásul még nincs is ebben semmi különös. Két fia diplomás ember lett, nyelveket tanultak. S önre is hatott valahogyan ez a kulturális forradalom. Egyszer — szemöldökét felhúzva, mintha elgondolkozna, mondta kávézás közben, — hallott valamit harangozni az elidegenedésről folyó vitákról meg a szocialista humanizmusról... s megtanulta a feketekávés csészét úgy kézben tartani, mint Karenin tanácsos felesége. S most a fiáról azt állítja nekünk, hogy „korrektül viselkedett”. Asszonyom, ön édesanyai Nem akarom a fiából kiábrándítani. A maga gyereke. De engedje meg, hogy megmondjam; nem viselkedett korrektül a fiú. Az ön fia, ha átutalná hazánknak, népünknek azokat a dollárokat, aminek kiadásától mentesítette a legfejlettebb tőkés országot, akkor sem lenne teljesen korrekt az eljárása. De Így? A magyar értelmiség hagyományai szerint Eötvös Loránd, Vásárhelyi Pál, Pattanyus Géza, Rózsa Ferenc, Sebestyén Gyula, Jáhn Ferenc, Hetényi Géza etikai szótárában más értelme volt a korrektségnek... Ezt akartam elmondani... A múltkor nem vágtam szavába, amikor a társaságban a fia levelét olvasta fel... De bocsásson meg, míg én beszélek, kihűl a kávéja. Még fel sem kavarta benne a cukrot... Császtvai István Moua Marie Zenés vígjáték a Szigligeti Színházban Adva van egy fiatalember, Blaise d’Ambrieux, aki különben gróf, francia és állítólag festőművész is, de ha túlságosan rosszul áll anyagilag, akkor felcsap alkalmi partfis-ügynöknek. Nos, ez a fiatalember rövid időre szerez egy lakást, közel az Eiffel-toronyhoz, de csak kölcsön és nem éppen olcsón. Vendégeket vár, Carlier-t, Carliernét és csúnyácska, naivnak látszó kislányukat, Lauret, akit ha a sors és a számtalan előre nem látható körülmény is úgy hozza: feleségül vesz. Az üzlet tiszta képlet: nekik jól jön Blaise, mint gróf, Blaise-nek pedig Carlier pénze, amit hozományként lányával együtt ruház át a fiatalemberre. Ez tehát az alapszituáció, Magnier innen indítja útjára az utánozhatatlanul és természetesen franciásan szellemes, pikáns vígjátékot A magyar variációban csatlakozik hozzá még a zeneszerző, Nádas Gábor, és a szövegíró Szenes Iván, mindketten jó rutinmunkát produkálva, s szerencsére nem zökkentik ki túlságosan és túl sokszor az olajozottan pergő vígjátékot a kacagás fokozódó, majd csendesülő, aztán újra robbanó fergete- géből. Bár az első rész néha meg- megáll, jobban lelassul a kelleténél, akad itt-ott némi üresjárat is, a második azonban mindenért kárpótol, és ha ezúttal a néző csupán szórakozni kíván, akkor nincs semmi baj. óévbúcsúztatónak, ünnepi hangulat-fo- kozónak, kedvderítőnek igazán jó gyógyszer a »Mona Marie mosolya”. Jő dolog, hogy Máriás József, a darab Jászai-díjas rendezője félreérthetetlenül a szórakoztatást választotta a színpadraállítás lényegéül, sikeresen birkózott meg minden csábító kitérővel, nem bonyolította túl a játékot, viszont az sem mondható el róla, hogy egysíkúvá egyszerűsítette volna. Máriás kitűnően érzi és végig megnyerő biztonsággal tartja a kezében a játék franciás szellemességét, néhol messzebb is elmegy, mint az általában szokás, de csalhatatlanul ízléssel húzza meg a pikantéria határvonalát. A Szigligeti Színház péntek esti bemutató előadása ezért válik a hasonló zenés vígjátékoknál maradandóbb színházi élménnyé, s ha még mindezt kiegészítjük azzal is, hogy Hegedős Györgyi koreográfiája ugyanezt a franciás szellemességet, és vitalitással teli pikantériát hangsúlyozza. akkor a siker igazán érthető. Kár viszont, hogy Török Iván díszlete ugyan megfelelő játékteret biztosít, a sok lótást-futást is zökkenőmentesen bonyolítja le, ornamentikája azonban túlzsúfolt, s színei sem illeszkednek jól a játékstílushoz. Feltételezem, hogy a darab szereplői örömmel vállalták feladataikat, komédiázásra, izgalmas jellemraizra sorra lehetőségük van. Persze, lehetne rosszul is sáfárkodni ezzel, és a komédiázás helyébe — még ha az sodró lendületű is — túlhajtott, harsány burleszket csinálni. Itt nem a sokat emlegetett mértéktartásról van szó,®hanem a jól körülhatárolható stílusról, arról, hogy ez a darab fzig-vérig párizsi történet, és nem más. A két főszereplő, Marie; Baranyai Ibolya, és Blaise; ifjú Üjlaky László telitalálatként játssza ezt a stílust Üjlaky végig remekül és fáradhatatlanul fogja össze a cselekmény valamennyi szertefutni látszó szálát, Baranyai pedig soksok jellemzően bájos és tehetséges játékkal építi (igen, még zenés vígjátékban is!) a kis Marie figuráját. Ez a fiatal színésznő érzi és érti a színpadot, joggal reméljük, hogy pályáján sokkal nagyobb sikereket is arat még. Jó értelemben rutinos színészi munka Kürtös István Carlier alakja. Könnyen eshetne a frivolitás hibájába, valóságos kötéltáncos-mu- tatvány, ahogy elkerüli, és színházat iátszik Tetszett Sebestyén Éva, aki Carliernét alakította, Vaszy Bori Lau- re-ja ügyes és főként találó. Krasznói Klári (Gene- vieve) és Páva Mária (Pepita) a női báj közvetlen szépségeivel hatottak, s a tánc az elemük. Feljegyeztük még Galambos Rika nevét is. A zenekar — karmester Nádor László —. könnyed nagyvonalúsággal szólaltatta meg Nádas Gábor muzsikáját, ritkán hallani színházban ilyen jól összeszokott és a hangulati elemekkel is hatásosan élni tudó kisegyüttest. Így adódik tehát, hogy a Szigligeti Színház legutóbbi premierjét követően a további előadásokon a közönségsikert megjósolni — nem jelent kockázatot. Sass Ervin Mao személyi diktatúrája a kis piros könyv jegyében A kínai helyzet Az utóbbi években Kína a szélsőséges ellentmondások országa lett. A kínai vezetők a marxizmus ,,csúcsaiként” hirdetik a mao- izmust, amely alapvető kérdésekben eltér a marxi—lenini eszméktől, megtagadja azokat, harcol ellenük. Proletárforradalomról beszélnek, miközben a proletariátus szervezett erői, B munkás- osztály tényleges képviselői távol tartják magukat a felülről szervezett, sokszor erkölcsi és fizikai erőszakkal kikényszerített megmozdulásoktól. (Éppen a megosztott kínai munkásosztály jobbik részének elszigetelésére mozgósították a maoistákat a faluról nemrég felkerült, politikailag éretlen, javarészt szakképzetlen munkások tömegeit). Kulturális forradalomnak nevezik azt. ami tör- te-zúzta a kultúra értékeit; A kapitalizmus elleni harcot emlegetik, miközben a fő tüzet sem bel-, sem külföldön nem a kapitalistákra irányítják: Kínában pontosán fizetik a tőke után járó kamatokat az egykori kapitalistáknak, de össztűz zúdul a „vezérkarokra”. a párt számos kipróbált vezetőjére, nemzetközi téren — minden átko- zódásuk ellenére — flörtölnek a tőkés világgal, de durván támadják a Szovjetuniót és a szocialista világrend- szert. Szocializmusról, kommunizmusról beszélnek, de megbélyegzik, ha valaki élet- szükségletét a társadalmi haladás. a civilizáció fejlődése adta lehetőségek szintjén kívánja kielégíteni. Ezek és hasonló ellentmondások kísérték és kísérik azt a folyamatot, amelyet Mao és hívei 1965 novemberében indítottak meg. (Ismeretes, hogy akkor zúdult a bírálatok első özöne egy íróra és történelmi tárgyú színdarabjára. akkor kezdődött a támadás a pekingi pártbizottság ellen, s megindult az ún. proletár kulturális forradalom). Ma, három esztendő távlatából jól lemérhető, hogy e folyamat ki robbantásának célja a maoizmus eszmei egyeduralmának. Mao Ce-tung személyi hatalmának korlátlan biztosítása, ezen keresztül pedig n maoista társadalom-, gazdasági és külpolitika akadálytalan érvényesítése. A támadás kulturális fronton bontakozott ki. de ez — mint bebizonyosodott — csak taktika volt. a harc az első pillanattól kezdve politikai célokért. a korlátlan hatalomért folyt Maonak és híveinek az volt az elképzelése, hogy a kommunista pártot szétverve (minthogy a pártban nem talált mindenben engedelmes eszközökre), az állami irányítást megbénítva, óriási tömegdemonstrációkat rendezve — s közben éles szov- jetellenességgel operálva — lderőszakolják az osztatlan hatalmat, ennek érdekében létrehozzák az új hatalmi szerveket. majd megkezdik politikájuk végrehajtását. Ezt a politikát. a kínai elgondolásokat alaposan és rendszeresen elemző szovjet szakértők — amint arról az MTI moszkvai tudósítója nemrégiben beszámolt — a következőkben foglalják össze: „Gazdasági téren a koncepció lényege: törekvés a történelem lépcsőfokainak ál- ugrására. n. munka militarí- zálása, a legelemibb életszükségletek leszorítása. Az anyagi eszközök összpontosítása az állam katonai erejének fokozására a nagyhatalmi, hege- monisztikus külpolitika érdekében. Társadalmi-politikai vonatkozásban a lényeg a demokratizmus tagadása, n. személyi hatalom diktátori rendszerének kiépítése, támaszkodás „ társadalom elmaradott rétegeire a Mao kultusz segítségével. Ideológiai téren a program: a Mao idézeteket tartalmazó kis piros könyv tartalmának elfogadtatása kizárólagos szellemi táplálékként”. A kidolgozott „menetrend” azonban nem vált he, a szélsőséges tömegmegmozdulások — az előremutató, tömegek számára érthető, konstruktív program hiányában — nem bizonyultak hatásos fegyvernek Kiderült, hogy Kína-szerte nagy az ellenállás Mao Ce-tung személyi diktatúrájával és politikájával szemben, s számos jel mutatott arra, hogy a „kulturális forradalom” életfontosságú érdekeket keresztez; gondoljunk csak a mezőgazdasági termelést fenyegető veszélyeikre. Az első forduló” tehát nem hozta meg a maoisták által kívánt eredményeket, de nagy megpróbáltatásokra kényszerítette a kínai népet. Ekkor a kínai vezetésben új taktikai elképzelés született A hatalmi harcba bevetették a hadsereget, amelyen belül is növekedtek az ellentétek, s a tömegmegmozdulások rendszeres szervezése helyett (mert arról teljesen nem mondtak le) tartományról tartományra, nagy katonai segédlettel létrehozták az új hatalmi szerveket, az úgynevezett forradalmi bizottságokat. összetételük nagyon jellemző: tagjai a Mao Ce- tung csoportjához tartozó személyek, a hadsereg képviselői és a vörösgárdisták küldöttei, összegezve: az ország három vezető erejének, a Mao Ce-tung körüli csoportot n. hadsereget és a nö- rösgárdát tartják — a kommunista párt nélkül! Ezeket az előzményeket kellett áttekintenünk ahhoz, hogv megértsük a legutóbbi eseményeket. Két hónappal ezelőtt ülésezett ugyanis a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának 12. plenáris ülése, amelynek határozata a proletár kulturális forradalom győzelmét deklarálta. Miként kell érteni ezt a „győzelmet”? A folyamat vizsgálata alapján nyilvánvaló: „győzelemről” nem politikai értelemben. hanem csak a hatalmi harc egyik szakaszát tekintve beszélhetnek a kínai vezetők. Országszerte — antidemokratikus, alkotrnányel- lefnes módon — megalakultak a forradalmi bizottságok, s a pártvezetésből kiszorultak Mao ellenfelei, sőt elérkezett az idő Liu Sao-esi nyilvános és névszerinti bírálatára, leváltására — ami a hatalmi harcnak kétségkívül figyelemre méltó állomása. Politikai céljai megvalósításában a kínai vezetés nem tud számottevő eredményeket felmutatni. Kína sem bel-, sem külpolitikájában nem tudott kikerülni rendkívül nehéz helyzetéből, sőt újabb ellentmondások hívják magukra a figyelmet. A legkiáltóbb a párttal kapcsolatos. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága 12. plenáris ülésének összehívása több mint kétesztendős szünet után, a KKp IX. kongresszusa időszerűségének említése és sok más jel arra mutat, hogy a kínai vezetés a jövőben fel akarja használni a pártot hatalma és politikája céljaira. Teszi ezt akkor — s ez a nagy ellentmondás — amikor a pártot a valóságban megfosztotta az ország sorsát irányító funkciójától, vezető szerepétől, amikor számításon kívül hagyta a pártot a forradalmi bizottságokban. Szinte úgy tűnik,' mintha ezekből a bizottságokból szeretne kialakítani egy maoista pártot. Mindebből az a következtetés adódik, hogy az újjáélesztett Kínai Kommunista Pártnak szánt szerep eltér az egykori marxista—leninista kommunista párt funkciójától! m A kínai külpolitika új jelenségei is gondolkodásra késztetnek. Amellett, hogy Kína durvábban támadja a Szovjetuniót, mint az imperialista Egyesült Államokat, s nem hajlandó a többi szocialista országgal összehangolni a vietnami nép hősi harcának támogatását, legújabban a kínai—amerikai megbeszélések varsói felújítását kezdeményezte, sőt: kétoldalú megállapodást javasolt Washingonnak a „békés egymás mellett élés öt alapelvének” elismeréséről. Tévedés ne essék: önmagában azt a tényt, hogy a Kínai Népköztársaság és az Egyesült Államok közötti viszony normalizálódik, csak üdvözölni lehet, minthogy ez az út elvezethetne n kétségtelen realitások, a KNK létének és törvényes jogainak elismeréséhez. Ehhez azonban az szükséges. hogy Kína amerikai és más nyugati kapcsolatait a szocializmus érdekeit szem előtt tartva alakítsa. A jelek azonban mást mutatnak. . Amennyiben Kína ehdelen, a szocializmus érdekeitől idegen kompromisszumokra lép. amit az Egyesült Államok természetesen önző imoerialista célokra siet majd kihasználni, akkor a kapcsolatjavítás nem segíti elő a nemzetközi feszültség enyhülését, s nem szolgál 'a Kína igazi érdekeit sem. Csak egy példa: a kínai külkereskedelem helytelen orientációja — a szocialista országokkal folytatott kereskedelem felgöngyölítésének és a kapitalista országokkal lebonyolított kereskedelem bővítésének tendenciája — miatt fokozódott Kína függősége a tőkés országoktól. A kínai helyzet tehát újabb ellentmondásokkal terhes. — 1969 sem ígér mást. P. T
