Szolnok Megyei Néplap, 1968. november (19. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-17 / 270. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1968 .november ITj ■ • • * MÉSZÁROS LAJOS: TÉL A ZAGYVAR A mbrns remén ykettve közeledett a csó- *™ * nakkikötőhöz. Időnként az öregfényű vízre pillantott s a néhány négyzetméter nagyságú romantikus kis szigetre, amely a csónakázó tó közepén hervadozott az őszben. Ambrus belenyugodott már, hogy az időjárás és a saját élhetetlensége elrontotta ezt a kiránduló napot. Azt gondolta: Megérdemlem a sorsomat! Hogy lehet egy ilyen helyre kirándulni, ahol még egy rendes vendéglő sincs... Délre megnézett mindent, — Ha meg nem sértem magát, meghívom egy teára — mondta. Egy fehérmellé- nyű kis házra mutatott, amely az erdei út bejáratánál állt a tölgyek oltalmában. — Ott fönn lakom. — Elmehetek — mondta Ambrus beleegyezve. Valójában örült a meghívásnak, mert kezdett hideg lenni, a mély huzatos völgyben feltámadt a szél. Már fent jártak a gyalogúton, amikor megkérdezte az öregtől: — Maga a csónakos? — Mindenes vagyok én Itt a tónál. Csontos, öreg keze kiválasztott egy fakult fényképet, és letette Ambrus elé. Vágott, fiatal arc nézett határ- rozottan Ambrusra, mintha választ várt volna egy magától érthető, komoly kérdésre. Körben vöröskatonák álltak, mögöttük az erdő fái hatalmasok voltak. — Hasonlítok erre? — kérdezte az öreg egy kis komikus szorongással. — Nem nagyon... — mondta Ambrus. f— Pedig én vagyok. Az öreg fakuít vörös igazolványokat, olvashatatlan THIERY ÁRPÁD: Tea az erdei házban amit a prospektus alapján érdemesnek tartott. A kihalt faházak mögött kíváncsian behatolt az erdőbe, de egy idő után, mint a legtöbb városi ember: elbizonytalanodott. A madarak hangja felerősödött, ■ úgy tűnt, bent a sűrűben a vadak csörteté- sét hallja. Felderült az arca, amikor a csónakkikötőben megpillantotta az öreget, s azt gondolta: Ebből a hosszú délutánból elüthetek itt egy-két órát. Az öreg a stég szélén guggolt, az egyik csónak láncába kapaszkodva. Műbőrkabátja, mint egy leeresztett szárny, leért a víz színéig. Hátrafésült fehér kóchaja középen megritkult már. Sodort cigarettájából minden szippantás után füst szökött fel. Az öreg a vízzel volt elfoglalva — Pénztár nincs itt? — kérdezte Ambrus a háttérben álló üvegkalitkára pillantva. Az öreg fel se nézett. — Nincs vége a szezonnak — mondta, majd az alumíniumcsónakokra mutatott. — A jövő héten ezeket a teknöket is behordják a színbe. Elseje óta a busz is naponta már csak egyszer jön, egyszer megy. — En is jól kifogtam — mérgelődött Ambrus, és megállt az öreg közelében) — A vendéglőt is csak ebédre nyitották ki. Az öreg felnézett. Sovány arca barátságosan megmozdult. •— Kiránduló? — kérdezte. — Olyasmi. — Nálunk már elkezdődött a téli időszak. — A vendéglőt azért nyit- vahagyhatták volna — dohogott Ambrus. Az öreg egy ideig a csónak láncával babrált, mintha esélyeket latolgatott volna magában. Felállt, végignézett Ambruson. A kezével csinált egy mozdulatot, amely egyszerre volt barátságos és bizonytalan. A magányos emberek kezdő mozdulata ez. Szemben velük egy kerékpáros ember egyensúlyozott a keskeny ösvényen. Kitértek előle. Amikor a kerékpár odaért hozzájuk, az öreg meghajolt, • derűsen köszönt. — Jónapot, doktor! A doktor morgott valamit, de nem állt meg. Az öreg vidáman nézett utána. ■— Mindig mondom neki, hogy a zalatnai temetőben van egy sírfelirat, amelyik így szól: „Itt nyugszik Grim József orvos. Akiket meggyógyított, azok mind mellette nyugszanak.” Erre aztán az orvosunk mindig megharagszik rám. Az öreg csöndesen felnevetett s mentek tovább, Ambrus meglepődve nézett szét az öreg házában. A dróthálóval kerített udvar zsúfoltságából, a hordók, csónakmaradvánvok, szerszámok sokaságából csak a nyúlketrecek magasodtak ki. A szobában a falon két Le- nin-portré nézett szembe az ablakkal. A polcon vastag politikai könyvek porosodtak. Az öreg a konyhában rendezkedett, s Ambrus, míg a teára várt, úgy érezte: egész héten a szerszámokhoz szokott ujjal, mintha megduzzadtak volna ebben a vasárnapi semmittevésben. Az öreg a teába egy kis pálinkát is töltött. — Egyedül él? — kérdezte Ambrus, beleszürcsölve a forró, illatos teába. — Mint legényember. Azzal a különbséggel, hogy én özvegy vagyok. A lányaim gyakran kijönnek hozzám. Magukkal hozzák az unokákat is. — Az az érzésem — mondta Ambrus körülptl- lantva a szobában —- hogy maga haidan valami nagy ember volt. Az öreg meglepődve nézett A mbrusra. — Én... nem... — moso- , lyodott el. Egy ideig « teáscsészét forgatta maga előtt, aztán a szekrény mélyéből egy nagy dobozt vett elő. tábori lapokat szedett elő a dobozból, egy percre felidézve Szibériát, a fagy hazáját, ahol nyáron előre megásták a sírgödröket, hogy télen is tudjanak temetni. A térítőn régi vöröskatonák üdvözletei szóródtak . szét, törtszélű fényképek, feljegyzések, címek tömege. — Ezt a képet akkor csinálták, amikor a moszkvai nemzetközi vörösparancsnoki iskolán voltam — mondta, majd a képet gyorsan elkeverte a kiterített papírok közé. — A századparancsnokom három hete halt meg. Ott voltam a temetésén. Derék ember volt, mondhatom... Omszk, Csita, Bere- zovka, így mentünk együtt — számolt az ujjain. — A következő nyáron megint Omszkban voltam. Egyszer csak jöttek, hogy ki ért a főzéshez. Tizenhárom éves koromtól a mészáros szakmában dolgoztam, jelentkeztem hát, rögtön. Decemberben megkezdődött a földalatti mozgalom. Tagja lettem az illegális szervezetnek, mert az apám után beleszülettem a munkáselvekbe. Én az elejétől kezdve mindig csak balra léptem. Ott kint is, amikor tagja lettem a bolsevikok pártjának, azt mondtam magamnak: Vagy munkásrend lesz, vagy meghalok! Így éltem én... A tea elfogyott. Az öreg akkor egy kevés pálinkát töltött a csészékbe. Hegyes, borostás álla előreugrott. — Ligetit aljasul meggyilkolták Kolcsakék! — fakadt ki hirtelen. — A zászlóaljparancsnokom volt. Csak miután megsebesült, akkor tudták fogságba ejteni a nyomorultak. Ambrus látta, hogy az öregben keserű és lankadatlan a harag, mintha mindez csak az előző héten történt volna. Szinte látszott, ahogy kezd szétáradni benne a múlt, előbb csak dagályos- kodva, majd zuhatagszerűen. Szinte látni lehetett a lelkét, amint egymásra zúdultak benne az emlékek, az egyik már porrá őrölve az időben, a másik értelmét, vonásait visszanyerve, s értelmet kaptak a tárgyak, a mozdulatok is. — Egyszer Leninnel is találkoztam — mondta az öreg, és a pár csöpp italt egy gyors mozdulattal lehajtotta. — Mi, a vörösparancsnoki iskolások a bri- anszki erdőben hordtuk a dorongfát. Lenin integetett nekünk, magyaroknak... 1921 májusában a harcokban szerzett reuma megtámadta a lábamat. Nem tudtam talpraállni. Az orvos azt mondta: Maga, Balog elvtárs, már nem mehet visz- sza a zászlóaljhoz. A moszkvai magyar pártbizottságon meg azt kérdezték: ha akarom, megbízatással haza- küldenek Magyarországra... Érzelgősség nélküli, száraz csönd borította be őkfet. Ambrusnak úgy tűnt, mintha valahol olvasta volna már az öreg nevét, de ebben nem volt egészen biztos, így hát, nem említette meg. — Hány éves maga? — szólalt meg végül kissé ügyetlenül. — Hetvenhárom. Vagyis legalább háromszor annyi, mint maga. A varrógépen — amelyen valaha az öreg felesége var- rogatott — hasrafektetve egy vekkeróra figyelmeztette őket az idő múlására. Kint sötétedett már. Az öreg az uiiával megérintette az arcát. Bizonytalan mozdulat volt, mintha úgy érezte volna: adós maradt valamivel. — így élek én — mondta, és felállt. Ambrus az óráját igazgatta a karján; — Azt hiszem, mennem kell. Az öreg bólintott. A dobozt visszarakta a szekrénybe, a szekrényt kulcsra zárta. a kulcsot egy fiókba rejtette. — Lekísérem az autóbuszhoz — mondta. Az autóbusz a megállóban vesztegelt. Utas nem ült benne, csak a sofőr bóbiskolt a kormánykerékre dőlve. Az öreg megállt a kocsi végén. — Jöjjön el tavasszal — nyújtotta a kezét. — Űj csónakokat hoznak, öröm lesz azokkal evezni. Aztán főzök megint egy teát. — Igazán finom volt... — Hagyja csak! Ne dicsérje. Nem szólt többet, pedig Ambrus a lelke mélyén még várt valamit. Nem tudta, hogy mit. de várt, az öreg azonban eltűnt a fák sötétjében. Ambrus — míg a hegyvidék szerpentinjein kanyargóit vele az autóbusz — tűnődve kérdezgette magától: miért van az. hogy mindenáron túl akarjuk szárnyalni az öregeket', s magyarázatul egyelőre csak annyit tudott, hogy a tavasszal biztos eljön majd a tóra, egy nagyot csónakázni. GEREBLYÉS LÁSZLÓ: ECSET Sarokban heversz félredobva. Miért? Merő vád a tekinteted, kilobbant csillagocskák Hunyorognak bennük... Ki tudja mit rejtegetsz ma még magadban! Ki tudja mit nyelt el benned a cápa sors, - Mohás előítélet? Ki tudja, mint ejthetted volna ámulatba még az értő, A gyúlékony lelkeket, ki tudja, mily érlelt, mily forraló Színeket kevertél volna még palettán a köz javára, Sokaknak örömére, minthacsak mannaként szétosztanád Az utcasarkon... Ki tudja, tán még tellenék erődből jónéhány vonásra, Talán még futna kedvedből vászon-futásra is, Talán... Te, ki oly híven szolgáltad mestered, akárcsak ifjú évei, Te, aki oly vakon szeretted, Ha megszólalnál, mit mesélnél? Mióta is heversz így, bénán, porlepetten... Nyűglődve, mégis, mint egy koravén. JOBBAGY KAROLY: Egy sejtnyi erdő Napsugár ömlik végig testemen, érintésétől bőröm feltüzel, ahogyan fekszem, majdnem meztelen s a szél szaladgál mellemen le-fel. Hiába minden, mímelt nyugalom, megjátszott béke, mely most szenderít. Háborúktól zúg fenn a nyárfalomb, mely könnyen végleg a földre terít. Aggódó szemmel nézek szerte-szét, jön-e egy békés, egy másik csapat, megmenteni a költő szellemét, a fényt, a dalt s az enyhe árnyakat,- amely erősebb, mint a robbanás s a földieknél nagyobb hatalom, zászlója Nap - egy égi lobbanás - ott tündöklik fán, bokron és falon. Az égre néztem. Kéken ragyogott... Ám... messziről egy óriás sereg, hófehér felhők száza lovagolt...- Énértem mind, hogy megsegítsenek! - fölöttük vígan lobogott a fény, nem láttam végét, számuk annyi volt.- Számat befogtam, féltem, hogy szegény testem elárul mindent, felsikolt. És megindult az első támadás. A levegőben milliárd, kicsi ejtőernyő - hogy is lehetne más! - kezdett lebegni, földre szállani. Ez az új harcmód. Nincs ellenszere. , Ejtőernyősök. Néztem, földre ront divíziójuk; jöttek egyre le... és akkor láttam búsan - én, bolond hogy csak a nyárfa pelyhes, kis magot rejtő, lehellet-súly termése száll. " Betölti lenn a puszta, elhagyott földet, hol fajtám háborút csinál. És nem is értem jött ez a sereg, a természetet menti, tartja fenn... A pelyhecskék, mint sok, kicsiny gyerek fejem körül futkosnak szüntelen. És kergetőztek félig hunyt szemem előtt, majd lassan mindegyik megállt. Egy sejtnyi erdő! Lombjuk hirtelen- úgy láttam - megnő s felettem kitárt karjuk már óv, páncélt borítva rám, fölém hajolva, mint hajdan anyám. DOBOS HAJNAL: Október Mielőtt köd száll a megőszült kövekre- a nyár még vissza-visszatéved Ilyenkor halkan, tisztán felizzanak bullott-lomb-ruhájú eltűnt messzeségek Ázottfejű kék sövény-virágok letört derékkal az útra ráhajolnak • >- nehéz a könny. Eső lesz holnap. Anyám kezébe gyüjteném ősz féltett kincsét, dőlt nap-kévék csokrát. Arany menyasszony arany fátyla. S míg zord esők fújnak ködöt a hervadásra- öröknek-hitt kötésüket keringve bontják fel a lombok. így születnek az évek. Anyám a nyár. Es az őszbe mindig visszatéved.
