Szolnok Megyei Néplap, 1968. szeptember (19. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-22 / 223. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1968. szeptember 22. BALÁZS SÁNDOR: AZ ERDŐ Zöld mezőben fehér kí­gyó az ösvény, ez visz az erdő félé. Mint egy fiatal lány melle, enyhén domborul a tái. jó itten járni. Nem ne­héz vinni a festékes ládát, az állványt, és a város asz­faltján fáradt láb a föld érintésétől úi erőre kap. Ott az erdő!... mit ott, már itt van. annyi, mintha itt volna, már lengeti feléje zöld ka­lapját, már érezni friss le­heletét. meglátta, hogy jön régi barátja, hajlik. lobog, ma jd hogy eléje nem szalad. — Szervusz. barátom, öreg pajtás! Jó volna min­den fádat külön megölelni, minden új hajtásod megsi- tnogatni. de sajnos, nemérek rá. le kell fesselek, mert me­cénásom. a gaz uzsorás, er­dőt óhajt, hát eljöttem, bo­csáss meg. Légy engedelmes, ne titkolózz, hadd pingálja- lak ide kutyafuttában, nem szívesem teszem, nem ezt ér­demied tőlem, de oly keve­set fizet, kérlek. tudom, hogv te mély stúdiumot ér­demelsz, el kellene merülni benned, hogy az milyen nagyszerű volna te. de hát mit csináljak, le akarlak még ma szállítani, nincs egy vasam se. A pemzdi gyorsan járt, s rz erdő néhány óra alatt vá­szonra került. Erdő kell? Hát nesze neked erdő. Ide még egy kis táros napsugár és itt még zöld. zöldebb, legzöldebb, már olyan zöld. hogy egész kék. no. megván­gyunk, kész. A festő hanyatt rágta magát a fűbe. evett, aludt és még az est beállta előtt sietett a mecénás háza felé. De a nappal együtt önbizal­ma Is a láthatár alá szállt. — Vacak — mondta ma­gának útközben —, ez lesz a véleménye a képről, biz­tos. Meg fogja állapítani, hogy ez az erdő sehogy sem sikerült Pénzt nem adhat érte. még elismerést sem. ihlet nélküli, kedvetlen al­kotás, nyomott. levegőtlen. Hiányzik belőle az erdő ter­mészeti ereje, úgyszintén a művészi alázat, a szépséggel való eltelés. az odaadás és egyesülés isteni gyönyöre satöbbi. Ezt fogja mondani, mert ért hozzá a betyár, hogy is hihettem, hogy ilyen gyors tákolmány majd tet­szeni fog neki. Most hiába rohantam. vesződtem. a nyakamon marad, és ráadá­sul még szegy ellhet ern is magamat. Mert igaza van. igaza lesz, akármit mond biz ez silány vacak. Utálkozva lóbálta kezében az erdőt, és nagy önuralom­ra volt szüksége, hogy rá ne tipirjon. De azért vitte, és becsöngetett a gazdag ember házába. — Az igazgató úr nincs itthon, tessék talán, megvár­ni — mondta az ismerős inas és bevezette. A festő le­ült, fáradt volt és várt. Sok idő eltelt, s a Pénz még mindig nem jött. De a festő csak várt. azután unalmában elővette az erdőt, és javítga­tott rjta. Mikor már minden várakozás hiábavalónak lát­szott, de annál biztosabbnak hogy ma nem fog vacsoráz­ni, dühében a maga kigú­nyolására és hogy a képet, ami úgysem ér semmit, egé­szen elrontsa, elővette a festéket és a pemzlit. és az egyik ágra akasztott embert festett. Búsan lógott a test. félrebillent fejjel, és a fe­hérre meszelt arc kijajga- tott a sok zöld közül. Most még a Piros napot is elkente, és lett az egészből egy fur­csa gyászjelentés. A festő keserűen röhögött, és éppen menni készült, mikor a mecénás megérke­zett. — Mutassa — mondta rosszkedvűen, mert nagyon rosszkedvű volt és méltán, mert ma derült ki, éppen ma, hogy a bank, ahol pénzét tartotta, megbukott, hogy a felesége már eszten­dők óta csalja, hogy a Rembrandt, mit annak tar­tott, nem Rembrandt, mind­ez ma — csekélység! —. és akkor jön ez a kis festő a képével, amit szánalmában rendelt nála hogy' segítsen rajta egy erdőt, nézzük csak. Sokáig mozdulatlanul állt előtte. A festő iszonyúan res- tellte magát, szeretett volna elrepülni, mint a felhő a vi­harban. idegen országok fe­lé. A szegény gazdag végre megszólalt: — A kép rossz, de az öt­let nem rossz — mondta, cs megszámlálta a fákat, hogy hányadikon lóg az aJcasztott ember. Egy csomó pénzt adott a festőnek, aki elment vacsorázni, őt pedig megta­lálták másnap, a kijelölt fán. felakasztva. Hargittay Attila: Tócsa Nyerge» Andrást , i (Oazázslat Hátán árnyék szalad szeme két nagy felhő a nap fürdik benne fésüli a szellő fodros bő szoknyát 81f hosszú útra készül gyönyörködésében az ég beleszédül örömében a föld nem is vette észre csak lábanyoma maradt fölszállott az égbe Fekete szemek, vörös szájak, gyönyörű, ostoba varázslat, naponta meggyötörsz, verejték lep el miattad, nincs segítség, fekete, ■vörös gyöngyök, gyöngyök, megyek az utcán, szembejöttök, arany haj. vörös haj, zizeg, száll, veletek-néikületek egy fáj, százszor szomjazom rátok, undor taszít, de megszomjazom újból, vacog a fogam, láz fűt, fagy ráz, elvetél mindig minden hajtás, virág sosem bomlik belőle — de mindig hiszem, hogy jövőre. Gondolkodásra serkentő elemzések Három füzet Jelent meg a napokban a Hazafias Nép­front Országos Tanácsa és a Kossuth Könyvkiadó ki­adásában. A szocialista nem­zeti egység politikájának főbb kérdései közül azt a három témát tartalmazza, amelyet megtárgyalt és el­fogadott a népfront IVi kongresszusa. Az egyik a társadalmi szerkezet és a szocialista hazafi.lég; a má­sik az ifjúság és a társada­lom kapcsolatát és a har­madik az új gazdálkodási rendszer társadalmi, politi­kai hatásainak kérdéseit taglalja. Közös vonása a háromfé­le kongresszusi elemzésnek, hogy több kérdésben meg­fogalmazza a népfront tevé­kenységének fontosabb el­veit. Ügy elemzi társadal­munk helyzetének és fejlő­désének főbb vonásait, hogy ezzel egyúttal munkaprogra­mot ad a népfrontbizottsá­goknak, az egész népfront mozgalomnak. E program meghatározó vonása: a nép- írontmozgalom egyik legfon­tosabb történelmi hivatása, hogy reálisan elemezze az adott korra jellemző társa­dalmi helyzetet és az em­berek sokaságának mozgósí­tásával betöltse szerepét a társadalmi gondok, felada­tok megoldásában. fezért fogalmazza meg az egyik kongresszusi doku­mentum azt a felismerést, hogy a mi korunk egyik iz­gató kérdése, társadalmunk szerkezetének változása és a szocialista hazafiság kiala­kulása, erősödése. Hivatá­sunkat csak akkor teljesít­hetjük, ha hazánk korsze­rűen fejlett szocialista or­szággá és népünk öntudatos, egységes szocialista nemzetté válik. Azt is erőteljesen megfogalmazza a népfront kongresszusának állásfogla­lása, hogy a most élő gene­rációnak mily sok nehézség­gel kell megküzdenie a szo­cialista nemzeti egység ki­bontakozásának hosszú fo­lyamatában. Helyesen érté­kelni nemzeti történelmünk haladó hagyományait; kellő érzékkel leválasztani róla mindazt, ami hazug, ön­áltató, vagy visszahúzóan nacionalista. Szívósan küz­deni azért, hogy megszaba­dítsuk önmagunkat és hon­fitársainkat a visszahúzó és káros szemléletektől. Helye­sen értékelni a régebben kialakult erkölcsi normákat, kiválasztani közülük a ma is érvényeseket. Mindezek olyan tennivalók, amelyek elvégzésében szerepe van társadalmunk minden réte­gének és csoportjának. Ez a * felismerés vezeti a népfrontmozgalmat akkor, amikor külön témaként ke­zeli az ifjúság és a társadá- lom kapcsolatának sokféle gondját. A mai fiatalok ne­velése és nevelődése, a vi­lágról alkotott felfogásuk, kapcsolódásuk egymáshoz és a társadalom más korosztá­lyaihoz — mindezek mind­annyiunkat érdeklő és érin­tő kérdések: Társadalmunk fejlődésé­nek gondjait sokrétű össze­függésben vizsgálják a népfront kongresszus doku­mentumait. (Mohács! Regős Ferenc rajza) KATKÓ ISTVÁN: AZ UTOLSÓ SZÓ JOGÁN Üzenetet kaptam, hogy Da­nit kiengedték a börtönből, s kért, hogy látogassam meg. „Hosszú”, aki a hírt hozta, sajnálkozó mozdula­tot tett. — Kiengedték, ment a halálán van. Négy éve nem láttam Da­nit. Így hívta őt mindenki a környéken, különben Dá­niel Gyula volt a neve. Azt hiszem, egykorúnk lehettünk, csak ő idősebbnek látszott keskeny, előreugró áliával, horgas orrával, s arcán két, párhuzamosan haladó mély barázdával, mely különös­nek tetszett egy húszéves fiatalembernél. Szemgolyói talán betegsége miatt is elő- reugrottak. s ettől fürkésző tekintete lett. Ha valami lázba hozta, szélsebesen be­szélni kezdett, mint akinek túlságosan is kevés az ideje. Verseit is ezzel a sietség­gel szavalta. Barátságunk Is úgy kez­dődött, hogy órák hosszat keringtünk a téren, és Dani egy kockás füzetből olvasta fel újabb költeményeit. Csak akkor hagyta abba, amikor már kifogyott belőle a szusz, s ilyenkor behajtotta a fü­zetet, arecsontja megreme­gett, s igyekezett könnyedén kérdezni,: — Nos, hogy tetszett? Már nem tudom, talál­tam-e mindegyik versére jelzőt, mivel sokat szavalt, s az én szótáramban akko­riban csak itt-ott rejtőzött egy irodalmi kifejezés, ame­lyet az újságiból csíptem fel. Annyi azonban bizonyos, hogy engem ezek a versek felkavartak. Ha elgondolom, furcsa látványt nyújtottunk, amikor körbe-körbe jártuk a virágágyakat. Dani egyik kezé­ben a füzetet tartotta, másik­kal gesztikulált, én néztem rá csodálattal, ahogy a meg­szállott prófétákra tud néz­ni egy kamasz. Néha a söté­tedés után. ha maradt még felolvasatlanul egy-két köl­teménye. a lámpák alatt folytattuk. Egyszer, emlék­szem. kiszólt az árnyékos helyről egy méltatlankodó hang: — Menjenek már más helyre a verseikkel, itt mi csókolózunk! Dani a röpcédulákkal bu­kott le. A katonai bíróság, ahol ítéletet mondtak, zárt tárgyaláson, kirendelt védők­kel folytatta le az eljárást. Nyolc évre ítélték, annyira, mint a fővádlottat. Pedig mindenki azt hitte, hogy megússza egy-két esztendő­vel. \ Mindezt azért, mert Dani magára haragította a kato­nai bíróságot. Nem tudom, mi igaz be­lőle. de a környéken úgy tudtuk, hogy az. utolsó szó jogán felolvasta egy hosszú költeményét Hogy a költe­mény miről szólhatott, arról nem voltak kétségeim. A háború ellen íródott, mely akkor kezdődött el Ukrajna síkságain a szocializmus első országa ellen. A bíróság természetesen félbe akarta szakítani a lángoló szavú prófétát, de ő éppen úgy nem hagyta abba, mint ak­kor ott a téren, a lámpafény alatt. Végül is az őrök ve­zették ki a teremből. Nem volt sok értelme en­nek a hősködésnek, hiszen üres volt a tárgyalóterem, se hallgatóság, még csak az újságírók sem voltak jelen, csupán vádlott-társai, akik a párt utasítására igyekeztek úgy viselkedni, hogy minél kevesebb büntetéssel ússzák meg. Dani védőbeszéde után a fel paprikázott katonai bíró­ság mindenkinek megemelte a büntetését. Ma már tudom, hogy egy beteg fiatalember utolsó fel­lángolása volt ez. Verse! mindaddig csak a munkás­otthon faliújságján jelentek meg, hallgatósága is több­nyire egy-két emberből állt. Sokan, akik ismerték, hogy képes órák hosszat verset mondani, eliszkoltak mellő­le, amikor előráncigálta ka­bátja zsebéből azt a kockás füzetet. Mindig volt azonban tá­bora egy-egy sarokban, s köztük voltam éri is. Lángolása, sietsége is a betegségéből eredt. Dániel Gyula műszerész- tüdőbajos volt és gyógyíthatatlan. Ta­lán maga is érezte, hogy neki szűkösen mérik az éle­tet, s ezért valami nagy­szerűt, csodálatosat szeretett volna csinálni. ö már tudta akkor, hogy a nyolc esztendőt, melyet a katonai bíróság bőkezűen ki­mért rá. nem fogja letölteni. Érezhette, hogy őt nem a történelem következő for­dulata hozza ki a börtönből, hanem a tbc. Lehet-e pálcát törni felette, ha egv drámai hős igazi mozdulataival, szavaival tört ki ott a bíró­ságon zubbonyos bírái előtt. Ét? együtt éreztem vele. Amikor kijöttem a gyár­ból estefelé, meglátogattam Danit a lakásán. Sejtettem, hogy leromlott állapotban lehet, hiszen csak roncsokat engedtek ki Horthyék a börtönből. Látványa azonban mélységesen levert. Csak a két pofacsontja és hegyes ál­la látszott az egész arcból, s a szemek, ezek az égő golyók. — Hallom, te is írsz azóta — ezzel fogadott. Bólintottam. — Már meg is jelentél? — Csak néhányszor — mondtam mentegetőzve, mintha bűnt követtem volna ei, mialatt ő a börtön fog­lya volt — örülök — szólt, s meg­próbált mosolyogni. Aztán hallgattunk. Hom­lokán lüktetni láttam az ereket, mintha a gondolatai onnan érkeznének. Gondo­latai, melyeiket nem mon­dott ki, de amit leolvashat­tam az arcáról. Lehajtottam a fejem, s ebben a pilla­natban szégyelltem az egész­ségemet, szégyelltem, hogy szabadlábon voltam, s azt is, hogy az újságok már közölték próbálkozásaimat. — Én sem hagytam abba — folytatta, s nagy erőfeszí­téssel a polchoz nyúlt a fü- zctéort Kinyitotta, s aztán fürké­szett. Most élénknek tetszett, szinte életre kelt. Nézte a verseit, aztán becsukta a fü­zetet. — Már felolvasni sem tu­dom őket... Nincs meg hoz­zá a hangom. A füzet felé nyúltam, de 6 elhúzta előlem. — Nem; így nem. Űjra csönd támadt köz­tünk. Szegényes, kopott volt a szoba, ahol Dani feküdt. Anyja bejött nesztelenül, s egy pohár tejet hozott, le- 'tette a székre és kiment. Mepróbáltam vidám lenni. — Idd meg, Dani. Meg­lásd, egy-két hónap, és ku­tya bajod sem lesz. Szeme még jobban kidül­ledt, felemelkedett a párna- halomból. — Nekem mondod ezt? Mit hazudozol?! Engem az osztályellenség sem tart már semmire. Megdögleni küld­tek haza. hogy szegény anyám fizesse a temetési költségeket. Engem ne etess marhaságokkal... Köhögni kezdett, kifulladt és visszahanyatlott az ágyba. Most már a bíztatásomért is szégyelltem magam. Hosszú szünet után Dani csöndesen szólt: — Nincs itt valamid? Megráztam a fejem. — Nincs. nem szoktam magamnál hordani az írá­saimat. Felemelte a mutatóujját. — Te félsz tőlem, félsz az ón kritikámtól. Ráhagytam, s ő most el­mosolyodott, örült ennek a beismerésnek. Mi más lehetett volrfa a legszebb ajándék, négy év után is felnézek rá, mint kamaszkorunk sétáin. Amikor búcsúztam, oda­nyújtotta a füzetet. — Vidd el, neked atfom emlékbe. Verseit jő ideig őriztem, elrejtettem, amikor a város másik részébe kellett buj­kálnom. Temetésén sem le­hettem jelen. s aztán a füzet is elveszett a harcolt idején. OLVASÓ LEÁNV

Next

/
Oldalképek
Tartalom