Szolnok Megyei Néplap, 1968. szeptember (19. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-22 / 223. szám

1968. szeptember 22.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

21

GARAIGÁBOR *

RÉNYI PÉTER:

Minden élet

Nem hiszeli egyszer volt és megkövült örömökben. Minden élet

A múzsák nem

folyton megújuló örömében hiszek.

Hiszem, mert látom: föltámad a dermedt föld alól évelő hajtásaival a málna, a tavaly letiport diói a - csemete eleven gyökere idén újra kihajt, nyüzsgő népszámlálásra gyülekeznek s a százszor szétdúlt hangya-bolyok; a féreg-járta almafán fehér szirmok fürdőznek habos tavasz-sugárban; a hajnali gyep nyálkás harmatában vidulnak a csigák, csont-házuk fémesen csillog; sárga kiscsibék igyekeznek a tyúkok aggodalmának tollas sátra alá; botladozó csikókat sodor a kancák oldala mellé a szorgos úti-sietség...

ö. mindent lángra lobbantó sietség! Sietsége megdfjult elemeknek!

Benned immár rendelt helyükre lelnek a gyomok és virágok, férgek és szárnyasok, az emlősök — s az ember.

Az ember,

airi művét építve, s bizakodva szemléli ezt az egészet, sz ember, aki naigy-kerekű gyermekkocsikban és épp csak testére szabott kis otthonokban sokasodik.

hogy továbbadja utódainak e sókból és savakból százezerszín. százezer-forma, mozgó s mozdulatlan eleven fénvt formáló Földgolyót, s a Mennyet is, a vegytanilag végleg elhanyagolható!...

A Mennyet, mely kék tündöklés odafent, a Mennyet, mely már senkié, s nem maradt benne semmi más, csupán a téli lombtalan fák árnyképed — ha alkonyodik

és sóhajai a létből menekülőknek — ha föltámad a szél.

De idelent ez a Föld a miénk, füveké, rügyeké, barmoké, embereké, árva vad-hajtásoké és kilobbant szirmoké, s fiainké, kik lelkes gépeikkel egyenest szállahak a görbülő tér folyton elmozduló ábráin át,

Miénk ez a világ,

miképpen léte-holta gondja is miénk, s miképpen nem hiszünk az egyszer volt és megkövült örömökben, csak minden élet

folyton megújuló örömében hiszünk.

A latinok ismert közmondását: inter arma silent Musae — a fegyverek közt hallgatnak a múzsák — évezredeken át idézték. Pedig sohasem volt igaz, semmilyen korban. Nagyon friss példákkal is lehetne ezt bizonyítani, azokkal a tragikusan friss sírhantokkal, amelyek alatt vietnami katonaköltők fekszenek, akiknek zsebében verseket találtak; az öldöklő háborúban írt verseket — a szabadságról, a hazáról, a kedvesről. A kérdés, amelyről itt szót szeretnék ejteni, összefügg velük is, de nem róluk szólnék, hanem rólunk. Arról, hogy olyan viszonyok között, amilyenek között ma élünk, hogyan is vagyunk a múzsákkal és a múzsák szabadságával ?

Ha a „viszonyok"

fogalmát szűkebben fogjuk fél, ha csak házánk belső állapotára gondolunk, akkor a kérdésre magától adódik a válasz: békésen és hosz- szú ideje kiegyensúlyozott feltételek között élünk, a művészet, a kultúra fejlődé, se számára a fesztelen mozgás, a kísérletezés és a ku- ■uias. az újjal való próbálkozás tág lehetőségei adva vannak. Azért azonban itt belül is akad súlyos kérdési De bővítsük a kört, akárcsak Európára, Ázsiára, Afrikára; vagy még nagyobbra, a földkerekségre! Minél nagyobb az átmérő, annál szembetűnőbb lesz: mélységesen nyugtalan, kiélezett ellentmondásokkal teli világban élünk, amelyet háborúk és polgárháborúk, az egész világot megrengető válságot, a történelmet meghatározó erők görcsös egymásnak feszülése elemez — minden fronton és vonalon. S ehhez még hozzá kell tenni: nemcsak le-lezúduló viharok kavarják a légkört, az emberek belső atmoszféráját az is felhevíti, hogy látják: újabb és újabb viharfelhők gyűlnek a láthatáron, — Nem vagyunk hát valami öncsaló illúziók rabja, nem kergetünk-e befelé fordulva, a magunk „magyar glóbusza” felé — holmi délibábokat, nem engedjük-e át magunkat önfeledt játékoknak a művészetben, az irodalomban, a szellemi alkotásban, ezeken a különösen érzékeny

MARX DÉDUNOKÁJA ISMÉI MOSZKVÁBAN

— Most vagyok másodszor Moszkvában de remélem, hogy a közeljövőben isméi eljöhetek, hogy alaposabban megismerjem a Szovjetuniót — mondotta Robert Jean Longuet párizsi ügyvéd és újságíró, Marx dédunokája.

Longuet idén áprilisban és májusban járt először a Szovjetunióban, a Kari Marx születésének 150. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségeken.

— Rendkívül emlékezetes eseménydús napokat töltöttünk itt,*— emlékezik Longuet. Marx idősebb lányának, Jennynek az unokáival, Fre- deric-kel, Karllal, és Raullal meghívott, tiszteletbeli vendégekként módunkban állt meggyőződni arról, hogy a szovjet. emberek milyen mélységesen tisztelik dédapánkat és hogyan óvják hagyatékát.

Robert Longuet ismét a Szovjetunió vendége. Ezúttal azért érkezett, hogy megismerkedjék Szovjet-Üzbegisz- tánnal.

— Kérésemre a moszkvai

Marxizmus—leninizmus ■ Intézet és a Marx—Engels

Múzeum munkatársai szervezték meg ezt a kirándulást. Engem ugyanis rendkívül érdekel Üzbegisztán, a köztársaság, amely rövid idő ai&tt óriási ugrást tett az MMUJabetizmustöl és a nyomortól a kultúrált országig. Régóta foglalkoztatnak a fejlődő országok, nevezetesen Marokkó problémái, ahol évekig éltem,

— Harminc éve foglalkozom a marokkói kérdéssel, ennek az arab államnak a fejlődésével, amely előtt véleményem szerint nagy távlatok állnak, _ bár a fejlőd

és iránya nem mindig helyes. Azért érdekel Üzbegisztán. amely példaként állhat a fejlődő arab országok előtt, hiszen az itt élő népek hagyományai és vallást tradíciói nagymértékben hasonlítanak Szeretném megtudni, hogyan képezik Üzbegisztánban a fiatal értelmiséget, milyen problémák jelentkeznek a közép- és felsőfokú oktatásban, a szakszervezeti mozgalomban.

Longuet ajándékot is hozott a moszkvai Marxizmus —leninizmus Intézetnek, újabb dokumentumokat Lenin párizsi tevékenységéről és a jogász Leninről.

— Apám, mint jómagam, jogász volt Annak idején gyakran ellátogattak hozzánk orosz politikai emigránsok. Jól emlékszem Sztyeklovra, az orosz forradalmárra, aki különösen gyakran megfordult nálunk. Lenin maga is két vagy bárom alkalommal volt apám vendége. Apám hagiiatékában megtaláltam Lenin egyik beszédének másolatát, amelyet egy perrel kapcsolatban készített. Apám véleménye az volt, ha ő lenne az ügyvéd. ő is beszélne. Ismeretes, hogy Leninnek nagyon kevés ideje volt ügyvédi tevékenységre. Az általam megtalált dokumentum világos, pontos kifejezései arra vallanak. hogy kitűnően ismerte a jogtudományt. Hosszú ideje gyűjtöm már Párizsban a Leninnel kapcsolatos dokumentumokat. Lenin nemcsak kulturáltságával és értelmével ragadott meg. hanem mindenekelőtt egyszerűségével, pedig ezek a tulajdonságok oly ritkán találhatók meg egyszerre egyetlen emberben. Lenin ugyanaz az ember volt a Kremlben lévő dolgozószobájában, mint a razi- vi kunyhóban!

— Sokat utazgattam a különböző országokban, —

mondja befejezésül Robert Longuet. — Voltam Algériában, Tuniszban,, Egyiptomban, Spanyolországban, Angliában. néhány évig az Egyesült Államokban is eltem. Ritkán találkozik azonban az ember ilyen szívélyes vendégszeretettel. mint itt a Szovjetunióban. Különösen megragadott, hogy a szovjet emberek milyen féltő gonddal óvják a múlt kulturális emlékeit.

G. Vasziljcva

tereken, amikor nem szembesítjük napról-napra a

kultúrát ezzel az összhely- zéttel, amely —- s közvetlen jövőt illetően — annak is sok aggályra ad okot, aki nem vesztette el hitét a távlatokban? Vannak, akik így is fogalmazzák meg a problémát, kicsit radikálisabban: egyáltalán megengedhetjük-e magunknak az alkotás szabadságának ezt a „luxus”-át? Vagy meddig engedhetjük meg? Az utóbbi hónapok eseményeinek sodró iramában különösképpen érdemes erről beszélni.

Igaz, mindjárt a kezdetén két részre kell bontani a problémát. Egyfelől a kulturális gyakorlatéra, az alkotók mai tevékenységére. Másfelől a kulturális politikáéra, a párt és az állam céljaira. De ezt annál köny- nyebb szívvel tehetem meg, mivel bizonyos vagyok benne, hogy végül is ki fog tetszeni: a kettő között szoros kapcsolat és kölcsönhatás áll fenn. Ami az utóbbit illeti, köztudott, hogy a kommunista párt legfőbb ' véseit a művészetben a realizmus fogalmában összegezhetjük, röviden szólva olyan alkotások támogatásában, amelyekben a kor valóságos képe jelenik meg, abban az értelemben, persze, hogy bennük a valóság legmélyebb tendenciái híven tükröződnek. A mi kultúrpolitikai gyakorlatunk — a gondolat éppúgy, mint a forma számára — a lehető legtágabb mozgásteret igyekszik biztosítani. Ennek sokféle oka van: "a művészértelmiség pszichológiájával való számolástól egészen a szocialista demokrácia elvéig. De a legfontosabb, a mindenekelőtt való indok erre az előbb említett cél: a realizmus. A szocialista művészet nem válhat — semmilyen körülmények között — a valóság hű tükrévé, ha a társadalom részéről nem az a legfőbb igény vele szemben, hogy fedezze fel, tegye láthatóvá a felszín mögött munkáló erőket, a meghatározó fejlődési vonalakat. Ha korlátokat állítunk a7. alkotás elé — és bizonyos korlátokat kénytelenek vagyunk felállítani — elsősorban azért kell oly gondos körültekintéssel eljárni, mert ezt a valóban alkotó tevékenységet: az új feltárását akadályozhatjuk meg, illetve jelentékenyen gátolhatjuk.

A haladó gondolat,

amely a dinamikusan alakulót, a fejlődőt, az újat kíséri nyomon, csak akkor töltheti be rendeltetését, ha tágas és széles a tér, ahol mozoghat, kutathat és teremthet. Amiből — visszatérve a fentiekre — logikusan következik: ha olyaD a mi korunk, amelyben — jelenleg legalábbis — gyors iramban éleződnek alapvető folyamatok, (és ennek nyomán új és új jelenségek tűnnek fel és le, sűrűsödnek össze, alakulnak át) akkor ez csak újabb ok arra, hogy biztosítsuk ezt a bizonyos , mozgásteret; a szocialista igazságot csak így találhatja meg a szocialista realizmus, hivatását csak ez esetben töltheti be. Hadd demonstráljam ezt a kissé elvont képletet egy valamivel konkrétabb példán,

A szocialista kulturális politikától egyesek azt várják: igényelje a szocialista művészektől az optimizmust. Így, általában. S ha olyan a nemzetközi helyzet, ahogy az előbb ismertettük. abban újabb érvet látnak erre a buzdításra. — Bonyolódnak a viszonyok, akár nálunk, akár a közelünkben, akár távolabb? Ám rajta, legyen a művészet ilyenkor ellensúly, sugározzon hitet, erőt, nyomja vissza a feltoluló kételyeket és aggályokat! De vajon ez következik-e a realizmus elvéből? Az optimizmusnak ez az általános sugallása?

Korántsem, Ez az értelmezés nem a valóság mély összefüggéseit feltáró eszközt lát a művészetben és az irodalomban; csupán a pillanatnyi hangulatra ható, az éppen kívánatos atmoszférát teremtő „kísérőzenének” tekinti, körülbelül any- nyiba veszi szerepét, mint amennyi a hegedűsöké a lakodalomban. Vannak persze fajai a művészetnek, — amelyeknek lehetőségei nem sokkal szélesebbek (és rájuk is szükség van!), de a leglényegesebb műnemek hivatása ennél sokkal több és összetettebb.

Teljesen jogos kívánság, hogy a szocialista realista művészet keresse a kiutat s legyen optimista úgy, ahogy a marxizmus az, amely számba veszi az emberiség felszabadulásának roppant feladatait, s ezek megoldásáért kitartóan harcol, mert bizonyítani tudja, hogy ez be fog következni! De ez nem zárja ki, hanem feltételezi a szembenézést az adott nehéz helyzetekkel, a viharfelhőkkel, ha úgy tetszik. Csak az a művészet segíthet a küzdőknek, amely behatol ezekbe a gomolygc felhőkbe, amely megismerj az áramokat, melyek bennük gyűlnek, megismeri mozgásuk irányait, ideértve a villámok törvényeit is. — Összehasonlíthatatlanul többet és tanulságosabbat tud majd elmondani az embereknek, mint azok a derék „optimisták”, akik azzal vígasztalnak bennünket, hogy a vihar után jön majd a napsütés és hasonló falvédőről való igazságokkal.

Ez a példa is csak

szimpla jelkép, de egy dolgot talán érzékeltet: az az elképzelés, amely nem talál magában kurázsit arra, hogy bonyolult vagy éppen súlyosbodó helyzetekben arra buzdítja a művészetet, keresse bátran a való szituációnak megfelelő, összetett válaszokat, elemezzen bátran

— amely tehát • a kutatási lehetőségek korlátozásával felel a nehézségekre, az éppen annak állja útját amit el szeretne érni: a nehézségek leküzdését, amelynek feltétele, hogy felrázzuk az embereket, megmozgassuk lelkiimeretüket, és végső soron helyes tettekre is bírjuk őket. Másszóval éppen annak a szocialista művészetnek a lehetőségeit nyirbálná meg, amelyre ilyenkor a legnagyobb szükség lenne. Nyilvánvaló, hogy ez nem lehet helyes alternatíva; biztosítani kell ilyenkor is az önálló alkotás minden szükséges feltételét;

És mint már elöljáróban jeleztem, a problémának csak egyik oldala ez, a kulturális politikáé. A másik az alkotásé, az alkotóké, akiknek élnj is kell tudniok ezekkel a lehetőségekkel. — Amiből kiindultunk — vagyis a mi mai világunk a * maga egymásra halmozódó bonyodalmaival, az emberiség legnagyobb történelmi sorsfordulójának végtelenül komplikált konfliktusaival

— nem zavarja-e majd szükségszerűen össze a művészek világképét? Vajon nem merő naívság, vagy egyenesen veszedelmes eszmei semlegesség abban bízni, hogy ebben éligazodnak a művészek? Mennyi már most is a pesszimista köztük, hányán menekülnek érthetetlen absztrakciókba, szellemi homályok barlangjaiba, mert nem tudnak megbirkózni a rájuk zúduló problémákkal! Hogyan is volna szabad úgyszólván erre a folyamatra hagyatkozni és — mind e jelek láttán, — nem valamiféle megálljt kiáltani?

A kérdést szándékosan éleztem így ki és nem azért, mert a benne foglalt aggályt egyszerűen el akarnám utasítani, mint pánikot, vagy türelmetlenséget. Nem: ennek az aggálynak, van alap. ja. Csakhogy ez mit sem változtat a megoldáson. E veszélyek láttán defenzívába vonulni, azaz tiltófákat és

tabukat felállítani, elrángatni a művészeket a valóság zavaros kavargásától, nehogy beleszédüljenek, derűs, lan- kás tájakra vinni őket, hogy legyen szép élményük, — amelyről szépeket is dalolhatnak, vagy egyszerűen befogni a szájukat, — nagyon nagy hiba lenne. Tiltani csak azt kell, ami ellenséges politikum és aminek tiltása egy fiatal társadalom rendjének teljesen indokolt önvédelme. Egyébként éppen ellenkező szellemben kell eljárnunk: nem eltávolítani kell az írókat és művészeket a szélvész forgatagából, hanem arra kell rábírni őket, hogy a centrumába hatoljanak; „Aki dudás akar lenni — írta József Attila — pokolra kell annak menni. / Ott kell annak megtanulni, / hogyan kell a dudát fújni”. A szocialista realizmusnak ez, és csakis ez az ars poeticája.

A pesszimizmus, amelytől a modern művészet oly nagy része szenved, nem onnan van, hogy azok az alkotók túlságosan Is mélyre hatoltak a „pokolba” (hogy a költő képét folytassam), hanem hogy valami olyan álláspontot foglaltak el, ahonnan a pokol lángjait ugyan látni, de nem látni, mi ég el tüzűkben és mi edződik meg benne, születik újjá benne. Goethe szavát is lehetne itt idézni a fénytől megbővölten a lángokba szálló pillangóról, a tűzből megelevenedő életnek erről az örök jelképéről, amelynek tanulságát így vonja le a vers: „S amíg ez nem hívogat, / a halálból-élet, / unalmas vendége vagy/sárnak és sötétnek”. Igen, ez a „ha- lálból-élet”-élmény, — ez hiányzik nem utolsósorban ebből a művészetből. Csak leskelődik a lángok körül, de nem mer rajtuk keresztül hatolni. Világért se vetné bele magát, még ha háromszáz vagy háromezer soros verset is ír róla! Pedig nincs más út: napjaink költészete, irodalma, művészete sem emelkedhet fel a kor magasába, ha nem vállalja e kor egészét, és lamentálás- sal vagy jajveszékeléssel éri be.

S ha optimista vagyok

ezt illetően is, akkor azért is, mert látom, — s ki ne látná? —, hogy az embereknek mindinkább elegük van a csömör és ,a rettegés esztétikai termékeiből. , Nem azért, mert ez a művészet semmit sem produkált. — Vannak nagy részfelfedezései: ki tagadná? Csakhogy a szorítás, amellyel az idő marka nyomorgat bennünket, annál sokkal erősebb, semminthogy hosszú időre kiegyezhetnénk egy művészettel, amely •— bocsánat a vulgarizáló gúnyért — csak bömbölni tud és nincs a mélybe világító szava arról, hogy milyenek is azok az erők, amelyeknek fogása roppant bennünket, amely nem érti, mivé is formálja az embereket, a társadalmakat, 'a világot ez az erői Ezek kikerülhetetlen szükségszerűségek, amelyeknek ereje ezerszerte nagyobb a mai művészet sündisznó-ál- lásainál. s . amelyek elől ideig-óráig- el lehet bújni. 10, 20, talán 30 évig is. de aztán utolérnek mindenkit.

Azzal kezdtem, hogy hamis a latin közmondás — az, hogy fegyverek közt hallgatnak a múzsák. Nem is igaz. Arra se áll. hogy az osztályharcok csatazaja elnyomhatná a hangjukat. S arra sem, hogy a mi évtizedeink iszonyatos birkózásai elnémíthatnák őket. Az ellenkezőié áll: a történelem nem őrli porrá a művészetet, és csak azt veti majd félre, ami arra megérett. A művészet maga pedig meg fog újhodni. fénye erősebben ragyog majd, mint valaha. S ha a beteljesedés még messze is van, a megújhodás már meg is kezdődött. Aki figyelő szemmel olvas, nél, hall, észre fogja vennii