Szolnok Megyei Néplap, 1968. július (19. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-21 / 170. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1968. július 21. CSONTOS GÁBOR: ÖCSI Bokros László: PIHENŐ HALASZ CSUKÁS ISTVÁN: SANZON Most azt hiszem: boldog vagyok, és az leszek, míg élek. Nap süt, a fény alá merült utcán ülnek a vének. Szívükbe süppedv e puhán a régi utcák, fények, ahol mostan is ülnek Sk, s amit én már nem értek. S amit majd Sk nem értenek: ha vén szívembe n élnek, örök Nap süt az elmerült utcán, hol üldögé lek. MINI RUHA — Szervusz, anyu... Milyen szép ruhád van... — Igen. No, fordulj be. Jóéjszakát; ' — Ebben mész a bálba? — Nem bál már mondtam. Évike. Üzemi mulatság. — Mondd anyu, mindén nő ilyen rövid és semmi ruhát vesz fel, ha bálba megy? — Nem... mindenki. De sokan... Na... — És a nők nem fáznak az ilyen rövid és semmi ruhában? — Nem. Mert táncolnak. — És akkor kimelegednek, ugye? Te is fogsz táncolni? — Igen, én is fogok. — Apuval fogsz táncolni? — Apuval. És talán mással is. — Kivel még? — Akj felkér. Na, jóéjsza- kát. Most már nem akarok egy szót sem hallani! — Nagymama itthon marad? — Természetesen. — Ráncos a nyaka, azért marad itthon, ugye? — Nem azért, hanem, hogy vigyázzon rád. — Terád apu fog vigyázni? — Évkie, köszöntem, puszit adtam... most már tessék befordulni ég aludni! — Szer..„ vuhusz... ahanyu. — Miért sírsz? — Az jutott eszembe... hogy apu nem szeret... és nem is fog veled táncolni— és meg fogsz hülni ebben a rövid és semmi ruhában... és nagymama téged fog ápolni... és akkor nem ér rá™ hogy engem elkísérjen az óvodába— és akkor én unatkozni fogok itthon— N. Gy. ' ■ ,:;'w A gyerek teljesen normális körülmények között látta m©g a napvilágunkat és szépen növekedett. Eleinte csecsszopó volt, de mint afféle urbanizált gyerek, hamar áttért a cuclis üvegre. A föléje hajló arcokat is igen korán megkülönböztette. Az anyját látva erőteljes rúgkapálózásba kezdett Az atyjától elmélázott, a két nagyanyját viszont kinevette. A nevetése kifejezetten intirikus volt, amit családi berkekben igyekeztünk elmismásolni. A nagymamák azonban ?,ord tanácskozásra vonultak vissza. Sejtettük, hogy valami nem stimmel öcsi körül, hisz túl korán kezdi a kajárikodást az idősebbekkel, sőt szigorúbban fogalmazva: idő előtt vesz fel holmi huligán tempókat. A nagymamák aztán pontosan meghatározták a helyzetét: — Pogány a gyerek — mondta az egyik. A másik megtoldotta: — Nem ismer se istent, se embert. — Péter fogja keresztelni — döntött az első. — Úgyis rokon és nagyon régen volt nálunk — folytatta a másik. — S ha már jön, kereszteljen! A levélváltást a nagymamák intézték s kiderült, hogy minden rendben lesz. Egy középszerű ünnep is közeledett, amely alkalmasnak látszott a lebonyolításra. A testvérek tanácsa engem talalt a legmegfelelőbbnek a keresztapaságra, •mit szívesen elfogadtam* hiszen keresztapa még nem voltam. Egy családi összejövetel, ahol enni-inni lehet, különben sem mellőzhető. Időközben öcsi több egytagú szót megtanult, sőt azokat némi rendbe tudta sorakoztatni, reggelenként pedig a slágerfesztivál be- at-esélyeseit dúdolgatta. Ez megnyugtatott bennünket, afelől, hogy szellemi fejlődése jó úton halad. A keresztelő délelőttjén is megejtettük szokásos sétánkat saját csemetéinkkel a budai hegyekben. Ez a séta a tájékoztatás jegyében telt el. Feleségemmel úgy ítéltük meg, hogy erre némi szükség van, már csak természettudományos neveltetésük miatt is. Először a keresztelési szertartás eredetéről tartottam előadást, majd sor került a reformáció történelmi szerepére, tekintettel arra. hogy Péter a református egyház képviseletében fogja celebrálni a délutáni szertartást. Úgy tűnt, hogy a két fiú megértett. feleségem is elismerően pislogott rám, majd az ebédnél kijelentette, hogy nagyon szuggesztív voltam. — Jó alkalom ez is, hogy neveljük őket fiam — mondtam némi önelégültseggel. A nagymamák az utcai szobát hozták rendbe a szertartás céljaira: néhány, profán festményt leszedtek a falról, lepellel burkolták a televíziót és az íróasztalt virággal díszítették. Míg Péter a nagymamákkal készülődött. mi a külső szobában varakoztunk. Feleségem kar- iára vette Öcsit amikor el'íffi.V'.jT'-'r-;'-'' készült a protokoll, ünnepélyes rendben átvonultunk a hosszú halion. Péter már palástban állt »z íróasztal mögött, előtte a kinyitott biblia és egy magnetofon. Áhitatos csend volt Az egyik nagymama szipogott, a másik viszont a gyerekek irányába fordította átható tekintetét, akik élénk eszmecserébe kezdtek a magnetofonról. — Kezdjük! — adta ld az utasítást Péter félhangon, de nagyon szigorúan, s mutató ujját rányomta a magnó gombjára. A beszéd, megítélésem szerint kissé hosszúra sikerült bár félig sem telt meg a magnószalag. Péter elragadtatással figyelte a magnó működését időnként amikor tudta, hogy hangját feljebb fogja emelni, kissé távolabb tolta magától a mikrofont vagy a hangerő gombját szabályozta. Egyszóval ment minden, mint a karikacsapás. Már mind a két nagymama sírt s egyik sem vette észre, hogy a két fiam magnóügyben megbeszélést folytat és hogy a kisebbek marják egymást. A gyereket félkézzel alátámasztotta. mert a feleségem már roskadozott a súlya alatt. Közben Öcsi is felébredt és rám hunyorított, mint akj azt mondja: „Mit szólsz, micsoda dumája van!” Nem sokkal később egy körmondat vége felé elkomorult. majd jól érthető, tagolt hangon megszólalt: —„Kaka!” S mert a mondat egyre csak folytatódott, öcsi hoz- zahelyezkedett, hogy szavait tett kövesse. Mindenki másfelé nézett, a feleségem úgy tett, mintha még mindig ő tartaná a gyereket, a fiaim szerencsére valami műszaki problémában merültek el, csak a nagymamák mosolyogtak átszellemültem Az volt. az arcukra írva; „Na ugve, milyen más, ha nem pogány egy gyerek!” öcsi pedig éktelen üvöltésbe kezdett, mire Peter Konsxtantyin Pausstovszhij t MACSKA A KAZÁN A LATI Kétségbeestünk. Nem tudóik, hogyan csípjük el ezí a rőt dögöt. Kirabolt bennünket, minden éjjel. Olyan ügyesen bújt el. hogy egyikünknek sem sikerült meglátnia. Csak egy hét múlva derült ki — végre-valahára — hogy a macskának tépett fülei vannak és hogy hosszú farkából is hiányzik egy darab. Ilyen volt ez a macska. Ezért, no meg különösen villogó szemei miatt aztán Csórónak neveztük el. Mindent lopott: halat, tejfölt, vajat, kenyeret. Majd egy hónapba is be- letellett, amíg a rőt macska nyomára akadtunk. A falusi gyerekek segítettek nekünk. Egy szép napon lélekszakadva vágtattak be hozzánk, hogy Csóró hajnalban átviharzott a veteményesen fogai közt egy sü- eéres hordócskával. Lerohantunk a pincébe és felfedeztük. hogy a kis hordó bizony eltűnt Tíz kövér sügér volt benne, azok. amiket a Holt-mederben fogtunk. Ez már nem is tolva jlás colt, hanem rablás* Rablás fényes nappal. Megesküd- tünk, hogy elfogjuk a macskát meglakol gaztetteiért. Rajta is kaptuk, még aznap reggel. Az asztalról elcsent egy jó darab májas- hurkát és felmászott vele egy nyírfára. Elkezdtük rázni a fát. Csóró elejtette a hurkát és ez éppen, Ruvim fejebúbjára esett A macska lentről méregetett bennünket vad szemeivel és fenyegetően berzenkedett De nem volt számára menekvés és kétségbeesett lépésdött a meccs, a nagyapa az apróbb unokák társaságában kóstolgatta a bort az ebédlőasztal mellett, miközben a nagymamák ki vitték a pörköltet újramelegíteni. Én az ajtóban küllőfeleztem, hol a meccset néztem, hol a fiaimra figyeltem, nehogy valami őrültséget csináljanak. De nem, megítélésem szerint minden rendben ment; — Péter, itt egy kicsit színtelen vagy, ezt ismételjük...! — hallottam az egyik fiam szavait, majd mindjárt utána a másikét; — Arra vigyázz, hogy pe- diggel nem kezdünk mondatot. A Hanák tanárnő erre nagyon kényes... Megnyugodva a meccsnek adtam magam s csak későn re szánta el magát. Félelmetes fújással levetette magát a nyírfáról, a földre vágódott, felpattant mint egy gumilabda és hajrá a ház felé. Bemászott a kazán egyik búvólyukába a ház alá. Innen pedig nem volt más kiút. A nyílást elzártuk egy halászhálóval és vártunk. De a kandúr csak nem jött. Mérgesen fújt, mint valami földalatti szellem, szüntelen, s anélkül, hogy akár egy csöppet is kifáradt volnaElmúlt egy óra, kettő, három... Már régen le kellett volna feküdnünk aludni, de ő még mindig fújt, tombolt a ház alatt, s mi már kezdtünk idegeskedni. Ekkor végre elhívtuk Ljonykát. a falu cipészének fiát. Ljonyka híres volt fa- luszerte rettenthetetlen bátorságáról és talpraesettségéről. Rábíztuk, csalja ki valahogy a macskát a ház alól. Ljonyka vett egy selyem horogzsineget és rácsomózta egy napközben fogott hal farkára, majd behajította a búvólyukon. A fújásnak hirtelen véges zakadt. Rágcsálást, szilaj ropogtatást hallattunk — a kandúr megragadta fogaival a hal fejét Ráharapott halálos harapással. Ljonyka pedig lassan elkezdte húzni a zsineget kifelé. Csóró eltökélten szegült szembe, de Ljonyka erősebb volt no meg a macska semmi áron nem Péternek korán ment a vonata, kapkodva búcsúzott. Egyik fiam ezzel vált el tőle; — Klassz srác vagy, Péter, máskor is gyere. A másik nagyot legyintett: — Fene törődik a keresztelővel! Anélkül is ide tolhatnád a képed! — Oké, fiúk, lehet róla szó! — emelte Péter az ujját széles karimájú fekete kalapja mellé. Csak a két nagymamát viselte meg a keresztelő. Ha szó esett róla. kimentek a szobából. Csak magamon csodálkozom, mire volt jó az egész. Arról nem is beszélve. hogy öcsit azóta is csak öcsinek hívja mindenki« akarta elereszteni az ízletes ajándék-zsákmányt. Egy perc múlva a nyílás száján megjelent a macska feje a fogai közé szorított hallal. Ljonyka elkapta Csórót s felemelte a földről. Először vettük szemügyre, amúgy istenigazából. A kandúr lehunyta szemeit, füleit feszesen koponyájához szorította s farkát mindenesetre behúzta maga alá. A rablások ellenére, bizony véznának tűnt ez a tűzvörös, sárgafoltos csavargó. Ruvin hosszasan nézegette. majd némi töprengés után megkérdezte; — No és — most raj tegyen vele? — Verjük meg — mondtam én. — Nem használ — felelte Ljonyka. Már „.gyerekkora” óta ilyen a „jelleme”. Inkább adjatok neki enni egyszer rendesen. A macska vért. lehunyt szemmel. Megfogadtuk a tanácsát, bevonszoltuk! Csórót a kamrába és pompásan megva- csoráltattuk; adtunk neki diflznósülk-pecsenyét, sügérkocsonyát, túróslepényt és tejfelt A macska több útim egy óráig falatozott Annyira jóllakott hogy ingadozva jött ki a kamrából, leheve- redett a küszöbre. Pimasz tekintettel nézegetett bennünket. Megmosakodott majd sokáig prüszkölt, aztán mereven feltartott fejjel hengergőzni kezdett. Ez biztosan annyit jelent hogy meg van elégedve — gondöl túk. De már féltünk is, hogy ledörzsöli a szőrt a tarkójáról. Aztán hátára penderült. elkapta a farkát és harap- dálni kezdte; köpött egyet a kemencéhez vonult, elnyúlt rajta és békés horkolásba fogott Azóta már hozzánk szokott. együtt lakott velünk — és nem is fosztogatott többé. Sőt már másnap reggel páratlan és nemes cselekedetet hajtott végre. A tyúkok felmásztak a kerti asztalra és nagy tolakodás, karattyolás közepette nekiláttak szedegetni egy tányér pohánkakásából. A macska a méltatlankodástól remegve hozzájuk lopakodott és az asztalon termett. A tyúkok kétségbeesetten leröppentek. Feldöntöttek a tejesköcsögöt és tollaikat hullajtva, kiinaltak a kertből. Elöl sűrű csuklások között, egy ostoba, hosszúlábú kakas szedte a lábát. A kandúr utánavetette magát. Csak úgy repült a kakasról a toll meg a pihe. És bensőjében minden ütésre valami puffant, kongott — mintha a macska gumikarddal csapdosta volna. A kakas ezután revetegen feküdt egy darabig, szemeit forgatta és hatkan nyögdé- cselt; Leöntöttük hidegvízzel — erre felocsúdott. Ettől fogva a szárnyasok sem mertek rossz fát tenni a tűzre. Meglátják a kandúrt és máris kotkodacsol- va. lökdösődve iszkolnak. A kandúr pedig úgy iárkel a házban és a kertben föl s alá. mintha a gazda, de legalább is felvigyázó volna. Vagy éjjeliőr. Fejét a lábunkhoz dörzsöli. Vigyázni kell vele, mert szőrcsomókat hagy az ember nadrágszárán. Fordítottal Eaab György ís kénytelen volt befejezni a beszédet. Ingerülten kapcsolta ki a magnót: — Kár, hogy bőg — mondta — lett volna még egy-két szép gondolatom; Szerencse, hogy a két nagymama öcsivel átvonult a másik szobába, s így nem hallották a fiaim javaslatát: — Már nincs itt az a bőgő masina, be lehet fejezni. — S a másik: — Igazán megérné. Frankó a szöveg. Péter kapott az alkalmon. Törölte a végső mondatot, s emelt hangon ismételni kezdte, majd folytatta a beígért gondolatokkal. Hárman dolgoztak teljes egyetértésben, fiaim felváltva kezelték a magnót, Péter csak arra vigyázott, hogy a mikrofon megfelelő távolságban legyen. Az öcsém közben a sógor- asszony bevásárló kocsiján kitolta a tévékészüléket a haliba, mert már elkezdővettem észre, fiogy amíg az egyik nagymama a konyhában tartotta a frontot, a másik az ajtó előtt hallgatózott, hogy időnként kétségbeesve tájékoztatta a másikat. Amikor aztán azt vihette hírül, hogy a két fiú a palástot próbálgatja magára, sírva kértek, hogy álljak végre a sarkamra. Kénytelen voltam otthagyni a meccset éppen a félidő vége felé. Szó nélkül fogtam a fiúkat és egyszerűen bezártam őket a vécébe- Mire asztalra került az étel, lecsillapodtak a kedélyek. A meccs vesztésre állt, s elővezették a kölyköket is a mellékhelyiségből. Egész étkezés alatt illemtudóan viselkedtek, csak akkor szóltak, ha kértek még — Pétert hallgatták ugyanis, aki pár éve részt vett egy philadelphiai egyházi konferencián s az ottani autómárkákat ismertette.
