Szolnok Megyei Néplap, 1968. július (19. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-21 / 170. szám

1968. július 21. SZOLNOK MEGYEI NEFLAP 9 A műszaki könyvkiadás újdonságai | Bába Mihály: A vonat már nem indul A múlt hetekben sok, ér­deklődésre számottartó művel jelentkezett a könyvpiacon a Műszaki Könyvkiadó. A gaz­dag termés igyekszik jól tol­mácsolni a legfrissebb isme­reteket; több olyan könyvet találunk az újdonságok kö­zött, amelyek egyes szakágak legújabb eredményeit össze­gezik. Ugyanakkor egyre na­gyobb azoknak a kiadványok­nak a száma is, amelyek a kedvtelésből, hobbyból tevé­kenykedők útbaigazítását, szakmai gazdagodását szol­gálják. A FOTÓZÁS SZERELMESEINEK szánt újdonság, Sárközi—Sev- csik: Fotoamatőr zsebkönyv című munkája. A szerzők mindazt összefoglalják, amit a kezdő fotózónak tudnia, is­mernie kell. Részletesen elemzik a különböző géptípu­sok előnyeit és hátrányait, teljesítőképességüket, majd a fotóanyagokkal foglalkoznak. A könyv második részében a felvételkészítés alapvető kö­vetelményeit ismertetik, s táblázatok sokaságával adnak segítséget a jó beállításhoz. A befejező rész az előhívás, s általában a laborálás ama­tőr-szintű tudnivalóinak tár­háza. Ugyancsak a képtechni­ka a témája Raffay Anna: Keskenyfilmező című köny­vének. Azoknak szól, akik már nem csupán időtöltésből forgatnak, hanem filmjüknek mondanivalót is szánnak. Hasznos tanácsokat olvasha­tunk a könyvben a forgatás előkészítéséről, a technikai feltételekről, majd a felvéte­lek készítésének műszaki kö­rülményeiről, s végül a film­összeállításról. Gyorsan gyarapodó tábor­hoz, a RÁDIÓAMATŐRÖK seregéhez kíván szólni K. H. Schubert: Rádióamatőrök ! műhelykönyve. A szerző is­merteti a felhasználható anyagokat a rádiókészülék — építés szerelési munkáit, az elektroncsöves és tranziszto- , ros kapcsolásokat ábrákkal és táblázatokkal. Hasonló ala­posság jellemzi a kiadó másik : újdonságát, T. Surina: Tran­zisztortechnika című köny­vét. A mű mindazt összefog­lalja, amit a tranzisztorok gyakorlati felhasználásáról tudni kell; a tranzisztorok al­kalmazási területeit a rádió- technikában és az elektroni­kában, a legújabb félvezető­ket. a tűnnél diódáktól a tranzisztorokig. A gépkocsik számának ro­hamos emelkedése a karban­tartást is előtérbe állítja. A tervszerű karbantartáshoz ad e gépjárműmotorok műszeres vizsgálata címmel megjelent kötet hasznos tanácsokat. Teri kinézett az utcára. Gyúr óék házáig egyetlen egy lelket sem látott A járdá­ra guggoló ház elfogta előle a kilátást. Az árok széléig kellett mennie, hogy tovább lásson. Kedvetlenül fordult visz- sza az udvarra. A gyerekeit az ablak előtti homokhegyen hancúroztak. Máskor rájuk kiáltott volna, hogy ne túr­ják szét, mint a malacok, játsszanak tisztességesen. A gyerekek persze nem értet­ték, hogyan lehet tisztessé­gesen játszani, ezért anyjuk kiáltása után egy pillanatra leijedtek a homokdombról, aztán óvatosain visszalopa­kodtak a csúcsra. Teri elment mellettük, nem is vette észre, hogy az este összelapátolt homokdomb már régen nem domb. Be­ment a lakásba, dolgozni akart, mosogatni, meg főzni. Ezt is elkezdte, azt is, de abbahagyta. Az urát várta, leste, jön-e már a piacról. Reggel korán elment a „Haj­nal” elnökéhez. És mintha nyoma veszett volna. Hetek óta nem hagyta békén az urát, hogy beszél­jen az elnökkel, mert ha felveszik a .,Hajnal”-ba trak­torosnak, akikor nem kell hetenként, kéthetenként a városba vonatoznia, neki meg nem kell rettegni, hogy mi van az urával, hol, és ki­re költi el a keresetét, ami­ből s két hetenként csak három, négyszáz forintot lát Igaz, eleinte, amikor az ura kéthetenként pontosan ha­zajött. nyolcszáz, kilencszáz forintot lett le az asztalra, a gyerekeknek is hozott egy- egy zacskó cukrot. Aztán fogyott a pénz, hónapról hó. napra kevesebb összeget ko­tort alő zsebéből, és gyak­ran tántorogva nyitotta be az ajtót. — A vonaton ittunk egy üveg sört a cimborákkal — magyarázta gesztikulálva. Ivócimbora mindig akad, gondolta Teri, különösen akkor, ha fizet. Sok a potya­leső, kevesen fizetik vissza a kört... Bárcsak megegyez­ne az elnökkel! Itt a keve­sebb is több lenne. Neki is nyugodtabb lenne az élete. Nehezen bírja az egyedül­létet. Az az asszony, akinek az ura otthon van, nem is tudja, milyen pokol az 6 élete, meg a többi „vonatos” feleségéé. Hétszámra csak várnak. Egyedül kell lefe­küdni a hideg ágyba, ahol hajnalig forgolódnak és nem tudnak felmelegedni. Olyan a testük, mint a tűzről le­vett ételé, lassan kihűl. Azt pedig megérzi a férfiember azonnal. Az ebéd már potyogott a lábasban. A lábas alá kari­kát tett, hogy lassítsa a fő­zést, a tűzre sem dobott. Ismét kiment az udvarra, aztán előbb a kerítésen át lesett az utcára, de a lomb­jait bontó fáktól nem sokat látott, ezért újra a járdáról lesett végig az utcán. Vala­hol, messze az utca könyö­kénél megpillantott egy ide- oda lépegető alakot. Nem dülöngélt, mint a részeg, de egyenesen se tudott járni. Teri egy pillanatra meg­döbbent — Biztosan mér­gében ivott. Na, uramisten, lesz itt hadd el hadd. Beszaladt az udvarra. — Jön apátok — kiáltott a gyerekekre. — Azonnal la­pátoljátok össze a homokot, mert ha így meglátja, megtánr- coltat benneteket. A gyerekek lapát után kaptak, de kézzel is csúcsos­ra kaparták a dombot, ami­re apjuk kissé ' félrecsapott kalapban belépett a kapun. — Na, mit csináltok lur­kók, he — szólt rájuk. — Miért nem játszotok? Arra való az a homok, azért ho­zattam. — Nem baj, ha széttúrjuk? — rebbent az egyik gyerek szájáról a kérdés. — A kapuig lehet, de az utcára nem, mert... — fe­nyegette meg őket nevetve. — Á, csak itt bukfence­zünk benne. — Hát csak bukfencezzetek! Teri a kályha mellett vár­ta. Reszketett a gyomra, hiába szorította rá a kezét. — Kész az ebéd, lelkem? — köszönt rá az ura. — Nincs? Nahát, itt is szépen várják az embert. — Ne bolondozz már, rögtön kész. Nem látod, hogy rotyog. — A lekor én még elsétálok addig a kocsmáig. Majd kot- kodácsolsz egy nagyot az udvaron, ha kész, és meg­hallom. visszakukorékolok, hogy szedheted ki a tá­nyérba. — Ne tégy már csúfságot. Üljél le — sürgött-forgott Teri, mert azt már régen megtanulta, hogy részeggel nem érdemes ellenkezni. Még az urával sem, ha pi- tyókás. Hozta a tányért, kanalat, tette az asztalra, közben les­te az urát, hogy szól-e már, megmondja-e, hogy mit vég­zett. Amikor már nem birta tovább a várakozást, csali megkérdezte. — Egy szavad sincs? — Elmondtam. — De azt nem, hogy mit végeztél? — Igazis. Mindent elren­deztünk. — Felvett? — Fel. S aztán bementünk egy áldomásra. Egy kör ide- egy kör oda, aztán még egy, mert belemelegedtünk a be­szélgetésbe. Tudod, hogy van ilyenkor. — Akkor többet már nem utazol? — csodálkozott ösz- szekulcsolt kezekkel Teri. Az ura hátraszegte a fejét. — Mért utaznék? Az én vonatom már nem indul — legyintett. Lezökkent a szék­re, kezébe vette a kanalat, forgatta. — De ha jó az ebéd, egy pohár bor, hej, de lecsúszna utána! — Elszalajtom a gyereke­ket azonnal — kifordult a szobából a gyerekeknek kia­bálva: — Sanyikám, gyertek csak, szaladjatok el a bolt­ba, hozzatok egy üveg bort. Teri örömében most egy hordóval is hozatott volna, ha úgy kívánja az ura. Már hogyne hozatott volna, ha többé nem kell lesni a vo­nat érkezését... BORISZ RAJEVSZKIJ: Ki telefonált? Késő este értem haza. Vityka elége­detlenül fogadott: — Apu, látod, te mindig értekezel, gyűlésezel. Itthon meg folyton dívnak. — Ki? — kérdeztem, míg levetettem a kabátomat. A gyerek vállat vont. — No, nem baj. Ha akar valamit, majd felhív mégegyszer. Megmosakodtam, megvacsoráztam, le­dőltem a díványra és egy folyóiratot lapozgattam. A telefon hallgatott. Nem tudtam olvasni. — Férfi hang volt? — kédeztem. — Olyan mindenféle! — mondta Vity­ka. — Lehetett nénike, de bácsi is. Na­gyon veled akart beszélni. Olyan szo­morúan mondta: „kár, kár...” — Lehet, hogy Ólja volt? — Ugyan! Ólja néni sipákol, ez pedig épp ellenkezőleg. — Akkor talán Elmira Grigorjevna volt az. — Talán nem ismerem meg a tulaj­don unokanővéremet?! — Lehet, hogy Ljonka? — Nevetséges! Hogy Ljonka? Eltelt egy félóra. A telefon hallgatott. — De ostobák vagyunk, Vityka — szóltam. — Vera néni telefonált! Kosztya bácsi ugyanis beteg. Már két hete. És én még nem látogattam meg, pedig ötször megígértem. No sebaj... Fölugrottam a díványról, felöltöztem és elmentem beteg barátomhoz. Vera nyitott ajtót. — Hogy van Kosztya? — kérdeztem. — Köszönöm, már jobban... „Megkérdezem, hogy ő hívott-e? Nem, még azt hiszi, hogy csak azért jöttem mert emlékeztetett rá. Kosztya már valóban csaknem telje­sen felépült: Párnával a háta alatt ke­resztrejtvényt fejtett. Közösen megoldottuk a keresztrejt­vényt, megittunk egy csésze teát, hozzá lekváros kenyeret és elindultam. Az előszobában, mintegy mellékesen, tréfásan azt mondtam Verának: — Beteg a férjed, rendben, megértem. De egy telefont azért megereszthetsz. — Igen, igen — helyeselt bűntudato­san Vera. — Hívni foglak. Feltétlenül... Hazaértem. — No? — kérdezte Vityka. — Ö volt? — Nem... Hirtelen eszembe villant. Talán a kul- túrházból hívtak! A színházi stúdióból! Hót persze! Már egy hónapja, hogy nem járok a próbákra. És ma éppen péntek Le sem vetettem a kabátomat, elro­hantam. — Ne haragudj — mondtam Kudrina Vétocskának, a stúdió vezetőjének. — Tudom, hogy hívtál. Egész hónapban nem tudtam eljutni. — Rendes vagy, hogy eljöttél — mond­ta Vétocska. — De hívni nem hívtalak. Másnap a reggeli után azt mondja Vityka: — Talán a könyvtárból kerestek? Mi­óta készültél, hogy visszaviszed a köny­veket, aztán mégsem. •• — Gondolatolvasó! Őstehetség! Zse­ni! — kiáltottam. — Hát persze, hogy a könyvtárból hívtak! Azzal elrohantam a könyvtárba. — Bocsássa meg, hogy elkéstem a ha­táridőt, s önnek kellett felhívnia. Ké­rem, ne haragudjon! — Legközelebb legyen pontosabb! — mondta a könyvtárosnő. — De telefo­nálgatásra nincs időnk. Akkor eszembe jutott, hogy a múlt évben Grigor Ivanovicstól kölcsön kér­tem három rubelt. És teljesen megfe­ledkeztem róla... hű, de kényelmetlen! Elrohantam Grigor Ivanovicshoz. Eltette a háromrubelest, de kiderült, hogy nem ő telefonált. Azután kifizettem a lakbért, mind a három hónapit és beugrottam a házke- zelőséghez, hogy rendezzem tartozásom. A feleségem azt mondta: — Legközelebb, ha sok elintézetlen ügyed gyűlik össze, hangom elváltoztat- va én foglak felhívni egy telefonfülké­ből. Kitűnő módszer... Fordította: Kádas Géza Áz „Olvasó népért" írta: Darvas József, a Magyar írók Szövetségének elnöke A z írószövetség, az „Ün­nepi könyvhét” alkal­mával hirdette meg az „Ol­vasó népért” mozgalmat. — Meghirdetése valójában csak az előkészítés megkezdését jelentette. Előre mondottuk: nem valami rövid kampány­ról van szó, hanem az egész társadalmat átfogó, évekre, esetleg évtizedekre szóló mozgalomról. — Ezt pedig nem lehet rögtönözni, ennek tevékenységét körültekintően meg kell tervezni. A moz­galom meghirdetése: toborzó akart lenni. Azt ugyanis tudtuk a gondolat megszü­letése óta, hogy az „Olvasó népért” mozgalom csak ak­ikar lehet eredményes, ha csatlakoznak hozzá mindazok a szervezetek, intézmények, amelyeknek egyébként is a tevékenységi körébe tarto­zik, vagy kellene hogy tar­tozzék az olvasás megszeret­tetése, a könyv elterjesztése, propagandája. Nem valami­féle vadonatúj, soha nem volt dolgot akartunk mi ki­találni. Azt akartuk — s azt akarjuk —, hogy az ed­dig folyt munka tervszerűen összehangoltassék. s így erő­sítse, hatványozza egymást; hogy az eddigi formákat, módszereket, minden terüle­ten, felülvizsgáljuk, jó vo­násaikat megerősítsük, az alkalmatlanokat elvessük s újakat alakítsunk ki; hogy az eddigiek mellé új erőket vonjunk be a nevelő, nép­szerűsítő munkába. Nos, a toborzás. — eddig legalábbis, — jól sikerült. A mozgalom meghirdetése jó visszhangra talált. Részt kért benne, már eddig is, a. Hazafias Népfront, a KISZ, a könyvtári "szervezet, a TIT, a rádió, a televízió, aT sajtó, a könyvkiadók, a könyvter­jesztő vállalatok, a SZOT, a SZŐVOSZ; szinte minden­ki, akikre számítottunk. — Most az a fontos, hogy a kezdeti lelkesedés le ne lo­hadjon: tartalmas tervek készüljenek s azok, szívós munkával, meg is valósul­janak. C gy komoly szépséghibá- ja van az eddigi je­lentkezéseknek. Illetve: ez több is, mint szépséghiba; súlyos hiányosság. Mégpe­dig az, hogy nem, vagy alig mozdultak meg azok a szer­vek, amelyekre az iskolai irodalomoktatás ügye tarto­zik. Pedig azt is hangoz­tattuk, a legelső perctől, hogy a mozgalom igazi és tartós sikert csak akkor ér­het el, ha szerves része lesz az iskolai irodalomoktatás is; illetve mindaz, amit az iskola, az olvasás, az iro­dalom megszerettetéséért tenni tud. így mondottuk: a mozgalom égjük fő alakja az irodalom-tanár kell. hogy legyen. S ez természetes is, — hiszen ő neveli a jövő olvasóit... Igaz, egy percig se tagadtuk, hogy irodalom­oktatásunknak sok fogyaté­kosságát érezzük, s a legelső feladat éppen ezek felderí­tése és megszüntetése lenne. Én magam, e vonatkozás­ban, „pedagógiai forradal­mat” sürgettem. Talán a sommás bírálat lett volna sértő, ezért a tartózkodás? Nem tudom. Mindenesetre: reméljük, hogy a tartózko­dás feloldódik, g őszre, ami­kor a mozgalom valójában megindul, felzárkózik a „pe­dagógiai front” is... A mozgalomhoz eddig csat­lakozott szervezetek, intéz­mények vezetőitől, felelős megbízottaiktól mi legelső­ként azt kértük: dolgozzák ki annak a tervét, hogy ők hogyan, milyen formában, s milyen tevékenységgel akarnak résztvenni az „Ol­vasó népért” mozgalom munkájában? Tudajdonkép- pen ez a próbája a szándé­kuk komolyságának. Nos. e tervek sorra beérkeznek. Az tükröződik belőlük, — szinte kivétel nélkül mindegyikből —, hogy akik elkészítették, komolyan veszik a mozgal­mat, értik és helyeslik nem­csak a célját, de a tel!egét is. Különösen azt, hogy nem látványos parádét akarunk, hanem szívós, tartalmas és maradandó eredményeket hozó munkái. A legtöbb terv éppen ipáért a reális helyzetkép felrajzolását tartja a leg­sürgősebbnek: a lehető leg­alaposabb, amennyire lehet­séges. tudományos módsze­rekkel felderíteni azt, hogy mi is történt eddig és főleg hol tartunk ma, A rendsze­res olvasás (és a könyvvá­sárlás) elterjedésében? S ez csakugyan nagyon fontos. Bizonyos, — úgynevezett reprezentatív — felmérések már eddig is történtek. A legfontosabb adatok, amelye­ket-ma ismerünk, s amelyek részben inspirálták is az „Olvasó népért” mozgalom elindítását, ezekből váltak világossá. Például az, hogy az ország felnőtt lakosságá­nak csak alig több mint 25 százaléka olvas rendsze­resen; hogy a legjobb arány az értelmiségnél s á leg­rosszabb a parasztságnál; hogy az iskolai végzettséggel arányosan nő az olvasott­ság; hogy a legjobb olvasók a legidősebb iskoláskorú gyerekek. — és az iskola befejezése után, általában zuhanásszerűen csökken az olvasás... T ehát: általánosan eliga­* zító adataink az eddi­gi felmérések alapján is megvannak, — de ennél ala­posabban és sokkal részle­tesebben meg kell ismerni a valóságos helyzetet. Szin­te a legkisebb falvakig. így rajzolódnak majd ki azok a „fehér foltok”, amelyek­nek a felszámolása lesz az elkövetkező évek, talán év­tizedek feladata. A másik dolog, ami kide­rül ezekből az előzetes ter­vekből — s ez is jó —, hogy a készítőik kerülni látszanak minden olyan formát, ami a kampányokat jellemzi. Nem akarnak látványos versenye­ket, nem tűznek ki roham­mal elérhető célokat, nem akarnak kidolgozni évekre, vagy éppen hónapokra bon­tott százalékos terveket, amelyeket lehetőleg még túl is kell teljesíteni. Leginkább talán még a KISZ-nél érez­hető valamilyen hajlam, a különböző versenyformákra, — de én remélem, hogy a végén ők is elkerülnek min­dent, ami formális. Adatok­kal. számokkal, ha kell szá­zalékokkal, persze, a mi mozgalmunknak is saülisé- ges operálni. Végeredmény­ben: a mai helyzet jellem­zésénél is használunk ilye­neket. De ne a számok haj­szolása legyen a döntő, ha­nem a tartalom, ami a szá­mok mögött van. A statisz­tikákkal sok mindent ki le­het matatni, — a beiratko­zott könyvtári olvasók szá­mát például egy „ügyes” könyvtáros viszonylag hamar fel tudja tornászni. Am csakugyan olvasnak-e ezek az „olvasók”? És mennyit olvasnak? Mit olvasnak? Fejlődik-e az ízlésük? Van-e maradandó, embert-formáló hatása a könyveknek? Nem valamiféle elveken és mód­szereken vitatkozgató ülés- sorozatnak kell (lenni az „Olvasó népért” mozgalom­nak. Legyen dinamikus és hódító, — de jellemezze az alaposság, az elvi igényes­ség. Jellemezze az. hogy mi nem egyszerűen csak több olvasót akarunk szerezni, hanem, hogy a nemes, a jó irodalom szeretetére akarjuk nevelni a legszélesebb réte­geket. M em véletlenül említet­tem az imént a könyv­tarakat. A mozgalomban minden résztvevő szervnek, szervezetnek, intézménynek, személynek egyforma fontos­ságú a munkája; a részfel­adatoknak, mint fogaskere­keknek kell egymásba kap­csolódni. De e „fogaskerék- rendszerben” szinte a ve­zérlő szerepet játszhatták a könyvtárak, a könyvtárosok. Az egész népművelési háló­zatnak. s a sok új problé­mával küzdő népművelési munkának ma a könyvtára i< a legszilárdabb bázisai. Ez1 figyelembe kell venni az „Olvasó népért” mozgalom­nak i*

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom