Szolnok Megyei Néplap, 1968. április (19. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-28 / 99. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1958. április 28. Bontakozó szárnyak Kovács János tanuló! TABÁNI HÁZAK Benjámin Lászlót Hasonlatok Csiszolt csavar-fejek a csillagok Leszorítva velük egy fekete doboz műanyag fedele. A dobozban m «= De nem is csavarok: Világító halak a csillagok. Az óceán mélyén— De nem halak: Tojások, fekete kotlós alatt. Mégsem tojások. Szétszórt ékszerek. Zsákmányt lesó tigrisrszemek. Rajzó méhek. Gyermekláncfű-magok. Kovácsműhely szikrái. Csillagok. Mit nem beszélsz? Hogy mind, kűlön-külön, « saját helyén - irdatlan plazma-gömbi No: ottl De itt: hunyorgó csillagok Vás&ortüzek, gyöngyök, “ hasonlatok. GERENCSÉR MIKLÓS; ÖREG TESTVÉREK Vasárnap már virradatkor megérezni, hogy a falu előző este kilépett a hámból. A Nap jön fölfelé, árnyékot vetnek a fák, a kazlak és, az ólak, de még mindig csendesség van. Sehol se zördül szekér az udvaron, nem rengeti meg az avasfedelű házakat a vontató puffogása és a szövetkezeti iroda élőit sem gyülekeznek szálanként az emberek, hogy aztán csoportokban vonuljanak a tavaszi mezőre. Ezen a vasárnap reggelen semmi más nem hallatszott, csak komótos, ütemes csattogás. Tisztán repültek bele a csendbe a fej sze- koppanások. Visszaverődtek a pajtákról, a kerítésekről, elcsen cikáztak a falu felett, azitán elpattantak meghalni, mint a szikrák. Senki se figyelt a koppa- násokra, hiszen olyan közönséges dolog, ha fát vágnak valahol. De Szitás Béla, ez a karikalábú, kajlakalapú parasztember zaklatottan csavargóit a faluban. Sietve rakta egymás mellé nagy, vastagszárú csizmáit, kezét a bekecs zsebében tartotta, mintha hideg volna. Szembetalálkozott a nyalka Bíró Ferenccel, ezzel a hosszúderekű fiatalemberrel, aki a szövetkezetben a brigádvezetője volt. A brigádéra« ünneplőben feszített, mint aki lakodalomba készül. Messziről ráköszönt az öregre: — Szép Jóreggelí, Béla bátyám! Hát maga hová siet? — A menyemhez, reggelizni — hazudta az öreg, pedig ’ a reggelit rég elköltötte. Sietett volna tovább, de meg kellett állnia, mert a fiatalember a kezét nyújtotta. — Na hát, az a tegnapi langyos eső sokat ért, ugye? — kérdezte a brigádvezető á gazda örömével. — dől, Béla bácsi, könnyít valamit a fagykáron? Szitás szomorúan nézelődött kajla kalapja alól. Még mindig hallotta a koppaná- sokat. A brigádvezető nek is feltűnt az egyhangú szakadatlan fejszecsattogás— Már egy órája hallom. Nem tudja, hol döntenek fát? Az öreg Szitás felemelte a fejét, s szinte félvállról mondta: — Nálam, fiam, nálam... De tovább nem tudott beszélni. Gyorsan elbúcsúzott. Céltalanul sietett a falu szé le felé. Már a végén járt, a Kanász-kap tatónál. Itt megállt, csitította magát, hogy nincs olyan nagy dologról szó. Hiszen mindén fának az a sorsa, hogy egyszer kivágják. Az a hatalmas nyárfa, amelynek sórsa ezen a reggelen teljesült be, még mindig fenségesen terítette szét kisebb rokonai fölé rengeteg koronáját. A fák megszoktak borzongani, ha a törzsüket a fejsze bántja — de ez keményen tűrte az ütéseket mintha még mindig nem vette volna észre a lábánál igyekvő ember szándékát. Alit a Kanász-kap ta tón, szíve tele volt szorongással? s amíg nézte az óriási nyárfát, a kezét se merte mozdítani a zsebében. Az az önámító hiedelme támadt, hogy a fa ld sem fog dőlni. Mert noha a fia már egy óránál is több ideje, hogy a törzset egyre vékonyabbra faragta a gyökerek tövénél; Szitás még a helyén látta a milliónyi ág bozontos rajzát, amelyhez annyi éven át igazodott, amely mindig megmondta neki, hol a hajléka, amikor kint a határban dolgozott De azért valami mégis elárulta, hogy hamarosan meginog az óriás: már nem ember, de most nem tudott védekezni a félelem ellen. Egy kicsit a maga életétől is búcsúzott A nem szűnő fejszecsattogások szilánkok módjára egytől egyig beletaláltak s szinte várta, mikor döntik le a hangok a lábáról. Az az óriás nyárfa a tulajdon testvére volt Apja ültette hatvanhárom évvel ezelőtt az ő születése emlékére. Azt mondta, éljen olyan sokáig, mint az a fa. Nem kívánt mértéktelensé- get, mert minden valamire Való földműves tudja, hogy a nyárfák élete nagyjából azonos az emberével. Szitás Bélának több testvére nem született. Így hát lassan a nyárfa a legközelebbi hozzátartozója lett, gazdája úgy tekintett rá, mint édes testvérére. Igazán jó testvérek maradtak mindvégig- Szép csendben megöregedtek anélkül, hogy valaha is ártottak volna egymásnak. Szitás Béla nagy .nyárfája volt az első, amelyik ősszél elhullajtotta a lombját. Gazdája ’ tudta, hogy soha többé nem fog új lombot hajtani. Már a télen ki kellett volna vágni, de Szitás. húz- ta-halasztotta az időt egyszer már meg is fogta a baltát de aztán a sutba hajította. Tovább mégsem várhatott, megkérte hát a fiát, döntse ki helyette. A koppanások ritkultak, de súlyosabbakká váltak. Szitás mozdulatlanul nézte a fa koronáját. amely ugyancsak mozdulatlan volt. Langyos szél fújdogált. ő meg levetette a kalapját hadd frissítse a levegő mozgása horpadt halántékát Tette Volna vissza a helyére a kalapot, de félúton megállt a kéz». Ügy látta, hogy a nyárfa alsó ágai közelednek a szomszédos diófa felé. Aztán lassan megindult az egész roppant korona. Csendesen, mintha vízbe dőlt volna. Az ágak egyre gyorsabban söpörték végig az eget zuhogó hang vegyült a szélbe, majd a recsegés robaja futotta be a falu utcáit. Megint csend lett És világosabb. A hatalmas tavaszi ég nagyobbra nőtt egy darabbal. Szitás Béla visszatette a fejére a kalapját. Másnapra is derült maradt az idő- Az öreg Szitás egész nap fát ültetett. A kanális és a nagylegelő között azon a nyílegyenes dülőúton nyolcvan nyárfahusángot állított gödörbe harmadmagával. Alig szólt 'valamit napközben. Délután jött a hosz- szú derekú brigádvezető, nézegette a kölyökfák katonás sorát. — Húsz év múlva olyan gyönyörű lesz, hogy az isten is ehhez fog igazodni! — lelkendezett. Szitás Béla csendesen melléje állt egy izmos suhángot szorongatott Mogorván megkérdezte: \ — Ezt haza vihetam? Otthon is kell a fa... — Persze, hiszen tegnap kivágtak egyet — emlékezett á fiatalember. — Hát hogyne. Vigye csak, Béla bácsi. Mivel Szitás még nem ebédelt — valahogy nem volt étvágya . — uzsonnaidőben fogott a falatozáshoz. Egv tavalyi szárkupácra ült az árokparton- Tarisznyáját az ölében bontogatta ki, s amíg vastag karikát szelt a fokhagymás kolbászból minduntalan az újonnan ültetett nyárfasorra sandított Evés után komótosan elbal- lagot a kanálishoz, a fasor végébe. Gödröt ásott a bak- háton. Ez volt a legmagasabb hely a környéken. A gödör fenekére fészket szórt avarból, erre állította a suhángot melyet már neki ajándékoztak. Vakondtúrások feketéllettek körülötto. Lapátjával gondosan összeszedte a porhanyó« humuszt ezt szórta a fa gyökeréhez. A többi földet vigyázva rakosgatta vissza a gödörbe,- mintha lélegző élet maradt volna a hantok alatt. — Ez nő majd a legnagyobbra — morogta elégedetten, amikor végzett, s ki tud iá miért megemelte a kalapját szálltak rá a madarak, csak kóvályogtak körülötte, aztán Mit gon- a szomszédos, kisebb fákra telepedtek. Soha nem volt babonás Palotai Boris: Már megbocsáss, fiam Ma megmondom neki? gondolja Radics, és összehúzza a homlokát mintha haragudnék. Pedig csak töpreng. Klvillamosoznak a zöldbe, megisznak valahol egy pohár sört. Aztán ott... Vagy amikor hazasétálnak, útközben. ■— Küldjük Szuhait? — fordult feléje Galambosné, a személyzeti előadó, s tömzsi ujjával a papírlapra bök. — Szuhai.. > persze;. i — mondja Radics. Percek óta nem figyel. Mari jár az eszében. Innen az ablakból látja, ahogy a gyár udvarán megvillan pettyes szoknyája ... Galambosné közelebb húzza a széket. — Aztán itt van Szabó Mari. őt hagytam utoljára. Nem az a magas, boglyas — magyarázza. — Két Szabó Mari Is dolgozik a fonóban... Az a kis szelíd Szabó, akarja mondani Radics. Szempillája se rebben, csak néz rá, kicsit oldalra billenti a fejét simára fésült haja fénylik;.; — Szabó Mária a kettes 6zámú műhelyből — jelentette ki majdnem szigorúan mert furcsa, Marit javasol Iák. s éppen most. — öt akarnátok szakmai továbbképzésre küldeni? — kérdi és könvökével odébb- tolja a teleírt naptárt. — Miért? Nem tálálod alkalmasnak? — Dehogynem. Galambosné ceruzáiéval megvakarja a fejét. Majd az iratcsomóra koppint vei*. — Te, mint KISZ-tit- kár.i. Hadics megint nem figyel rá. Hónapokig nem látják egymást nyilait bele. Most váljanak el? Mióta halogatja, hogy szól neki;.. Nem az az ember, aki meglát egy lányt, máris belehabarodik, elveszti a fejét. Amíg nem ismeri igazán, miért beszéljen neki házasságról? Ügy tervezte, egy-kettőre összeházasodnak, a szabadságukat már együtt töltik. — Nagyanis alkalmas — mondja nagysokára. — Csak- hát... — Megáll egy pillanatra. Mi lenne, ha megmondaná: nézd, most találtunk egymásra Tudom, nem szokás ilyesmivel előhozakodni ... — Csakhát? — kapja el a szót Galambosné, s Radies ijedten emeli rá a ízemét. — Ott hagytad abba, hogy csakhát. Mi kifogásod van Szabó ellen? — Semmi... — mondja Radics, és nevet. Még a szemére vetik, hogy úgy ajánlgatta, mintha nem lenne közük egymáshoz. Elég, ha annyit jegyez meg: nincs énnekem semmi kifogásom ... — S ezzel én érjem be, hogy semmi kifogásod? — Mondom, nyugodtan küldjétek el. Galambosné sóhajt. — Én is azt gondoltam, arra való lány. Most meg már... jóég tudja!... — Megtapogatta a kontyát. — Azért is hagytam utoljára Szabót, mert nehezen tudok eligazodni raita... A mű- helv bizalmija azt monoja, ügyes, mint az ördög. Vágó Lacinak, a brigádvezetőnek pedig az a véleménye, hogy várjunk még azzal a továbbképzéssel, Szeles, meg hebehurgya. — Szabó Mari? — csodálkozik Radics. Még hogy Mari szeles? Mert azon csak nevetni lehet, hogy ez a csöndes lány... Radics érzi, hogy a füle cimpája vörösre gyullad. Ügy látszik Galambosné sejti már... Mi a csudát sejt? Hogy vasárnaponként kimennek a zöldbe, körözöttet esznek zöldpaprikával, s fogják egymás kezét. Már megtanult balkézzel enni. mert a jobbal Mari kezét szorongatja. — Imént beszéltem Szabó Marival — mondja Galambosné. — Megkérdeztem tőle, mit szólna, ha őt javasolnánk? — Biztosan örült neki — mondja Radics. Mégis megkeresi ma este. Világért se mutatja, hogy nehéz lesz nélküle. — Úgy örült, hogy ilyet még nem is láttam. Vágónak lesz igaza. Fura egy lány ez... — Ha nem örült volna, az lenne baj. — Ügy örült, hogy sírva fakadt. S váltig kérdezgette: biztos? Nem jöhet közbe valami? Azért gondoltam. hogy hozzád fordult, veled talán bizalmasabb. — Miért? Miféle titka van? — kérdi Radics mert hiszen Mari titkai az övé is. — Igazán sírt? — Potyogtak a könnyei. S azt mondta, hogy a legjobbkor küldjük el. csak elkerüljön, Foglalkozol te eleget velük? Ismered őket? —- kérdi Galambosné s rákönyököl a papírlapokra. — Mi van vele? — szólal meg Radics. — Olyan nagy dolog nincs. Csak éppen szerelmes. — Hát az megesik! Nem ennél egy almát? — kínálja Radics, és zacskót húz ki a fiókból? Galambosné jóízűen harap az almába. — Nem könnyelmű lány, az biztos, azért is van úgy oda. Azért akar egy időre szabadulni innen ... kettőbe szerelmes egyszerre. — Kettőbe szerelmes? .. — S neki egy szóval sem említette. A vállára ejtette a fejét, úgy hallgatta, ha beszélt hozzá.. i ■— Valami fiatal fiúba szerelmes... nem árulta el a nevét — folytatja Galambosné. — S egy idősebbet is szeret, de azt másképpen; Radics* fejében öeszedöc- cannek a gondolatok. — Az való hozzá... a fiatal! Mit akar attól az időstől? Ki hallott már olyat?! — mondja részelős hangon. — De hát azt se tudja biztosan, hogy igazán szereti-e azt a fiatalt... Csak kétszer találkozott vele. Futottak le a domboldalról, lobogott a hajuk. Nevettek, mint a bolondok! S azóta folyton erre gondol. Hát -z olyan bolondság, persze — mondja Galambosné. — Mire neki az öreg? — kérdi Radics színtelen hangon. — Nem öreg, menj már! Mit ossza sem b«zól«v ••• Csak idősebb. Azért jár vele, mert attól tanulni lehet. Azt mondja, elhallgatná akármeddig... Mindig magyaráz neiki. Radics az ablakhoz lép. Rövidre nyírt hajú fiatalember néz vissza rá az ablaküvegről. En lennék az idős? Homályos az ablak? ráférne, hogy megtisztítsák? Jó. hát nem szaladok le a domboldalról. Ez kellett volna neki? Hát fusson azzal a fiatallal! — Küldjétek el Szabó Marit — mondja. —- Helyes! Én is azt mondom — bólint elégedetten Galambosné, s hangos csat- tanással kattintja be táskája zárját. — Törődni kell az emberekkel, fiam. Már megbocsáss, hogy így szólítalak de olyan fiatal vagy még. (Erdei Sándor rajza)
