Szolnok Megyei Néplap, 1968. február (19. évfolyam, 26-50. szám)

1968-02-11 / 35. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1968. február 11­Kádör Lajos: Rezesbanda Egy álló esztendeig egyébről se beszéltek a bukr os parti fehémépek, mint a három szamaras. süket Bezeg János számadó juhász Marika jánya sze­rencséjéről. Merthogy nem közönséges szerencse érte Márikát. Hiszen egész esz­tendeig jegyben járt Márfi Miskával, a négyszáz hol­das „egyesgyerekkel”. Hej, azok a huncut fehércselé­dek. de köszörülgették a nyelvüket irigységükben! Szegény Bezeg Márikára mindent ráfogtak, csak jót nem. Dehát azért asszony­nép az asszonynép, hogy ilyen legyen. Még az országúton is elébe álltak a csézán járó háromtokás Márfinak, hogy: — Mán, Imre gazda, rosszféreg az a kódus ju- hászjány. Nem a maga fia mellé való. Ilyenkor az öreg Márfi fölpaprikázva ért haza — Mindjárt vallatóra fogta Miskát, de az csak annyit mondott: „Vagy Bezeg Ma­rika, vagy a Tisza!”. Elég az hozzá, hogy Már­fi Miska egyszer — úgy Katalin-nap táján — föl­kötötte magát a zaboskam­ra gerendájára. A béres­gazda találta meg a le­gényt s mindjárt olyat or­dított, hogy az egész tanya népsége összecsődült, még a legény szülei is, és csak aztán vágta el a kötelet. A rossznyelvű fehémé­pek az öreg Márfi elé áll­tak, hogy ne higgyen a fiá­nak, mert összejátszott a béresgazdával. — Mindegy volt most már. A büszke gazda úgy megrémült, hogy nem mert tovább ellenkez­ni. Kocsira ült és elment Miskával Bezegékhez, leányt kérni, mert annak az a rendje — ha szegény, ha gazdag a jány —, hogy a legény apja adja meg a módját, az kérje meg a jányt. Hát az öreg Márfi meg is kérte. De most már szí­ves örömest beleegyezett az esküvőbe, mert takaro- sabb, szebb fehércselédet úgy sem talált volna a fiá­nak. E sorok írója úgy em­lékszik az egészre, mintha a múlt héten történt vol­na, pedig éppen hatvanöt év előtt volt ez. Emlék­szem, karácsony napjára vártuk a vőfényt. Olyan nagy hó volt azon a télen, hogy a vőfény lova hasig állt benne. Utána meg két gűgyű-legény lovagolt. — Ezeknek nem volt pántli­kás kalapjuk, se botjuk, csak egy-egy átalvető előt­tük, telis-tele dióval. Míg a vőfény a hívogató verset fölmondta, az udvaron a két gűgyű-legény össze- marokkal szórta a diót a nagy hóra. Mi meg gyere­kek. agyonra epekedve a ritka csemegéért, hasmánt kúsztunk a hóban, mint té­li malacok az alomban. — Vigyorogva tömtük meg zsebeinket dióval. Elég az hozzá, hogy a lakodalom előtti héten minden mozogni tudó fe­hérnépet mozgósítottak a Bukrosparton. De a férfi­embereket is. Mert volt ott tennivaló, hiszen tizenhat birkát, két gőböly-tinót és hat darab disznót vágtak. Hát a sók baromfi! Csak a levesbe való csiaatésztát tizenkét fehércseléd egy álló hétig sodorhatta. Az­zal is nagyra voltak, hogy a lakzit újév napján tart­ják meg; de a legényes háznál még azt is kijelen­tették, hogy Vízkereszt napja előtt nem fejeződik be a menyegző. No, minálunk is az egész ház népe a lakzira kászá­lódott Felénk akkortájt még nem létezett cipő­krém. de még subick se igen akadt, mert azt is pénzért adták, két krajcár­ért Hanem behozta édes­anyánk a pitar katlanjá­ról az óriási kormos fene­kű bográcsot. Elsőbbet jól szárazra csutakoltuk a csiz­mánkat, aztán megpökdös- tük és egy nyúllábbal kentük rá a kormot, majd neki a kefével! Kétórai tisztességes kefélés után mégis úgy ragyogott, mint a királyfiké. Hanem én úgy jártam, hogy édesanyám kicsinyel­lett még elengedni a íak- ziba, pedig a szép meny­asszony anyja hiteles ke­resztanyám volt. Hű, ke­serűségemben sírtam, rí- tam egész délelőtt. Csak ketten maradtunk otthon világtalan nagy­anyámmal. — Oda se nézz, kisfiam, délre sütök egy kis édes, tejes máiét — próbált vi­gasztalni nagyanyám. De én csak picsogtam, mert ott szerettem volna lenni a lakziba. Keserűségemben megke­restem Palkó bátyám ló- lábszárcsont korcsolyáit: az ól eresze alá volt feldug­va. Hamar fölmadzagoltam a lábamra, aztán vesd el magad, loholtam a Holt- Tiszára. Közel volt a Tisza, alig egy hajításnyira. Pedig tiltottak az irongálástól, mert abban az időben sze­gény helyen igen megbe­csülték a lábbelit. Mosit kárpótlásként még­is korcsolyázgattam. de roppant unalmas volt egye­dül. Visszasiettem a tanyá­ba. Nagyanyám ott gub­basztott a házvéginél édes­apám subájában. E pillanat­ban megszólalt a rezes­banda a hetedik tanyában, Bezegék udvarában. Csodá­latos muzsika volt az! Az­előtt sohasem hallottam mást csak bőrdudát, tam- burát meg tekerőt. Oly hangos volt a kegyetlen hideg téli délutánban a ,.trottvos”-handa, mintha ott szólt volna az udvarun­kon. — Hallod, hallod? — motyogta fogatlan szájával és átszellemült arccal az én kilencven esztendős nagyanyám. — Hallom — rebegtem s úgy éreztem, hogy a soha­sehallott muzsika a levegő­be emel s én röpdösök, szálldosok, mint az égi angyalok. Mert azt húzták, hogy: „Ez az ajtó, de bé vagyon gúzsolva, Nem mehetek a rúzsámhon bé rajta ...” Este lett valahogyan. — Nagyanyám elcsapta a ku­tyát, hogy szabadon őr­ködjön a házra, aztán lefe­küdtünk. Én ugyan még a csizmám se vetettem le. mert csak arra vártam, hogy szülém elalaudjon. El is aludt szegény. Én meg vesd el magad: kisu- dékoztam a házból. Futot­tam. rohantam a lakziba. Most már a Márfi-tanyából hallatszott a szép muzsika csalogató hangja. Hai, hogy rohantam én! A tetves­partnál ugyan félni kezd­tem. de aztán Burkus ku­tyánk csahintása megvi­gasztalt. hogy oda se néz­zek. húst eszünk máma, mert a pusztai kutyák — ha nem is járja sorba őket kutva-vőfénv — ott vannak minden torban. lakziban, megérzik a szagot. Hát bal­lagtunk. ballagtunk kettes­ben Burkussal. Az volt a baj. hogy minduntalan be­szakadt alattam a hó, de oda se neki. csak nyújtot­tam apró lábamat és azon voltam, hogy minél előbb oda érjek. Brummogott a nagydu- da, vijjogott a vékonyabb hangú De én már nem bírtam tovább szusszal, csak úgy szakadt rólam a verejték és hónaljig áll­tam a hóban. Aztán sírás­ra fogtam. Burkus ott szű­költ körülöttem, majd hir­telen a farkát maga alá kapva leült és a lakodal­mas tanya felé fordulva kegyetlen vonyításba kez­dett. Mikor látta, hogy nem jön senki, engemet körül tüsszögött-vigyor- gott, majd befutott a lako­dalmas tanyába. Egyenest édesanyámhoz rohant és rokolyájánál fogyást ki­húzta hozzám. Közel vol­tam már a tanyához, alig hajításnyira. Édesanyám nagykendőji- be csavarva vitt a tanya felé. Forró kábultságomban csak azért remegtem, hogy megláthassam a rezesban­dát. Végre már benn voltunk az óriási házban. Égő sze­mem ide-oda kapott. A muzsikásokat kerestem. Keresztanyám kikapott anyám karjából és bevitt egy kisebb szobába. Most már rázott a hideg ke­gyetlenül, a homlokom ve­rejtékpettyes volt de én mégis egész lelkemből fel­kacagtam, mert a „troty- tyos”-banda belevágott. — Gőzösbeteg vágyói — cirógatott meg kereszt­anyám. Egy kácsacombot nyomott a kezembe, meg foszlósbélű kalácsot is és noszogatott, hogy csak egyek, mert a java még hátra van. — Vigyenek a muzsiká- sokhon — könyörögtem. — Én még sose láttam re­zesbandát! — Jól van? — puhult meg édesanyám szíve. Fel­kapott és kirohant velem a dohánypajtába. Kábulva láttam, hogy mint forr a lakzi. és a le­gények ingre vetkezve rop­ják. Éppen frissest fújta re­zesbanda. Ámulatomban még tán az ütő is megállt ben­nem. Ó, hogy nyiizsgött a sokadalom és mindenki kacagott. Aztán úgy láttam, mint­ha a szelemenből lógó nagy lámpások bukfenceket vet­nének a harsogó zene hangjára. Elvesztettem az eszméle­temet. Mikor magamhoz tér­tem, óriási suba volt raj­tam és egy szánkóderék­ban feküdtem. A csengős szánkó röpí­tett hazafelé a kegyetlen hideg éjszakában s mint­ha a csengetyűk azt mu­zsikálták volna, hogy: „Ez az ajtó, de bé vagyon gúzsolva, Nem mehetek a rúzsámhon bé rajta...” Régen volt. Hol van már az a világ? ..) Hatvan éves Jean Effel Hatvanadik születésnap­ját ünnepli a vidám terem­tő, aki nemcsak Ádámot és Évát alkotott maradan­dó módon, megformálta magát a nagyapás-szakállú kis atyaistent is: Jean Ef­fel, a grafikusművész. Szétkapkodott, megszere­tett könyvei révén nálunk így ismerik leginkább, a játékos világmindenség, a derűbe oltott bibliai törté­netek újraalkotó jaként. S kevesen tudják róla, hogy igazi neve Francois Lejeu- ne, s igazi hivatása a poli­tizáló művészet. A francia baloldali, kommunista la­pok olvasói pedig gyakrab­ban találkoznak Marianne- nal. Franciaország szimbó­lumával, mint Ádámmal és Évával az Effel-rajzokon. Az ismert vonalakkal meg­rajzolt politikai művek év­tizedek óta sok fontosat, szellemeset és találót mondtak már Marianne és Marianne népe érdekében. S a világ érdekében is. Hogy Effel jól politizáló, becsületesen politizáló mű­vész, egyebek között egy kitüntetés is jelzi, a Béke­világtanács aranyérme, amelyet már másfél évti­zede kiérdemelt. Nincs ebben semmi csodá­latos, ha eszünkbe jut lapoz­gatás közben, hogy A kis an­gyal albuma hajdan ugyan­csak fontos és becsületes politikai tettnek minősült. Ez a glóriával karikázó. de bombákat levegőben elka­pó, harsona-leckéktől irtó­zó, de szegény nénikéknél sugárnyalábbal befűtő em- bergyerek-szabású kis égi szárnyas születése idején és helyén — 1943 náciktól megszállt Franciaországá­ban — a derűs értelem és a szellemes humánum fi­nom tüntetésének számí­tott az embertelen és értel­metlen háborúval szemben. Ezért maradt Effel legnép­szerűbb munkája, ezért je­lent ma is emberséget, hu­mort, költöiséget. Költőiségről kell beszélni mindig e rajzok láttán, ho­lott kicsit darabosak, gro­teszken esetlennek tűnnek: egyáltalán nem könnyed­nek látszó, inkább nehéz­kesen gördülő vonalak, amelyekből tenyeres-talpas figurák, suta állatok és ne­hézkes fák kerekednek ki. De éppen ez a jellegzetes — mellesleg: nagy grafikai kultúrával és eredeti mű­vészi tehetséggel kialakított — stílus adja meg a mű­vek végső lényegét, nélküle a szellemes ötletek mitsem érnének: élességüket leke­rekíti, harsányságukat tom­pítja, szatírájukat megértő­vé, vagy éppen csattanób­bá formálja. Így lesz a művek hangja gúnyoros, de nem bántó, groteszk, de érzéssel teli, mosolyogtató, de nem kinevettető, így lesz hiteles o fügefalevelet víztükörben próbálgató Éva, a tekintélyére vigyázó, okoskodó isten, s az ördög, akinek gonoszsága itt egy rossz kölyök vásott szem­telenségévé kedveskedik. Vagyis így tud emléke­zetesen beszélni Effel min­den rajzsorozata arról, ami­ről tulajdonképpen folyvást beszélni akar: emberségről, békéről. tisztaságról. Ezt a pedagógiai szándékot észre sem vesszük lapozgatás közben: csak szórakozunk. De így van ez jól, mert a jó művészet legtöbbször észrevétlenül tanít. Üdvözöljünk hát hatva­nadik születésnapján egy nagy művészt,, aki megta­nult, s bravúrosan tud ap­ró, szórakoztatónak látszó ötletekkel a legfontosabb­ról beszélni. R. Gy. MEZTELENEK § ES HOLTAK | Norman Mailer könyvéről ű-innnnnnnnnnnnnnnaDDaaDDDDDtJDaaaafi Jósé Torres, a világhírű amerikai profi öklöző Mai- lerről beszélve kijelentette, hogy „Normannak kitűnőek a bal horogütései”. A rin- gek császára valós ütések­re gondolt, ugyanis na­gyon sokat bokszolt a fiatal regényíróval, aki egyidőben Amerika első számú bot­rányhőse volt A meztelenek és holtak című regény Mailer min­den eddigi legnagyobb bal horogütése — a fasizálódó amerikai társadalom ellen. Knock out ez a könyv, pontosan odatalált, ahová kell. az egyenruhába búj­tatott amerikai társadalom kardcsörtétőinek képébe. A Meztelenek és holtak még az író politikai ellen­felei által is beismerten a legjobb amerikai háborús regény. Mailer 25 éves volt. amikor megírta, s önmaga művészi mércéjét azóta sem tudta magasabbra emelni. A mondanivaló az egyik, a japánok ellen harcoló amerikai katonai egység küzdelmeiben bontakozik ki. de korántsem egyszerű frontregény. A szerző a nyugati irodalom történe­tében először választja az igazságos háború megvívá­sát témául úgy, hogy a bemutatott hadsereg egy igazságtalan társadalmi rend minden ellentmondá­sát magában hordozza. — Mailer azt vallja, hogy egy ilyen hadseregben az igaz eszme, a „lobogó gondola­ta” — félreérthetetlenül a Roosevelt-i eszmeiségre gondol — nem juthat el torzítás nélkül az egyes katonákig, hiszen rengeteg a közbeiktatott stáció és mindegyiknek osztályjelle­ge van. Elég kifejező vélemény ez az Újvilág hadseregéről. Az osztályhadsereg jelle­géből következik, hogy a katonákat letörő drill és az emberi gondolkodás, az emberséges magatartás csap össze a háború viszo­nyai között. Elég ijesztő alapszituáció vonul végig a regényen: a fasizmus el­len küzdő amerikai hadse­regben is fellelhetőek a fa­siszta tendenciák. Az egyik főhősről, a pa­rancsnokló Cummings ve­zérőrnagyról így vélekedik a kommunista szimpatizáns Hearn hadnagy: „Ha ő győz. a fasizmus évszázada következik”. Mailer a fa­sizmust. az amerikai po­litikai életet fenyegető rá­kos betegségnek tekinti és merő tiltakozás a könyve, s az egész eddigi élete. Zseniális regény a Mez­telenek és holtak, kegyetlen vádirat mindenfajta ember­telenség ellen. Olyan bá­torhangú. amilyen a szer­zője, aki a California egye­tem vietnami napján olyan rádióbeszédet mondott, amelynek közvetítését az állomás alig negyedóra után abbahagyta. Beszédé­ben értelmetlen háborúnak nevezte Johnson vietnami vállalkozását: „Lyndon Johnson, ide­figyelj: ezúttal túl messze mentetek. Ha nem vonjá­tok vissza repülőgépeiteket Vietnamból, tudd meg, a fiatalok üldözőbe fognak venni... A nyilvános tilta­kozás soha meg nem szűnő háborúját indítjuk meg... A fiatalok fényképeket fognak nyomtatni rólad, s elküldik mindenkinek, felakasztják mindenüvé, — fejjel lefelé.” A könyvet azok számára is ajánlani merjük, akik nem szeretik a háborús re­gényeket. hiszen az Ano- popej sziget harcai és el­foglalása csak ürügy az írónak egy nagyméretű társadalomrajz megírásá­hoz. (Magvető, Budapest, 196?.) Tiszai

Next

/
Oldalképek
Tartalom