Szolnok Megyei Néplap, 1968. február (19. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-04 / 29. szám
PAZARLÁS A finom ételek illata a pincében lévő üzemi konyha ablakán át árad az első és második emeleti dolgozószobákba. A hivatal dolgozói alig 11 óra körül „belekóstolnak” orrukkal a levegőbe. Egy óra múlva, pontosan délben, egymást tiporva száguldanak, ötösével szelve a lépcsőket, le a mélybe, szagra. Ezek a férfiak. A nők már finomak és érzékenyek: 11 óra körül íinnyáskodva húzzák össze apró kis tömne, fitos, vagy pisze orrocskájukat: — Jaj, már megint borsó... — Unom már ezt az örökös rizses húst... Csak akkor Indulnak le ebédezni, mikor a férfiak irfár megeresztett „ruhával” kapaszkodnak fölfelé. Finom mirelit zöldborsó- leves az első fogás, amit borjúpörkölt követ rizs körítéssel. S mindez 4.20-crt. a folyosóra, a kis dundi asszonyka bizalmasan suttogja a fülébe: — Tudod fiam, oly finom volt az a borjúpörkölt, de a felét röstelltem megenni, mert Giziké, Éviké is azt mondta, hogy ilyen olcsó vacakot soha életükben nem ettek. Hát én is otthagytam. Nem különbek ők nálam... Igaz, fiam? — Igaz, — hagyja rá a férjecske lustán, a jóllakottak módján, s már lépne Is vissza szobájába, de neje gyorsan pénzt nyom a markába és negédesen kérleli: — Ugyan fiam, légy oly fess és szaladj le a henteshez 10 deka szalámiért. Dénes Géza Sxivátülteténeh Idején — De Lajoska, nem azonos a vércsoportunk. A kartársnők tányérjain illedelmesen lapulnak az otthagyott ételmaradékok. Van, aki a felét se fogyasztotta el a finom borjúpörköltnek. Szerintük: ez így illik. Ebéd után frissen és könnyedén szökellnek visz- sza a magasba, az első és második emeletre. Itt egy kis dundi, szöszke asszonyka beszól az egyik ajtón: —- Gusztikám, egy pillanatra. A megszólított férfi kilép Kérdezz — felelünk S. Elvira, Szolnok: Több fényképész barátom javasolta, hogy legyek fotóriporter. En szeretnék! Mi a véleményük? — Hamar elmenne a kedve, nálunk nincs sötétkamra. Lapacs Jenő, pincér: A vendég négy órahosszáig ült az asztalnál, az összes újságokat kiolvasta, három hosszas megbeszélést bonyolított le és ez Idő alatt nem rendelt semmit. Mit tegyen ilyenkor egy udvarias vendéglátóipari dolgozó? — Ajánlja fel a vendégnek, hogy fenntartja a helyét, míg haza szalad egy kávét meginni! S. Robika: Nagyon szégyellem magam. A tanár bácsi azt mondta, reméli hogy többé nem fog rajtakapni a puskázáson. — Legyél ügyesebb, és akkor te is remélheted! J. Jani: Anyukám és a nővérem púderozzák magukat. Nekem meg a ke- zemreütöttek, amikor rajtakaptak, igazságos ez? — Persze! Csak a nők púderezik magukat, a férfiak mosakodnak! Tanácstalan anya: Tizennyolc éves lányom rendszeresen éjfél körül jár haza fáradtan, átfázva. Mit tegyek? — Béreljen számára egy külőnbejáratú bútorozott szobát. Kék fény — Nézd a Jani gyerek! Nemrég ment fel Pestre és már a tv-ben szerepel. Önkritika Még állok... Még állok én a Csarnok utca kies közepén dacolva borral és a korral a köröttem épülő házakkal égigérő tetővel még bírom muslicával és tetővel öcska pulton pancsolt levét a mámor hevét fillérért mérem Köszöntőm a vándort kinek otthont adok mert ón ma is a Bíró Művek vagyok. I A szeneslegény a pálinkás kofa, az alkalmi tróger az élet tépett vándora nem vágyik máshova. A Művek én vagyok melegágya a bűnnek az eszményi kosznak. örülök, ha a kopott kokottok úí vendéget hoznak. Vigyorgok csupán az álszent botránkozón, mert én hozzátartozom e város arcához szemetesládák szélmalom harcához. Szüntess meg hát ha tudsz. Polgár, részegen Te Is bedőlsz hozzám, ha elegáns ruhádon a tányér már jókora nyomot hagyott. és jobb helyekről kirúgnának legott. Sörödet olcsón nálam veszed a vasárnapi ebédhez és gyorsan frizsiderbe dugod. nehogy szagot kapjon a Varia bútora Tudom, ml a bevétel és a tervmutatő, ismerem a bizniszt e költségvetési vihart. én tartom el a vendéglátóipart. Nem félek, hogy elnyel az unott kockapaloták sora, engem nenn bontanak le soha! — Modor — «- Nagyon jók voltatok gyerekek! Ihlet nélkül Művészlelkek A művészlelkek már órák óta egymással szemben könyököltek az italbolt magas, talpas asztalánál. Egymásról mit sem tudva ki-ki a maga borát kezel- gette. Az egyik csak hébe- hóba nyalogatott a borába, míg a másik sűrűn hordta magának a fröccsöket, ugyannyira, hogy lassan dudorászni kezdett Egy-egy kitartott hangnál érzelmesen rengette a fejét, olyként mint prímás az ujjait a hegedűjén. A mértékletesnek tűnő vendég áhítattal figyelte, s emez alighogy ellehelte az utolsó akkordokat lelkendezve felkiáltott: — Bravó! önnek csodálatos hangja van! — Uram, énekesnek készültem — mondta a másik kissé meghajolva és szerény tűz égett a szemében. — Uram. én művészember vagyok, egy félreállított, eltaposott művészlélek. Itt kell megrohadnom az ismeretlenség homályában. — Iszik egy pohár bort? A mértékletesnek tűnő vendég szeme felcsillant, de nem akart azonnal ajtóstól rárontani az új ismerősre. — Kiszámíthatatlanok a gondviselés útjai — mondta szelíd együttérzéssel. — Milyen is a sors. Kivel kel] nekem megismerkednem, kivel, hisz magam is művészettel foglalkozom. A közelmúltban fejeztem be második hegedűversenyemet. jelenleg egy négy- felvonásos operán dolgozom. — Ah! — szakította félbe az énekes. — Micsoda találkozás valóban! Nézz körül! Itt ebben a bűzbarlangban! Itt. mi! Ah! — Mindegy, hozz gyorsan egy üveg bort! A zeneszerző markába vette a feléje nyújtott húszast. majd visszatért egy üveg pecsenyefehérrel. Mámoros jókedvvel, valami gonosz kis fölényeskedéssel ittak, majd az énekes megkérte a zeneszerzőt, hogy hallgassa meg legkedvesebb áriáját a Szerelmes kadétokból. Szinte susogva lebegtek elő a hangok fogatlan szájából. — Valóságos lírai hőstenor. ö micsoda hanganyag! Mélységesen megihletsz, al*i kotásra inspirálsz. Az énekes időnként ab^ bahagyta az áriát és közbeszólt. — Hátha még szárnyalhatnék egy kicsit. Akkor, akkor, mi lenne? Aztán meggondolta magát, és már neki is engedte rekedtes hangját Az italboltban meglepett csend támadt. A boltvezető mindennek véget vetett. A koncert berekesztésén kívül még ösz- sze is vesztek, az énekes szűrét pillanatokon beiül kitették az italbolt elé. Ott ácsorgott egy ideig mellére billent fejjel, dohogott magában vérigsértve, aztán nagy krokodilkönnyeket hullatva eltámolygott. A zeneszerző az ablak mögül bánatosan bámult utána. Ivott volna még. H. L.
