Szolnok Megyei Néplap, 1967. november (18. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-07 / 264. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1907. november 7. Cnanády Jánosi 50 év A szovjet zeneművészet A harcok elcsitultak. Október hány próbát kiállt, hány nemzedéket ringatott egyre tágasabb bölcseiében? Benne ring lassan a világ! S még mindig tágál, változik. Agy, szoba lesz, meleg lakás, park, utca, város. Városok karolják át zord Szibériát, § a hajdani vad, embertelen tereket, ahol számüzötteki forradalmárok csontjai roppannak, hogyha lép a láb. S az új falak, a büszke tornyok, amikre népek sora várt, (JS népek hazája, nagy viliág!") a vihartépett Visztulánál, ezredév-marcangolt Dunánál teremnek, épülnek tovább. Mert mindenütt, ahol már [lángolt Október napja s fálvilágolt; vissza az 0 fényét veri a Hold. a Karib-tengeri, s lázadók éjén az a csillag, mely „sohse hull lel* Trónja volt a harc, a szabadság tüzének, és reménységet úgy hozott: új ezredévek igazává, és eleven lánggá, sugárrá — Lenin szavává! — kionthatatlan vérré változott. Híres és sokszor idézett anekdota az, amit Gorkij jegyzett fel Leninről és a zenéről. Eszerint Lenin egy alkalommal Gorkijjal együtt hallgatta meg Beethoven Appassionata című zongora-szonátáját, majd a nagy író tanúsága szerint így szólt: „— Semmit sem ismerek jobban, mint az Appassio- nata-t, hajlandó volnék mindennap meghallgatni. Bámulatos nem emberi muzsika. Mindig büszkén, lehet, hogy naívul, azt gondolom olyankor: ime, milyen csodákra képesek az emberek! És hunyorított, nevetett, aztán szomorúan tette hozzá: — De sokszor képtelen vagyok zenét hallgatni, az idegeimre megy, szeretnék kedves ostobaságokat mondani és megcirógatni az embereket, akik förtelmes pokolban élnek és ilyen szépségeket tudnak alkotni. Pedig ma nem kell senkit cirógatni — leharapják a kezünket, ütni kell, sajnálkozás nélkül, bár elméletben erőszak ellen vagyunk. Hm, hm, — pokolian nehéz kötelesség!” Ezt a történetet nem azért elevenítettük fel újra, hogy vele Lenint jellemezzük, hanem hogy a szovjet zeneművészet fejlődésére emlékeztessünk. Azt bizonyítják most számunkra Lenin szavai, hogy a zene harmonikus fejlődéséhez nyugodt légkör és béke szükséges, amelyben nem kell félni attól, hogy „a cirógató kezet leharapják”. A szovjet állam nehéz harcokban született, de ezek a harcok megteremtették a békés alkotó munka légkörét a zenemű vészét számára is. Eredményként e művészeti ág páratlan virágzása követte. Az orosz zene híres volt a forradalom előtt is. Voltak az orosz népnek nagy zeneszerzői (mint Muszorgszkij, Csajkovszkij vagy Stravinszkij) és voltak nagy előadóművészei (mint Saljapin), ök már abba a nagyságrendbe tartoznak, amelyen belül nincs „fokozás”, a művészet nem olyan mint a magasugrás, a legnagyobbak egymással összemérhetetlenek. Nem mondunk tehát eleget annak megállapításával, hogy a Szovjetunió ma is a világraszóló nagy művészek hazája, Sosztakovics és Prokofjev, Richter és Oj- sztrah, Gilelsz és Roszto- povics, Rejzen és Doluha- nova országa. Nem azzal mérhetjük le csupán a szovjet zeneművészet fejlődését, hogy ilyen nagy művészei annak, hanem sokkal inkább azzal, hogy maga a zene is demokratizálódott és összeforrott a néppel. A múlt század egyik legnagyobb zeneszerzőjének, Rimszkij-Korzakovnak önéletrajzi írásából szemléletes képet kapunk arról, milyen áldozatos küzdelmet kellett folytatniuk az orosz zene híveinek azért, hogy művészetük fejlesztéséhez megteremtsék a szükséges feltételeket. Nem volt megfelelő zeneoktatás. — Igaz, hogy a nagy földesurak gyakran jobbágyaik gyermekeiből neveltek zenekarokat, s őket tanították is, de meghagyták jobbágyi kötelékeikben. Igaz — “r- ről pedig többek között Tolsztoj írásaiból kapunk szemléletes képet — hogy a feltörekvő értelmiségi ifjúság soraiban is kedvelt művelődési-szórakozási forma volt a közös zenélés, — de megfelelően szervezett oktatás hiányában dilettáns színvonalon maradt. Az orosz zene legjobbjai, Muszorgszkij, Borogyin, maga Rimszkij Korzakov autodidakták voltak, mint Rimszkij leírja, úgy vállalta el a zeneelmélet tanítását, hogy az anyagot még saját magának is tanulnia kellett. A forradalom legnagyobb vívmánya a zenében éppen ennek a helyzetnek teljes felszámolása, a cári Oroszország magas színvonalú, de rendkívül szűkkörű zenekultúrájából széleskörű, szellemében és szervezetében egyaránt demokratikus zenekultúra virágzott fel. Kialakult a zeneiskolák hatalmas hálózata. Olyan vidékeken és olyan országokban (például az ázsiai köztársaságokban) alakultak magas színvonalú zeneoktatási intézmények, amelyekben azelőtt szó sem lehetett európai értelemben vett zenekultúráról. S ezekben az intézetekben a legmagasabb színvonalú munka folyik. A szovjet állam vigyáz tehetségeire. biztosítja munkájukat és fejlődésüket. Ennek eredménye az. hogy olyan sok nagy művész nőtt ki a szovjet zeneiskolákból, amivel a világ egyetlen más országa sem vetekedhet Elég a nemzetközi zenei versenyekre gondolnunk. amelyek évtizedek óta változatlanul egyre- másra hozzák a szovjet sikereket, De gondolhatunk a távoli köztársaságok, autonom területek zeneiskoláinak, színházinak, zeneegyütteseinek fejlődő munkájára. Vagy arra a magasszínvonalú koncertéletre, ami most már nemcsak Moszkvában és Leningrád- ban, hanem a Szovjetunió számos más városában kibontakozott Nagyon mélyről kellett elindulnia a szovjet zenekultúrának. A forradalom utáni állapotot véve alapul : sokkal mélyebbről, mint ahogy mi tehettük 1945 után. Hatamas területek, emberek milliói éltek a magasabb kultúrálódás lehetősége nélkül. De ebből a mélységből igen nagy magasságra tört, a világ zenei nemzeteinek legelső sorába. Amikor Szvjatoszláv Richter, a szovjet zeneművészet egyik legkitűnőbb reprezentánsa először járt Magyarországon, az első koncertjén „tisztes” ház volt csak. A magyar közönség mindig is hires volt szigorúságáról, csak akkor adja oda bárkinek is a 6iker pálmáját, ha meggyőződött tehetségéről. De a második koncertre már szinte megostromolták a Zeneakadémiát, a nagy művész híre szinte pillanatok alatt elterjedt Ami Richterrel történt azt mondhatjuk, hogy szimbolikus jelentőségű, a szovjet zeneművészet fogadtatását jelképezi. A szigorú magyar közönség a szovjet művészek egész sorát zárta a szivébe. És ugyanez történt az elmúlt évek és évtizedek alatt * világ más országaiban. azokban is, amelyek kormányai nem állanak barátságban a szovjet állammal. Az igazi művészet önmagáért beszél és legyőzi az előítéleteket Egy nép zenéje mindig egy kicsit a nép erejének és érzelmi mélységének bizonyítéka. A szovjet zeneművészet erőről és mélységről tesz tanúságot. Arról, hogy Lenin harca eredményes volt a nép megérett és egyre jobban megérik a szépség befogadására. Vitányi Iván FODOR JÓZSEF* A, , . NEVANAL / Ott álltam a Névánál: folyt a hab, folyti Lélegzett a lágy víz. a tisza, tág. Tűre mlett és sikamlott és morajlott, Kék ég és víz, két oldalt paloták. Emitt a Téli Palota. Mi vont úgy, Hogy egyre néztem: mily gyönyör s iszonyt Ezt és mi szemben állt, amott a parton •» Komor fal és közén magas torony. Magas torony, véres arany begyével A napban, mint szttronyvég, csillogott, Mintha egy roppant rém döf ölne égre, Hogy éh-dühére tápot nem kapott; Nem: zsákmánytól üres a kögyomor már S kisértet csak, min ég az esti rőt, Az esti rőt s döbbent szem sugara: Az szemben ott a Péter-Pál erődf Álltam a nagy víznél, míg folyt a bab, ment, Kék délelőtt, béke, ég, kék idő, 5 szemben a kettő: Gála-, ünnep-, emlék * Jaj túl, - még szinte hallva, - rémitől Fényes napok pompája itt, hamis, vak, S dőzs, mely a bús nappalba vert lobot: Es hogy ne szűnjön a zene, a tánc itt, Arról, túl, az erőd gondoskodott. Ott nyúltak a kőszirtbe vágva, láttami A vermek, hová zsarnok dühe vitt Robottól roggyant nyögő nyomorultat S azt-nézni-nem-bírt bátrat, hazafit. Ott voltak az írók, s kiknek a kény fájt, S gyűlt a rab, gyűlt s a felleg terhe nőtt. Gonoszságtól duzzasztva - és kitörni Készítve már az ítéletidőt, nodsvsron.» Gyűlt a gonoszság! Jártam ott a mélyben. Irtózva száz rab s rémnapok nyomán: Volt ki fejét a szíribe zúzva vált meg, Más tébolyba bújt üres, ostobán. Szólt a sortűz, kötél szisszent s a jaj szállt, Fehértó arccal járt a Rettenet: De nem ölhette a magot, mit annyi Véres tett s hív szó, kelni, elvetett, Mert nem tanult a telt gőz és butult agyj Melynek, míg villám nem sújt, kedve tart; Hívén: szent törvény, bogy örökké nyügjön Arany- s vér-izzadón, a vert, csikart; S ahogy lobbant a jel a népben, éjben. Intő bú szók: csak fegyvert szánt nekik, Míg öröm-zaja közt fúlt a nesz ott lenn Az aknán: mely még várt, csak percekig. Ott álltam a Névánál, folyt a bab, folyti t Tűre mlett, morgott, él- s visszacsapott; Néztem némán: piros, izgalmas éjek Nyomát kerestem, s a roppant napot, Mert megmozdult a mély! Kitört az orkán, Túz-sújtva nyíltak a kazamaták Földrengés, égdörej közt: mely után már Nem lebet többé, mint volt, a világ. Nem lehet többét súgtam ott a víznek} Es még néhány szót mondott a szám; Verje a sors meg, ki még igazat, jóti Néphez bűt láncba fűz, e nap utáni S gúny legyen, vad emlék: mint eme kettő -* A zord erőd s a nagy palota ott, S jöjjön a nap, mely boldog szabadot lát immár csak, s többé nem gonoszt és rabot. Jöjjön a nap: a szellem, szép igazság Napja: s mi volt annyi bős alma rég; Rend, bol úr, szerte, a népbozta törvény ■» S egy célra néző új emberiségj A közös Jóra, Ember, erre törjünk, így int a Nap, melynek emléke tölt, » Kik munkáljuk, szépítjük és emeljük, Mind: fogjuk kézbe. A miénk a Föld.
