Szolnok Megyei Néplap, 1967. november (18. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-07 / 264. szám
1M7j november T. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP IS Madame Curie Maria Sklodowska, a későbbi Madame Curie, a kétszeres Nobel-díjas fizikus és kémikus, lengyel földön született 1867. november 7-én. Napjainkban az egész emberiség ünnepli születésének centenáriumát. Nagyszerű életműve révén a nagy lengyelek Pantheon jában ragyog, akik Witelius és Kopernikus óta oly sok dicsőséget szereztek tehetséges népüknek, nagy értékekkel gyarpították az egyetemes emberi kultúrát S klodowska a cárizmus fojtogató köde elől menekülve került Párizs egyetemére. Ott társat lelt Pierre Curie fizikus és kémikus személyében. Az egy célra törő erős akarat a nélkülözéseket megvető lélek egymásnak szánta őket s megkétszerezte erőiket a szűkreszabott lehetőségek leküzdésére. És az eredmény? Kiemelkedő tudományos mérföldkő az a tevékenység, amelyet a Curie házaspár együtt, majd a férj halála után a konge- niális hitvese. Madame Curie — egyedül folytatott. A tudományok terra incog- nitájának olyan területe vonzotta őket amelyen halálthozó veszedelmek lestek rájuk, ök győztek. Kutatómunkájuk eredményeképpen — 1898-ban — felfedezték a rádiumot, ezt az esütfehér, lágy fémet amely a Földön csekély mennyiségben fordul elő. Az uránszurokércben bukkantak rá erre az alkáli földfémek csoportjába tartozó, sugárzó kémiai elemre. Elnevezése is a latin radius (fénysugár) szóból ered. A rádium radioaktív sajátságainak tanulmányozása és felhasználása igen nagy szerepet játszott az atommag és radioaktivitás tanulmányozásában. — A nagy felfedezés jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy alig van olyan tudomány, — amely közvetlenül vagy közvetve ne köszönne valamit a Curie házaspárnak, s külön Madame Curienek. Életművük serkentette a gvógvászat, a modem mezőgazdaság. a korszerű élelmiszertartósítás fejlődését, továbbá a földtörténet tanulmányozásának és bizonyos föld-élettani folyamatok megértésének lehetőségét. Bajos lenne számszerint meghatározni, hány ember életét mentette meg a rádium, mint a rákelenes terápia eszköze. Ma már köztudomású, hogy a gamma sugárzás nagy óthatolóké- p ességgel rendelkezik. És mert ez a sugárzás a gyorsan szaporodó sejteket roncsolja, kiválóan alkalmas a rákos daganatok kezelésére. Gyógyvizeink hatásának lényegét, a ródiéaktivi- tást, e felfedezés óta ismertük. Ennek alanián tudiuk például. miiven gyógyászati kincs Haidú- szoboszló. Hévíz és Budapest gyógyforrásainak vize és iszapja Legerősebb rádiumra fürdőnk a Rudas Juventus forrása Évente sok reumás beteg gyógyul meg e vizekben, amelyeknek nőgyógyászati hatása szintén ismeretes. Curieék felfedezése után alakult ki az elmélet, hogy a Föld beilső melegét, a forrásvizek rádióaktivitását a földkéreg radioaktív anyagainak bomlása hozza létre. Ezzel kapcsolatra számítások szerint a Föld hőveszteségének csaknem felét radioaktív hőtermelés pótolja. Tudjuk azt is, hogy a kőzetek és ásványok „életkora” a radioaktív bomlás alapján pontosan meghatározható. A radioaktív izotópok pedig — amint ezt különféle talajtani és növénytani kutatások bebizonyították — jelentősen hozzájárulnak a modem mezőgazdaság fejlesztéséhez. M indezt a Curie házaspár nagy tudományra sikere tette lehetővé. Felfedezésük jelentőségét nyomban elismerte a korabeli tudományos közvélemény. A Curie házaspárt ezért jutalmazták 1903-ban fizikai Nobel-díjjal. Férje halála után, folytatva annak kísérleteit. Madame Curie-nek sikerült tisztán rádiumot előállítania, és ezért 1911-ben kémiai No- bel-díjat kapott. Pierre Curie 1906-ig, és Madame Curie 1934-ig, olyan tudományos eredményeket értek el, amelyek értékét a jelenkor tudósai sokféle módon újra elismerik. — Például, curiumnak nevezték el azt a transzuránok közé tartozó elemet, amelyet Seaborg és munkatársai 1944-ben fedeztek fel. És curie névvel jelölik a radioaktív sugárzás mérték egységét is. A Curie név egy nagyszerű házaspár sikereit jelenti, s külön Madame Curie személyében zseniális asszonyt, az alkotó embert, aki meghódította a tudomány legmagasabb csúcsait és felfedezésével hozzájárult az emberiség egyik legfontosabb mai tudományága. az atomkutatás alapjainak le- rakásához. E. M. A fiúartot már felismerte a mozdulatok jelentőségei- s azt is jól tudta, milyen sorrendben következnek. Először is x hajó az öböl közepéig ugyanazzal a sebességgel úszik, mint ahogy a nyűt vízen közeledett a parthoz. Aztán az öböl közepe tájáról éles. rövid csengetés hallatszik, a Jól kivehető motordübörgés üteme megváltozik, * haló úszása lelassul, hogy szép ívben — az öböl csendes vizén széles hullámokat verve — a móló cölöpéihez fordulhasson. Közben újra felhangzik a csengetés, valahonnan a vízszintről (a fiúcska sohasem látja jól. honnan?) csípős füst csap fel kis pamacsokban a motor elhallgat, s a hajó nesztelenül siklik a kikötőhöz. Ilyenkor már a kapitány is megjelenik a parancsnoki híd ajtajánál, s valami effélét kiált: — A harmadik gölöpre dobd a kötelet. Józsi! — Ezek szerint tehát Józsinak hívják a sovány, szemüveges matrózt. Nagyon helyes, hogy a matróz sovány, gondolta a fiúcska, a kapitány meg hatalmas, pocakos, erős. fordított esetben a dolog elég hihetetlen lenne Noha a fiúcska érdeklődve nézte. miként dobía Józsi — a matróz — a kötelet a cölöpre, hogvan húzza meg, s tekeri rá. hogy tartsa a hajót. arra a rézmicsodára, aminek jó lenn« tudni a nevét, mégis inkább a kapitányt figyelte, a kékzubbo- nyos, tengerészsapkás erőteljes férfit. csodálta nyugalmát, lassú lépteit (ahogy végig megy a fedélzetem — s elképzelte őt a nyílt vízen a kormánynál, a vízre szegezett tekintettel, elképzelte, hogvan küzd a hullámokkal a viharban, hogyan manőverez a ködben, s nagyon szerette volna, ha egyszer beszélgethetne vele. Gyönyörű hajó volt: karcsú és fehér: vörösrézkürtőin csillogott a Nap; ki» bronzharangja. kifényesített lámpái, barnára pácolt fakorlátja, kötélzete, magasba nyúló árboca mindannyiszor ámulatba ejtette. Ha befutott a kikötőbe, megkönnyebbülten felsóhajtott, ha nekivágott a víznek, aggódva követte tekintetével, amíg csak el nem tűnt, s visszaérkezéséig nem szűnt izgalma: vajon megérkezik-e? Egy napon, amikor a kapitány. a matróz és a bajszos, olajos gépész a haió azon részén beszélgettek, ahonnan nem láthatták, a fiúcska óvatosan átbújt p korláton. és szívdobogva, lopva megérintette a hajó fehér, hűvös fémtestét Ezalatt a kapitány éppen azt mondta a matróznak meg a gépésznek* — Hát már éppen elegem van ebből a furikázásbóL Ráadásul utas sincs. Vége lehetne a szezonnak, a könyökömön jön ki ez az átkozott ingajárat! — Igaz. ami igaz — mondta a matróz —. megunja az ember. — Már azon is gozndolkodtam — folytatta a kapitány —. hogy itthagyom ezt az egészet Dehát hová menjek? Mindennek megvan a maga hátránya. Panaszkodtak volna még egymásSZAKONYI KÁROLY: nak, de elérkezett az indulás ideje, mindegyikük elfoglalta n helvét — Nézz ki — szólt a kapitány — van-e utas? — Egy kisfiú — látta meg a fiúcskát a matróz. — Más nincs. — Velünk akarsz jönni? — kérdezte a kapitány. A megszólítás váratlan volt a fiúcska, már ott állt a korlátnál ismét. elpirult akart valamit mondani, de a szavak a torkában akadtak. ezért csak bólintott gyorsan, zavartan. — Hát akkor igyekezz — mondta a kapitány —. mert Indulunk. A matróz besegítette a fiúcskát az utas nélküli hajóra, visszalökte a mólóra a pallót, a kapitány meg csengetett, feldübörgött a motor. A fiúcska csak akkor tért magához ámulatából, amikor a haió már megkerülte a mólót, s a nyílt vizet hasította. Szép őszi idő volt, szélcsendes, napsütéses. A tó fölött könnyű pára lebegett, eltakarta a szemközti partot. a víz úgy nyúlt a messzeségbe, mint a tenger, a fiúcska meg éppen hogy azt gondolta: ez itt a tenger. Belekapaszkodott a korlátba. azt hitte álmodik, pedig hát minden valóság volt: a hajómotor dübörgése, a korlát, a tat körül vitorlázó sirályok. a habzó zöld víz. — A jegyedet! — fogta meg ' a matróz a vállát A fiúcska csodálkozott: — Nincs jegyem... — Hát akkor? — vakarta mee a fejét a matróz, s hátra tekintett: a parancsnoki híd ablaka nyitva volt a kapitány a kormánynál állt előreszegezett tekintettel. Odakiáltott a matróz: — Ennek a kisfiúnak nincs ám jegye! — Engem 6 hívott! — mondta megszeppenve n fiúcska, s a kapitányra mutatott. A kapitány jól hallotta a szavait hiszen kis hajócska volt. — s valamit akart is mondani bosszúsan, de akkor találkozott a tekintetük: a nagy erős férfié, meg a szőke, bar- naszemfi kisfiúé. A fiúcska tekintete oly esdeklő volt, hogy a kapitány elámult, majd gondolt egyet, s kacsintva rámosolygott — Ügy is van! — mondta a matróznak. — Az„úr” az én vendégem. A matróz vállat vont. otthagyta a potyautast s hátra ment a tathoz. — Bejöhetek? — kérdezte a fiúcska a kapitánytól, a parancsnoki hid ajtajában. — Tessék csak. gyere! — Nézd csak! — szólt rekedten a kapitány — már látszik a kikötő. Akarod egy kicsit kormányozni? — Akarnám — mondta a fiúcska —. de nem merem. Nagy felelősség. A kapitány megérezte, hogy nem szabad erőltetni a dolgot. — Hát akkor nézd. hogvan manőverezek. — És fokról fokra elmagyarázta neki a kikötés mozzanatait. Amikor partot értek, a kapitány kezet nyújtott. a kisfiúnak. — Köszönöm, hogy felengedtél a hajódra — mondta a kisfiú. — Idefigyeli — mondta a kapitány. Szeretném, ha nem felejtenéd el; ha netán kapitány lennél egyszer, s a parton látnál egy kisfiút, aki nézi a hajódat, vedd fel a fedélzetre. El ne feledd! A kisfiú csak bólintott, de a kapitány jól tudta, miért mondta ezt. — A jó öreg Hanna — mondta a gépésznek, amikor az előmászott a gépházból. — A ió öreg teknő! — A gépész látta, hogy a kapitány körbejárja a hajóját, mintha most látná először. A fiúcska meg a kapitány Megszokta már az öregember. hogy idegenek is betérnek a présházba. A szóló mellett hajításnyira húzódik az országút, autón, szekéren, meg gyalogosan sok ember megfordul arra. Egyik egy bögre vizet kér, másik érdeklődik, hogy van-e eladó szőlő, harmadik megáll egy kicsit megpihenni, hiszen a présház eresze alatt csak kényelmesebb elszívni egy cigarettát. Magam is átlépdeltem a szőlőtőkék során, aztán köszöntem illendően, de erre fel se rezzent az öregember. — Lenne egy szál gyufája, bácsikám? — Az nincs — mondta —. csak tüzem van. Tü- zem az még akad. — Messziről? — kérdezte, miközben világháborús töltényből gyártott öngyújtójával lángot csiholt az arcom előtt. — Csak Pestről. — Csak? Hiszen az messze van! Az unokám is ott lakik, de nagyon ritkán jön haza. mert Pest csakugyan messze van. Fél éve talán annak, hogy utoljára láttam őt. — Egyedül csószködik az egész szőlőben? — kérdeztem, hogy gyorsan másra tereljem a szót, mert gyanúsan megremegett az öregember hangja, hetvenen túl érzékeny az ember. mint a kisgyerek. Az öreg sovány arcára halovány mosoly derült. — Nem vagyok én csősz, csak amolyan madárriasztó. Csak • a seregélyeket űzöm, hogy höss, te. höss! Éjszakára haza is mehetnék, mert akkor jön a rendes csősz, de iftkább itt alszom. mert messze van nekem már a falu. Vacsorát küld az asszony... — Hát reggelit, meg ebédet? — Akkor a magam ura vagyok. — Mi volt a reggeli? — Egy kis paprika, meg szalonna. Elég az egy magamfajta öregembernek. — Hát az ebéd? — Sültszalonna paprikával. — Hát egy kis borocskát küld-e az asszony a vacsora mellé? Az öreg szava arre megkeményedett. — Ha parancsolom neki, küld. Csakhát nem paSIMON LAJOS: lennie, az én bánatomon akkor sem segíthetne. Régi bánat ez, hajjaj, régi bánat ez. Volt egy szép nagy lányom. Katának nevezték, aki 21 éves korában meghalt tüdőbajban. Sokáig sirattuk. bánkódtunk miatta, már unokám is van. mégsem gyógyult meg a sebem. És tudja-e fiam, hogy én amolyan borkácsoló ember vagyok? Fiatal koromban szobrokat pedig, már vöröskatona koromban. bármilyen messze is harcolt a csapatunk, hozzá tértem vissza. Nagy Ínség volt akkor, de ő min- dig-mindig borscsot főzött nekem, mert nagyon szerettem. — Miről beszélgettek? — Én magyar szavakra tanítottam őt, ő meg oroszra tanított engem. Nem mondtam neki. hogy szeretem, ő se mondta nekem. Tudtuk mind a ketten... Elgondoltam, hogy a harcok után hazahozom ő meg úgy gondolta, hogy a harcok után ottmarasztal engem. A messzeség szépít, a bor pedig nagyít, nem tudom, hogy az öreg harcaiból mennyi az igazság, nem is írok erről. A lányról faggattam. — Hát Másával mi lett? — Nem tudom, nem tudom... — Fehér-kézre került akkor az a falu. mikor visz- szamentem, nem volt abban egy ép házacska sem. Másáról senki sem tudott Fél falut megölték. Mikor hazajöttem, megfaragtam a szobrát, valahonnan talán még elő is kerül, maid egyszer megmutatom talán. Rajzoltam egy képet is. ártól a nótáról, amelyikben a szürke gúnár száll a folyóra, messze a hegyen túl. A távolság szépít, a bor pedig nagyít nem tudom, hogy mit tett nagy Oroszországban ez az öregember. Nem is írtam erről. De Másenyka igaz. Másenyka létezett, ezt biztosan tudom. Mert ha nem lett volna, az a szürke gúnár nem száll a folyóra, mesz- sze a hegyen túl. az öregemberem képzeletében. Immár ötven éve. És ez élég nekem, hogy ne csak az öreg kort. hanem a nagy idók küzdő tanúját is megtiszteljem benne. De Másenyka igaz rancsolom őneki, mert nem szeretem a bolti bort Csonkig égett a cigarettánk. de még nem szede- lőzködtem. A szavunk is megrekedt, mind a ketten átöleltük a térdünket és hallgattunk. Jó így, mindig szerettem a hallgatag öreg emberek mellett ülni. megnyugtató, mintha csendes patakocska partján he verés zne az ember. Én erre gondoltam éppen. De ugyan mire gondolt az öregember? — Ezen az akácfán gondolkodom — mondta. — Mikor megismertem, egyik markommal átfogtam a derekát most meg kövérebb. mdnt az én derekam. Ügy hallottam, mintha Ismét megremegett volna a szelíd öregember hangja, vidámabb témára akartam váltani, de csúful melléfogtam. — Örömöm? — kérdéssel válaszolt kérdésemre. — Erről ne beszéljünk, úgyis hiába. — Hátha segíthetek?) — Ha álruhás királyfi faragtam fából, meg kőből, és lefestettem a napnyugtát. hogy a tanító úr is azt mondta rá: tökéletes! Ha tanultam volna, most művész lehetnék. No, vagy húsz éve. egy keseredett pillanatomban elhatároztam, hogy megfaragom az én Kata lányom szobrát. Először csak úgy, fénykép nélkül, emlékezetből lerajzoltam. Míg dolgoztam. ott állt az asszony mögöttem, felvont szemöldökkel nézte-nézegette a készülő arcot Mikor elkészültem, azt mondta az asszony: „No, ez nem hasonlít a mi szegény Katánkra. nyugtassa az isten”. Megnéztem én is jól a rajzot és bizony nem Kata, hanem egy idegen, mégis ismerős lány nézett rám a képről És amikor nem látta az asszony, elmosolyodtam, hiszen felismertem Mását. — Ó ld volt, bácsikám? — Egy szép leány nagy Oroszországban. Még tizenhétben ismertem meg őt Mikor csak tehettem, kimentem hozzá a táborból később