Szolnok Megyei Néplap, 1967. szeptember (18. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-10 / 214. szám
19«?. szeptember 10. «ZOLNOK MBGYIB NÉPLAP 7 Foglaljon helyet — az iskolapadban A közelmúltban az egyik üzemben szakmunkásképző tanfolyamot akartak indítani. Szükség is lett volna erre, jelentkezőkben, előadókban, tárgyi feltételekben sem lett volna hiány- Egyetlen akadály volt: a jelölteknek nem volt meg a szükséges általános iskolai végzettségük. Az említett üzemben különben ötszáz olyan munkás van, akik nem jutottak el az általános iskola befejezéséig. S mennyi lehet a megyében? Ki tudja. Két-három járásunkban, városunkban felmérték a lakosság iskolai végzettségét. S csupán azokon a helyeken több mint harmincezer mindössze egy-két osztályt végzett embert, nem nagyon túlzunk, ha azt mondjuk, hogy szinte félanalfabétát találtak. — S mennyi lehet a többi járásban, városban? Ezért joggal gondolnánk, hogy a felnőttoktatással foglalkozónak csupán a tanulásra jelentkezők csoportosítása, a tanrend, az osztályok kialakítása a fő gondjuk. Valójában nem így van. Bár csak egy jó hét választ el bennünket a tanév kezdetétől, a tanárok még a jelentkezéssel kapcsolatos szervező munkát végzik. A munkahelyek jó részén az oktatási felelősök eddig még nem sokat tettek a tanulók toborzása érdekében, s a gazdasági vezetőktől sem kaptak sem ők, sem a munkások kellő ösztönzést a tanulásra. Pedig — ahogy a fenti példánk is bizonyítja, az általános műveltség alapjainak hiánya az üzem életében is károsan érezteti hatását. Ezért követendő példa az Alföldi Kőolajfúrási Üzem II. számú szakszervezeti alapszervezete, ahol Rácz József, az oktatási felelős a névsor alapján megnézte, hogy kinek milyen elfoglaltsága van, milyen képzésben részesült már, s annak alapján javasolta nekik az önképzést. Ennek az alapszervezetnek egyébként az a felajánlása az októberi forradalom 50. jubileumára, hogy valamilyen fokon — kivéve a kisgyermekes anyákat —mindenki tanul. Vagy pártoktatásban, szakszervezeti politikai iskolán, a KISZ oktatásban vesznek részt, — vagy az állami oktatásban. Ez a példa arra is int. hogy nem elég általánosságban hangoztatni a tanulás fontosságát, hanem személyre szólóan fel kell mérni, kinek milyen képzésre volna szüksége. Persze, a tanulásra való rábeszélés nem mindig könnyű feladat, hiszen idősebb fejjel, a napi munka melletti rendszeres elfoglaltságtól sokan idegenkednek. S főleg — például a gépkocsi- vezetők — nem is mindig érnek rá elmenni a foglalkozásokra, s ezért inkább nem is jelentkeznek. A felnőttoktatásban viszont vissza-visszatérnek a korábban tanult anyagra, s így — ha valaki néha kénytelen mulasztani, akkor sem marad el túlságosan, sikeres vizsgát tehet. Aki viszont rendszeresen távoli helyekre jár, levelező tagozaton is elvégezheti nemcsak a középiskolát, hanem az általános iskolát is. Az ő számukra szintén rendszeresen szerveznek konzultációkat. Nekik a beszámolókon, illetve a vizsgákon kötelező csak a megjelenés. S akinek még ennyi kötöttség is sok, annak ott a harmadik lehetőség: a magánvizsga. Minderről szívesen adnak tájékoztatást a dolgozók iskolájában. A lehetőség adott tehát a továbbtanulásra, csak ki kell használni. Ott járnak el helyesen a vezetők, ahol serkentik beosztottaikat az önképzésre jó szóval, esetleg jutalommal is, elismerik igyekezetüket és segítik őket, hogy be is fejezzék megkezdett tanulmányaikat. A segítségadásnak többféle módja van, mégpedig a lehetséges műszakcserétől a konzultációs csoportig. Szintén az olajbányászoknál fordult elő, hogy technikusokból, mérnökökből konzultációs csoportot hoztak létre, s az segítette az esti, illetve a levelező tagozatos hallgatókat. A meggyőzés, a buzdítás mellett azonban van a tanulásra serkentésnek egv másik oldala is- Nevezetesen a képesítési rendelet betartása. Vállalatainknál jónéhány posztra olyan embereket állítottak néhány évvel ezelőtt, akiknek nem volt meg a tisztük betöltéséhez szükséges képzettségük. A fizetést beosztásuk után kapják, de néhányan_ azóta sem törekednek az előírt képesítés megszerzésére. Erre is jobban fel kellene figyelni, hathatósabb intézkedéseket foganatosítani. Nemcsak „elvileg” ismerve el a tanulás fontosságát, hanem megtenni, illetve megtetetni a szükséges léoéseket az önképzés érdekében. S. B. Madách dédunokája még nem látta Áz ember tragédiáját Köztudott, hogy külföldet járó magyarjaink a világ minden táján találkozhatnak honfitársainkkal, év- tizedk óta idegen országokban élő magyarokkal. Mégis meglepetésként érte dr. Hont Ferencet, a Színháztudományi Intézet igazgatóját egy washingtoni találkozás. Az ismert színházi szakember különböző színházi kongresszusokon vett részt az Egyesült Államokban és Kanadában. Szabad estéit természetesen színházakban töltötte. Egy alkalommal ellátogatott Washington hatalmas Kör színházába. A szünetben a színlapot nézegetve felfigyelt egy mondatra: műszaki felügyelő helyettese: John Madách. Az előadás végén a színfalak mögött találta meg az ismert nevet viselő férfit. Meglepetésére magyarul üdvözölte Hont Ferencet. Kiderült, hogy John Madách, Az ember tragédiája írójának, Madách Imrének dédunokája. Még egészen kisgyermek volt, amikor szülei a tengerentúlra vándoroltak ki. Ha rosszul is, de még ma is beszél magyarul. John Madách, a negyven év körüli férfi elmondotta, hogy szeretne ellátogatni Magyarországra, tanulmányozni kívánja a magyar színházi kultúrát, s a színházi technika iránt is régen érdeklődik. És nagyon szeretné látni Az ember tragédiáját, amelyet színpadon még soha sem látott, de olvasta már a müvet, s igyekszik most ösz- szegyűjteni az összes külföldi kiadást. Ml ÉRDEKŰ ÖNT ? J NÉHÁNY TANULSÁG Azzal a szándékkal kerestünk fel néhány tiszaör- vényi családot, hogy megtudjuk: a mai zajló, forrongó, eseménydús világból mi érdekli őket, s kapnak-e kellő tájékoztatást, kitől, mi módon szerzik információikat? Három családot bemutattunk előző lapszámainkban. Arra gondoltunk, hogy ha a teljesség igényével nem is léphetünk fel. de — mint csöppben a tenger — válaszaikból mégis tükröződik a falu arculata. Most, utólagosan végiggondolva a kérdésekre adott válaszokat, úgy tűnik. — s talán ez is a világ rendje —. hogy az embereket mindenekelőtt a saját családjuk, munkakörük érdekli, figyelmüket jelentős mértékben ez köt5 le. Aki ezen túl társadalmi munkát vállalva járdát épít. a főutcára rózsakertet telepít, s egyáltalán önzetlenül dolgozik a közért, azt még sokan kinevetik. Gondoljunk csalt az ilyen típusú emberek közül riportalanyunk egyikére. Bíró Józsefre, akinek meg is mondták: ..bolond vagy te, Jóska, hogy a mások ügyéért emészted magad.” S ha a közvetlen környezet. a helybelieket magába foglaló, viszonylag szűkebb körű közösség ügyéért való fáradozásról ígv vélekednek még jónéhánvan, ha számukra közömbös az őket közvetlenül érintő közügy. akkor mit várjunk az országos jellegű, a faluban aprópénzre nem váltható intézkedések vagy esemé- nvek figyelemmel kísérésétől? Nem tévedünk, ha azt állítjuk, nem a tájékoztatásban, az informatív lehetőségek hiányában van elsősorban a hiba. hanem az emberek érdeklődésének felkeltésében. Persze, joggal vetődik fel a kérdés: hogyan lehet, s egyáltalán lehet-e ezen változtatni? Lehetne, minden bizonynyal lehetne! Még akkor is, ha néhánvan úgy vélekednek. — Elek Sándor 1ószággondozó szavait idézve hogy „nem érdekel engem az ég világon semmi”. Valójában ennyire közömbös ember nincs. Mindenkinek figyelmét megragadja valami, hiszen senki sem él elzárt, külön világban. Vagy a rádióban hall valamit, vagy a faluban, vásárlás közben figyel fel valamire. Az már más kérdés. hogy az események, intézkedések értékelésében mennyire jut el. Mert hogyan is érdekelné behatóan az új gazdasági mechanizmus vagy az izraeli agresz- szió azt, aki minden nap hajnali fél háromtól esti? dolgozik, s alkonyatra majdnem összerogy a fáradságtól? Az ilyen embereknél az érdeklődés felkeltését elsősorban a ma emberéhez méltó munkakörülmények biztosításával kell kezdeni. Azzal például, hogy ne a gémeskútból kelljen hetente több ezer liter vizet felhúzni. hanem egv szivattyút állítsanak üzembe. Utóvégre közismert. hogy előbb enni. inni. pihenni kell. s csak aztán jön a kulturáilődás. a köz ügyeivel való foglalkozás. Ax érdeklődén felkeltése különben sokkal fontosabb és bonyolultabb annál, hogy első látásra tűnik. Képletesen szólva a kisgyermek sem követeli anyjától a krémest, mía egyszer meg nem ízleli. Azután meg alig akar eltelni vele. A politizálás, a világ dolgaival való törődés ízére ugyanígy rá kell vezetni az embereket. Tiszaőrvé- nven viszont nem mind’g találják el a „receptet”. (És bizonyára nemcsak Tisza- örvényen van ez így.) Egyik riportalanyunk, aki elemi tájékozottságot sem árult el a falu határán túli eseményekből. megjegyezte: „gyűlésekre eljártam régebben, de mostanában nemigen tartanak”. - Vajon miért nem, hiszen a pártonkívüliek tájékoztatásának egyik fontos fóruma az? S ha pártszervezeteink nem kezdeményeznek megfelelően. ha nem használ- ✓ ják ki a tájékoztatás adta kedvező lehetőségeket * közvélemény alakításában, akkor az emberek ismerőseiktől utitársaiktól szerzett információkat fo- gandnak el esetenként tényként. S beszélni szeretők. .jólértesültek” mindig vannak, akik a saját szájuk íze szerint magyarázzák a világ dolgail. Ezért jó, ha pártnapokon vagy más összejöveteleken is rendszeresen szót értenek a pártonkíviiliekkel. S természetesen a párttagokkal is. Persze, a gyűlés önmagában nem sokat ér. A legmeggyőzőbb érvekkel: tettekkel is kell párosulnia Az is kell. hogy az emberek érezzék: van foganata szavuknak, ha okos javaslatokat tesznek, a köz ügyét akarják segíteni. Érdemes volna megvizsgálni a Dózsa Tsz pártszervezetét; vajon mi az oka a párttagok taggyűlés iránti közömbösségének? Talán feleslegesnek érzik véleményük kifejtését. s ezért jelentek meg olyan kevesen a legutóbbi taggyűlésen? Tisxaörvényen jártam legutóbb. onnan valók a példák. Felsorolásuk közben azonban jónéhány helyen tapasztalt esetek jutnak eszembe. S egyre inkább erősödik bennem a meggyőződés: nagyobb figyelmet, koncentráltabb munkát kellene fordítani pártszervezeteinknek a kezdet kezdetére; az ország, a világ eseményei iránti érdeklődés felkeltésere. hogy tömegméretekben emelni lehessen az általános műveltség fokozásától elválaszthatatlan politikai képzést, jobban kibontakoztatni a közügyek iránti áldozatkészséget. Ideje lenne minél szélesebb körben hangoztatni: a közösség érdeke is az, hogy minél kevesebben rekedjenek meg a hatelemis vagy még annál is alacsonyabb szinten, hogy aki koránál fogva bírja még erővel, annál a lelkesedésben se legyen hiány, képezze magát. örvényen is lehetne hangoztatni ezt jónéhány embernek. S nemcsak az általános műveltséget tekintve. Először nem akartam hinni, hogy egyetlen elméleti folyóiratot sem kézbesít a posta. Nem néztem utána, de remélem, e pártszervezet útján mégis csak közkézre kerül néhány. S ha már az ország, a világ eseményeinek figyelemmel kísérésénél tartunk, hangoztassunk még valamit: á közösségbe. a más emberek ügyeivel való foglalkozás, politikai képzésük segítésének témakörébe beletartoznak a feleségek is. S nemcsak a mások feleségei! Hogy ezzel nem mondok semmi úja*? Az igaz. De állítom: megszívlelendőt igen. Találkoztam olyan emberrel. aki önmagát nem kímélve dolgozott a közért, igyekezett minél magasabb politikai képzésben részt venni, s másokat is buzdított arra. Csak egyről feledkezett el: saját feleségéről. Ezért vallom: ha az imént felvetettek nem is hatnak az újdonság ereiével. de ha gondolatokat ébresztenek néhány emberben, akkor már örvény! látogatásunk elérte a célját. Simon Béla Oláh Éva a középiskola elvégzése után Szolnokról került a képzőművészeti főiskola szobrász tanszakára. Most, tanulmányai befejeztével még egy évet, ösztöndíjasként a főiskola művész mesterképző tagozatán tölt, mielőtt megkezdi önálló alkotói munkáját. Képünkön a fiatal szobrásznő a szolnoki művészt«- lep mesteréről, Chiovini Ferenc festőművészről készít szoborportrét. (Foto: Nagy Zsolti
