Szolnok Megyei Néplap, 1967. szeptember (18. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-10 / 214. szám

H KOLKM MEGYEI KSFLAf 1ÄS J szeptember M) Hl if J. ondd meg, de igazán, ne hazudj, csak most az egyszer, kérlek. Legyin- tesz? Jó, tedd azt, neked tulajdonképpen mindegy. Már nem mondhatsz sem­mit. De amikor kérdezem, hogy ki vagy, ezt még mind nem tudhatom, mert min­dig csak előre élünk, de visszafelé halunk meg. Nem is kérdezem, inkább fele­lek. Hogy lehet erre a kér­désre felelni? Ha például tőlem kérdezed: mondd, ki vagy te? Azt felelem, hogy én vagyok. Mert ennél hü­lyébbet nem is felelhetnék. De ez kit érdekel, meg kü­lönben sem az a kérdés, hogy ki akartam lenni, ha­nem az, hogy ki vagyok? Csak azt nem mondtad: magamnak, vagy mondjuk neked ki vagyok? Akármit válaszoltam volna, hogy én egy roppant összetett, bo­nyolult psyhopatha vagyok, vagy más eféle divatos mo­dernséget, vagy azt, hogy egy nagy üvöltés vagyok, vagy azt, hogy egy lombik vagyok. De mégis, most az egy­szer ne hazudj, mondd meg az igazat, az a pofon fájt neked vagy sem. Mondd meg, a szemembe mondd meg, hogy fájt-e. Ne a te­lefonba, mert ha nem lát­lak, az egész nem számít Az egész olyan rohadt do­log a telefonba. Akkor mintha nem is lennél, ak­kor mintha csak felolvas­nál. Nem mondtam egyszer sem, hogy legyél az enyém. Ott mentem veled a sétá­nyon és nagyon hideg volt Most fekszem és magam alá gyűröm a párnát Nem gondolok rád, mert nagyon jó rád gondolni. &s min­dent elhiszek, azt is, hogy rohadtul fáj és rángatózik a gyomrom. Növekszel, szemmel láthatóan. Túlnősz minden elképzelhető mére­ten. Már szellem vagy. Pe­dig tudom, hogy az egész nem igaz, és nincsenek szellemek. Nem lehet vala­minek vége, aminek nem volt közepe, kétharmada, mert akkor csak eleje van. S aminek csak eleje van, annak nem lehet vége. Bá­nom is én, hogy senkit sem érdekel. Csak ne tudnám a végét. — Nem akarom elronta­ni ezt az éjszakát Ez gyö­nyörű. — De hát alig voltunk még együtt Csak percek teltek el. És ittunk egy kis pezsgőt. — Szeretem a pezsgőt Elszakadok a mindennapos dolgoktóL Lebegek. Felül­kerekedem. Ügy táncoltál, mint egy kis mackó. Adrienn, ő egé­szen más. Apró szemei fé­nyesek, de mint a jég. A jég fényétől fázik az em­ber. A tiéd meleg, ha gon­dolat jelenik meg benne. Megfogtad a kezem. Adri­enn erős karjaival sodort a táncban. Gondoltam, mi­lyen Izgalmas. Két testvér. Jó lenne mind a kettő. — Sok férfi így rontja el nálunk. — Hogy? — Hát összekever ben­nünket és nem akarom el­rontani ezt a gyönyörű éj­szakát Mégis feljöttél. Vedd tu­domásul, hogy én sem aka­rom elrontani. Csak azt sze­retném tudni, de őszintén, most az egyszer kérlek, ne hazudj. Azok a nyamvadt pofonok fájtak? Ha akarják szívesen kirö­högöm magam. Fáj, egy nő fáj. Mert bennem rekedt Nem ment el, nem hagyott ott, én sem mentem el és én sem hagytam ott Hát értik ezt? Olvastam egy könyvben. A nácik koncentrációs tá­borba szállítottak egy sze­relvényre való francia fog­lyot Sokan meghaltak az úton éhen, szomjan. Velük utazott a kübli. Nyolc na­pon át Ott olvastam, pon­tosan emlékszem, mert nem olyan régen olvastam a regényt. Az egyik vagon­ban volt egy aggastyán. Az utolsó percében kihúzta magát és csodálkozva né­zett társaira: „Hát érők ezt?" — kérdezte és össze­esett Egyszerűen meghalt Hát ezért röhögöm ki magam, csak szóljanak, mert az én fájdalmam az övéikhez képest nulla. Mint­ha nem te lenne, mégia fáj. Hát értik ezt? — Nem akarom elronta­ni ezt a csodálatos éjsza­kát Megcsókoltalak elő­ször. Te akartad? Aztán éreztem mind a húsz meg­élt éved sodrását Mert úgy akartuk. — Ne, most ne! Ne ront­suk el ezt a csodálatos éj­szakát! De ha nem felelsz őszin­tén, akkor ne is szólj egy szót sem. Azok a pofonok fájtak neked? Nem az ar­cod bőrének. Éreztél-e go­noszságot benne. Te talán nem is létez­tél. Egy furcsa kis fekete hajsisak. „Jókat-nevet”. „Jópofa”. „Jó-csaj”. „Nem- nagy-hecc”. „Csak szólj és Regős István: tüdőmből kaptad a leve­gőt és a pofonokról csak egy rohadt hazug mesélt neked. Kérni akartam. Mórt tu­dom, hogy vizet csak attól szabad kérni, aki ismeri a szomjúságot. — Most halkítsd le a TV-t és ... nem, zárd el egészen, és tedd fel az ötö­diket. — én ismerlek. Egyetlen mozdulat nélkül hallgattad végig, az utolsó tételnél azt modtad „elég”. És átöleltél. Most Te let­tél a hóhérkötél. Fontos még ez a pofon? A vagonok fájdalma mel­lett el kell halványodni egy pofonnak. Mikor a haj­nal elért, minderről már semmit sem tudtál, semmit. Most tudom a végét és most futok, rohanok előle. Most már ne mond meg, hopv fájtak-e azok a pofonok, ha tudnád akkor Egy kopasz férfi hegedül a tiéd”. „Mit strapálod ma­gad, nem-éri-meg”. Nem tudtam mindig kap­csolódni a földtől elszakadt gondolataidhoz. Csak a te- lefonberregést vártam. Éj­félkor és hajnalban. És, ha felhívtál, először gyakorol­tam a közönyt. Mineik tudd, hogy te ki vagy. Most már tudom, hogy vége. Te már sehova sem telefonálhatsz, hogy te már semmilyen te­lefont nem emelhetsz föl. Még azt a kis butaságot sem mondhatod többet, hogy nyuszi-puszi. De ak­kor még nem tudtam, hogy ilyen hamar vége lesz. Ál­landóan ettől féltem. Senki­vel sem mertem szakítani, mert féltem. Nem tudtam akkor még, hogy a pofo­nok ilyen hamar! Mondd meg, most aztán egyszer igazán, és ne hazudj egy kicsit sem. Azok a rohadt pofonok valójában elcsat­tantak? Emlékszel egyálta­lán te valamiféle pofonok­ra? Vagy ezt már csak én találtam ki? Hétfőn egy. kedden egy más;k és szerdán egy har­madik? Senkinek ezen a világon egyáltalán senki­nek semmi köze az egész­hez. Ha körülnéztem, oly­kor azt sem tudtam ki volt nálam. Hajtsátok félre a fejeteket. Ti mások vagy­tok, nektek nincsenek ilyen dolgaitok mint nekem. Mert én szerettelek és féltem, hogy megtudod és kérni akartam azok előtt a pofonok előtt, amik akkor még gondolatban sem vol­tak, hogy te épp így, pont így csak erre várj, erre a pillanatra. — Nem akarom elrontani ezt a csodálatos estét. Ne rontsd el! Ki a fene akarja, hogy elrontsd. Csak azt tudnám, mit kell Ilyen­kor mondani, hogy ne áll­jak mint egy hűlve, hogy részt vegyek kettőnk éle­tében. Fogod a kezem, én a tiéd. és melegem van. Egy­szerűen melegem van. Már elfelejtettem, hogy miiven vagy. Már az sem érdekel, hogy milyen vagv. Csúnya biztosan nem. De ha csúnya lennél most már az sem számítana. Most már csak az az egy számít, ér~7ed-e, amit én sem tu­dok. Csak arra kérlek, ez egy­szer szívből mondd meg és ne hazudj nek*»m: elhszed-e, hogy nem dördültek el azok a rohadt pofonok. Mondd, hogy nem! Kérlek, szépen mondd, hogy nem. Te vagy a Bubulina. Te nem lehetsz, más, ne Is akarj, én te­remtettelek. öserőkből, aki hozzád mer nyúlni, elég. mert te maga vagy a tűz, a víz, a föld és a levegő. Most már tudom, meg­csókoltalak, befontalak, mint hóhér kőtel«. A se, félek, hazudnál. Mene­külsz s engem is futni hagysz. Sem én nem hagy­talak el téged, sem te en­gem. Borzasztó, hogy meg­fojtottad a lehetőséget — Megaláztál. Üvöltötted vagy nem: „vége, befejez­tem, egy percig sem bírom tovább!” Még pofon is vágtál. Most már tudom, őszinteségedet is elvitted, tolvaj. Hazug. Hazugabb vagy mind­egyiknél, mert elfogadtad az én hazugságomat és hagytad, hogy én is higy- jek a te hazugságaidnak. — Halló, szia. — Szia. Mit óhajtasz? — Ezt így ki tudtam mondani. Minden gémberedett porci- kám reszketett képes vol­tam, mint a közértben, „Mit óhajtasz?” — Csak az Attila telefon­számát. Csak mondd meg és kész. Csak ezt kéred ugve? Jő. Csak a barátom telefonját Ifit is kérhetnél mást? Csak azé leszek, akit egész lényemmel szeretek, amikor nincs ma és holnap, tér és idő, és idealizmus es materializmus. De inkább minden materialista. Még a lélek is, és akkor a kezem­be vehettek, úgy, ahogy vagy. A személyiségedet akarom és azt adom. Te rettenetesen hazug, hogy miért nincsen erre erősebb szó. Miért nem döftél kést a bordáim közé, hogy ne higyjem el, hogy úgy fo­gadjam el, mint a többitőL Hétfőn, kedden, szerdán. — Csak a »telefonszámot akarom — Csak! Csak? A szívemmel mit csináltál? Érdekes? nem tudok ponto­san visszaemlékezni, hogy milyen volt Azt sem tu­dom, mit éreztem, a tested­re sem emlékszem, bárhogy erőlködöm, arra sem, hogy eloltottad-e a villanyt. Em­lékezni akarol, add vissza legalább az emlékeket Néztük a televíziót a ke­zem meg állandóan a nya­kadhoz ért, igen, a karom­ra hajtottad a fejed. Zon­goráztak és hegedültek. Helyesebben zongorázott egy nő és hegedült egy ko­pasz férfi. Erre határozot­tan emlékszem. Minden úgy volt jó is, rossz is, ahogy kialakult. Eszem ágában sem volt vál­toztatni a dolgokon és mé­gis állandóan azt mondtam, elég, nem bírom tovább. Érdekes, nem is tudom, hogy mennyi ideje ismer­lek, mintha egy másik élet­ben mi már sokáig együtt lettünk volna, időtlen voltál bennem és rólad akár re­gényt is tudtam volna írni, de féltél, én is féltem. Az utcán is hajnalban. A hidegben. Fehér bundád — mondtad — elviszed a tisz­títóba, meg a fehér csiz­mád. Átfutsz a síneken, haj­nalban ritkán járnak a vil­lamosok, én állok, bután bámulok „ugye, hülyeség lenne utánafutni”, valaki felel „hát elég komikus lenne, az biztos.” Kérde­zősködöm, ahelyett, hogy a villamost is feldöntve utánad... De hát mit csi­náljak, ha mindig az ellen­kezőjét teszem annak, amit szeretnék, tulajdonképpen ez... tulajdonképpen ez... nyögd ki már... nagyobb hazugság az egésznél. Ennyi. Körülbelül így képzeltem el, a többi a Te dolgod lenne, ne mondd, hogy irigy vagyok, hagyok az ötleteidnek helvet. El­végre mégis csak Te vagy a filmrendező. FAZEKAS MAGDOLNA: ÜLŐ F É E F I Radó Györgyi Szeptember bolgár földön Szeptember 9-e ESuiqárics nemzeti ünnepe Szeptember bolgár földön, hol, űzd az ellenséget, szállt ősi hajdúk-ének a hegyekből, hol a haldokló Hadzsi Dimiter körül táncolnak tündérlányök, és a nap tüzel, csak tüzel, ereszkedtek le partizánok. Szeptember és szabadság, őszi láz, Üszkös rom bár, de újra bolgár az ősi ház. Hol Cirill és Metód írást alkotott, s Bojána őrzi ősi ikonjait, ott, ' hol a Hilendári a török éjszakában fényt terjesztett s keletkeztek iga alatt kis olvasókörök, és a bolgár szó széjjeláradt, Trnovó századoktól simára koptatott szűk utcáin mindennap újra fel-feltámadt. Rózsavölgyek, dohányföldek fölött ős hajdúk-ének új szárnyon szárnyal, Vapracov öntözte meg vér* harmatával, mikor gyilkos-útján a hajdani töröknek a náci-hordák puskái dörögtek, De, űzd az ellenséget, szállt ősi hajduk-ének. s a hegyekből, ahol már géppisztollyal harcoltak a lányok, ereszkedtek le partizánok. Szeptember bolgár földön. azudik a kisfiam, az én egyet­len kisfiam hazudik... Ez ret­tenetes. Még csak tíz éves, nagy kék szemével oly ártatlanul bámul a vi­lágba, mint egy csecsemő, és már hazudik. Mi lesz ebből a gyerekből? És kitől tanulja? Hiszen az apja minden délután foglalkozik vele, ki­hallgatja a leckéiből, és emlékezteti rá, hogy legjobb az egyenes út. És hányszor, de hányszor elmondta már ennek a büdös kölyöknek, hogy a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát... Emlékszem, egyszer még le is rajzoltam neki a sánta kutyát, hogy még jobban az eszébe vésse... És tessék. A gyerek hazudik. De kitől tanulja? Egy szer-kétszer már a mült évben is az volt az érzésem, hogy a gye­rek hazudik. Amikor például azt mesélte, hogy a tantestület teljes egyheti leckeszünetet rendelt el, hogy a - gyerekek lássák, milyen céltalan és sivár az élet munka nélkül. Ne­kem ez furcsának látszott, még mondtam is neki: „Misi, esküdj!”, mire megesküdött, és én megnyu­godtam, istenkén\, manapság olyan modem pedagógiai elveket hirdet­nek, mit tudom én, gondoltam ma­gamban. És aztán egyszer délelőtt tizenegykor jött haza, kérdem tőle: „Mi történt édes fiam?", mondja, hogy semmi, csak elmaradt a föld­rajz és a számtan, mert a két ta­nárnak esküvője van. Nekem elég furcsának látszott, hogy egyszerre két tanárnak van esküvője és éppen a ta­nítási idő alatt, de a gyerek azt mondta, hogy ikerlányokat vesznek el, csoportos esküvő lesz, és azt csak délelőtt engedélyezi a tanács. Még mondtam is neki: „Misi, es­küdj!", mire megesküdött, és én megnyugodtam, istenkém, gondol­tam, sok minden másként van ma­napság, mint azelőtt, És tegnap ki­derült, hogy a gyerek hazudik. Igen, hazudik. Nem fantáziái, ami meg­bocsátható lenne, nem képzeleg, nem nagyzol, hanem hazudik, sajnos. Nekünk azt mondta, hogy történe­lemből ötösre felelt, de én egy órá­val később már tudtam, hogy egyes­Tabi László: nagyanyjához, mert Elvira-nap volt, mondom: „Misi, megyünk a nagy­mamához gratulálni a neve napjára, készülődj. Mondja erre, hogy nem jön, mert lemegy a térre inkább futballozni. Ejnye, Misikém. mon­dom erre én, hát mit mondjak nagy­Hazudik a kisfiam re felelt, hogy egy szót sem tudott, hogy a feleletét így kezdte: „Har­madik Béla és Negyedik Béla király között a különbség látszólag csak egy..." — mire leültették teljes jog­gal, és beírtak neki egy egyest. És itthon azt hazudta, hogy ötöst ka­pott törénelemböl, s közben oly ár­tatlanul bámult a kék szemével, mint egy csecsemő. Szóval hazudik... Mi lesz belőle, ha felnő? Útonálló lesz, rablógyilkos lesz. De kitől tanulja? Istenkém, pedig mennyire szeret­jük, szinte a szivünk vérével táp­láljuk! Nem lehet olyan kívánsága, amit ne teljesítenénk, hiszen egyet­len Gyermekünk, az apja egyenesen bolondul érte, pedig a gyerek rám hasonlít. A múlt héten is, amikor azokat a régi burleszkeket meg akarta nézni, de csak délelőtt ját­szotta itt a közeli mozi. Írtam egy pár sort az osztályfőnökének, hogy engedje el a gyereket tíz órakor az iskolából, mert fogorvoshoz kell vinnem. El is engedte, és a gyerek olyan boldog volt, úgy kacagott a moziban, hogy a könnyei is kicsor­dultak. És most ez a hála, hogy hazudik. Csak tudnám, hogy kitől tanulja? Tegnap előtt el akartuk vinni a anyádnak akkor? „Mond, hogy in­kább futballozni mentem” — feleli ő. Mondom erre: „hát így meg aka­rod bántani szegény nagymamát? Majd azt mondom, hogy nagyon sok leckét kaptál, azért nem tudtál velünk jönni". Mi elmentünk, és ó egész délután futballozhatott. És mi a hála? Hazudik. Csak tudnám, hogy kitől tanulja? A csillagot is lehoznám neki az égről. Tegnap is mi történt... Haza­jövet szép banánt láttam az üzlet kirakatában, eszembe jutott, hogy a gyerek mennyire imádja a ba­nánt, gondoltam, veszek neki, pedig nagyon drága. Mondtam neki, mi­lyen drága ez a kis banán. „Nézdt Misikém, mit vettem neked” — és eléje teszem. Kérdi, hogy mennyibe került. Mondom neki: „apád meg­nyúz, ha meg tudja, de neki nem fogom megmondani, mennyibe ke­rült, érted, Misikém? Egy perc alatt megette a gyerek, bizonyisten nem sajnáltam tőle. És másfél órával ké­sőbb azt hazudja. hogy ötöst ka­pott történelemből, amikor pedig egyest kapott. Egy szemernyi hála sincs ebben a gyerekben. Tízéves, és már hazudik! Csak tudnám, kitől tanulja?

Next

/
Oldalképek
Tartalom