Szolnok Megyei Néplap, 1967. szeptember (18. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-10 / 214. szám

H

KOLKM MEGYEI KSFLAf

1ÄS J szeptember M)

Hl

if J. ondd meg, de igazán, ne hazudj, csak most az egyszer, kérlek. Legyin- tesz? Jó, tedd azt, neked tulajdonképpen mindegy. Már nem mondhatsz semmit. De amikor kérdezem, hogy ki vagy, ezt még mind nem tudhatom, mert mindig csak előre élünk, de visszafelé halunk meg. Nem is kérdezem, inkább felelek. Hogy lehet erre a kérdésre felelni? Ha például tőlem kérdezed: mondd, ki vagy te? Azt felelem, hogy én vagyok. Mert ennél hülyébbet nem is felelhetnék. De ez kit érdekel, meg különben sem az a kérdés, hogy ki akartam lenni, hanem az, hogy ki vagyok? Csak azt nem mondtad: magamnak, vagy mondjuk neked ki vagyok? Akármit válaszoltam volna, hogy én egy roppant összetett, bonyolult psyhopatha vagyok, vagy más eféle divatos modernséget, vagy azt, hogy egy nagy üvöltés vagyok, vagy azt, hogy egy lombik vagyok.

De mégis, most az egyszer ne hazudj, mondd meg az igazat, az a pofon fájt neked vagy sem. Mondd meg, a szemembe mondd meg, hogy fájt-e. Ne a telefonba, mert ha nem látlak, az egész nem számít Az egész olyan rohadt dolog a telefonba. Akkor mintha nem is lennél, akkor mintha csak felolvasnál.

Nem mondtam egyszer sem, hogy legyél az enyém. Ott mentem veled a sétányon és nagyon hideg volt Most fekszem és magam alá gyűröm a párnát Nem gondolok rád, mert nagyon jó rád gondolni. &s mindent elhiszek, azt is, hogy rohadtul fáj és rángatózik a gyomrom. Növekszel, szemmel láthatóan. Túlnősz minden elképzelhető méreten. Már szellem vagy. Pedig tudom, hogy az egész nem igaz, és nincsenek szellemek. Nem lehet valaminek vége, aminek nem volt közepe, kétharmada, mert akkor csak eleje van. S aminek csak eleje van, annak nem lehet vége. Bánom is én, hogy senkit sem érdekel. Csak ne tudnám a végét.

— Nem akarom elrontani ezt az éjszakát Ez gyönyörű.

— De hát alig voltunk még együtt Csak percek teltek el. És ittunk egy kis pezsgőt.

— Szeretem a pezsgőt Elszakadok a mindennapos dolgoktóL Lebegek. Felülkerekedem.

Ügy táncoltál, mint egy kis mackó. Adrienn, ő egészen más. Apró szemei fényesek, de mint a jég. A jég fényétől fázik az ember. A tiéd meleg, ha gondolat jelenik meg benne. Megfogtad a kezem. Adrienn erős karjaival sodort a táncban. Gondoltam, milyen Izgalmas. Két testvér. Jó lenne mind a kettő.

— Sok férfi így rontja el nálunk.

— Hogy?

— Hát összekever bennünket és nem akarom elrontani ezt a gyönyörű éjszakát

Mégis feljöttél. Vedd tudomásul, hogy én sem akarom elrontani. Csak azt szeretném tudni, de őszintén, most az egyszer kérlek, ne hazudj. Azok a nyamvadt pofonok fájtak?

Ha akarják szívesen kiröhögöm magam. Fáj, egy nő fáj. Mert bennem rekedt Nem ment el, nem hagyott ott, én sem mentem el és én sem hagytam ott Hát értik ezt?

Olvastam egy könyvben. A nácik koncentrációs táborba szállítottak egy szerelvényre való francia foglyot Sokan meghaltak az úton éhen, szomjan. Velük utazott a kübli. Nyolc napon át Ott olvastam, pontosan emlékszem, mert nem olyan régen olvastam a regényt. Az egyik vagonban volt egy aggastyán. Az utolsó percében kihúzta magát és csodálkozva nézett társaira: „Hát érők ezt?" — kérdezte és összeesett Egyszerűen meghalt

Hát ezért röhögöm ki magam, csak szóljanak, mert az én fájdalmam az övéikhez képest nulla. Mintha nem te lenne, mégia fáj. Hát értik ezt?

— Nem akarom elrontani ezt a csodálatos éjszakát Megcsókoltalak először. Te akartad? Aztán éreztem mind a húsz megélt éved sodrását Mert úgy akartuk.

— Ne, most ne! Ne rontsuk el ezt a csodálatos éjszakát!

De ha nem felelsz őszintén, akkor ne is szólj egy szót sem. Azok a pofonok fájtak neked? Nem az arcod bőrének. Éreztél-e gonoszságot benne.

Te talán nem is léteztél. Egy furcsa kis fekete hajsisak. „Jókat-nevet”. „Jópofa”. „Jó-csaj”. „Nem- nagy-hecc”. „Csak szólj és

Regős István:

tüdőmből kaptad a levegőt és a pofonokról csak egy rohadt hazug mesélt neked.

Kérni akartam. Mórt tudom, hogy vizet csak attól szabad kérni, aki ismeri a

szomjúságot.

— Most halkítsd le a TV-t és ... nem, zárd el egészen, és tedd fel az ötödiket. — én ismerlek. Egyetlen mozdulat nélkül hallgattad végig, az utolsó tételnél azt modtad „elég”. És átöleltél. Most Te lettél a hóhérkötél.

Fontos még ez a pofon? A vagonok fájdalma mellett el kell halványodni egy pofonnak. Mikor a hajnal elért, minderről már semmit sem tudtál, semmit. Most tudom a végét és most futok, rohanok előle.

Most már ne mond meg, hopv fájtak-e azok a pofonok, ha tudnád akkor

Egy kopasz férfi hegedül

a tiéd”. „Mit strapálod magad, nem-éri-meg”.

Nem tudtam mindig kapcsolódni a földtől elszakadt gondolataidhoz. Csak a te- lefonberregést vártam. Éjfélkor és hajnalban. És, ha felhívtál, először gyakoroltam a közönyt. Mineik tudd, hogy te ki vagy. Most már tudom, hogy vége. Te már sehova sem telefonálhatsz, hogy te már semmilyen telefont nem emelhetsz föl. Még azt a kis butaságot sem mondhatod többet, hogy nyuszi-puszi. De akkor még nem tudtam, hogy ilyen hamar vége lesz. Állandóan ettől féltem. Senkivel sem mertem szakítani, mert féltem. Nem tudtam akkor még, hogy a pofonok ilyen hamar! Mondd meg, most aztán egyszer igazán, és ne hazudj egy kicsit sem. Azok a rohadt pofonok valójában elcsattantak? Emlékszel egyáltalán te valamiféle pofonokra? Vagy ezt már csak én találtam ki?

Hétfőn egy. kedden egy más;k és szerdán egy harmadik? Senkinek ezen a világon egyáltalán senkinek semmi köze az egészhez. Ha körülnéztem, olykor azt sem tudtam ki volt nálam. Hajtsátok félre a fejeteket. Ti mások vagytok, nektek nincsenek ilyen dolgaitok mint nekem.

Mert én szerettelek és féltem, hogy megtudod és kérni akartam azok előtt a pofonok előtt, amik akkor még gondolatban sem voltak, hogy te épp így, pont így csak erre várj, erre a pillanatra.

— Nem akarom elrontani ezt a csodálatos estét.

Ne rontsd el! Ki a fene akarja, hogy elrontsd. Csak azt tudnám, mit kell Ilyenkor mondani, hogy ne álljak mint egy hűlve, hogy részt vegyek kettőnk életében. Fogod a kezem, én a tiéd. és melegem van. Egyszerűen melegem van.

Már elfelejtettem, hogy miiven vagy. Már az sem érdekel, hogy milyen vagv. Csúnya biztosan nem. De ha csúnya lennél most már az sem számítana. Most már csak az az egy számít, ér~7ed-e, amit én sem tudok.

Csak arra kérlek, ez egyszer szívből mondd meg és ne hazudj nek*»m: elhszed-e, hogy nem dördültek el azok a rohadt pofonok. Mondd, hogy nem! Kérlek, szépen mondd, hogy nem. Te vagy a Bubulina. Te nem lehetsz, más, ne Is akarj, én teremtettelek. öserőkből, aki hozzád mer nyúlni, elég. mert te maga vagy a tűz, a víz, a föld és a levegő.

Most már tudom, megcsókoltalak, befontalak, mint hóhér kőtel«. A

se, félek, hazudnál. Menekülsz s engem is futni hagysz. Sem én nem hagytalak el téged, sem te engem. Borzasztó, hogy megfojtottad a lehetőséget

— Megaláztál. Üvöltötted

vagy nem: „vége, befejeztem, egy percig sem bírom tovább!” Még pofon is

vágtál. Most már tudom, őszinteségedet is elvitted, tolvaj. Hazug.

Hazugabb vagy mindegyiknél, mert elfogadtad az én hazugságomat és

hagytad, hogy én is higy- jek a te hazugságaidnak.

— Halló, szia.

— Szia. Mit óhajtasz? — Ezt így ki tudtam mondani. Minden gémberedett porci- kám reszketett képes voltam, mint a közértben, „Mit óhajtasz?”

— Csak az Attila telefonszámát. Csak mondd meg és kész.

Csak ezt kéred ugve? Jő. Csak a barátom telefonját

Ifit is kérhetnél mást?

Csak azé leszek, akit

egész lényemmel szeretek, amikor nincs ma és holnap, tér és idő, és idealizmus es materializmus. De inkább minden materialista. Még a lélek is, és akkor a kezembe vehettek, úgy, ahogy vagy. A személyiségedet akarom és azt adom. Te rettenetesen hazug, hogy miért nincsen erre erősebb szó. Miért nem döftél kést a bordáim közé, hogy ne higyjem el, hogy úgy fogadjam el, mint a többitőL Hétfőn, kedden, szerdán.

— Csak a »telefonszámot akarom — Csak! Csak? A szívemmel mit csináltál? Érdekes? nem tudok pontosan visszaemlékezni, hogy milyen volt Azt sem tudom, mit éreztem, a testedre sem emlékszem, bárhogy erőlködöm, arra sem, hogy eloltottad-e a villanyt. Emlékezni akarol, add vissza legalább az emlékeket

Néztük a televíziót a kezem meg állandóan a nyakadhoz ért, igen, a karomra hajtottad a fejed. Zongoráztak és hegedültek. Helyesebben zongorázott egy nő és hegedült egy kopasz férfi. Erre határozottan emlékszem.

Minden úgy volt jó is, rossz is, ahogy kialakult. Eszem ágában sem volt változtatni a dolgokon és mégis állandóan azt mondtam, elég, nem bírom tovább.

Érdekes, nem is tudom, hogy mennyi ideje ismerlek, mintha egy másik életben mi már sokáig együtt lettünk volna, időtlen voltál bennem és rólad akár regényt is tudtam volna írni, de féltél, én is féltem.

Az utcán is hajnalban. A hidegben. Fehér bundád — mondtad — elviszed a tisztítóba, meg a fehér csizmád.

Átfutsz a síneken, hajnalban ritkán járnak a villamosok, én állok, bután

bámulok „ugye, hülyeség lenne utánafutni”, valaki felel „hát elég komikus lenne, az biztos.” Kérdezősködöm, ahelyett, hogy a villamost is feldöntve utánad... De hát mit csináljak, ha mindig az ellenkezőjét teszem annak, amit szeretnék, tulajdonképpen ez... tulajdonképpen ez... nyögd ki már... nagyobb hazugság az egésznél.

Ennyi. Körülbelül így képzeltem el, a többi a Te dolgod lenne, ne mondd, hogy irigy vagyok, hagyok az ötleteidnek helvet. Elvégre mégis csak Te vagy a filmrendező.

FAZEKAS MAGDOLNA: ÜLŐ F É E F I

Radó Györgyi

Szeptember bolgár földön

Szeptember 9-e ESuiqárics nemzeti ünnepe

Szeptember bolgár földön, hol, űzd az ellenséget, szállt

ősi hajdúk-ének a hegyekből, hol a haldokló Hadzsi Dimiter körül táncolnak tündérlányök, és a nap tüzel, csak tüzel, ereszkedtek le partizánok.

Szeptember és szabadság, őszi láz,

Üszkös rom bár, de újra bolgár az ősi ház.

Hol Cirill és Metód írást alkotott, s Bojána őrzi ősi ikonjait, ott,

' hol a Hilendári a török éjszakában fényt terjesztett s keletkeztek

iga alatt kis olvasókörök, és a bolgár szó széjjeláradt,

Trnovó századoktól simára koptatott szűk utcáin mindennap újra fel-feltámadt.

Rózsavölgyek, dohányföldek fölött ős hajdúk-ének új szárnyon szárnyal, Vapracov öntözte meg vér* harmatával, mikor gyilkos-útján a hajdani töröknek a náci-hordák puskái dörögtek,

De, űzd az ellenséget,

szállt

ősi hajduk-ének. s a hegyekből, ahol már géppisztollyal harcoltak a lányok, ereszkedtek le partizánok.

Szeptember

bolgár

földön.

azudik a kisfiam, az én egyetlen kisfiam hazudik... Ez rettenetes. Még csak tíz éves, nagy kék szemével oly ártatlanul bámul a világba, mint egy csecsemő, és már hazudik. Mi lesz ebből a gyerekből? És kitől tanulja? Hiszen az apja minden délután foglalkozik vele, kihallgatja a leckéiből, és emlékezteti rá, hogy legjobb az egyenes út. És hányszor, de hányszor elmondta már ennek a büdös kölyöknek, hogy a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát... Emlékszem, egyszer még le is rajzoltam neki a sánta kutyát, hogy még jobban az eszébe vésse... És tessék. A gyerek hazudik. De kitől tanulja?

Egy szer-kétszer már a mült évben is az volt az érzésem, hogy a gyerek hazudik. Amikor például azt mesélte, hogy a tantestület teljes egyheti leckeszünetet rendelt el, hogy a - gyerekek lássák, milyen céltalan és sivár az élet munka nélkül. Nekem ez furcsának látszott, még mondtam is neki: „Misi, esküdj!”, mire megesküdött, és én megnyugodtam, istenkén\, manapság olyan modem pedagógiai elveket hirdetnek, mit tudom én, gondoltam magamban. És aztán egyszer délelőtt tizenegykor jött haza, kérdem tőle: „Mi történt édes fiam?", mondja, hogy semmi, csak elmaradt a földrajz és a számtan, mert a két tanárnak esküvője van. Nekem elég furcsának látszott, hogy egyszerre két tanárnak van esküvője és éppen a tanítási idő alatt, de a gyerek azt mondta, hogy ikerlányokat vesznek el, csoportos esküvő lesz, és azt csak délelőtt engedélyezi a tanács. Még mondtam is neki: „Misi, esküdj!", mire megesküdött, és én megnyugodtam, istenkém, gondoltam, sok minden másként van manapság, mint azelőtt, És tegnap kiderült, hogy a gyerek hazudik. Igen, hazudik. Nem fantáziái, ami megbocsátható lenne, nem képzeleg, nem nagyzol, hanem hazudik, sajnos. Nekünk azt mondta, hogy történelemből ötösre felelt, de én egy órával később már tudtam, hogy egyesTabi László:

nagyanyjához, mert Elvira-nap volt, mondom: „Misi, megyünk a nagymamához gratulálni a neve napjára, készülődj. Mondja erre, hogy nem jön, mert lemegy a térre inkább futballozni. Ejnye, Misikém. mondom erre én, hát mit mondjak nagyHazudik a kisfiam

re felelt, hogy egy szót sem tudott, hogy a feleletét így kezdte: „Harmadik Béla és Negyedik Béla király között a különbség látszólag csak egy..." — mire leültették teljes joggal, és beírtak neki egy egyest. És itthon azt hazudta, hogy ötöst kapott törénelemböl, s közben oly ártatlanul bámult a kék szemével, mint egy csecsemő. Szóval hazudik... Mi lesz belőle, ha felnő? Útonálló lesz, rablógyilkos lesz. De kitől tanulja?

Istenkém, pedig mennyire szeretjük, szinte a szivünk vérével tápláljuk! Nem lehet olyan kívánsága, amit ne teljesítenénk, hiszen egyetlen Gyermekünk, az apja egyenesen bolondul érte, pedig a gyerek rám hasonlít. A múlt héten is, amikor azokat a régi burleszkeket meg akarta nézni, de csak délelőtt játszotta itt a közeli mozi. Írtam egy pár sort az osztályfőnökének, hogy engedje el a gyereket tíz órakor az iskolából, mert fogorvoshoz kell vinnem. El is engedte, és a gyerek olyan boldog volt, úgy kacagott a moziban, hogy a könnyei is kicsordultak. És most ez a hála, hogy hazudik. Csak tudnám, hogy kitől tanulja?

Tegnap előtt el akartuk vinni a

anyádnak akkor? „Mond, hogy inkább futballozni mentem” — feleli ő. Mondom erre: „hát így meg akarod bántani szegény nagymamát? Majd azt mondom, hogy nagyon sok leckét kaptál, azért nem tudtál velünk jönni". Mi elmentünk, és ó egész délután futballozhatott. És mi a hála? Hazudik. Csak tudnám, hogy kitől tanulja?

A csillagot is lehoznám neki az égről. Tegnap is mi történt... Hazajövet szép banánt láttam az üzlet kirakatában, eszembe jutott, hogy a gyerek mennyire imádja a banánt, gondoltam, veszek neki, pedig nagyon drága. Mondtam neki, milyen drága ez a kis banán. „Nézdt Misikém, mit vettem neked” — és eléje teszem. Kérdi, hogy mennyibe került. Mondom neki: „apád megnyúz, ha meg tudja, de neki nem fogom megmondani, mennyibe került, érted, Misikém? Egy perc alatt megette a gyerek, bizonyisten nem sajnáltam tőle. És másfél órával később azt hazudja. hogy ötöst kapott történelemből, amikor pedig egyest kapott. Egy szemernyi hála sincs ebben a gyerekben. Tízéves, és már hazudik! Csak tudnám, kitől tanulja?