Szolnok Megyei Néplap, 1967. szeptember (18. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-24 / 226. szám

1 Hogyan lehet iszálcosságból meggazdagodni ? Autódísz, bravúroskodó úrvezetők számára JÉGKOCKA Sehogy...'/ — tartja a közhit Nem így Brandan Behan ír drámaíró, akitói a következő anekdota szár­mazik: 1 Két iskolatárs hosszú évek múltán találkozik. Az egyik elegáns autót ve­zet diplomata táskája van és egy nagyvállalat fő­osztályvezetője. A másik iszik, mint a kefekötő és ennek megfelelő a külseje Is. öt év múlva ismét ta­lálkoznak. Az első közben Igazgató lett, sofőr vezeti a csillogó Mercédeszt. A másik még mindig úgy iszik, mint a kefekötő s még úgyabbul néz ki, mint az első találkozáskor. Üjabb öt esztendővel ké­sőbb az igazgató látja, hogy volt iskolatársa egy sportrepülőgépből száll ki. — Ez a tied — kérdezi hitetlenkedve. — Világos — hangzik a hűvös válasz. — És a Rolls-Royce a repülőtér előtt, talán az is a tied? — Persze! — S ezt hogy csináltad? — álmélkodik az igazgató sápadtan az irigységtől. — Egész egyszerűen, — hangzik a magyarázat. — Visszaváltottam az üveg­betéteket. Amerikának sok mindent köszönhetünk. Onnan kap­tuk az akácot, a dohányt, a krumplit, és hogy teljes legyen az örömünk, mint­egy 18—20 éve a krumpli­bogarat is. Az „áldás” azonban jön továbbra is. A napokban például azt a New York-i keltezésű hírt kopogta a szerkesztőségünkben a te­lex. hogy a városban egy értekezletet tartottak, ame­lyen túl sokan jelentkeztek hozzászólásra. Mivel or­szágukban jelszó, hogy „Time is money” — az idő pénz — az ötletes ame­rikaiak a következőképpen segítettek magukon: Min­den felszólaló markába egy darab jeget adtak, s a fel­szólalás csak addig tart­hatott, míg a jég el nem olvadt. A hír, akár kacsa, akár nem. megmozgatta a fan­táziámat. Nos, képzeltem el ma­gamban, mi lenne, ha ná­lunk is megpróbálkozná­nak ezzel a jeges mód­szerrel. Mielőtt ki-ki meg­kezdené felszólalását, ke­zébe nyomnák a maga je­gét, persze nem nagyot, csak egészen fontos érte­kezleteken haladhatná meg az egy köbcentimétert. A hozzászólónak ezután per­cenként fel kellene mutat­nia, hogy még van a te­nyerében a jégből. Igen ám, morfondíroz­tam tovább, de a mi né­pünket sem a ruca köl­tötte. Mert mit szeretünk i mi a legjobban? Jól enni, in­ni és sokat beszélni az értekezleteken. Az első kettővel nincs is hiba, vi­szont az ötlet bevezetése éppen e harmadik leg­nagyobb szenvedélyünktől fosztana meg bennünket. Fogadok, hogy egy félév múlva valamelyik ktsz- ünk megszimatolná a nagy üzletet és ráállna holmi mini-hűtőgépek gyártására, amelyek marokban is ké­nyelmesen elférnek. E rej­tett hűtőszerkezet alkal­mazásával még egy-két órás- felszólalás után is fel lehet mutatni a jeget, s megint ott tartanánk, ahol azelőtt. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy Szolnok me­gyében megszületne a gon­dolat: A szólásszabadság időtartama korlátozásának megfúrása végett az érte­kezleteket a jövőben a hűvös pincékben tartanák, ahol lassabban olvad el a jég. , Azt is lefogadom, na­gyon sokan hamar rájön­nének, hogy az úgyneve­zett szárazjég sokkal las­sabban olvad, mint a ren­des, s ezért ennek haszná­latát rendszeresítenék az értekezletekre. Száz szónak is egy a vége, ezzel az amerikai módszerrel mi csak annvit érnénk el, hogy akik so­kat járkálnak értekezle­tekre, azoknak az állan­dó jégmarkolástól reu­más lenne a keze, a ta­nácskozások hossza viszont maradna a régi. Tűzzük hát a fülünk mögé ezt az amerikai öt­letet? Azt ne, hanem tökéle­tesítsük tovább. Például úgy, hogy ne a marokban kelljen tartani a felszólalóknak a jégkoc­kát, hanem a szájukban. Aki aztán így is tovább tud beszélni öt percnél, az megérdemli, hogy hallgas­suk. B. Z. ANGYALI DOLGOK Vegyesházasság Kép szöveg nélkül

Next

/
Oldalképek
Tartalom