Szolnok Megyei Néplap, 1967. július (18. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-16 / 166. szám

Híres család Faültetés Szapucsák Tihamér jóne- »<1 regényíró. Űjabban nagyon, érdekes dologgal lepett meg. Elmondotta, hogy felesé­ge Anapesztusz Mária né­ven ismert költő. Tizen- négyéves fia Tangó Tamással • hallatlanul népszerű slá­gerszöveg íróval azonos. A kisebbik fia ugyan még csak nyolcéves, de már is­mert Ifjúsági író. Kernek regények, elbeszélések di­csérik rendkívüli tehetsé­gét Írói neve a szépén hangzó Bambusz Jenő. Bármilyen hihetetlenül hangzik, Szapucsák megje­gyezte, hogy a hatéves Ma­rika Csírip néven valóság­gal ontja a szellemesebbnél Kellemesebb keresztrejtvé­nyeket. Barátom szavait elképed­ve hallgattam. Közben el­nézegettem a mintegy más­félmázsás költőnőt, amint megelégedetten szuszogott A slágerszerző nyögve pró­bált a fejebúbjára állni. Bambusz Jenő a macska farkát cibálta. A tehetséges rejtvénykészítő kislány ha­son csúszkált az ágy alatt. Szapucsák azonban jó­szemű ember. A kételkedés jeleit leolvashatta arcom­ról. Hosszú ideig nem Is mert velem szembenézni. Amikor este kilenc órakor elkísért, szótlanul ballag­tunk egymás mellett. Sza­pucsák nem lepődött meg, amikor váratlanul elálltam aa útját. •— Szapucsák, nem mond­tál Igazat I Pillanatokon keresztül Ingadozott. Sejtettem hogy észre­vetted. —- Beszélj őszintén! — Mária soha nem írt Verseket. Én írtam és az ő neve alatt látnak napvilá­got Csináld, ha jónak látod. Hanem idehallgass! Lát­tam az asztalodon egy va­donatúj ponyvát. A rohanó halál. Vetted? — Nem! Azt is én írtam! — De hiszen a szerző Luft Péter! Ki az? — A születendő fiam! Mária mindenórás. Már a második regényt írtam Péterke nevében. És ha véletlenül nem fiú ksz, hanem lány? Szapucsák kétségbesetten megtámasztotta a homlo­kát. — Ajaj! Rettenetes! Er­re a variációra nenn is gondoltam. — Ak­kor mégiscsak beleesek a 12 százalékos kereseti adó- kategóriába. Rossi Károly Különbség Az utcán egy férfi áll kis kutyával. A kutya nya­kában „Segítsenek a világ­talanon” feliratú tábla lóg, s előtte egy kis tál fek­szik a földön, adományok­kal. Az egyik járókelő pénzt helyez a tálba, s a követ­kezőket mondja a kőid ús- nak; — Nincs aprópénzem, öt centet teszek a tálba, és hármat visszaveszek. — Mi az, hogy öt centet? ön csak két centet adott! — Hiszen ön lát!? Ez csalás! — Semmiféle csalás, a kutya vak; nem én! KINCSKERESŐ —• Tovább! —• Tamás botfülű. Ha holtra vernéd, akkor sem tudna egy nyúlfarknyi slá­gerszöveget kiverejtékezni. En Írom a szövegeket. Je­nőt sem érdekli az ifjú- sági irodalom. Én írok minden írást, ami Bam­busz néven megjelenik. — És? — Ugyancsak én agya­lom ki a keresztrejtvénye­ket Csak éppen a kislá­nyom nevén adjuk le. Megéreztem szavaiban az őszinteséget. Leggyintettem. — Nem csapsz be vele lenkit Annyi baj legyen. Téves információ KI mondta közületek, hogy ez tehén? 'ó",'.■><•••."• • \ •*>.*. '• • • *• v * CD 2000-ben is Vevő-nap A giccs elleni harc eredménye A 7 HUMORA Az elektromos guzeráto- romban elromlott egy al­katrész, a kondenzátor. Te­kintettel arra, hogy egy mai háztartás guzerátor nélkül nem tud létezni, ha­ladéktalanul felkerestem a legközelebbi műszaki bol­tot. Tudtam, hogy ilyen kényes alkatrész beszerzése nehéz dolog, ezért nagy szorongással nyitottam be az üzlet ajtaján. Illendően köszöntöttem az eladókat és már az első pillanatban meglepetésben volt részem: barátságosan visszaköszön­tek és elindultak felém. Egyszerre hárman. — Az egyiknek szék volt a kezé­ben. Amikor odaértek hoz­zám körülfogtak széles mo­sollyal az arcukon és le­ültettek. A váratlan esemény ha­tására alig tudtam elkez­deni mondókámat, bizton­ság kedvéért megcsíptem magam, hogy ébren va­gyok-e. Minden rendben volt — elkezdtem: Kérem tisztelettel a gu- zerátorom kondezátora tönkrement szeretnék... — Várjál ezzel a hét­köznapi dolgokkal — szólt közbe a hosszú vékony el­adó és vállamra tette a kezét. — Hogy vagy? — kér­dezte közvetlen tömörség­gel. — Nagyon köszönöm jól — feleltem. — Hány éves vagy? — vette át a szót a nagy kö­vér eladó nő. — Negyvenegy. — Na és gyerek van-e — szólalt meg az öreg szem­üveges. — Igen négy, három kis­lány es egy fiú. — öóó a kis huncut mi­lyen aktív — fuvolázta fej­hangon a kövér Manci és megkuszkuszolta a nya­kam. — Hehehe — vettem át a kedélyes hangnemet és összehúzódtam, mert na­gyon csiklandós vagyok. — A savanyú cukrot sze­reted? — kérdezte a hosz- szúkás és zsebébe nyúlt — majd megkínált. — Vegyél vagy kettőt. A kövér Manci ráült a szé­kem karfájára és vakarni kezdte a fülem tövét — Olyan Jóskás képed van — ugye Józsi vagy? — érdeklődött szeretettet — Nem tetszett eltalálni Ödön vagyok — mondtam szerényen. — Brávó Döncike kiál­tott az öreg szemüveges — játszunk valamit, ha már ilyen szépen összejöttünk. Födreültek a többiek is a kövér azonnal intézkedett: Döncikém engem szólíts nyugodtan Daginak, őt Co­linak, az öreget meg Otyec- nak. Először snuroztunk. Mi­kor én nyertem a Coli min­dig úgy hátbavágott a nagy lapát kezével, hogy lees­tem a székről. Utána min­den esetben fölsegítettek, leporolták a ruhámat és folytattuk a snurozást. — Döncike biztos unja már ezt — állította meg a játékot Dagi — „csapd le csacsizzunk” kiáltott ellen­vetést nem tűrő hangon. Utána az Otyec kedvéért piros pacsiztunk, majd Co­los javaslatára köteleztünk: Piri-Feri-Zoli-Sári-Mári. — Biztos tetszenek ismerni, olvan ugrálós játék. A vé­gén Coli zsebrádiójának se­gítségével táncoltunk. En­gem Dagi sohsem akart el­engedni. Mikor végre egy szusszanásnyi szünet követ­kezett megkérdeztem li­hegve: — Tessék mondani mit ünnepelünk most, mire ez az aréna? — Hát nem tudod? — kiáltották egyszerre — ma vevő nap van országszerte, te vagy Döncike az ünne­pelt. — Nagyszerű akkor en­nek az örömére biztos tet­szenek a guzerátoromba kondenzátort adni. Mindhármuk arcáról egy pillanat alatt eltűnt a mo­soly, Otyec vette át a szót; — Döncike azért nem pi- maszkodunk... Mi nagyon szívesen játszunk veled, de kényeztetni nem aka­runk. A mi egyetlen vevő­közönségünkből nem aka­runk „egykét” nevelni. Ha minden első szóra adunk, mi lesz belőled — belőle­tek. Egyszer véletlenül va­lóban nem tudunk kiszol­gálni, elkezdesz ordítani és földhöz vered magad a pult előtt. Mi felelősek va- vagyunk érted Döncikém. Most menj szépen haza és nézzél be a jövőhéten... — Ügy mondta, mintha az előbb nem is együtt snuroztunk volna. Horváth László Miután a kis Jenci jobb­ra is nézett, balra is né­zett és látta, hogy az édes­anyja nincs sehol, odament a rendőrhöz és udvariasan megkérdezte: — Bácsi, nem látott egy nénit nélkülem? ft — Nézd és ámulj! Ez a kislány még csak egy éves és már tud olvasni. — Csodálatos. De miért fordítja a lapokat olyan szótlanul? — Mert olvasni tud, de beszélni még nem, * — Azt rendeltem ön­nek, hogy naponta vegyen be egy pirulát és igyék egy pohár konyakot étke­zés előtt. — Egy kis baj van, dok­tor úr, A pirulákkal hát­ralékban vagyok egy hét­tel, viszont a konyakot há­rom hétre előre megittam, ☆ — Látta az új Murillot, amit a város vásárolt? — Nem szoktam az ál­latkertbe járni. ft Kovács úr járkált a múzeum termeiben, elfá­radt és leült az első karos- székbe, amit útjában ta­lált A múzeum egyik tisztviselője hozzálépett: — Bocsásson meg, de ön Ferenc József karosszéké­be ült. Kérem, szívesked­jék felállni, — De minek? Ha meg­jön, azonnal felállók, ft — Nem borotváltam már önt uram? — Nem, a sebhely az arcomon még a frontról van«

Next

/
Oldalképek
Tartalom