Szolnok Megyei Néplap, 1967. július (18. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-16 / 166. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1967. ftfntts HL Közművelődés és türelem JPanasztól csorduló levelet kaptam egy falusi népművelőtől. Esztendeje sincs, hogy művelődési otthon igazgató lett, de már annyi kellemetlen élményt gereblyézett össze községében, hogy más tíz év alatt sem jut annyihoz. Mint írja, a helyi tsz segíti őket anyagilag, de az elnök még nem tette be a lábát a művelődési otthonba, mert úgymond, „ezer gondom van, nem futja időmből a lóháskodásra”. „Ez még hagyj án — így a levél. — A komoly baj, hogy nem jutunk egytő] a kettőre. A múltkor kifaggattam a könyvtár nyolc olvasóját, akiknek kezén megfordult Hasek Svejk című regénye. Megdöbbentett, hogy a fele nem fogta föl a szerző szándékait. Becsületesen törekszem a társadalmi tudat szocialista fejlesztésére, de lehangol, hogy például tízszer annyian jönnek el egy meg nem hirdetett táncmulatságra, mint ahányan legutóbb a Korunk erkölcsi problémái című előadás iránt érdeklődtek...'* Egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy ügyszeretetből áthatott ifjú népművelőnk az igazat írta. És még sincs igaza. Ez a kettó — így egymás mellett — ellentmondásnak tűnik, hadd fejtsem ki hát egy kicsit részletesebben velük kapcsolatos gondolataimat! em azt mondom, hogy olyan tsz-elnököt kívánok, aki léháskodásnak tekinti, ha valaki a művelődési otthonban tölti az idejét. Nagyon rossz kívánság volna az. De olyan tsz-t Igenis kívánok minden községnek, amelyik hozzájárul a művelődési otthon fönntartásához — és bizonyos, hogy az a szóbanforgó faluban is a szövetkezeti elnök egyetértésével történik. Nyolcán olvasták náluk Svejk kalandos történetét és az egyszerű olvasók fele már helyesen fogta föl Hasek szatírájának lényegét. Rossz eredmény ez? Nem folytatom a levélíró által fölemlített negatívumok másik nézőpontból való vizsgálatát, Szerintem nem a község közművelődési állapotával van baj, hanem jószándékú, nagy eredményekre törekvő barátunk türelmével. Sok mindent meg lehet oldani a falu gondjai közül rohammunka- szerű tevékenységgel — a járdaépítéstől a parkrendezésen át a cukorrépa kapálásáig — a közművelődésben van erre a legkisebb lehetőség. A művelődési kedv fölkeltése, a gondolkodás fejlesztése, az ismeretelsajátítás föltételeinek megteremtése mind csak egy-egy láncszeme a művelődés folyamatának. JP olyamatról van szó, nem is rövidről. Aki türelmetlen és máról holnapra szeretne nagy eredményeket elérni ebben a tekintetben, az aligha tudja, hogy hazánkban a 15—39 évesek 51,1 százalékának nincs meg a nyolc általánosa, és a zömük falun él, kenyerét nehéz fizikai munkával keresi. Az ilyen munka nem feltétlenül növeli az érdeklődést a levélben említett, korunk erkölcsi kérdéseiről szóló előadás iránt. Aki a lélektan elemeiből csak valamennyit is megismert, az már tudja: nemhogy a tanulás, de a figyelem is lelki tevékenység, mely néha komoly erőfeszítést kíván. Nem várható el egy ötvenéves szőlőmunkástól, hogy ugyanolyan figyelemmel kövesse Svejk gyalogos élményeit, mint ahogy azt például a negyedikes gimnazista diákok követik és annak nyomán véleményt alkotnak maguknak a korról, Hasek írás- művészetéről, kifigurázó indulatainak irányáról és így tovább. Kodály Zoltán utolsó nyilvános fölszólalásában kifejtette, hogy egy évszázad is beletelhet, míg népünket megfelelő zenei műveltség hatja át. Vajon ez azt jelenti, hogy egy évszázadnyi „várakozási időnk” volna? Nem! Ez képletesen szólva száz év „szorgalmi időt" ró ránk. Nem ritka ma már az olyan termelőszövetkezet, ahol évente 10—20 tag végez szakmai tanfolyamot, sokan járnak a dolgozók esti iskolájába — a tanulás és a rendszeres művelődés tömegigénnyé lett Mégis helyesen állapították meg a népművelés ötéves tervének megfogalmazói, hogy „a termelőszövetkezetek gazdálkodási problémái és a falu művelődési életének általános elmaradottsága következtében... még mindig sok az adósságunk a parasztság művelődési szintjének emelésében, a falu kulturális ellátásának javításában...” u gyanez a terv — éppen a realitásokkal számolva — „csak” azt tű„i célul maga elé, hogy öt év alatt a parasztság tizenöt százaléka váljék a közművelődési könyvtári hálózat beiratkozott olvasójává... Fölösleges hivalkodásnak tűnne, ha arról beszélnénk, hogy mi minden történt a falusi iskolák érdekében az elmúlt két évtizedben. És mégis csaknem 60 ezer kisdiák jár be nagy távolságról gyalog, vonaton, autóbuszon, kerékpáron a körzeti iskolákba, Nagyjából minden negyedik magyar állampolgárra jut már egy rádiókészülék. De ki vitathatná, hogy e készülékek döntő többsége még mindig elnémul, ha Mozart vagy Shakespeare mű szólal meg adásaiban. És vajon mérkőzhet-e átmenetileg — Balzac és Tolsztoj, Heine és Puskin a krimi regényíró népszerűségével? Tagadhatatlan, hogy bonyolult, gyors sikeieket szinte sohasem kínáló munka a népművelés. Mégis azt mondhatom, ebben a munkában csak árt a türelmetlenség. Történelmi tartozások törlesztésén munkálkodik az, aki a jó könyvet, az igazi zenét, a tartalmas színházat, a korszerű természettudományi ismereteket viszi közelebb a falu népéhez. És gondolható-e megfontoltan, hogy ezek egyik napról a másikra szállásra lelnek ott, ahol századokon át a betevő falat megszerzése volt a legfőbb gond? j/J_ klasszikus szerint a türelem a győzelembe vetett hit záloga. Lehetünk-e türelmetlenek ebben a kérdésben? Bajor Nagy Ernő mészáros lajos: hegyalja Lebontották a Mikszáth Kálmánról nevezetes régi Szegedi Napló-házat Szegeden a Dóm tér tőszomszédságában befejezték a régi Szegedi Napló-ház lebontását. Ebben a múlt század derekán épült egyemeletes házban volt a szegedi Bába család nyomdája, s itt nyomták egykor a régi Szegedi Naplót, amelynek leghíresebb szerkesztője Mikszáth Kálmán volt. Mikszáth Kálmán nemcsak dolgozott, hanem lakott is ebben az épületben, mert fizetéséhez természetbeni lakás és ellátás is tartozott. Ez volt az első nevezetessége a most lebontott épületnek. Másik nevezetessége Irodalmi is és társadalmi is. A nyomda és szerkesztőség felett, végig az első emeleten, kilenc utcára néző ablakával itt székelt „Zerkovitz Princz Janka nő- nevelő intézete”, amint az épület hosszában, az ablakok felett a felírás hirdette Most a bontáskor a Haggen- macher sörlerakat lepördülő betűi alatt a málladozó vakolaton még felismerhető volt szürke alapon a bécsi kék olaj festékkel festett betűk. Az intézetben délvidéki, többnyire szerb származású dúsgazdag kereskedők és birtokosok leányai tanulták az igazi „finom” modort, hogy később mint „jó házból való úri lányok” menjenek férjhez egy-egy hozományvadász tiszthez, vagy kártyán eladósodott szolgabíróhoz. Szeged nagy helyőrségi város ebben az időben s a „térparancsnokság” nem egyszer dörgő hangú feddéseket osztogatott a szerená- dozó huszártisztek „randali- rozása” miatt Egyik ifjú huszártiszt az utca felől hatalmas létrát emeltetve egy éjjel négy cserép muskátlit helyeztet minden ablakba, mert nem tudta, melyik a kiszemelt leányzó báiószentélyénak „nyílászáró szerkezete”. Nem egyszer történt vakmerő leányszöktetés is innen. Irodalomtörténetünk úgy tartja számon, hogy ebben az épületben szerezte Mikszáth Kálmán „A Noszty fiú esete Tóth Marival” című regényének igen sok és alapvető élményanyagát. Dr. M. F. Kassai Ferenci Szemedben Szemedben apró háztetőket láttam, játékvárost csöpp galaktikában, szempillád hűvösébe bújva lágy füvekbe öltözik a tér, madár tollászkodik, megtérhet otthonába föld és ég, pupillád fészke mása a világnak s mert kisebb, otthonosAlmodból — fura liliputi fajta — zöld rétre tart a hajnali lovacska, szemedben kiscsikók a tárgyak, lesz jó gazdája talán a csodának. Kettőzött lánggal lobognak szemedben a falak, székek, béke is lehet. A világra szemeddel ébredek. BOR AMBRUS: ciimosoi Elémtoppant az utcán egy férfi, reggel nyolc és fél kilenc között, amikor mindenki siet, én is sietek. Nem tudom, hogy a mellékutcából kanyarodott-e ki hirtelen, vagy a kirakatok felől vágott elém két oldalazó lépéssel, mindenesetre előttem áll a járda szélén, kicsit széttárt karral, és mosolyog: — Szevasz, öregem! Nem különösebben Jellegzetes arc. Hirtelenében teljesen Idegennek látszik. Semmilyen. Azaz, mintha találkoztunk volna már, de hogy hol, mikor* arról fogalmam sincs. Nagyon régen találkozhattunk, évtizedekkel ezelőtt. Lehettünk hosszabb ideig Is egymás közelében, lehetett közös munkánk, társaságunk, érdeklődésünk, talán gondolatunk is volt közös, De ha a közelség elmúlik, megszűnik a kötéssé g is, és különböző Detutakon nyilvánvalóan MMaböző emberekké váltunk: vadidegen emberrel állok szemben, s nekem olyan fonák, kicsit nevetséges az ilyen találkozás, Csak udvariassági és óvatossági reflexem működik — ha 6 felismert, nekem is illik őt felismerni —., azonos stílusban vi- szonzom az üdvözlést, gépiesen mosolygok hozzá: — Szevasz, öregem. Egy pillanatig néz, mintha kicsit zavart volna, mintha nem tudná, mivel folytassa. Csakugyan: mivel? A mosolya még kitart, a szó már suta: — Nem Is tudom, hány éve találkoztunk utoljára. — Hát — mondom —, én se. Közben szem ügyre veszem az arcát. Nem is olyan jellegtelen. Velem- korú ember ez, és negyvenen túl egy arc se jellegtelen, csak alaposan meg kell nézni: az a jellege, hogy barázdált, gyűrődő- ben van. Még nem gyűrött, az övé se az. de már gyúródik, az övé te. A haja ritkul. — Megfogytál — mondja. — Kicsit kopaszodsz is. ö is szemügyre vesz engem? Alkalmasint De semmi értelme sincs, ahogy annak sincs, hogy régen eltűnt és váratlanul felbukkanó ismerőst megállítson az ember az utcán: ml közünk egymáshoz? Nem is hasonlítunk. De folytatja: — Mikor is végeztünk, öregem? Negyvenháromban? Néha eltévesztem az éveket. — Negyvennégyben — mondom. De rögtön átvillan rajtam, hogy nem akkor fejeztem be az egyetemet. Dehogy akkor, — Negyvenháromban, na. Világos, Negyvennégyben már katona voltam. — Hű, de utáltuk a katonaságot — mondja, — Én szerettem volna valahol meglapulni, de aztán nem mertem. Én se mertem. — Könnyen lelőtték az embert — mondom. Bólint. — Az én zászlóaljamat aztán kitelepítették Németországba. Képzeld, mikor hazajöttem, hónapokig srimatolódtak rajtam mindenütt, hogy nem vagyok-e „nvueatos”? Most én bólintok] — Magam te nehezen helyezkedtem el. Szeptemberben szabadultam az amerikaiaktól, következő májusban kaptam csak állást. — De legalább milliomosok lettünk — nevet, — Azonnal, — Cifra Idők voltak: Jobban megnézem ezt az embert. Középtermetű, ösz- tövér. Öltönye, inge jó, nem a legolcsóbb, nem a legdrágább. Aktatáskája kicsit kopott, — Én aztán mindjárt megnősültem — mondja. — Srácaid? Így csúszik ki a számon: — Két lány, egy fiú. Tizennyolc, tizenhat, tizenhárom. Nagyok. A nagy lányom idén fog érettségizni. — Az enyém is. Nézem. Kétségtelenül ismerős az arca. Volt az én egyetemi évfolyamomban egy kisebb, eléggé Izgága csoport: megszálltuk a kari segítőegylet; klubszobáiét, örökké politizáltunk, elégedetlenkedtünk, nagy elképzeléseink voltak az életről, a társadalomról: mintha ott lett volna egy vékony fiú. Vagy a büntetőjogi szemináriumban? — Jogi pályán vagy? — kérdem. Fanyarul elhúzza a száját, legyint: — Ugyan. Átképeztem magam. És te? — Ki van ott, ahová készült? Mindenki mást csinál. — Mást. Jól keresel? — Voltak ronda éveim. Kis állás, gyönge fizetés..( — Polgári származás, megbízhatatlanság.,, Tudom, De nevet. Nevetve folytatja is: — ötvenhatban majdnem kimentem. Már csomagoltunk. — Aztán maradtál. — Hja, öregem: az elvek! Az illúziók! — A kölykök is magyarul tanultak az anyjuktól. Néz. Bólogat, elgondolkozik, — Hogy mi pénzbe kerül három kamasz — mondja aztán. — Nekem mondod? Nézem. — De azért megvagy? Az egészséged? — A gyomrom — vono- gatom a vállamat.— A fogaim. Különben megvagyok. Nézzük egymást. — Kopik az ember. — Kopik Hunyorog. Lehet, hogy én is hunyorgok. — Nem panaszkodom — mondja. — Most már nem. Lassan a három gyerek te sínen lesz. — Sínen És még marad is néhány év, Milyen banális, amit mondani Tudunk. De hu- nyorgunk egymásra. Vagy hunyorítunk? ö meg majdnem harsányan elneveti magát: — Na hiszen! Ami marad! Majd ötvenen túl, az infraktusig... Óriási elképzeléseink voltak, hadonásztunk, megváltottuk a világot. Hogy hívták azt a vékony fiút? — Mindegy. Ingerlékeny volt, akárcsak én. — Te — mondom —, azért így nézve a dolgot, hosszabb távon, csak megmelózott az ember és valahogy beleillik az egész mókába... — Ühün — Derűsen néz. — Képzeld, tavaly kaptam egy plecsnit is, — Munka? — Bronz. Igazán csak bronz. Igen) cinkosan hunyorítunk egymásra. És egyszerre nézzük az órákat: Mindjárt fél kilenc, rohanni kell. Ahogy kezet szorítunk, kemény, csontos a keze. meleg és száraz, s egy pillanatig pontosan beleillik az enyémbe: méretre, csiszolatra, hajlásra ugyanaz a kéz. Még a telefonszámunkat se mondtuk meg egymásnak. de nem baj. összehunyorítottunk: ez elég,
