Szolnok Megyei Néplap, 1967. július (18. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-09 / 160. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1967. július 9. F 1 z %y júniusi vasárnap Magda, szőke és fényes szemű kolleginám javaslatára kirándultunk a Rómaifürdőre. Szerinte kitűnő hely arra, hogy egyik kollokviumunk anyagát átvegyük. Ott tudtam meg, hogy egy húszéves lány kollokvium nélkül is sokkal nagyobb jártassággal rendelkezik a csókolózásban, mint egy húszéves fiú, aki akkor — három évtizede — én voltam. Mikor az alkonyi Duna-pax’ton gyalog hazafelé bandukoltunk, Magda karjába öltött kezem időnként hozzáért Magda ruganyos kebléhez. A hűvösödé estében is elviselhetetlen forróságot éreztem. Magdának tetszett, hogy így tűzbe hozott, s nagyon csodálkozott, amikor másnap a Korányi-klinika egyik ápolónőjével te- lefonoztattam neki: délelőtt nem megyek előadásra, mert az éjszakát csaknem 40 fokos lázzal fetrengtem végig. Reggel az orvos megállapította, hogy torokgyulladásom van, beküldött a klinikára, s ott tartottak. Három hétig feküdtem a klinikán. Magda néhányszor meglátogatott: nyári ruhában jött, alatta alig viselt valamit. Kezelőorvosomnál, egy magas — nálam jóval magasabb és idősebb — férfinál többször érdeklődött állapotom iránt. Sohulz tanársegéd nagyon kedves volt hozzá. Egyszer — akkor már fent jártam — láttam, amint betessékelte szobájába. Magda félóra múlva jött ki az orvosi szobából, még egyszer benézett hozzám, s közölte velem, hogy Schulz doktor szerint pár nap múlva teljesen jól leszek, de hamarosan ajánlatos lesz kivétetnem a mandulámat. Négy nap múlva elengedtek a klinikáról. Magda értem jött, hosszan tanácskozott Schulz doktorral a szobájában, ahonnan feltűnően vidáman lépett ki. Belémkarolt, elvette aKta- táskámat, és ott, Schulz doktor előtt szájon csókolt — Na, most már elhiheti, hogy egészséges — mondta elég rideg, hivatalos hangon kezelőorvosom. — De a manduláját mielőbb dobassa ki! — tette hozzá csaknem parancsolóan. — Magda, erre maga is ügyeljen — fordult sokkal barátságosabban szerelmemhez, kezet nyújtott, s bement a szobájába. — Miért szólított a keresztneveden? — kérdeztem Magdától a lépcsőn lefelé- menet. — Te csacsi! — nevetett Magda. — El is felejtettem mondani: képzeld, ő is bajai, a múltkor tudtam meg, egy utcában laktunk, csak nem ismertem, mert ő már Pesten járt egyetemre, amikor én még óvodás voltam. Megállt és átkarolta a nyakamat . it Nagy gondot okozott: honnan kerítsek pénzt a mandulaműtétre. Elhatároztam, hogy nem törődöm vele. Egészségesnek éreztem magamat, és semmi kedvem nem volt újra kórházba feküdni. Magda, aki vizsga- készülődésre hivatkozva, újabban ritkán találkozott velem, feltűnő buzgalommal kardoskodott a műtét mellett. — Ez a Schulz hatökör — jelentettem ki dühösen. — A mandulához különben se ért. — Schulz nagyon jó orvos — mondta Magda —, t nagyon a lelkemre kötötte, hogy bent ne hagyd m manduládat, mert újra kaphatsz egy torokgyulladást Aztán megfulladsz. — Ezt szeretnéd. Illetve szeretnétek. Magda fel volt háborodva. — Te tisztára megőrültél. Nem is tudom, miért vagyok veled __ Á tláttam, ha Magda eny- nyire ragaszkodik az operációhoz, alá kell vetnem magam a műtétnek, még ha belehalok is. Kijelentette: ha szegénységi bizonyítványt szerzek, ő egy orvosismerőse révén elincézi, hogy egy fillérbe se kerüljön az operáció. Mi sem volt könnyebb, mint szegénységi bizonyítványt szereznem mert szüleim nem éltek, albérletben laktam, s összjövedelmem havi negyven pengő volt: ezt egy csúcsosfejű második gimnazista tanításáért kaptam. Nagyobb gondnak tűnt az orvos-ismerős nekem. Magda nem árulta el, ki az illető. Könyörgésemre csak annyit tett meg, hogy egy esti sétánk alkalmából odavitt a Ferenciek templomának ajtajához, letérdelt az aszfaltra, és szent Ferencre megesküdött: az ismerős orvos nem Schulz doktor. ☆ Július végén kerültem be az egyik kórház gégészeti osztályára. A felvételi irodában egyetemi indexem és szegénységi bizonyítványom bemutatása után húsz fillért fizettettek velem holmi nyomtatványok áraként és kezelési díjként. Egvéb ösz- szeg nem terhel — mondották —, ennyibe kerül a műtét „Ennyit a bolondnak is megér” — gondoltam. A műtő előtt az én orvosom, 26 év körüli magas fiatalember bemutatkozott: — Doktor Simonyi. Szeretnék egy nagyon rövid műtétet. Ne társon tíz percnél tovább. — Miközben a műszerek, hatalmas csipeszek, fogók, ollók s ismeretlen rendeltetésű csillogó szerszámok egész arzenáljára esett tekintetem, az orvos, bent a műtőben még hozzátette: — És lehetőleg vér nélkül szeretném csinálni. — Természetesen... Magam is ezen a véleményen vagyok... A fiatal, csinos műtősnő- vér leültetett egy székre, s miután az orvos gondosan bemosakodott, megkezdődött a rövid, és vértelen operáció. A nővérke a hátam mögé állt, fejemet gyöngéden, szinte anyasan kebléhez szorította, megsimogatta a hajamat, és sajnálni kezdtem, hogy olyan rövid lesz a műtét. Aztán jöttek a hosszú injekciós tűk: már egész csokorra való állt ki legye- zőszerűen a számból. Egyre jobban fúrtam hátra fejemet a nővérke oly édesnek tűnő mellébe, amely odaadón és lágyan helyezkedett kemény koponyám alá. Már elmúlt tíz perc és ahogy avatatlanul megítéltem, a műtét még a kezdet kezdetén tartott. — Önnek nagyon izmos nyelve van — jelentette ki az orvos, s mintha megvetés rezgett volna a hangjában. Nem tudtam válaszolni, mert mindenféle oda nem való dolgokkal tele volt a szám. így hát csak szemem rebbenésével próbáltam Közölni, hogy izmos, izmos, de miért baj ez? — Kérem, ne emelje fel mindig a nyél vét! Nem látom a manduláját Simonyi doktor mintha ingerült lett volna, s észrevettem, hogy homlokán, a haja tövénél kis verejték- cseppek képződnek. Próbáltam nyelvemet leszorítani, de valami titokzatos erők tiltakozásként nem engedte, hogy akaratom érvényesüljön. A szám körül, az odatartott tálban, az ölembe helyezett viaszosvászon kötényen s a földön is minden csupa vér volt. A rövid és vértelen műtét — mint utóbb pontosan megállapítottam — kereken negyvenöt percig tartott, s annyi vért vesztettem, hogy csak két oldalról támogatva tudtam eljutni az ágyamhoz. Délután Simonyi doktor meglátogatott. Nagyon barátságos volt, s elmagyarázta, hogy az operáció előtt kötött megállapodásunk azért nem vált be, mert én rakoncátlant viselkedtem, a nyelvemet nem szorítottam le — ezért tartott tovább a műtét, s ezért volt az a néhány csepp vér. — De most már kutyabaj ! — s apásan megpas- kolta arcomat. Aztán feltűnő érdeklődéssel faggatni kezdett életkörülményeimről. En gyenge voltam, beszélni is alig tudtam, így hát ő csevegett, magáról, így tudtam meg, hogy Bajára való. Mintha éles kés hasított volna belém. A gyanú kése, amelyet élesebbnek és fájdítóbbnak éreztem, mint az ő operáló kését. Fürkészni kezdtem arcvonásait, s mintha hasonlóságot fedeztem volna fel arca és Schulz doktor arca között. Vagy csak lázas vagyok és képzelődöm? Hát miért ne lehetne ő is bajai? Ahogy Schulz doktor és Magda is az? Búcsúzott, s én úgy éreztem, hogy ezzel a gyanúval egy pillanatig sem maradhatok magamban, egyedül. Kicsit felemelkedtem a párnáról, megragadtam a kezét, és dadogva ezt mondtam: — Ne haragudjék... ha már ennyit beszélt doktor úr magáról, megkérdezném: nem Shulznak hívták azelőtt? — De igen. Talán ismerős Baján? Schulz tanársegéd, aki magát ide ajánlotta, a bátyám, ő az ördög tudja miért, ragaszkodik a családi névhez. Megsemmisültem. Egész éjszaka hánykolódtam. Miért hazudott Magda? Éreztem, ahogy a sós vér meggyűlik a számban. A seb felszakadt: hajnaltájt tudták nagy nehezen, tamponozással elállítani a vérzést Hat napig voltam bent a kórházban. Ez alatt Magda egyszer sem látogatott meg. Nagyon rossz jelnek vettem. Csak nincs valami baja? A lakásán nem találtam, mert hazautazott a szüleihez Bajára. Kimentem a klinikára és megtudtam, hogy Schulz tanársegéd szabadságra ment: hazautazott Bajára. Aztán még sokfelé elmentem és megtudtam, hogy Magda azért esküdött meg nekem a Ferenciek templomának kapujában, mert sose volt római katolikus. Megtudtam azt is, hogy Magda és Schulz az én torokgyulladásom lázában ismerkedett meg, azelőtt sose látták egymást, és soha nem laktak egy utcában. És végül megtudtam, hogy Simonyi doktor akkor vett ki először életében mandulát egy emberi torokból, amikor az én számba dugta gumikesztyűs pracliját. Ezért került nekem csak húsz fillérbe az egész ügy, s ezért játszott olyan készségesen Schulz doktor az öccse kezére. Persze, valakin csak kell kezdeni az operálást... Noha az én mandulámat nem is kellett volna kivenni... i; NEMES GYÖRGY: J; j! Mandulaműiét Ij MESTERMŰVEK KINCSESHÁZA Közel a Kremlhez, Moszkva egyik ősi mellékutcájában található a Tretyakov Képtár, az orosz képzőművészet legnevezetesebb gyűjteménye. Alapítója, Pavel Tretyakov. Baráti köréhez sok író, zeneszerző, festőművész tartozott Vállalatainak bevételét műgyűjtésre fordította. Azt a célt tűzte maga elé, hogy létrenoz- za az orosz nemzeti képzőművészet galériáját 1856-tól egészen haláláig munkálkodott a terv valóra váltásán. A haladó orosz képzőművészek támogatták Tretyakov elgondolását így megkapta a jogot, hogy elsőként választhassa ki és vásárolja meg a kiállításokon bemutatott művek javát. Tretyakovnak e tevékenységében Kramszkoj, a kitűnő orosz festőművész és esztéta volt a legközelebbi tanácsadója. Ily módon a képtár a kritikai realizmus jegyében fogant mesterművek gyűjtőhelye lett Ebben az értelemben a képtár a kor demokratikus orosz kultúrájának emlékműve. Hetvenöt esztendeje, 1892-ben Tretyakov a gyűjteményét Moszkva városának adományozta. Rendkívüli szolgálatot tett az orosz művészetnek, s nem véletlen, hogy Lenin ajánlására a képtár, címében továbbra is megőrizte Tretyakov nevét Olyanná azonban amilyen ma, csupán a szovjet állam tehette a képtárat Elegendő ha arra utalunk, hogy míg 1917-ben a képtárban 4060 művet tartottak nyilván, napjainkban a gyűjtemény darabjainak száma eléri a 37 ezret Fokozatosan ide csatolták más neves gyűjtők kollekcióit, az Osztrouhov-, valamint a Cvetkov-féle gyűjteményt, illetve a volt Rumjancev Múzeum anyagát Uj gyűjtemény nyílt: az óorosz festészet osztálya. Itt találjuk az orosz képzőművészet egyik mesterművét: Rubljov híres Szentháromság-át is. Bővült a XVIII. századi orosz képzőművészet gyűjteményének anyaga, a többi között a kor olyan kiváló arcképfestőinek munkáival, mint: Nyikityin, Antropov, Ro- kotov, Levickij, Borovikovszki). Sok művész altotását találjuk a gyűjteményben a XIX. század első feléből is: Kiprensz- kij, Tropinyin portréit, Venecianov festményeit, Fedotovnak a kisemberek világát ábrázoló műveit. 1932-ben a Rumjancev Múzeumból átszállították a Tretyakov Képtárba Alek- szandr Ivanov nagyhatású festményét, a Messiás megjelenése a nép előtt címűt és annak vázlatait. Ezek ma a képtár műkincseinek legjelentősebb darabjai közé tartoznak. A szovjethatalom éveiben szobrok is otthonra találtak itt, noha az alapító szobrot nem gyűjtött A Tretyakov-féle hagyományt folytatva, a képtár napjainkban is igen aktív a kortárs-művészet alkotásainak megvásárlásában és manapság már nem csupán az orosz művészek munkáit gyűjti, hanem a Szovjetunió valamennyi nemzetiségének kortársművészeitől szerez be képeket, és szobrokat. 1966-ban egymillió 300 ezren keresték fel a kincseket A rendkívüli érdeklődésre való tekintettel a képtár gyűjteményeiből, 150—200 festményből álló vándorkiállításokat küldenek az ország nagyvárosaiba. Negyven szovjet város lakossága ismerkedhet meg ilymódon az orosz művészek eredeti alkotásaival. A képtár nemcsak a kutató intézetek munkájának eredményeit hasznosítja, hanem maga is kiterjedt művészettörténeti kutató tevékenységet folytat Falai között gyakoriak a tudományos tanácskozások, amelyek hol egyes műveket, életműveket, máskor művészettörténeti és művészetelméleti kérdéseket elemeznek. A képtár szívesen bocsát rendelkezésre más országok múzeumainak is egy- egy képet Az Utóbbi négy évben 35 kiállításon vett részt ilymódon: Bulgáriában, Csehszlovákiában, Magyarországon, az NDK-ban, Braziliában, Olaszországban, Angliában, Dániában, Japánban, Franciaországban. A Tretyakov Képtár fejlődő nemzetközi kapcsolatait példázza az is, hogy rendszeresen könyveket cserél külföldi, elsősorban a szocialista országok múzeumaival. Ilyen kö' vcserét bonyolít le a Magyar Nemzeti Múzeum és a Szépművészeti Múzeum könyvtárával is. T. Kovalenszkaja, az Állami Tretyakov Képtár helyettes igazgatója Egyetlen jó az életemben te voltál, te vagy, te leszel. Kapocs, mely az éléttel összekötne, van ezer, meg ezer, de mindegyiket, bármely pillanatban szétszakítom mint pókhálószövetet. Hogy voltam, hogy vagyok, hogy le széki köszönöm neked. Képes Gésa EGYETLEN... Verescsagin remekei előtt — (APN foto)
