Szolnok Megyei Néplap, 1967. június (18. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-11 / 136. szám
1967. június 11. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9- Ladányi Mihályt ! ÓDA m | Mindent kiszámol, mindent följegyez, mindent kerül, minden ajtót bezár, | megérti aki korán sírba száll, s mindent elér, amit nem érdemes. Jóváhagyás nélkül nem nemzik és engedély nélkül düh nem önti el, nem döglik éhen s nem repeszti fel | puhára-edzett ülepét a kés. öt dicsérem hát, aki fajom csúcsa, | aki míg ezt amaz rakásraöl: ó neje keblének árkába dől, s ezt a kort is derekasan — megússza. | iVgoe Hich i * NEVEDDEL A hír délután ötkor robbant fel és végigdörgött az ég alatt. Megöltek, Az édes szülőföld be itta véred. A felhők feléd úsztak szerelmesen, a felhőkben kés villogott, a kés átverte szívedet, a szád megrándult, könnyed eleredt... A sorsot faggatom: ez hogy lehet?! Mert bennem itt élsz tovább, véredtől tüzelnek ereim, itt állsz köztünk az őrhelyen, kicsim, vonulsz, amerre vonul a sereg. A falhoz szorítottak, háttal a vad halálnak, de az üvöltő puskacső előtt együtt mondtad a többivel: Nem éltem halálom előtt hiába én sem! Félelmüknek életed lett az ára. s tested a süket csendbe beledőlt. I Ma éjszaka, I amíg a fedezékben a lámpa sárgán imbolyog, neveddel teleírok minden füzetlapot! 1 Ladányi Mihály fordítása :m • (Dél-vietnami költő, a Felszabadítás! Front harcosa.) „Arcképek a magyar szocialista irodalomból" (Kossuth Könyvkiadó, 1967) A Kossuth Könykiadónál napvilágot látott vaskos kötet tudományos alapossággal, s egyben népszerűén, vonzóan megírt portrékat tartalmaz a szocializmus gondolat-világától áthatott magyar szépírókról, költőkről, publicistákról. Huszonhat tanulmányt olvashatunk e könyvben, marxista igényű gárda — köztük több kitűnő fiatal esztéta és kritikus vállalkozását, Illés László szerkesztésében. A könyv úttörő jelentőségű, a szocialista, kommunista alkotókról reális portrékat ad. Harcaikról, de kudarcaikról sem megfeledkezve, pályájuk benső feszültségeit tükröztetve — válik valóban emberivé, s így igazán vonzóvá a tanulmányokban szereplő magyar íróknak, költőknek, közíróknak arculata. Lengyel Józsefről szólva Diószegi András találóan fogalmazza meg, hogy „életútja és életműve elsősorban az erkölcsi helytállás tükre’’, s hogy az író végül is kialakított magában „egy kristálytiszta, kommunista meggyőződést”, amelynek próbája: „milyen választ tud adni az adott történelmi helyzetben arra a kérdésre, hogy mi a teendő?” Ilyen, érvekkel megtámasztott méltatását adja az értékes és érdekes kötet — többek között — Salamon Ernőnek, a mártírhalált halt kommunista költőnek is. — AG — 3AROSLAW IWASZKIEWICZ: IKARUSZ Van Breuqheinek egy Ikarusz című festménye. Ha rápillantunk, egy parasztot látunk, amint a földjét szántja, egy pásztor őrzi a nyáját, a halász éppen most emeli ki evezőrúdját a vízből, és a háttérben álmosan szendereg a város. Ai tenger hullámain kibontott vitorlákkal halad egy hajó. fedélzetén kereskedők vitatkoznak. Egyszóval a mindennapi élet gondjaiba, foglalatosságaiba merült embereket láthatjuk csupán és Ika- ruszt sehol. Csak alapos szemlélődés után vesszük észre a két lábat, amint előmered a habokból és néhány tollat szétszórva a víz felszínén, melyeket az esés ereje szakított ki a zseniálisan megalkotott szárnyakból. Egy pillanattal azelőtt zuhant a tengerbe Ikarusz, ez a fenegyerek, aki — a görög legenda szerint — szárnyakat erősített a hátára, és olyan magasra szállt, hogy majdnem elérte a Napot Ám ekkor a Nap sugarai megolvasztották a szárny tolláit összetartó viaszt, és az ifjú alázuhant. Megtörtént a tragédia, Ikarusz éppen most merült a tengerbe, de senki sem vette észre. Sem a paraszt sem a vitorláson utazó kereskedők, sem az égre bámuló juhász — csupán a költő, vagy a festő látta halálát, és megörökítve továbbadta az utókornak. Mindig ez a festmény jut eszembe, valahányszor felidézem magamban életem egyik epizódját 1942, vagy talán 1943 júniusából. Szép nyári este volt, a Nap éppen lenyugodott Varsó felett. A Trebacka és a Krakowskie Przed- miescie sarkán álltam a villamos megállóban. A csilingelő villamosok szinte fáradtan vánszorogtak a hatalmas embertömeg súlya alatt: a várakozók megrohanták a kocsikat, mindenki haza akart érni a kijárási tilalom órája előtt. Lépcsőkön, ütközőkön csüngtek az utasok. mint a szőlőfürtök. Néha-néha feltűnt egy vörös O-jelzésű kocsi is, „Nur für Deutsche” (Csak németeknek) felirattal, üresen. A villamos, amire vártam, sokáig nem jött, s éppen amikor befutott, meggondoltam magam. Egyszercsak jólesett ott lennem a tömegben, amely magábafogadott, öntudatlanul, tudomást sem véve rólam. , Előttem Adarti Mic- kiewicz szobra magasodott. körülötte virágok nyíltak, merészen illatozva. Ekkor hirtelen felfigyeltem egy kisfiúra’ aki a Bednarska utca felől jött. Vigyázatlanul kilépett egy mozgó villamos mögül, fel a járdaszigetre, majd a kocsinak háttal állva olvasni kezdett. Talán tizenöt, legfeljebb tizenhat éves lehetett. A homlokába szemtelenketíő fürtöt időről időre hátrasímította, de közben le sem vette szemét a könyvről. Bizonyára épp akkor kapta kölcsön barátjától, vagy valamilyen titkos könyvtárból és képtelen volt kivárni, amíg hazaér: ott, rögtön, a forgalmas utca kellős közepén tudni akarta. miről szól. Messziről tankönyvnek látszott, de kétlem, hogy tankönyv ekkora érdeklődést ébreszthet egy fiatalemberben. Lehet, hogy verseskötet volt, lehet, hogy valami más, ki tudja? Egy másik könyv csücske kikandikált a zsebéből, ezt pedig csak fogta mindkét kezével, szeme rátapadt a sorokra. Úgy látszott, észre sem veszi a lökdösődő tömeget, a zajosan tovahaladó járműveket, megszűnt körülötte a világ. Azután mégis elindult, hirtelen vágytól hajtva, hogy otthon teljes nyugalommal szentelje magát a műnek. Elindult lefelé nézve, egyenesen egy arra jövő kocsi elé. Eleien csikorogtak a fékek, s a kocsi megállt, ügyesen kikerülve a fiút a Trebacka sarkán. Borzadva vettem észre. hogy a Gestapo autója volt. Kicsapódtak az ajtók és két szürkezubbonyos, balálfejes sisakot viselő katona ugrott ki belőle. Egyikük torokhangon ordítozott a fiúra, a másik széles mozdulatokkal és gúnyos fölénnyel tessékelte be a kocsiba. Ma is látom a fiatal gyerek megrettent arcát, azt a gyerekes mosolyt, amellyel tiltakozni próbált, s mintha azt mondaná, többé nem teszem. Védekezőén és magyarázkodóan a könyvre mutatott, hogy csupán aZ okozta elővigyázatlanságát — de a magyarázat itt nem segített. Az egyik szürkeruhás aí papírjait kérte. kikapta a kezéből a személyi gazol- ványát, a másik pedig durva mozdulattal belökte a kocsiba és mér csapták is az ajtót. Felberregett a motor és az autó hamarosan eltűnt a Sucha körút, a varsói Gestapó-főhadiszállás irányába. Körülnéztem, s az együttérzés jeleit kerestem az arcokon. És azt kellett tapasztalnom, hogy senki sem látta, mi történt. Hiszen gyorsan és váratlanul jött, mint a villám, és mindenkit elfoglaltak a maga apró ügyei. Mellettem két nő állt s azt vitatták, melyik villamossal utazhatnának célszerűbben; egy férfi tüzet kért a másiktól, a fal tövében pedig egy öregasszony ült a kosara mellett és egyre csak ismételgette, kántálva, miijt valami buddhista imádságot: „Citromot, citromot, finom citromot tessék...” Mickiewiez nyugodtan állt magas talapzatán, a virágok bódítóan illatoztak, s a falevelek meg-meglebbentek az esti fuvallattól. A fiatalember eltűnése mit sem jelentett az embereknek, egyedül én vettem észre Ikarusz halálát. Még sokáig ott maradtam, s néztem, ahogyan lassan gyérül a tömeg. Tudtam, a fiú soha többé nem fog visz- szatémi. Elképzeltem az otthonát, a szüleit, azt, hogy édesanyja talán éppen most főzi a vacsoráját és sohasem fogja megtudná, hogyan pusztult el a fia. Mai napig kísért ennek a gyermeknek a tragédiája. Azoknak, akik harc közben hulltak el, talán vigasztalást nyújthatott, hogy haláluknak értelme van. De hányán akadtak olyanok, mint az én Ikaruszom. Leszállt az est, a város aludni tért, nyugtalan, lázas álmát aludta. Hazaindultam én is. ta, hogyan értesse meg magát vele. Másnap Henrynek izomláza volt és elhatározta, hogy pihenőnapot tart, de Pietro időnként szólította, hogy segítsen a nagyobb gerendák beemelésénél. Vasárnap az Esmondnál dolgozó olaszok átjöttek, hogy meglátogassák Pietrot. Bizonyára magyarázhattak neki valamit, mert hétfőn reggel érdeklődött, hogy Henry miért nem készíti még elő a talajt a vetéshez. A gaz-, da közölte, hogy ő más módszereket alkalmaz. De Pietrot ez nem elégítette ki. — Mr. Esmond sokat aratni? Vagy nem sokat? Henrynek el kellett ismernie, hogy Esmond terméseredményei igen jók, s hogy az övé gyakran rossznak bizonyult. — Próbálni hasonló, mint Mr. Esmond. — A traktor is eltört — mondta Henry, mert nem tudott szembenézni azzal a gondolattal, hogy vetnie kell kiszipolyozott földjeibe. — Akarni, hogy én megnéz? — kérdezte Pietro és már indult is. mielőtt Henry bármit válaszolhatott volna. Alaposan megvizsgálta a traktort és a boronát, majd listát készített a hiányzó alkatrészekről: az elnevezéseket aztán kicsiny zsebszótárja segítségével lefordította angolra. Átadta Henrynek és kézzel-lábbal magyarázta, hogy a gazda menjen be a városba ezek beszerzése végett. Vacsoránál Pietro rászólt Mrs. Holdenra, hogy ne adjon a kisbabának mézet, de az asszony úgy vélte, egy anya csak tudja, mi a jó. Negyedóra sem telt belé, s a kicsike hányni kezdett, mire Pietro hirtelen haraggal felugrott és bevágta a mézescsuprot a pohárszékbe. Amikor másnap nekiláttak a gépjavításnak. Henry hamar rájött, hogy 6 nem sok újat tud e tárgykörben Pietronak mondani. Így aztán csak állt ott, és hol szóval, hol kézzel jelezte, merre találja a másik a szerszámot, anyagot; aztán egyszerűbbnek találta, hogy odavigye, semmint soká magyarázkodjék. Néha aztán Pietro türelmetlenkedett, s egyszercsak Henry azon kapta magát, hogy úgy szaladgál körülötte. mint Esmond körül az emberei. Elkészült a traktor és Pietro boldogan vette birtokba. Amíg ő a földeken szántott, Henry megkönnyebbült. De vége szakadt ennek is és Pietro máris újabb ötlettel állt elő: — Ez lenni kopott, nem jó — szólt és szavai bizonyságaképpen ököllel rávágott a ház falára, ahonnan jókora darabokban potyogni kezdett a vakolat. Henry akit az újravakolás költségei egészen megrémítettek, próbálta magyarázni, hogy elég lesz átfesteniük a házat. De Pietro ellentmondást nem tűrőea, két-három helyen megdöngette a falat, mire egy talicskára való törmelék hullott le róla. A vakolás befejeztével Henry a városba ment, hogy megvásárolja a festéket. Pietro is elkísérte, de közben betért a borbélyhoz hajat vágatni, és mikor újra találkoztak, átvette gazdájától a bádogdobozt. Belepillantott, majd szó nélkül megfordult és -gazdájával együtt visszament az áruházba. — Szín lenni nem jó — mondta. Az eladó fürkészőn nézett egyikről a másikra. Megismerte Henryt és eszébe jutott, hogy ő is megpróbálta lebeszélni a szürke színről. Átnyújtotta a színskálakártyát Pietronak, aki gyorsan döntött: — Egy nagy doboz krém, egy kis kék, egy kicsi, kicsi fekete. — Azt semmi pénzért! — vetette ellen Henry, aki egyre kínosabban érezte magát. — Kiröhög majd mindenki. — Ugyan! — szólt bele egy másik vásárló, történetesen éppen falujukbeli — annál rondább már nem lehet, amilyen húsz éven át volt. Es különben is, ezek az olaszok olyan mű- vészlelkek. Pietro a lelkét is beleadta a festésbe. Valóban oly szép lett a ház, hogy mindenki megcsodálta. Henry puszta dacból úgy döntött, hogy rákövetkező héten csupa nehéz munkát végeztet majd Pietrovai. Ámde másnap • hajnalban esett az eső. A traktor dübörgő zaja ébresztette Henryt, s ahogy az agya kitisztult, rájött, hogy Pietro meghozta helyette a" nagy döntést: el kell kezdeni a búza vetését. Bosszankodva áondolt az elhatározására, de magában elismerte, hogy fontosabb a magot a földbe juttatni, amíg arra való az idő. — Amikor kilépett a házból, Pietro ragyogó arccal fogadta: — Esőcske szép, szép — mondta. — Föld nagyon szép. Kell jó búza lenni nekünk idén, mint Mr. Esmond. Az udvar sarkába mutatott, ahol a traktor mögé kapcsolva várakozott a( vetőgép és kicsit odább a szekér, rajta vetőmaggal telt zsákok, műtrágya és benzines kannák a tartalék üzemanyaggal. — Reggeli után én vinni traktor és vetőgép. Maga hajtani szekér. Mi kezdeni előbb, nem Giuseppe és Leonardo Mr. Es- mondnak! — Oké. Pietro Henry és bólintott. — mondta * E. O. Schlunke a huszadik századi ausztrál irodalom neves egyénisége. 1906-ban született. Ta. nulmányai elvégzése után regényeket, elbeszéléseket publikált és munkatársa volt a Bulletin című, Sydney-ben megjelenő folyóiratnak. mely 1960-ban. Schlunke halálának évében szűnt meg. Novelláját az Ausztrál elbeszélések című kötetből vettük. Iskolai dolgozatokból idézzük Az oktatási év végén kiosztják a bizonyítványt, s pihenni térnek a dolgozat füzetek, melyekbe ez évben is bőséggel akadtak ki- sebb-nagyobb, derűt keltő írások. Ezekből idézzük az alábbiakat: Rákóczit a németek nevelték és német nőt is vett feleségül, de mindez csak részben sikerült. ☆ őseink nem éltek haláluk napjáig, mert rendszerint előbb a csatában elestek, ☆ A csontváz olyan ember, akinek a belseje van kifordítva és a külseje nincs sehol. ☆ A sztetoszkóp olyan kémcső, amellyel az orvos a be. teg mellébe néz a fülével. ☆ Fagypontnál a higany visszahúzódik egy olyan helyre, amelyet nullával jelölünk. ☆ Caesar egyik kezével fel. emelte a kardot, a másikkal rákiáltott katonáira: előre a győzelemért! ☆ Bombay éghajlata olyan egészségtelen, hogy lakosai másutt laknak. it A klinika olyan ház, ahová az ember azért megy be, hogy megszülessen, ☆ Arany János 1817-tól 1882-ig született. ☆ V. László egy ballada, amelyben V. Lászlót feldolgozták. ☆ Dugovics Titusz a hátsóját a falnak , támasztotta és azon felmászott. ☆ A puszitizmus csehországi társadalmi mozgalom. ☆ A hisztériás énekeket lantosok adták elő. AZ ELSŐ LEVÉL A SZÜNIDŐBŐL Mari az egyik balatoni gyermeküdülőben pihente ki az iskolai év fáradalmait. Harmadnap eszébe jutott édesanyjának tett ígérete, mely szerint levelet ír szüleinek. Hozzá is kezdett, s a szép, kockás papíron apró gyöngybetűk, kel írt levélben többek között ez állt: „...két nagyon aranyos leánypajtással alszom együtt, egy szobában. Any- nyira hasonlítanak egymáshoz. hogy alig lehet őket megkülönböztetni egymástól. Tudniillik ikrek, vagy ha nem is ikrek, hát legfeljebb két-három hónap korkülönbség van köe- tűk.,»«
