Szolnok Megyei Néplap, 1967. június (18. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-25 / 148. szám
MOT, Június 25. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 MŰVEK-ALKOTÓK Szabó László: Lenin (Vörös márvány portré) A Képcsarnok szolnoki. Aba Novák termében a művésztelep kamarakiállításán láthatja a közönség Szabó László vörös márvány portréját, amelyet a művész Leninről faragott. Ezzel a munkájával a szolnoki szobrász egy meghívásos országos pályázaton vesz részt, amelyet a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulója tiszteletére írtak ki A pályázat eredményét még nem tudjuk, egy azonban biztos, hogy ez a márványfej egyike a legjobb magyar Lenin ábrázolásoknak. Lenin egyéniségét már nagyon sokan ábrázolták, nagyon sok műnek szolgált témájául. Éppen ezért nehéz e témában egyéni megfogalmazású művet alkotni. Szabó Lászlónak most ez sikerült. Lenin nagy, gazdag egyéniségéből a művész elsősorban a céltudatos forradalmárra, a zseniális államszervezőre jellemző vonásokat emelte ki, hangsúlyozta. A karakteres portré éppen ezért nemcsak egyszerűen egy nagy kő anyagszerűsége dominál benne. A fej minden részlete markánsan kidolgozott, síkokkal körülhatárolt és etek a síkok a térben is kijelölik helyét. Szabó László mint portré szobrász is, számtalanszor igazolta művészi tehetségét (gondolunk itt Gábor Áron, József Attila, stb. portréjára). Lenin feje azonban nagyszerű portrészobrai között is kiemelkedő, megkülönböztető helyet foglal eL R, G. személyiség ábrázolása, hanem bizonyos fokig annak az eszmének a megtestesülése is, amelynek Lenin völt az egyik legnagyobb alakja. A mű értékét tartalmilag növeli az a tény is, hogy megfogalmazásában, stílusában, sőt mi több, karakterében is erősen kötődik nemzeti szobrászaink hagyományaihoz. Az ábrázolás hitelességén túl a szobor mint önérvényű plasztikai alkotás is hiteles és kifejező. A márvány, a V Művészet az utcán A párizsiak megszokták már, hogy a Place de Tert- ren festőművészek kirakják műveiket az utcára, a falakra, kerítések tövébe és nagyon szívesen eladják bárkinek. Mások a közönség gyűrűjében pingálnak vászonra, vagy a járdára készítenek nagyszabású alkotásokat. Nálunk a festők és grafikusművészek műtermeikbe vonulva dolgoznak és olykor egy-egy tárlaton mutatják be munkáikat. Ezekre a tárlatokra viszonylag kevesen jutnak el. Mégis azt mondhatjuk, hogy sok-sok kiváló grafikusművész művével találkozhatunk naponta szerte az országban. A sokszínű, többnyire érdekes plakátok — kiváló művészek alkotásai — hozzátartoznak mindennapi életünkhöz. Felhívják figyelmünket egy-egy új kozmetikai cikkre, finom csokoládéra, új filmre, TV vásárlásra buzdítanak, vagy arra, hogy ismerjük meg szép hazánkat és ne felejtsünk el biztosítást kötni. Az utca művészei ők, a plakátművészek, vagy 50— 60 grafikus, akik évente 6—700 plakátot alkotnak. Munkájukat úgy nevezik: alkalmazott grafika. Művészi elképzelésüket, formanyelvüket, szín és harmónia-érzéküket alá kell vetniük a kereskedelem, a propaganda érdekeinek. A plakát ugyanis akkor jó, ha világos, áttekinthető, köny- nyen érthető és a figyelmet az „árura” összpontosítja. Nehéz plakátot készíteni. Sokszor hetekig töpreng a művész, keresi az ötletet, az érdekes, az újszerű, meglepő megoldást, a leghatásosabb kifejezési módot. Mégis — bármennyire is aláveti magát a kereskedelem, az üzlet, a propaganda követelményeinek, egyénisége, stílusa megmutatkozik az elkészült plakáton. Az alkotásuk — különösen ha jól sikerül — díszíti az utcát. Egy-egy jó. kedves plakát előtt szívesen időznek a járókelők, és sokáig megmarad emlékezetükben. Sok minden történik, sok idő eltelhet, amíg a plakát az Utcára kerül. Ha elkészült a plakát vázlata, benyújtják a Magyar Hirdetőhöz és az ott működő zsűri tartalmi és művészi szempontból elbírálja. A vázlat alapján végül kivitelt készít a művész. Ez már méretben, színben pontosan olyan, ahogy majd az utcára kerül A nyomdában kinj’omják a plakátot, majd a Magyar Hirdető elosztójába szállítják. Itt szortírozzák, elküldik 86 kirendeltségre. Budapesten 35 000, vidéken mintegy 150 000 plakáthely van. Az utca művészeinek alkotóműhelyeiben most is újabb és újabb plakátok születnek, kicsik, nagyok és extra méretűek. Az idén is sok szép új színfolttal gazdagodnak majd az ország városai, községei, az utcák, a terek. H. A. gyesek kockázatosnak tartják, hogy az új gazdasági mechanizmusban a gazdasági szervezetek, a vállalatok nem kappak kötelező terv- utasításokat. vannak akik számára még nem világos, hogy a népgazdasági terv miért valósítható meg jobban, hatékonyabban közgazdasági eszközökkel, mint tervutasításokkal; hogyan lehet tervszerűbb a népgazdaság fejlődése, ha — úgymond — „szűkítjük a tervezés hatáskörét’’. Nos, a felmerült aggályokra legalább három féle módon válaszolhatunk, A válaszok és az érvek első csoportja mindazon kedvezőtlen tendenciák feltárása és bemutatása, — részletes felsorolásuktól ezúttal eltekintünk —, amelyek az utóbbi időben gátolták a népgazdaság kiegyesúlyozott és arányos fejlődését, részben akadályozva ezzel a gyorsabbütemü gadasági növekedést, A válaszok másik csoportja is tapasztalati jellegű. Ennek lényege, hogy az utóbbi 10 esztendőben sok minden történt, ami az ötvenes évek első felében kialakult, túlzottan centralizált tervlebontá- sos irányítási rendszer egyes elemeit módosította. Bár e módosítások részleges jellegűek voltak, de csírájukban tartalmazták az új gazdasági mechanizmus — legalábbis egyes vonásait. Gondoljunk csak a nyereség-kategória felhasználására, a különböző bérformák differenciáltabb alkalmazására, I o fokozott anyagi ösztönzésre, az árrendszer javítására, a hitel- és kamat intézményének fokozott alkalmazására. Tény, hogy az alapjában változatlanul érvényesülő tervlebontásos irányítási rendszerben ezek a részleges módosítások is már pozitív eredményekkel jártak, az 1957-et követő években. ligha találnánk a közgazdasági eszközök hatékonyabb voltára a gyakorlatban is ellenőrizhető meg- győzőbb tényt, mint a hazai mezőgazdaság nagyüzemi átszervezését követő időszak termelésalakulását. Míg az átszervezés az ötvenes évek elején a mezőgazdasági termelés csökkenésével járt, addig 1959 után a nagyüzemi átszervezés időszakában nem csökkent a termelés, sőt a mezőgazdaság' termelőerői gyors ütemben nőttek, noha az utasíiásos rendszert nagyrészt az áru- és pénzkapcsolatokon alapuló irányítási és befolyásolási módszerek váltották fel. Talán mindjárt itt jegyezzük meg. hogy ahol árakkal és egyéb közgazdasági eszközökkel, impulzusokkal nem tudták „alátámasztani’ tervelőirányzatukat, ott, a tervet sem „hozták". Ennek tipikus példája a mezőgazdaságban az ország ellátása és a kivitel szempontjából is fontos szarvasmarha — ezenbelüi a tehén-állomány növelése: a második ötéves tervidőszakban a szarvasmarha-állomány mintegy 2. a tehénállomány közel 8 százalékkal csökkent. Ezzel szemben rövid idő alatt is számottevően nőtt az árubaromfi termelés: az 1960 évi 28 ezer tonnáról 1966-ban 74 ezer tonnára. Az utóbbi magyarázata, hogy a baromfifelvásárlási árak emelése révén a mezőgazdasági üzemek számára jövedelmezővé vált a baromfitartás. f igyelemreméltóak az egyes ipar- vállalatoknál folyó kísérletek is. y Ahol a tervmutatók elsősorban az értékesítésre ösztönöztek és az érdekeltségi rendszer alapja a vállalati eredmény, ott rövid időn belül is előnyösen alakult a gyártmánystruktura, nőtt a kivitel, javult a devizahozam, emelkedett a nyereség tömege és az ebből kifizethető nyereségrészesedés. Következzék most a válaszok harmadik csoportja: vagyis a tapasztalati tényeken alapuló logikai jellegű bizonyítás. A szocialista árutermelés és az árutermelésből fakadó viszonyok nem a tervgazdálkodáson kívül, vagy csupán „mellette” léteznek. Ezek a szocialista tervgazdálkodási rendszer szerves részei, amelyeket a szocialista állam a tervgazdálkodás szolgálatába állított. Így tehát az áruviszonyokon alapuló közgazdasági eszközrendszer és a tervezés nem egyazon gazdasági rendszer két ellentétes pólusa, hanem szerves egysége. A szabályozott piaci mechanizmus tervszerű felhasználásának a tervlebontásos módszerrel szemben előnye, hogy a piac objektívebben és pontosabban informálja a vállalatokat a kereslet alakulásáról. A tervlebontásokon alapuló irányítási rendszerben általában nincs, vagy alig van mód az utasítások helyességéről meggyőződni. Hiszen az utasítónak nem áll érdekében saját utasításainak utólagos felülvizsgálata. kritikája; az ellenőrzés elsősorban arra irányul, hogy a vállalatok végrehajtották-e az utasításokat. A rossz utasítást (a gazdaságilag ésszerűtlen, hibás döntést) a vállalatok nem, vagy alig bírálják, hiszen azok teljesítése éppen úgy biztosítja a személyi jövedelmet és az erkölcsi elismerést, mint a jó utasítás megvalósítása. Sőt, az esetleges bírálat olykor a felsőbb szervek ellenszenvét is kiváltotta. f zzel szemben a piaci mechanizmus és a piacot szabályozó illetve befolyásoló közgazdasági eszközök az irányítás hatástoka szempontjából nem enyhébbek és nem „lazábbak” az adminisztratív tervutasításoknál. Ellenkezőleg: sokkal kérlelhetetlenebbek, mert a közgazdasági eszközök egyformán érvényesek valamennyi vállalatra és objektívebb mércéi a vállalati munka sokoldalú megítélésének. A közgazdasági szabályozás eszközei azért is hatékonyabb „utasítások”, mert hatásuk közvetlenül ott érvényesül, ahol a döntés született. Az elmondottak távolról sem jelentik azt, hogy akár a folyó termelés irányításában is nem kerülhet sor operatív utasításokra. Olyan esetekben, n—!kor a közgazdasági eszközök nem bizomrulnak elég hatékonynak valamely gazdasági cél megvalósításában, az állam tulajdonosi funkcióiból fakadó utasításokkal is élhet. Ezek az utasítások azonban csák kivételt képezhetnek az új irányítási rendszerben és általában átmeneti jellegűek lehetnek. A vál. lalatok jogi helyzetére vonatkozó és 1968. január 1-ével életbelépő minisztertanácsi rendelet is leszögezi, hogy a vállalatokat alapító szervek csak kivételesen utasíthatják a vállalatokat meghatározott tevékenység elvégzésére, ebben az esetben is úgy, hogy az utasítások azok gazdasági eredményét ne érintse hátrányosan. Dr. Varga György ÍIJ KÖNYVEK ■ KETTEN A LÁMPA ALATT A felfrissülő szovjet prózairodalom megújulásának egyik vonása, hogy az írók egyre nagyobb érdeklődéssel fordulnak a társadalomban élő emberek belső világa, az egyén problémái, magánélete felé. Ebben az elbeszélés kötetben is, amelyet a legfrissebb termésből állítottak össze, tanúi lehetünk ennek. Megindító vallomásokban szólnak a mai ember fájdalmáról, kudarcairól, boldogságkereséséről. Tizenöt őszinte hangú novella ad maradandó emléket. G. Szemjonov Tavasz címmel ír az öreg Pronyin életéről, a betegeskedő napokról, az apró örömökről. A hirtelen beköszöntött nagy változásban — dédunokája született, S három év után hazalátogat Moszkvából a fia, — az önmaga eseménytelen, múlásában is nagyon egyszerű napjainak ad különös jelentőséget. Másképpen látja most az őt körülvevő világot, iga- zabbnak, amely nem tűr semmiféle tetszetős hazudo- zást. Megszépülnek a tájban az udvaron buzgólkodó tyúkok is. s jelentőséget nyernek. Haragosan szem- lélgeti fiát az öreg Pronyin, hiszen látja, hogy még így betegen, , tétlenségre ítélve is ő az egyenesebb, igazabb ember. Mert Iván lényegé: ben most is azért jött, hogy belekóstolva az otthoni levegőbe, a tavaszi faluba, elvigyen belőle valamit a maga hasznára, a maga szerzésére fordítsa az öregek egyszerű, becsületes, megdolgozott életét. Ugyanis a Moszkva-környéki nyaralóját akarja megóvni a kisajáttítatástól — az óvodások beköltöztetésétől — úgy, hogy odaköltöztetné a szüleit. Az öreg Pronyin elviselhetetlen tekintettel nézegette fiát, és megvetette. Legyőzte. Amikor Iván elindult a távoli állomásra, elkísérte őt a rosszlábú öreg is. Nehezen szedte a levegőt, megállt, fújtatott. Vad és haragos volt a tekintete, így búcsúztak. Aztán az öregek lassan lépegettek az esőmosta országúton, vissza a faluba, az üres házhoz, amely valaha népes volt. de a gyerekek mind elmentek. Mert igaz ugyan, hogy Iván, ez a fiuk még él, de nem úgy él, ahogy azt ő, a beteg Pronyin elvárta volna. Finom, lírai szálak fonják be ezt a mély és kibékíthetetlen ellentmondást, a télvégi falu felvillantásával. V. Pomerancev Űzze a szenvedélyét című írásában a felelősség, á társadalmi igazságszolgáltatás új oldalait mutatja meg. I. Ve- lembovszkaja Larion és Varvara kibontakozó szerelmével a háborús élményeket idézi. Sajnos sokhelyütt sablonos, sematikus ábrázolásával leszállíttatja írása értékét, hitelét. A kötet legszebb írása A. Szolzsenyicin Matrjona háza. Hazánkban már jólismert író, hiszen az Iván Gyenyiszovics egy napjával az európai érdeklődés áramába került. Most egy távoli, istenhátamögötti faluba viszi el az olvasót, Talnovóba. Matrjona Va- sziljevna régi házába. Akkor, azon az őszön sok sérelem érte az öregasszonyt. A kolhozból is kirekesztették, s nem kapta meg a nyugdíját sem. Csendesen élt, leginkább zsákot csapott a hóna alá, s elment tőzegért. Mert bár rengeteg volt a közelben a tőzeg, a lakosoknak nem adtak belőle. csak a főnökségnek hordták, meg azoknak, akik közel álltak a főnökséghez. Jobb napokon Matrjona is hat zsákkal vitt haza. Aztán hirtelen elrendeződött az öregasszony élete. Megkapta a nyugdíjat. Ebből a zárt, szürke világból, amelyben az egereknek, a csótányoknak is jut szerep, bontakozik ki a fő mondanivaló. Matrojna emberségének, őszinteségének szembeállítása a szerzésvággyal. Modern, fegyelmezett próza ez. Él egy öregasszony a faluban,, aki keveset ad már a ruhákra, akinek az udvarán még egyetlen egy árvácska malac sem röfög, aki az első szóra bárkinek megkapálja krumpliföldjét, segít a vállán lógó teherben. Matrjona az, akinek halálát igazán senki sem érzi, érti, s olyan kevés hagyaték . marad utána, mert amivel megszerencséltette a sors, a szorgalma, azt még életében szétosztotta kérés nélkül. Hiánya is csak úgy fáj, hogy nem vet senki elesé- get a piszkosfehér kecskének, a bicebóca macskának, s a fikuszoknak sem oltják el szomjukat. Váratlan halála is azért következik > be: elbontatja házát, hogy egyetlen nevelt lányáék tudjanak építkezni belőle. A pótkocsikra rakott anyagokon átgázol a vonat, s az öregasszonyon is. Atán a halotti toron a rokonság összetolta az asztalokat, löttyintettek mindenki tányérjára a mézes léből, vodkát ittak, a beszélgetés is megélénkült. Majd osztozkodtak, veszekedtek az ócska megmaradt lim-lom- on. Nem döbbentek rá, hogy ő volt az igazi, a legkülönb közöttük. . Kemény, valóságábrázolásával ez az írás Szolzsenyicin legjobb elbeszélése. A kötetet K. Pausztovsz- kij Villa Borghese című írása zárja. A tőle megszokott bájosság, kedvesség itt is előny, s erénye az ábrázolásnak. Gyönyörködtető sorok villannak fel Rómáról. A Ketten a lámpa alatt novellás gyűjtemény több új, eddig ismeretlen írónak is lehetőséget adott a bemutatkozásra. Elszomorító viszont, hogy a kötet jóné- hány írása igen-igen közepes. Sz, Lukács Imre Közgazdasági eszközökkel
