Szolnok Megyei Néplap, 1967. június (18. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-25 / 148. szám

if

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1967. június 25.

I SA M17|

c

amu hatvanéves volt már. Fekete, erősvonalú, nagy- csontú arc, férfias ráncokkal és hófehér göndör haj. Szemöldöke viszont koromfekete, Szőrmemento: ilyen voltál ember, de látod fejeden a téli világot? Alakja vékony, de izmai kemények lábai fürgék.

Bánta is Samu az ilyen külsődleges ellentéteket. Semmit sem bánt egyébként. Boldog ember volt. korcsmáros. Nagy olajbarna szemét minden reggel ötkor rámeresztette az első vendégre, és amikor az első féldecit kiöntötte, már húszán voltak a korcsmában. A lakásuk is a korcsmához volt ragasztva. Időnként nagyon gondozotton és ápolton kijött a felesége, akit a pult mögött megölelgetett és ha maradt még ideje a munka és a felesége között, azt a pénz számolásával töltötte. Néha aludt is. de ezt Samu nem számította az élethez.

Felesége érdekes asszony volt. Korban illett Samuhoz. de lehet azért is, mert

százkilós volt, hiszen az ellentétek vonzzák egymást. Intelligens, finomlelkű teremtés a korcsmaügyekkel nem foglalkozott. Még 45- ben ismerte meg Samut, amikor a férfi éppen megtért a hadifogságból. Korcsmát nyitottak, nem politizáltak. ötvenhatban a régi vendégek fülébe súgta Samu, hogy nála most is kapni Kossuth-ot és Munkás cigarettát. Az egyik régi ismerősétől azt is megkérdezte, mikor jönnek már az oroszok? Az ismerős feljelentette. Samut másnap behivatták és megverték. Kijött és mérte a törkölypálinkát, mintha mi sem történt volna. Pénzéért a feljelentőnek is adott. November 5-én viszont nem hallotta meg ennek a férfinek a rendelését és nem is szolgálta ki.

— Kérem, én nem hallom, ide nem hallatszik, amit maga mond. Viszont van egy baráti javaslatom. Mától kezdve járjon maga Szantoffernéhez. Az ilyen trógerok mind odajárnak.

— Ezt mondta minden indulattól mentesen.

Igaz, a baloldali vendégek is húzták, mert Samu a harmincas években Olasz, .országban élt. Egy asztal- társaság minden alkalommal külön-külön megkérdezte őt:

— Hogy is volt az Sa- mukám? Igaz az, hogy te a fasizmus elől menekültél Mussolinihez?

— Marhák vagytok — röhögött Samu és a többiek is vele nevettek.

Samu tiszteletre méltó, tapintatos ember volt, hiteit ís adott és társaságban is tudott viselkedni Volt még egy nagy erénye, amit az emberek nagyon szerettek benne: sohasem sértett

meg senkit, öt viszont büntetlenül lehetett froc- lizni.

Boldog volt, felesége is értette férje lelkét és örült annak, aminek a férje örült.

Egy tavaszi éjszakán Magda meghalt. Kicsiny szíve nem tudta kiszolgálni hatalmas testét. A halál váratlan volt, az asszony sohasem panaszkodott. Amúgyis boldog, egészséges embereknél senki sem várja, és nem is hiszi a halált.

A temetés után a barátok összebeszéltek, nem hagyják Samut, féltek, hogy öngyilkos lesz. Beosztották egymás között a felügyeletet. Minden este más házhoz csalták. Minden vasárnap más családnál kellett ebédelnie. A feleségek a patyolatot is vállalták a takarítást is. A férjek éjfélig sakkoztak vele.

Kétszer be is rugatták, Samu másnap alig tudta mérni a pálinkát.

„Szegény” — mondogatták és már vasárnap is mindenki úgy tervezte o menüt: Samu ezt 'szereti, Samu így szereti.

Samu hálás volt és hat hónapig bírta ezt a boldogságot. Ekkor odavette magához az üzlet takarítónőjét. Megosztotta vele magányát. pénzét. A nő értelmes tiszta teremtés volt. És ami ennél fontosabb: elég formás és fiatal. Égett a keze alatt a munka. És megvolt benne a jó és okos nőknek az a különös tulajdonsága, hogy elhitette a férfival, felnéz rá, örömmel fogad mindent, amit kap tőle. s amit ő ad, az csekélység

A dolgot először egy enyhén púpos tisztviselő vette észre, aki más öröme már nem lévén, napestig hitelbe vedelte a kisüstit

Samunál.

Másnap a szomszédos bankban mindenki tudott mindent. Kilenckor bejött a helyettes igazgató, aki eddig a legjobban szívére vette Samu özvegységét s a következőket mondta:

— Vegye tudomásul, Protyovin úr, szégyellem magamat, és ha ön egyedül lesz a hortobágyi pusztán. akkor sem fogadom az ön köszönését. Egyébként

mindannyian ezt üzenik önnek.

— De nekem már alig van időm hátra, és én is szeretnék boldog lenni...'— nem tudta tovább folytatni. mert faképnél hagyták.

Fájt egy kicsit, hogy megszakították vele a baráti kapcsolatot. Senki nem beszélt vele, senki nem hallgatta meg azért később rákényszerült az ügyvédi munkaközösség segítségére. Bírósági úton volt kénytelen behajtani azt a néhány ezer forintot, melyet haragos barátai ittak meg hitelben valamikor nála. A városban Samunál mérték a legjobb kisüstit.

Suha Andor

Henry Noore királyai

Hivatalosan Két ülő alak címen szerepelnek a katalógusban, de mindig, minden katalógusban ott van zárójelbe tett igazi nevük is: Király és királyné nérev előkelősködés ez, nem karótnyelt fennhéjázás: még csak nem is gőgös arc, büszke tekintet hatása, hiszen nincs is igazi arcuk, csak testtartásuk van. HarKét ölő alak (király és királyné)

ven ismerik és csodálják Henry Moore-nak, a Budapesten kiállított hatalmas tehetségű brit szobrásznak ezt a főművét Vitathatatlanul királyok, uralkodók. Olyan fenséges nyugalommal, finom fejedelmi előkelőséggel ülnek keskeny trónjukon, ahogyan csak régi, igazi királyok ülhettek valamikor. Nem memonikus, szobrász-mintázta testtartás: csupa megnyugtató párhuzam, sima egyenesség. Párhuzamosan barátságos. laza lejtéssel esik le a férfi és a nő karja, párhuzamosan tartják egyenes derekukat, párhuzamos nyugalommal hajlik lábuk, s hull le ruhájuk: egyfelé fordulnak és egyfelé néznek, s az egyenes tartáson kí_

TALÁLÓ

MEGJEGYZÉSEK

vül ez az egyetértés adja fenségüket.

De szomorú királyok, olyan uralkodók, akik már sok szenvedést túléltek. Törékeny-szép formáik, vézna lágysággal hajló kezük, a lepelből kiáltóan kimeredő lábuk, meg szívbemarkoló- an horpadt hátuk, ölük — akárcsak egy ínségesen ínséges, szikár mélyföld — szenvedésekre utal, elmúlt tragédiákra emlékeztet.

Negyvennyolc világhírű plasztikát és nyolcvankilenc nagyszerű rajzot láthatnak a Műcsarnok látogatói ezen a kiállításon, csupa olyan alkotást, amely maradandó értéke a modern Európa művészetének. S minthogy mind magán viseli az alkotó egyéniségét, egy-egy főmű egyesíti magában ösz- szes vonásukat. A király és királyné -főműve Moore alkotói pályájának. S nem is nehéz felismerni benne a korábbi alkotások egy- egy jellemző vonását, megszűrt, átalakítva megőrzött értékét. Súlyos hullámú, erős drapériájukon ott érződik a korai művek kemény ereje, amelyet a nehéz ritmusú indián művészettől tanult az alkotó, s amely hatalmas erővel érvényesül az 1927-ből való „Fekvő alak”-on. Tiszta párhuzamaikban, a lágy karok és a pad derékszögeiben ott a kubizmus megszerkesztett művészetének geometriai tanulsága. IjeSztő-barátságos fejük, egyáltalán nem természetes arcuk és majdnem naturálisán természetes testük furcsa ellentétében nem nehéz felismerni az ellentmondó motívumokat összekapcsoló szürrealizmus meghökkentő hatását,

amely kiélezve hat a korábbi természetes-gépies, nyugtató és riasztó „Sisak”- on: s az 1933-ból datált vörösbeton „Kompozíció" visz- szafojtott erotikája is föl- sejlik az asszony satnya keblei láttán. Henry Moore állandóan figyeli, gyűjti a természeti formákat, szobrain vissza-visszatér egy vízcsiszolta kavics, hullámtépte szikla alakja, s vissza a táj domborzatának — hegyeinek, laposainak — formája is — tanítja a művészettörténet. S nem tér-e vissza valóban a már említett mélyföld-hátakban, süllyedt ölekben ez a megoldás? S nem vetítse előre az 1952—53-ban készült szobor a következő évek főműve, a „Harcos pajzzsal” megdöbbentő és fölemelő tartalmát, a csonkult kezc- vel-lábával, de erős tomporával, szilárd izmaival és nagy pajzséval uauoru- ról, emberi szenvedésről beszélő figura szorító lélektani mondanivalóját?

Erről beszél végülis a „Király és királyné”, a háborúból kínzottan kilábolt, szenvedéseit sirató, de életét élni akaró emberiségről. Törékeny testük védtelen- séget kiált, de tartásuk fenséges emberi tartást, furcsa, gépszerű fejük borzalmat is kelt De a nőnél finom orrvonalával gyöngédséget, a férfinél erőszakos állkapcsával határozottságot sejtet A világháború után, az ötvenes évek feszült, nyugtalan békéjében születtek ezek a figurák. Királyok, akik szenvedtek, de élni akarnak. Királyok, akik nem felejtik az ele- settséget, de fölegyenesednek: Henry Moore királyai mi vagyunk.

Yves Saint-Laurin francia divatdiktátor: „A ruha dekoltázsa olyan mély legyen, hogy akik látják, érezzék: igazi nő áll előttük, ugyanakkor legyen olyan szolid, hogy mindenki tisztában legyen vele: a ruha piselöje a legkitűnőbb nevelésben részesült.”

☆

Párizsban egy quiz-játék- nál egy fiatalember azt a feladatot kapta, hogy röviden és találóan határozza meg az „intézeti diákélet” kifejezést. Meg is tette és nemcsak tapsot aratott, hanem komoly pénzjutalomhoz is jutott: „Az intézeti diákélet a férfi egyetlen szabadsága a mama és a feleség között”.

☆

„A világon a legfejletlenebb terület az emberi lélek” — mondotta egy ízben Pearl S. Buck, a híres amerikai írónő.

☆

Bemard Shaw fiatal korában zenekritikákat irt az egyik újságban. A Londoni Orvosok Zeneszövetsége kórusának bemutatóját két mondatban bírálta: „Tegnap a londoni orvosok énekeltek. Ismét emlékeztetni kellene'őket orvosi hallgatási kötelességükre”.

$•

Edie Adams színésznő a sex appealt a pénzzel hasonlította össze. — A pénz

csak akkor fontos, ha nincs — mondotta. Sok nő mesterségesen sex appealessé teszi magát és csodál kozik< hogy nincs hatása.

☆

A mikor Delma SavorelU a milánói pályaudvaron leszállt a vonatról, észrevette, hogy eltűnt az egyik útitáskája. A tömegben észrevette a menekülő tolvajt. Delma azonnal utána eredt és mintegy 100 métert futva elérte. A tolvaj bánatosan kijelentette, hogy eddig még soha nem tudták őt elcsípni menekülés közben. Delma Savorel- li közölte a póruljárt tolvajjal, hogy nem kell túlságosan elkeserednie: ez

alkalommal Olaszország 400 méteres távú futóbajnoknőjével kellett megmérkőznie.

Egykor magas lóra ült, de most már beérné sámlival is.

3r

Az orvos megállapította, hogy makkegészséges, tehát még rengeteg veszély fenyegeti az életben.

Kiderült, hogy nem minden szava hazugság, csak minden mondata.

*

Némelyütt az erős kéz politikáját az erős láb politikája váltotta fel.

KARMTH1 FRIGYESt

SZAVAK

Ezt ideges emberek ismerik, ezt az idegességet, a szavakkal való játékot — nem is szójáték, az megint más, annak ha rossz is, megvan a mentsége, hogy valami rejtett elmésséget akar mondani, célja van, mulattatni szeretne. Arra az ideges szóficamításra gondolok. ami hasonlít bizonyos ideges, szórakozott mozdulathoz. mikor el akarjuk terelni a figyelmünket, vagy koncentrálni — ujjropogtatás, dobolás az asztalon, fülcimparángatás. állhúzogatás (mintha szakállat simogatnánk).

Az emberekkel, sokféle wnberrel érintkező, folytonosan beszédre, szavakra utalt városi emberben — hát még ha mesterségénél fogva is szavakkal dolgozik szegény! — válhatik ideges kényszerré ez a szavakkal való babrálás.

Közöttünk, szavakkal dolgozók, írók és elbeszélők között, ebből a szempontból kétféle fajtát különböztetek meg: éspedig

olyant, aki szintén így van ezzel a dologgal mint én, és olyant, aki latolgatja, hogy így van vele. És most őszintén be fogom vallani, hogy vagyok vele.

Bevallom neked is, hívő, aki a villamoson, miközben tiszteletteljes pillantásod elárulja, mire gondolsz: arra gondolsz, hogy én most biztosan halhatatlan remekművek alapját építem magamban, vagy verset komponálok — nos hát, bevallom neked, hogy az elsiető cégtáblákat nézem, és mindegyiken elolvasom a feliratot de fordítva, hogy mi jön ki belőle. És százszor rájöttem már, hogy ,,takarék” az visszafelé „kérakat”, ami pontosan „kirakat”-nak hangzik. És őrült örömöm volt, amikor hetekig való visszafelé- olvasás után ilyen felfedezésekre bukkantam, hogy „szerda” az visszafelé „ad- resz” és „szeretni” az visz- szafelé „interesz”, és „kelet”, az visszafelé „telek”, és „ingovány”, az „nyávogni”, ki sem mondhatom, mennyire irigyeltem költő- társamat Babits Mihályt, aki rájött, hogy „erőszakos” az visszafelé „sok a szőre”, és „római fővezér”, az „rézevő fia, Mór”.

És bevallom, hogy én minden szót, ami eszméletembe kerül, mielőtt felhasználnám, előbb megszagolom, feldobom, leejtem, kifordítom — játszom vele, mint a macska az egérrel, csak azután kapom be. Az én rokonom volt, aki az elemi iskolában ezt a csodálatos dolgot kitalálta, hogy aszongya: „egy telendő, két telendő, tisztelendő”. Én bevallom, nem bánom, legyek csak én hülye, a többieknek joguk van letagadni — hogy mikor a szénkereskedő feljön, és előadást tart nekem, komoly családapának a közelgő télről és a kokszról, hogy én közben ezt ismételgetem magamban görcsösen: „én kokok, te koksz, ő kok”. És mikor egy rezgő szakállú miniszterrel beszéltem egyszer, és ő azt mondta: „mérvadó”, én magamban azt kérdeztem tőle: „mér ne volna vadó”, és mikor azt mondta: „ám, mérlegeljen”, azt felelte neki az én lelkem titokban: „ám jó, mér ne legeljek”?, valamint jó hitvesemnek, aki csitított, hogy ne mérgelődjek. annyit feleltem bensőmben: „mér ne ge- lődjekr*

Én bevallom, ha ezt a szót hallom, hogy „szelám- lik”, akkor én villámlást látok, mert mennydörög, és szelámik.

Én bevallom, sok évvel ezelőtt, mikor azzal a híres vezérrel, Prenk Dib Dohával azok a megrendítő dolgok voltak az újságban, én megálltam az utca közepén, s mielőtt érdemben foglalkoztam volna a tragédia európai jelentőségével, előbb gyorsan elmondtam magamban a következő verset:

Édes lányom, Bib Dóba,

Én is úgy bibtem doda. Még tizenhatéves koromba.

Én tudom például, hogy „naplemente”, ez egy szép magyar szó. De nekem olaszosan ejtve is tetszik, hangsúllyal az utolsó előtti szótagon, így „naple—mente!”, vagy franciásan: „nép- lömant”. Nekem ez a szó, hogy „tanítani”, mindig négerül fog hangzani, és az a szó: „hajlam”, mindig zsidóul, így: „chajlam”. Én, ha egy angol regényben tizenegy borostyánfésűről van szó, pillanatig sem felejtem el, hogy ezt magyarul kell olvasni, így „eleven embereomb”. És „harisnya”, ez a szó mindig feltételes marad nekem. Ha risnya — de nem ris.

Mert nekem a szó, azonkívül amit jelent, érzéki gyönyörűség is, külön, önálló életű zengése nyelvnek, szájnak, fognak, toroknak — számomra nemcsak keserű gúny, de ízes élvezet is, amit Hamlet felel Horátiónak.

— Mit olvas felséged?

— Szó, szó, szó...

S rögtön észreveszem, hogy így is lehetne értelmezni például, más kiejtéssel:

— Hogy van felséged?

— Na, szó, szó, szó.

#

— Nyolcvan esztendeje, 1887. június 24-én született Karinthy Frigyes, századunk egyik legsokoldalúbb alkotója, humorista, költő, író, műfordító. Ebből az alkalomból közöljük fenti karcolatét.