Szolnok Megyei Néplap, 1967. május (18. évfolyam, 102-125. szám)

1967-05-28 / 124. szám

1967. május 28. *70LN0K MFGYFT NÉPLAP 9 A kiegyezés századik évfordulójáss írtat Pamlényi Ervin Az 1867 “CS osztrák— magyar kiegyezés értékelé­se hosszú évtizedekig a magyar politikai élet leg­vitatottabb közjogi kérdése volt. .S a vita körülötte, akkor sem szűnt meg. mi­kor az első világháború végén az osztrák—magyar monarchia, a dualista Lil­lám korhadt épülete össze­omlott. A küzdelem to­vább folyt, most már in­kább elméleti síkon, mint a politikában, tovább vi­tatkoztak történettudósok és publicisták: helyes volt-e a kiegyezés, igaza volt-e Deáknak és társainak, nem kellett volna-e inkább Kos­suthra hallgatni, aki mesz- szehangzó szóval tiltako­zott a kiegyezés megkötése, „a jogfeladás” ellen. A magyar marxista tör­ténettudomány kiemeli a kérdést a 48-asok és 67- esek egyoldalú nézőpontjai közül és nem szubjektív indítékokból, hanem a tár­sadalmi és gazdasági fej­lődés objektív tényezőiből magyarázza a kiegyezés megkötését. De — s ez jel­lemző a régi nézetek szí­vósságára — még mai tör­ténetfelfogásunkba is be- szüremkedik egy-egy ma­radványa a régi szempon­toknak, s egyes részletkér­dések tekintetében még ma sem teljes az összhang, — noha a főproblémák már tisztán állnak előt­tünk. A kiegyezés történe­tében tehát ma már nem Deák, Kossuth, vagy éppen Ferenc József személyes törekvéseit vizsgáljuk, ha­rem társadalmi osztályok megegyezését látjuk, köze­lebbről a magyar nagy- birtokos arisztokrácia, a közép birtokos nemesség és a kialakuló magyarországi burzsoázia megegyezését az osztrák nagybirtokos és nagytőkés osztállyal. A száz éve, 1867. május ?9-én az országgyűlésen el­fogadott kiegyezési tör­vényhez azonban hosszú út vezetett; nagy változások mentek végbe a magyar és osztrák politikai vezetőré­tegek körében, amelyek rém egészen két évtized­del korábban még oly éle­sen szembeálltak egy­mással. az 1848—49. évi forradalom és szabadság- harc idején. E változások fő oka a kapitalizmus fejlődésé­ben és a nemzetközi hely­zet alakulásában keresen­dő. A magyar nemességet, polgárságot, — e tőkesze­gény országban — a kapi­talista fejlődés meggyorsu­lásának, jobb kihasználá­sának lehetőségei s a nem­zetiségek feletti korlátlan uralom fenntartásának vá­gya hajtotta a megegyezés felé, míg az osztrák veze­tő körök, melyeknek nem­zetközi helyzetét az olasz— osztrák majd porosz—oszt­rák háborúban elszenve­dett veszteségek ingataggá tették, szintén hajlottak efelé hogy lemondjanak a korlátlan abszolutizmusról és megosztva hatalmukat, egy szilárd, erős államra támaszkodva, vegyék fel a küzdelmet a nemzeti és szociális mozgalmakkal és a szomszédokkal szemben. Ez a két irányú fejlődés vezette el a magyar ural­kodó osztályokat 1849-től, a passzív rezisztencia poli­tikáján át, a „viszonyok­kal való megalkuvásig”, az osztrák kormányzatot pedig az önkényuralmon, a Bach korszakon, a különböző centralizációs kísérleteken át 1867 májusáig. Az 1867. évi XII. tör­vénycikk — a kiegyezés — tehát a Habsburg államot dualista formában szervez­te újjá: leszögezte Ma­gyarország belpolitikai ön­állóságát, elismerte az uralkodóház többi tartomá­nyaival fennálló, felbont­hatatlan közösségét. Auszt­ria és Magyarország tehát önállóak lettek, de voltak i,közös ügyeik”: ilyennek minősítették a külügyet, a hadügyet és az ezekkel kap­csolatos pénzügyet. — A „közös miniszterek”, a két országgyűlés által kikül­dött 60—60 tagú delegáció­nak tartoztak felelősség­gel. A törvény szerint Ma­gyarország részt vállalt az államadósságból és kötele­zettséget vállalt a közös terhek 30 százalékának vi­selésére. Külön szabályoz­ták a két ország közötti gazdasági kapcsolatokat: Magvarország 10 évenként megújítandó vámszövetség­re lépett Ausztriával, hoz­zájárult az egységes bank­jegy-kibocsátásához, az áru- és pénzforgalomhoz. Az így kialakult dualista szerkezet tehát megegye­zés, kompromisszum útján jött létre: a magyar ural­kodóosztályok lemondtak az 1848-as törvényekben le­szögezett függetlenségről, az állami szuverenitás lé­nyeges kellékeiről, hogy a polgári korszakba átment-' sék gazdasási és politikai vezetőszerepüket, a nép és nemzetiségek feletti ural­mukat; az osztrákok le­mondtak az egységes biro­dalomról, hogy megőrizzék ausztriai uralmukat, és a monarchiában elfoglalt he­lyüket; a dinasztia pedig lemondott az abszolutiszti­kus kormányzási formáról, hogy megőrizze birodalmát és hatalmát. Marxista történetírá­sunk végső soron nem any- nyira a kiegyezés tényét bírálja, hanem inkább an­nak osztálytartalmát és célját. Azt, hogy — meg­osztva ugyan az osztrákok és magyarok között —. de fenntartotta a nemzeti el­nyomást; azt, hogy fenn­tartotta a nagybirtok rend­szert, átmentette a feuda­lizmus sok maradványát; azt. hogy a kompromisz- szumot nem kiindulópont­nak tekintették, egy de­mokratikus társadalmi fej­lődés irányába, hanem ép­pen ellenkezőleg: az 1848- as polgári forradalom vég­leges lezárásának. A kiegyezést, a nem­zeti függetlenségen esett csorbát a legélesebben Kossuth Lajos bírálta száműzetéséből: híres Kasz- szandra levelében, „törvé­nyesített jogfosztásnak” nevezte, benne a nemzet halálát sejtette, és valóban látnoki módon megérezte azt a veszedelmet, ame­lyet a pusztulásra ítélt Habsburg-birodalomhoz va­ló kapcsolódásunk jelen­tett. Hiába, a történelmi körülmények nem tették le­hetővé a sikeres forradal­mi küzdelmet, s a vezető osztály zöme nem elszakad­ni akart Ausztriától, hanem minél előbb részesülni a gyorsan növekvő kapitalis­ta gazdaság előnyeiből. Annak azonban aki a száz év előtti kiegyezés mérlegét akarja felállítani, e súlyos hátrányok mellett nem szabad megfeledkez­nie viszonylagos pozitívu­mairól sem: ha korlátozott mértékben is, visszaadta az ország függetlenségét, jobb feltételeket teremtett az akkor a haladást jelentő ka­pitalizmus szélesebb kibon­takozása számára, és ezzel kapcsolatban tága-bb teret, jobb lehetőséget nyitott a munkásosztály — az elkö­vetkező évszázad legna­gyobb társadalmi ereje ki­bontakozásához, — történe­lemformáló harcának meg­vívásához. A képzőművészet társadalmi hatása M inden ember érzéke­nyebben, sakkal in­tenzívebben és köz­vetlenebbül reagál a képre, a látványra, mint a szóra. Ez érthető is, hiszen min­den ép érzékszervű ember a környező világot először mint képet, mint látványt érzékeli, és szavakba, fo­galmakba csak egy másod­lagos folyamat eredménye­ként vonatkoztatja el. Miért van mégis, hogy a szavak művészete, az iro­dalom sokszor és sokak szá­mára érthetőbb, mint a ké­pek művészete? Hatásában jóval egyértelműbb és tö- megsebb, éppen ezért tár­sadalmi szerepe is nyilván­valóbb? Ez a jelenség azzal is ma­gyarázható, hogy oktatá­sunk egésze szintén „iroda­lom centrikus”. A gyermek hatéves korától kezdve, az írás-olvasás tudományának elsajátításától a szavak vi­lágában él. Az irodalmi, te­hát kifejezetten fogalmi gondolkodásmód a vérébe ivódik, már az iskoláskor­ban készségévé válik. Elsa­játítja az irodalom sajátos^ jelrendszerét, és ebből adó? dóan a vizuális élményt is csak irodalmi „fordításban” képes megfogalmazni. t skolarendszerünk világ- viszonylatban is forra­dalmi jelentőségű ered­ménye a rendszeres és ala­pos zenei oktatás, nevelés megvalósítása- A vizuális!, képzőművészeti nevelésnek azonban nincs és sajnos nem is volt Kodály Zoltánja. Az irodalmi látásmód el­uralkodásának másik forrá­sa sajátosan magyar jelen­ség és önálló, nemzeti kép­zőművészetünk kialakulásá­val magyarázható. A magyar nemzeti képző­művészet megizmosodása egybeesik a reformkor poli­tikai harcainak korszaká­val. Ebben az időben két­ségtelenül és szükségszer ben a nemzeti irodalom játszot­ta politikailag a leghaladóbb szerepet. És képzőművésze­tünk is csak akkor válhatott valóban népi nemzetivé, ha ennek a progresszív irodal­mi tartalomnak a hordozója lett Hogy ez milyen áttétele­ken keresztül és milyen for­mában jutott kifejezésre a történelmi és zsánerkép fes­tészetünk alakulásában, an­nak kifejtésére jelen írá­sunkban sem terjedelem, sem alkalom nincs. M indenesetre ez a sajá­tosan magyar jelen­ség még jóval később is, az úgynevezett nagyrea­lista koncepció képzőművé­szetre vonatkozó megítélé­siben, egészen az ötvenes évek közepéig éreztette ká­ros hatását. Visszakanyarodva az idő­ben, könnyen belátható, hogy az irodalom és a Kép­zőművészet társadalmi Hatá­sának ilyetén viszonya törté­nelmi folyamat eredménye­ként alakult ki. Természetes, hogy az írá­sosság általánossá válása előtt a képzőművészeinek sokkal meghatározóbb, erő­teljesebb mozgósító, meg­győző és informatív szerepe volt a társadalomban, mint ma. Különösen jellemző és elementáris volt ez a hatás a nagy, eszmeileg többé-ke- vésbé egységes korszakok­ban, mint például a közép­kor teljében, ahol a kép a templomokban az írásos ma­gyarázatokat is helyettesíte­ni tudta. Népi „bibliák” sze­repét töltötték be a falak­ra festett bibliai jelenetek, amelyeknek pontos és meg­határozott ikonográfiái je­lentésük alakult ki idővel, és ez a képi tartalom az azonos hitet valló emberek számára, minden művelt­ségbeli különbség ellenére érthető és természetes volt. Az irodalmi tartalmat és az abban kifejezett eszmei­séget a kép nyelvére fordí­tották le, helyesebben sa­játos képi jelrendszerben fo­galmazták meg. Ezekben a korszakokban a képzőművészet sokkal egye­temesebb jellegű volt. Ma a közérthetőség fogalmát elő­szeretettel műveltségbeli cenzusok szerint határozzuk meg- Sokkal döntőbb azon­ban az azonos eszmei meg­győződés, a művek közös­ségi befogadásai a mexikói monumenta- listák forradalmi mű­vészete ugyan úgy hat az osztályérdekeket felisme­rő műveletlen peonra, mint a haladó mexikói értelmi­ségre. Legfeljebb másképp értelmezi a képet „szakmai­lag” az értelmiségi és más­képp a nincstelen agrárpro­letár. A műalkotás befogadásá­nak nem a teljes és tökéle­tes stiláris megértés a leg­döntőbb feltétele, mint ahogy azt nálunk az ötvenes években a munkások köré­ben rendezett képzőművé- : zeti ankétokon is megköve­telték. (A Szabad Művészet című folyóirat korabeli szá­maiban ilyen ankétokról szemléletes beszámolók ol­vashatók.) Sokkal inkább az dönti el a képzőművészeti alkotás társadalmi hatását, hogy a befogadók érzelmi­leg, eszmeileg képesek-e azonosítani magukat a mű­vel. Hosszú évek vitája, va­jon először a közönséget kell-e művészi megértés magas fokára emelni, vagy a művészi mércéi kell a közönség megértésének szín­vonalához alkalmazni. Ez a vita meddő, mert minőig stílusproblémákba torkollik. Ki-kell szélesíteni a kép­zőművészet társadalmi ható­körét. Az eszmeileg prog­resszív és meggyőző művek számára alkalmat kell adni a közönséggel való intenzí­vebb kapcsolatra. A képzőművészeti szö- vétségben nemrég vi­ta zajlott a képzőmű­vészet egyetemesebbé téte­le lehetőségeinek jegyében; hogy vajon társadalmilag még jogosult-e a táblaképfes­tészet, vagy át kell adni sze­repét a murális, a fal mű­vészetének. Szolnoki szempontból e vita annál is érdekesebb, mert 1932-ben a művészte­lepen dolgozó alkotókhoz, köztük a magyar murális festészet legnagyobb alakjá­hoz, Aba Novákhoz inté­zett körkérdés tanúsága sze­rint a művészek jelentős többsége s művészet jövőjét éppen a falfestészet uralko­dóvá válásában jelölte meg. A polgári táblaképfesté­szet valóban individuális es aem közösségi célokat szol­gált A műfaj kérdése azon­ban nem döntő a művészet társadalmi hatása szempont­jából. M egfelelő múzeumi, képtári hálózat ki­alakításával — v:- déken is! — el lehet érni, hogy a műfajtól függetlenül a kvalitásos művek kommunális céloKat szolgáljanak. És ez az előbb említett vitához érvként is szolgálhat: a táblaképfesté­szetnek, mint műfajnak a szerepe a történelmi fejlő­dés következtében megvál­tozott ugyan, de nem vált feleslegessé, helye megke­reshető és feltétlenül meg is keresendő, a szocialista képzőművészetben­Rideg Gábor A mű bolygó Az apa. amikor hazatért a hi­vatalból. kényelembe helyezte magát a mély, párnázott karos­székben. Megnézte-az órát, majd bekapcsolta a rádiót. A hírekben nem sok újság volt, és az idő­járásjelentés is a következő nap­ra „ugyanolyan nyugodt időt” jó­solt, mint ma. Semmi különös — mormogott magában. Kikapcsolta a rádiót. Nyugalmat akart. Ke­zébe vette az újságot Éppen át­futotta a nagybetűs címeket amikor Róbert odaszaladt hozzá. Róbert hétéves volt. Vidám kis fickó, megszelídíthetetlen sző­ke hajjal és jellegzetes szemmel, amelynek színe az ibolyára em­lékeztetett. És a gyerek értette ezeknek az ibolyakék szemeknek a hatalmát. Bánni tudott velük úgy. hogy senki sem bírta soká­ig, engedelmeskednie kellett. Az apa is tudta ezt ennek el­lenére próbálta nem tudomásul venni a bűvös pillantást. És mint mindig, ma is csődöt mondott ez a próbálkozás. Az apa kis só­hajtással összehajtogatta újságját és megkérdezte: — Na. Róbert mit működtél megint? A kérdés feltevésének ez a mű­vészi módja csak arra jogosította fel Róbertét, hogy röviden kér­dezzen. Ez, ismerve a gyereket, el­képzelhetetlen volt. Mindent amit hallott vagy látott, el kellett ne­ki mesélni. Buzgó hallgatója volt a rádió híreinek és olvasója — szülői tilalom ellenére — az új­ságoknak. mindennek, ami a kezébe került. Mai kérdése is en­nek a kíváncsiságnak az ered­ménye: — Apú! Mondd meg, mi az a műbolygó? És a papa elgondolkozva dör- zsölgette ujjaival az állát és hogy időt nyerjen. hosszadalmasén tömködni kezdte a pipáját. (Te magasságos ég. gondold el, ho­gyan magyarázzam el egv ilyen pocoknak, mi az a műbolygó?) Csendesen töprengett: talán a politikai háttér érdekli? Nem! Végül nagy nehezen beszélni kezdett: — Igen, nézd csak Róbert. ? dolog így van: Ma már kis mes­terséges csillagokat lehet az ég­boltra juttatni, és ezek az izék azután mindig a Föld körül ke­ringenek. Mint tudod, a Hold a Föld körül mozog. Tehát a mű­bolygó is hold tulajdonképpen. Ha mégis közel kerül egy ilyen mű­bolygó a Földhöz, könnyen elég­het, de a Földnek semmiféle kárt nem okozhat. Róbert lesütötte szempilláját — a földet nézte. Majd felemelve fejét, sugárzó szemekkel mondta: — Igen, papa, már értem! El tudom képzelni! Köszönöm! Az apa pedig, miután fia ki­robogott a szobából, megbékélve ismét elővette a félbehagyott új­ságot. Folytatta az olvasást és el volt ragadtatva pederő,ké­pességeitől. ☆ Roberte a rokonság és az is­merősök csak a „későnjött gye­rek” névvel emlegették. Az el­nevezés alapja: nővére már a huszadik év küszöbén állt. Hel­gának hívták, rendkívül csinos volt és nem csekély mennyiségű kérő legveskedett körülötte. De csak egynek volt kilátása, hogv egyszer „igen”-t is halljon. Ez a kiválasztott minden volt. csak nem férfiszépség. Még a legjobb akarattal sem lehetett csinosnak mondani. Viszont jól öltözött és egy pompás brilliáns- gyűrű díszítette kövér kisujját. Mindig nvirkos. csúszós keze. vi­zenyős kék szemet, kétes kinézést kölcsönzött neki. Fischlein úr an­nak a nagyáruház tulajdonosának a fia volt, ahol titkárnőként dol­gozott. Ez azt jelentette, hogy Helga az ő hitveseként egész éle­tében luxusra és kényelemre szá­míthat És pontosan ez az, amit Helga akart. Szerelem? Nem. sze­retni nem szereti. Fischlein úi azonban őrülten szerelmes volt belé. És ezért volt Helgának esé­lye. Két nappal Róbert műbolygiőról feltett kérdése után a szülők es­tére kis társaságot hívtak meg. Helga unszolására Fischlein urat is meghívták. Szórakoztak és tár­salogtak erről-arról. Helga nem törődve senkivel, ábrándosán néz­te Fischlein urat, és úgy, ahogy egy jövendőbeli feleséghez illik, minden kívánságát kiolvasta a ponty kidülledj szeméhez hasonló pislogásából. Odavitt mindent: ci­garettát, likőrt, édességet- Úgy surrant ide-oda, mint egy lepke. Róbert is benézett a vendégek­hez. Mindenkit illendően köszön­tött. Végül odament Fischlein úr­hoz és kifogástalan meghajlással köszöntötte: — Jó estét, Műbolygó úr! Fischlein úr szemei kimeredtek, majd megsimogatva a gyerek fe­jét, érthetően mondta: — De Róbert! Engem nem így hívnak! Én---! — Tudom — mondta Róbert. — önt Fischlein úrnak hívják, de ón azért Műbolygó úrnak fo­gom nevezni. — Miért? — kérdezte Fischlein úr felháborodva. Róbert nyugodtan felelte: — Mert ön folyton Helga kö­rül kering ugyanúgy, mint a mű­bolygó a Föld körül. Egy és ugyanaz! Róbert apja meghallva a beszél­getést. már-már felemelte kezét, hogy a gyereknek lekenjen egy pofont, de Fischlein úr közbe­lépett : — És még mit tudsz a műboly­gókról. Róbert? A fiúcska pontosan, szabatosan válaszolt: — Ha a műbolygók közel ke­rülnek a Földhöz, elégnek! ☆ Még gyorsan elmondom a tör­ténet végét. Fischlein úr meg­hajtotta magát és eltávozott, mint akit becsületében sértettek meg. Helga sírógörcsöt kapott és Ró­bert is megkapta a papától, amit megérdemelt. És ami a műbőlvgókat illeti, többet senki sem beszélt róluk, eltűntek a sötétségben... Franz Loy deli (Fordította: Révész Mária)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom