Szolnok Megyei Néplap, 1967. április (18. évfolyam, 77-100. szám)
1967-04-16 / 89. szám
1 m, április 1«. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 PALICZ JÓZSEF: TANULMÁNY Jobbágy Károlyt Az eldobott villanólámpa Apróság. Filléres vacak. Szűk életében egyszer villan, de oly hővel, hogy az üveg olvad és megpattogzanak falai, púpok nőnek rajta El lehet dobni. Vége van Hogy ebben az egyszeri fényben, mi állt sugárban, és miért, kiért pusztult el ez itt? Buta csoportkép? Vagy pedig egy feledhetetlen pillanat itta be szétszórt fényeit... Mitől függ? Értelmet mi ad mindennek? Ki tudja? Hiszen a „feledhetetlen” hirtelen lehet szürke, szégyenletes, s a csoportkép — ereklye lesz, mit csókolgatnak szüntelen. Csak az idő peregjen úgy, hogy ezt, vagy amazt igazolja, s volt már értelme, hogy kigyúlj, világíts győztesen, dalolva. Vagy elbuksz és csak köpnek rád, s úgy emlegetnek; Buta szolga. Könyörülj rajtam sorsi Legyen igaz és megcáfolhatatlan villanölámpa életem. kák, amelyek bemutatják történelmünknek ezt az iszonyú korszakát. Gyakran önéletrajzi elemekre, élményekre épülnek. (Például Mezei András „Csodatevő”, Örkény István „Jeruzsálem hercegnője” című elbeszélésgyűjteményének „Utolsó vonat” című ciklusa, Bor Ambrus novellái és más művek). Ezekben azonban egyre inkább az általános etikai problémák válnak uralkodókká, a nem egyszer lazább kapcsolatuk a mai társadalmi kérdésekkel. A fasizmus korszakát bíráló, nemzeti létünk e nagy tragédiájával számot vétó érdeklődés továbbra is rendkívül fontos. E korszakról sokat lehet és kell még elmondani. Meg kell azonban állapítanunk azt, hogy csak erre nem redükálódhat a nemzeti önvizsgálat és számvetés. Ha irodalmunk a nemzeti köz- gondolkodás, a horszerű humanizmus, a hazaszeretet, a közösségi felelősségérzet, szocialista forradalmi szellemiség kibontakoztatásához igazi segítséget kíván adni, akkor — akárcsak az eddigi legjobb művekben — történelmi teljességre, átfogóbb, sokoldalúbb szemléletre kell törekednie. Az árnyak mellett fel kell villantani a fényeket, a sötétség óráin kívül a ragyogó napokat A nemzeti önismeret nagy alakjai: Zrínyi, Széchenyi, Ady és mások súlyos hibákra mutattak rá; náluk senki sem ostorozta könyörtelen ebhü’ a magyarságot. De ők ed a jövő érdekében tették. Az értékeket is felmutatták, s mindazt, ami hitet, reményt, tetivágyat közvetlenül lobbanthatott fel. A magyar népet, nemzetet irodalmunknak nemcsak a fasizmus korszakában kell bemutatnia, hanem nagy forradalmainak, s előremutató társadalmi harcainak idején is, különösen az elmúlt 22 év szocializmust építő munkájában és harcaiban. Csak a szégyenfoltok, bűnök feltárásával, az orvosi látleletre emlékeztető objektív ábrázolással, anélkül, hogy az értékes, a haladó hagyományokat is napvilágra hoznánk, nem tudja az irodalom tevékeny hazaszeretetre, önbecsülésre és önérzetre, állampolgári és forradalmi öntudatra nevelni népünket, ifjúságunkat Az európai színvonalú, filozófiai ihletésű, öncsalástól mentes, nem gőzös látású próza fejlesztésére irányuló igény csak helyeselhető. Többen e célt azonban úgy vélik megvalósítani, hogy háttérbeszo rítják, vagy elvetik mai szocialista irodalmunk értékes hagyományait, a harmincas évek szociográfiai irodalmát, a népi írók társadalmunk jobbításáért, nemzetünk sorsáért küzdő legkiválóbb prózai munkáit Móricz Zsigmond hatalmas életművét, s mai irodalmunk e hagyományokhoz kapcsolódó fontos törekvéseit S ehelyett, s ezzel szemben csak, a szintén fontos és jelentős kritikai hagyományokat (Nagy Lajos munkássága) tartják a mai modem magyar próza igazi alapjának. Ismeretes, hogy Nagy Lajos egyik első kezdeményezője volt a szociográfiai, tényfeltáró irodalomnak. Illyés Gyula még a „PuszC sak a csillagok, amelyek oly magasan hunyorognak az égen, csak azok látták, hogy valahol ott, — ameddig az emberi szem el nem lát, lassú vonulással közeledik a hajnal. A tyúkok félálomban koty- tyantva néhányat, belepislogtak az éjszakába, aztán sárga csőrüket visszadugták még egy versre a szárnyuk alá. A hajnali szél hűvös, óvatos ujjaival meg- símogatta a fák leveleit, hogy sorra beleremegtek a puha simításba, A kis ház amely eddig, mint valami eldobott, nagy göröngy, élettelenül kuporgott a sötét ég alatt, most kinyitotta egyik szemét a hajnalodó világra — mintha csak azt vizsgálgatná: érd^mes-e kinyitni a másikat is. A petróleumlámpa sárga fényében, féllábon táncolva, nadrágját húzogatta Balog János. Az asszony is talpon volt már, új élettől duzzadó testével nehézkesen topogott a földes konyhában. Az átalvetőbe pakolt egy kis , szalonnát, kenyeret hagymát — ideit, zsengét —, aztán fordult ki az udvarra, belebor- zongva a tiszta levegőbe, megtöltötte a füleskancsót vízzel. Mire visszajött, embere már ott állt az ajtóban, beleszagolva az éjszakát riasztó szélbe, amely az érett búza, a kaszált széna, a nyártól terhes föld szagát öntögette ki láthatatlan tarisznyájából. — Hát, akkor megyek... Ha megsegít a jó isten, s nem ád áldást, akkor ma megleszek... — Talán csak megsegít — sóhajtott bele a világba Balogné. — Mert, ha nem, akkor oda a kenyérnek való... Pedig télre már több kell. A falu végén balra fordult Balog János, végig az akácos dűlőn át a kis hídon, s onnan már csak egy futamodás a föld, amely egy tagban ringatja a búzát. Megérkezik a tábla szélére, a csenevész akácfa alá teszi az átalvetőt, az átalvető alá a korsót, aztán megnézi még egyszer a kaszát, bütykös hüvelykujjával végigtapogatja az élit, suhint egyet-kettőt a leveták népe” megírása előtt a Kiskunhalom c. művét megíró Nagy Lajost baráti hangú kritikában üdvözölte a Nyugat-ban. Akik ismerték élete utolsó éveiben Nagy Lajost, azok tudják, hogy mennyire foglalkoztatta őt az eszmények közvetlen kifejezése. Nem tartotta elegendőnek a társadalom kritikai ábrázolását, s szinte szenvedett amiatt, hogy saját művészetében — ő kevésbé tudja megvalósítani a pozitív igények és eszmények kifejezését. Véletlennek tekinthetjük- e azt, hogy a huszas évek végén Nagy Lajos és más írók teremtik meg a legszebb szimbólumot a Szov jetunióról, amikor az „Édesanya” alakjában testesítik meg? Ez a jelkép Tamás Aladár, Déry Tibor korabeli műveiben is felbukkan. (Mama Oroszország) Az eszmény-teremtés vágya — az igenlés, közvetlen ábrázolás formájában — az egyik legnagyobb XX. századi társadalomkritikus írónk pályáján is többízben megnyilatkozik. Móricz és a népi írók prózáját sem lehet csupán leleplező és vádemelő epikának tekinteni. E hagyományokban sok olyan eszme, gondolat, érzés, eszmény ölt közvetlen formát, amely a ma szocialista irodalmának előzménye. Tévednek azok is. akik a mai számvető-ön- vizsgáló irányzatot elszakítják a felszabadulás utáni irodalmunk hagyományaitól. Olvasunk olyan véleményt is, amely szerin Fejes Endre „Rozsdateme- tő’’-je jelzi a korszerű magyar irodalom kezdetét. gőbe, aztán felfohászkodik a sápadó csillagoknak: — Na, jó isten, most nézz rám! Nézd-e, vagy sem, mit lehessen tudni. Balog meg is feledkezik a földiekről, mannybeliekről egyaránt, amint megindul a kasza, mögötte ő, s lassan, szaporodva dűlni kezdenek a rendek. Világosodik. A levegőben pacsirta énekli ki bolond kis szíve minden boldogságát. A búzán, a fűszálakon más-más színben játszik a harmat gömbölyű cseppje, a bogarak serényen futkosnak mindennapos dolguk után... Aláfordítani... megemelni... meghúzni... A nap lassan kúszott feljebb az égen, Balog meg nézett maga elé, csak a búzát, meg a kaszát figyelte, időnként megállt, megfente a kasza élét és újból és megint.- aláfordítani-, megemelni... meghúzni— Sós izzadságcseppek csorogtak végig az arcán. — Érezte, amint végiggördülnek a szemöldöke ívén, megállnak egy pillanatra szája szélén, aztán eltűnnek valamerre. Vagy a nap szívta fel őket, vagy lehullottak a még mindig nyirkos földre. Aztán az izzadság megindult a hátán is, végigfutott a gerincén és gyűlni kezdett betűrt inge aljában. — Jó volna megállni egy pillanatra— — gondolta. De a keze és a kasza, mintha összenőtt volna, járta tovább a maga útját, s ő ment utánuk. A rend végén megállt egy pillanatra. kinyújtóztatta derekát, amelybe már belenyi- lalt a fájdalom, aztán hajlongott tovább, kötötte sorba az aranyló kévéket. — Ilyenkor mindig kiesett az ütembőL — Hiszen, ha az asz- szony itt lenne... legalább szót lehetne váltani valakivel — mormolta magában, miközben újból megmarkolta a fényes, sima nyelet. Távolabb mások is arattak. Egy tagban három, négy kaszás... Még távolabbról, az uraság földjéről ide hallatszott az aratógép csattogása. De most Fejes könyve értékes, fontos írás, de megvannak az irodalmi előzményei. Elég, ha Karinthy Ferenc ötvenes évek közepén született „Ezer év” című elbeszélésére és színdarabjára utalunk. Mindezt azért fontos elmondanunk, mert mai irodalmunk távlatairól, újdonságairól, kezdeményezéseiről alkotott képünk helyessége, igazsága és objektivitása megkívánja az egész fejlődés figyelembe vételét, az igenlés és tagadás, a megőrzés és túlhala- dás történeti folyamatának bemutatását is. Enélkül önmagunkat szegényítő, az értékeket ok nélkül elvető szemlélethez jutnánk és még saját jó törekvéseinic- nek sem adhatjuk meg a reális, valóságas alapját. Thomas Mann a princetoni egyetemi hallgatóknak a Varázshegy olvasásának kérdéseiről elmondott beszédében találjuk a következő gondolatot: „Az embernek általában szüksége van rá, hogy önmagára emlékezhessék. Semmi esetre sem vagyunk mindig önmagunk birtokában, s öntudatunkat is az gyengíti, hogy egyáltalán nincs bennünk összefoglalva mindaz, ami a miénk. Csak a ritka tisztánlátás, összeszedettség és áttekintés pillanataiban tudjuk magunkról az igazát..." Műi prózánkról zajló viták is arra figyelmeztetnek bennünket, hogy ezeknek a Thomas-manni megvilágosító pillanatoknak az eljövetelét segítenünk kell. Korunk, társadalmunk érdeke kívánja meg, hogy á nemzeti önvizsgálat és kritikád számvetés fonódjék senki se ért rá szót váltani, átballagni egy-két „hallod-e János”-ra. Mindenki fogcsikorgatva, éppen úgy, mint Balog János, küzdött a darab földön, a darab kenyérért Mintha valami végtelen tengereken apró kis sajkák vívódtak volna külön-kü- lön az életért, minden sajkában egy ember, egy evező, alatta a mélységes óceán, felette az óceánkék ég: vagy megmérkőzik magáért. vagy elpusztul. Délben inkább lerogyott, mint leült az akácfa alá. Kegyetlen nagyot ivott a korsó kicsit megposhadt vizéből, hogy kétoldalt le- csorgott arcán, izzadságtól fénylő mellén. Jólesett, nagyon jólesett De enni nem szorította a száját, hogy ajka olyan keskeny lett* mint egy késpenge és vér* telen... ...Hó... rukk._ hórukk... hó... rukk... — vezényelt magának, s közben úgy érezte, hogy a karja kezd leszakadni a törzséről, hogy lassan kettéválik az egész teste. Szép fehér kenyér... Búzaliszt... és gyűlölni kezdte a búzát, amely ott hajolt előtte, megdöntve a tegnapi zivatartól. Ellenséget látott minden búzaszálban. Mind-mind ellene tör, hogy kiszívja testéből az életet, csontjaiból a velőt, izmaiból az erőt... Aláfordítani... megemelni... meghúzni... AláfordíÉgj hold búza bírt. Felnézett az égre, ahol deleidről mozdult tovább a nap. Szeretett volna hanyatt dűlni és csak egy órát, csak fél órát, csak tíz percet aludni. Aztán végigkúszott tekintete a búzatáblán, amelynek felén már kévében állt a kaszadöntötte kenyérnek való. — Gyerünk János... — ráérünk majd télen aludni — biztatta magát. Újból beállt a rendbe, de most már két sor után kezdett el csomózni. Járt a keze, mint a gép. Régi, gyerekkorában hallott nevek jutottak eszébe, meg nagy... nagy tiszta vizű, hűs tó, melyre árnyékot adó dús fák hajolnak. Fájt a szeme, a halántéka lüktetett, összefogy be eszmények teremtésével, közvetlenül is erőt adó gondolatok és érzések fedlobbantásával. Hagyományainkban, amelyekről már szóltunk, éppen erre találjuk meg a legszebb példát. Széchenyi, Ady kritikai munkássága tragikusan komor gondolatokat hordozott, de ezzel együtt mindig nagy lobogó hitet, vonzó eszményeket is. Lenin a „Nagyoroszok nemzeti büszkeségéről” című híres cikkét 1914-ben írta, amikor a nacionalizmus, a sovinizmus elöntötte egész Európát. Mégis, amikor ezeket a végzetes eszmei áramlatokat bírálja, ebben a helyzetben a leghatározottabban figyelmeztet a nemzeti hagyományok fontosságára. Idézi az orosz irodalom nagy társadalomkritikus íróinak véleményét mindarról, amit el kejl vetni, le kell győzni. Majd feltárja azokat a tényeket, vonásokat, amelyek a szocialista hazaszeretet alapját alkotják, amiről az orosz proletariátus, az orosz nép nem mondhat le, amire büszke lehet, éppen a szocialista forradalomért, a kommunista társadalomért vívott győzelmes harca érdekében. Úgy véljük, hogy irodalmunknak és közgondolkodásunknak is legjobb nemzeti, forradalmi tradícióink, s Lenin gondolatainak szellemében társadalmi és nemzeti létünk, múltunk illózió-mentes kritikus szemléletét társítani kell történelmünk és a felszabadulás utáni kor legszebb hagyományainak megbecsülésével, s az ebből kinövő eszmények és igények korszerű megteremtésével. tani.,, megemelni... meghúzni... Nem bírja tovább. Lesz, ami lesz, valahogy csak megélnek, s nem is biztos, hogy eső lesz, az se biztos, hogy holnap ilyen meleg lesz... Semmi se biztos... Nem bírja tovább. Káprázó szemekkel felnézett az égre. amelynek egyik sarkán már vöröslő arccal erőlködött a nap, hogy megkapaszkodjon még egy pillanatra a távoli fák csúcsában, de a másik sarkán, sötét, tarajos várat építgetett egy hatalmas felhő. — Úristen, csak most ne essen... — állt meg egy pillanatra káprázó szemmel és feljajdulva a dereka miatt Még nincs keresztbe rakva semmi, még van hátra annyi, hogy majd kenyérnek tán’ két kemence is kitelik belőle... Aztán felsóhajtott, hűvös szél kapaszkodott bele ingébe és jólesően megborzongatta. A szél hirtelen elállt. Még tikkasztóbb lett a forróság, hogy vibrált bele az egész tájék, káprázott minden szín, minden forma, Balog torka, szája olyan száraz lett. mintha homokkal szórták volna be. Újból nekiesett a búzának, mint valami megszállott. A kasza már nem is lendült, már tébolyult táncot járt. Balog halkan nyö- szörgött, imádkozott, káromkodott, száraz szemében rémült kis könnyek gyűltek, hogy egy pillanat alatt elszippantsa őket a nyár fúllasztó forrósága. A felhő csak rakta, serényen rakta mind magasabbra a vihar várának falát. Balog János már nem hallott, nem látott. Csak vágni a búzát, csak vágni, hogy ne talpon érje a vihar. Aztán gyorsan csomózni, kötni, keresztbe rakni... Alányúlni, megemelni... meghúzni... Alányúlni... megemelni... meghúzni... Az első kövér esőcseppek megállították egy pillanatra. Feltartotta fejét a most még csak susogó szélnek, a vizet eresztő felhőknek. Jólesett, jaj na- nagyon jólesett... S aztán teljes erővel kitört a vihar. A víz fátyolén keresztül szürkére változott a világ. Balog ott állt az akácfa alatt, fejét nekivetette a görcsös törzsnek és átkozódott, sírt, mint valami gyerek. A vastag patakokban ömlő víz hátán nagy csomókban utazott jobbra, balra a búza. Mi marad belőle, nagy isten, ki tudja, ml maradi iGYURKÓ GÉZA:
