Szolnok Megyei Néplap, 1967. április (18. évfolyam, 77-100. szám)

1967-04-03 / 79. szám

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1967. április 3.

Szakonyi Károly:

Fehér rakéták

mécsem ckrrok RmeBiHQBfl menni

— Akarsz Amerikába

Feri átvágott a kertek alatt: Kámperék tehénistállója mögül került az udvarukba. A kerítéseket kidöntötték a tankok, szabadon lehetett járkálni a házak között. Már alkonyo- dott. Feri végigment a ledőlt kőfal mellett, ásóját a kamra ajtajához támasztotta. Megnézte a tenyerét, vizsgálgatta, aztán a kabátujjához dörgölte. Körülnézett. A szekeret kereste. Még mindig ott állt az udvar végén, különös, lapos tákolmány: az ukránok jöttek vele, két napja. Egy öregember, két gyermek és egy asszony. A pajtában háltak a szalmán, lovukat, a kis szőrős gebét, az istállóba kötötték; furcsa jószág volt, amikor jövet megállította az udvarukban, az öregember — prrrrr — megpergette a nyelvét, a lovacska erre a hangra állt meg. Feri mulatott ezen.

„Vajon az asszony is benn van most a pajtában?” — nézelődött Feri. Szerette volna, ha láthatja, már két napja arra vár, hogy szólhasson hozzá, vizet húzhasson néki a kútról, vagy efféle. De csak az orosz tisztet látta, ott ült a ház előtt egy széken és cigarettázott. Meleg volt, május eleje.

Feri elment a tiszt előtt, amaz mondott neki valamit oroszul, de a fiú nem értette, hogy mit akar. A tiszt legyintett. — Robot, robot — mondta a katonának, s mutatta sáros bakancsát. Aztán felment a lépcsőkön, benyitott a konyhába. Megkerülte a géppuskát, — a szobából hallotta az oroszok hangos beszélgetését, meg egy rádió fülsértő recsegését, sípolását Egyikük hirtelen kitárta az ajtót, Ferire bámult, a fiú megállt. — Nyicsevo, nyicsevo... —

mondta gyorsan a katona, s eltűnt az ajtó mögött.

Nagyanyó a konyhában, a szokott helyén ült, a sarokban. Imádkozott. Vaskos, öreg ujjaival rózsafüzért morzsolt.

— Te vagy? — kérdezte.

Feri leült a dikóra, kifűzte sáros bakancsát. Nézte nagyanyót a félhomályban.

— Halottakat ástunk ki

— mondta csendesen.

Nagyanyó hallgatott Alig látszott a sarokban.

— Anyád a pékhez ment

— szólt később. — Sort áll, kenyérért. — Ajkához emelte a rózsafüzért és megcsókolta. — Már vagy két órája, hogy elment.

— Egy csomó halottat — mondta Feri. Szabaddá lett lábujjait mozgatta, fáradt volt. — Egy gödörben hevertek egymáson. Kinn, a régi cukorgyárnál.

— Kifélék voltak? — kérdezte nagyanyó.

— Akiket a táborban őriztek — mondta Feri. — Mind meztelen volt. — Ar- ráb lökte a bakancsait, kereste apa papucsát a dikó alatt. Amióta apa nem volt itthon, ő viselte a bőrpapucsokat.

— Az előbb mostam fel a követ — szólt nagyanyó.

— Vidd ki azokat a koszos bakancsokat.

A fiú nem mozdult. Belebújt a papucsba, s nézett maga elé.

— Mind meztelen volt, és sovány — mondta. A fejükön meg lyuk.

— Uram Jézus! — sóhajtott nagyanyó. — Ne beszéld el senkinek.

— Miért? — nézett a homályos sarok felé a fiú.

— Ott voltak az oroszok is. Egy ezredes fényképezett. Álltunk a gödör szélén, ásókkal. Lefényképezett minket.

— Ó, te. még bajba kerülsz!

— Á, — mondta Feri,

tudják, hogy a németek csinálták.

Kicsit hallgatott, aztán hirtelen a szája elé kapta a kezét, öklendezett. — Nagyon büdös volt ott... Kicsit kimegyek.

— Vidd ki azokat a koszos bakancsokat — mondta nagyanyó. — Felmostam a konyhát, egész délután hajladoztam. Hallod?

A fiú fogta a bakancsokat és kiment. Az ajtóban találkozott az orosz tiszttel, ott állt a lépcsőkön, az eget vizsgálta. Már látszottak a csillagok.

— Há? — nézett Ferire — Kák gyélo? — De nem fiiéit rá. Csak úgy szokásból, megveregette a fiú válllát. Feri cseppet elmosolyodott, de aztán megint a pajtát vizsgálgatta, nem jött-e ki az ukrán asszony.

Hátra ment a favágító- hoz. Kicsit fülelt a neszekre: megint az autók az országúton. s talán tankok is. Kiválasztott néhány tüsköt; felaprította.

Kapkodva felemelt egy újabb tüsköt. Észrevette, hogy az asszony megállt a pajta előtt. Megállt és intett — neki. Mintha csak most fedezte volna fel Ferit.

Üjra intett, hívta, fáradtan.

A fiú kis görcsöt érzett a hasában, s elfogta a félelem.

A nő megint felemelte a kezét, s mondott is valamit. Várt. Feri végre ledobta a fejszét, lassan indult feléje. Amaz bevárta, aztán előre ment a pajtába. Viharlámpás égett odabenn, tompa fénnyel. A két gyermek a szalmán guggolt, kenyeret rágcsáltak. Feri meglátta az öregembert is, ott feküdt a két gyermek mellett az almon, csend volt.

A nő lassan letérdelt az

öregember mellé. Nézte egy darabig szótlanul, aztán feltekintett Ferire. A fiú megrémült. A mozdulatlan öreg hegyes orra, a kissé kitátott száj sötét ürege, a pajta csendje, az asszony fáradt pillantása megzavarta A nő újra visszahajolt az öreg fölé, megemelte a mozdulatlan kezet, aztán elengedte. Az öregember karja visszahullt a szalmára

Feri hátra hőkölt. Egész nap halottakat temetett, most mégis megrendítette, hogy az asszony nem sír, csak leroskad a szalmára, állát a mellére ejti és bámulja a pajta falát.

Lassan megfordult és kiment. Az udvaron nekidőlt a lapos, különös szekérnek. Remegett a lába.

Tele volt csilaggal az ég. A tiszt ismét az ajtó előtt állt, cigarettázott, és türelmetlenül vizsgálgatta az eget. — Talán szólni kellene neki —, gondolta Feri. De nem ment oda hozzá.

— Ekkor a tiszt felkiáltott, s a katonák is mind kifutottak a házból. Fehér rakéta röppent az égre, durranása csak egy pillanat múlva hallatszott. Aztán még egy rakéta, meg még egy. És hirtelen lövöldözés támadt, rakéták, lövedékek szálltak a sötétben. Valahol megszólalt egy hangszóró. Oroszul beszélt, harsogva, lelkendezve. Amikor megszakadt a szöveg, induló dallama reccsent a lövöldözésbe, utána meg egy régi sláger, a Kiskacsa. A tiszt és a katonák leszaladtak a lépcsőn, egyikük felkapta géppisztolyát és belesorozott a levegőbe. Feri döbbenten nézte a zenebonát, nem értette. De a tiszt most észrevette őt. Odaugrott hozzá, felkapta, megpergette, s közben egyre kiáltozott, vidáman nevetett, a többiek meg egyre lövöldöztek.

Ekkor jött meg anya. Kenyeret hozott a kosarában, kifulladva sietett be a kapun. — Istenem! — kiáltotta — Feri, Ferikém!. ..

Feri végre a földön volt, dühödten ráncigálta helyre a ruházatát. Odament az anyjához és elvette tőle a kosarat.

— A háború — lihegte anya — azt mondják, Magyarországon vége a háborúnak.

— Vége? — kérdezte Feri. de nagyon kimerült volt, semmit sem fogott fel az egészből. Vitte be a kosarat a házba.

— Mi történik itt? — méltatlankodott nagyanyó.

— Mama! — lelkendezett anya —, hát látja!

Feri ott állt az asztalnál, kivette a kosárból a kenyeret. Jólsütött kenyér volt, a sarkánál kis gyürke, ropogós. Letörte, harapott belőle. Anya csap- dosta a kezeit, sírt és nevetett, és hajtogatta: — hát vége, látja, mama!

Nagyanyó az ajkához emelte a rózsafüzért, némán mozgott a szája. Aztán azt mondta: — Az én János fiamat, a te férjedet, Róza, a te édesapádat Ferike, vezéreld haza Jézusom. ..

— Meghalt az ukrán a pajtában — mondta csendesen Feri.

Senki sem hallgatott rá. Feri visszaült a dikó szélére, rágcsálta a gyürkét. — Az az öregember. Meghalt.

Anya ránézett. de nem értette a fiát. — Hát vége. vége, és hazajön apád! — mondogatta sírva.

A rakéták fénye bevilágított a konyhaablakon.

SZ. LUKÁCS IMRE

Akkor még nyár volt.

Stukáéknál ültünk az eperíák alatt. A parányi ház előtt két hatalmas fa tartott árnyékot. Az udvart porcsiny fű verte fel.

Felmásztunk a fákra. Méz íze lehetett az epernek. Később csak ültünk. Zöid levelek között lógott a lábunk.

Délutánra járt. Pihent az utca. Eszti jött. A fa tövéhez kuporodott. Kenyeret tartott a kezében.

— Mit hoztál? — kérdezte Stuka.

— Semmit.

— Láttam.

— Láthattad. Nem eszel belőle, csak majd este.

Később batyut hozott ki. A fák alá jött egészen. Ledobta a földre.

— Jancsi meg várja — sziólt.

— Várhatja — fölényeskedett Stuka.

— Vidd ki a tanyára.

— Ha bolond lennék.

A lány visszament a házba. Ügyet sem vetett ránk. A nap melegen sütött. Áttört a leveleken. Szerettünk ülni az eperfán.

— A Gödrök közben ilyenkor jó a víz.

— Jó — mondtam. Lemásztunk. Stuka hóna

alá szorította a batyut. A földes oldalban mentünk.

A cigányvölgy után elértük a vályogvető gödröket. Sohasem fogyott ki belőlük a víz. Lerúgtuk a gatyát. Sokáig fürödtünk.

Átvágtunk a Vásártéren A falutól nem messze esett a Fontos-tanya.

jönni?

— Nem. Nem akarok.

— Kár.

Már közel jártunk. A ló- ger után megpillantottuk a tanyát. Tehenek legeltek a tarlón. Kakas őrizte őket.

— Mit hoztatok? — vette át a batyut.

— Ezt — ültünk le az út szélére.

— Az ingem van benne?

— Az hát.

Legeigettek a tehenek. A nap már elbágyadt, leesni készült. Vörös pír futott végig a tarlón.

— Egyszer még elmegyek Amerikába — szólt Stuka.

— Az messze van.

— A nap is odaér. Csak egy jó lovam lenne.

Szomorúan ültünk a nyá- rj alkonyaiban. A postakocsira gondoltunk, vágtató okos lovakra, és a prérire.

— A padláson találtam egy puskát. Kétcsövű;

— Lovak is vannak?

— Három.

— Holnap elköthetgénk.

— El — egyezett bele Kakas.

Indultunk a faluba. Szekerek döcögtek az úton. Por szaladt utánuk.

— Holnap jöttök?

— Jövünk.

A cigánytemetőnél elfogott bennünket az este. Kidőlt, szegényes fejfák integettek. Ijesztően zúgott a Gerőék malma. Futottunk hazáig. Egyszer sem pillantottunk hátra.

Nagyapám már várt. Kis széken tanyázott a gangon.

— Megint elcsavarogtál? — nyomott barackot a fejemre.

Még sokáig bámultuk a csillagokat. Pipafüst szállt. Az égen megszaladt egy csillag.

— Meghalt valaki — köpött a földre nagyapám.

— Amerikában is vannak csillagok? — kérdeztem.

— Ott is.

Hallgattunk. Lábunkhoz feküdt a kutya. Megsimogattam fejét, nyalogatta a tenyeremet. Fáradt szekérnyikorgások ütődtek el hozzánk.

— Holnap a Homokra megyek. Kijössz?

— Nem. Nem megyek.

Felemelte a fejét az öreg.

Szívott pipájából. Máskor, ha hívott örültem. El nem maradhattam volna.

— A szélmalomnál már megérett a szilva.

— Lehet — bólintottam.

Lefeküdtünk. Mire felébredtem, elment az öreg.

Stuka kiabált az eperfáról. Készülődtünk. Egy óvatlan pillanatban elcsentem a nagykést. Diadalmasan szaladtam vele. Ö kenyeret szerzett. Két hatalmas karéj kenyeret útrava- Itónak.

A kiserdőnél megpihentünk. Meztelen felsőtestünkön csillogott a por.

— Holnap talán már odaérünk. Vagy holnapután.

— Ismered a járást? — csodálkoztam.

— A Nap is arra megy.

Megkondult a harang. Az

ONCSA-házakból krumplileves szaga szállt.

— Menjünk. El ne késsünk.

— Mit gondolsz, sírnak majd utánunk? — jutott eszembe.

— Sírnak. Egészen biztosan sírnak.

— Akkor inkább ne Amerikába menjünk.

— Hát hová?

— Nekem mindegy.

Ezen elgondolkoztunk. A

Gödrök közben libák fü- rödtek. Lányok vigyáztak rájuk.

— Pénzt csak onnan

küldhetünk.

— Sokat?

— Persze — hagyta rám.

— Sokat. A postás egyedid el se bírja vinni.

— Akkor gyerünk. — ugrottam én is.

A tehenek ott feküdtek a lóger közelében, összebújtunk a fák alatt Tanácskoztunk. Kakas elindult a puskáért Izgatottan figyeltünk. Nemsokára jött.

— Eltörött a csöve — lökte földre a fegyvert.

Leverten pihentünk. Még sok időnk volt estig

— A lovak?

— Hordják a búzát

Csüggedten ültünk. A lágerból jól hallatszott a cséplőgép zaja. Egy-két kis asztag, ha lehetett még Elmúlt már régen a szent- istváni búcsú.

— Nemsokára hideg lesz.

— Akkor már nem mehetünk.

— És jövőre? Vagy azután? — kotyogtam közbe.

— Hülyeségeket mondása

Vártunk. A paripák késtek. Hosszúra nyúlt a napjuk. Alkonyattal zörögtek a szekerek. A lovakról levették a hámokat és kicsapták őket legelni. Közelebb hajtottuk a lóger- hez. Az egyikre felültettek engem. Sörényébe kapaszkodtam

— Tudsz te lovagolni?

— Tudok — mondtam pirulás nélkül.

— Na, lássuk!

Megzavarták a lovat Az istennek se akart mozdulni. Aztán lépett néhányat Tört. A csontos, vén állat legelgetett tovább. Idétlenül pillantottam a többire. Stuka többszöri kísérlet után végre felmászott a másik lóra. Az se akart elindulni. *

Kakas rávert az én lovamra, Trappolni kezdett. Mindjárt le is estem Pi- tyeregtem.

— Még lovagolni se tudsz? Ezekkel menjek én Amerikába?

Kakas a tanyába hajtotta a jószágokat. Többet ránk se nézett.

— Gyerünk, mert adnak otthon.

Több helyen keresett már az öreg. Nyugtalanul járkált a gangon, a kaput is nyitva felejtette. Be- csusszantam rajta. De az ajtó előtt nyakon csípett

— Merre jártál, rámusz?

Hallgattam. Hátra dugtam a kezemet

— No, ki vele. Te nagv hős.

— Mi csak Amerikába akartunk menni. Lovakkal.

— Amerikába? — lepődött meg az öreg. — No, akkor kiadom az utat. Megjegyezd.

S azonnal munkához kezdett. Azóta se akartam Amerikába menni.

Országház