Szolnok Megyei Néplap, 1967. január (18. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-01 / 1. szám
8 \ 1967. január 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP B A R Á 1 E Dl D R tt Sötétkék ruha HARRI KAASALAIDIEDíi DALOK A fülkagylóban otthonra talált ak s dalolta őket a száj vad fenyvesen át hegyen át új fülbe szálltak új szívbe új szájba. Ha vizet látott felszívta a víz dalait letépte a nyár virá 'íbaborult dalait s a szürkület dalait Dalokat mondott mik az erdő útjain messze futottak s ő nézett utánuk szemében a felhős nap szürkeségi és szomorúsága annak ki ittmaradt szótlanul mint egy öregember NAPLÓMBÓL Vágyom a társaságra. Ez a nagy csend lehúz mint hó a fenyőket, a zúzmószakállúakat. Hosszú a szív januárja. Az ég s a házmesterek havat hánynak, nem bírom, társaságba megyek, ráfúvok a dermedt gondolatokra: gyúrom, gyúrom őket. Gyötröm a számban a tésztát: kis kenyérkéket bes zélek. Finnből fordította: Képes Géza Harri Kaasalainen 1927-ben született Kákisalmi- ban, Kelet-Finnországban. Eddigi kötetei közül jelentősebbek a „Jégzajlás” ás a „Szimultán” címűek. A költő évekig mint a tamperei írók körének főtitkára működött, jelenleg a finn rádió irodalmi osztályának egyik vezetője. VIHAR BÉIA: SZILVESZTER Illan az év, hogy rohannak a napok; ezüstlik hajam, már-már öreg vagyok. Azelőtt — hej —, a legtöbb ember éppen, akár szülőm lehetett volna nékem; most meg. most meg — tűnődöm el sóhajtva mindegyre többnek én lehetnék apja. A Bizományi Bolt átve- vője felemelte a sötétkék öltönyt, megvereyct- te. megforgatta. — látta. hogy jó állapotban van, jó szövetből készült. — Ötszáz forintot odha- toic érte — jelentette ki egy kis gondolkodás után. Az asszony máris rábólintott: — Rendben van kérem. Vgyis kihízta már a férjem — magyarázkodó t nem tudja viselni, hát úgy gondoltam, eladom. Meglepem majd egy új szövettel. Gyűjtöttem már ar-a pár száz forintot, most még hozzá ez az öUzáz is kifutja. Otthon semmit sem szólt, másnap akarta megvenni az új öltönyre valót. A:-, ura fáradtan jött haza az üzemből. — Holnap mit csinálsz Gizas? — kérdezte a vacsoránál. — Lesz elég dolgom a szőnyegeket ki kell porolni... — Elég volt már ebből. Kiválasztottam egy porsz.- vógépet. holnap megvesz- szűk. — Dekát Jóska, hogy gondoltad te ezt? honvét veszünk most egyszerre annyi pénzt? — Honnétt... Honnál? Hát onnét, hogy két éve gyűjtöm, rakosgatom . a zsebpénzem. Szóval... Megvan a mosógép ára! Bankjegyet vett elő, meglobogtatta. — Ez kellett még hozzá, ez a száz forint. A többit eltettem, kereken eze,■négyszázat... — Igazán? — felesége a nyakába borult. — Jaj, de kedves vagy! Ez aztán a meglepetés. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy hova tudtad eldugni? — Nem nagyon dugdos- tam én azt. Vedd csak ki a szekrényből a kék öltönyömet... Gizus arcából kiszaladt a vér. — A kéket? — Azt hát. Amit nem hordok már, mert hisz? tudod, kihíztam. Szóval, én a zakó belső zsebébe tettem azt a pénzt. Csend lett. Az asszony megtántorodott. A férfi felugrott. feleségére bámult. Darvas Jórref: VI. Estefelé, mikor vége volt a tanításnak és hazamentem, csak az anyám volt otthon. — Hol van Feri bátyám? — kérdeztem tőle sürgetve. — Csavarog valahol, hol lenne? Jobb is. ha nem ül itthon, mert mindig csak morog. Neki semmi se jó. Engem is bánt, hogy így van, de mit csináljak?... Nem téphetem magam ketté. Anyám ezeket a szavakat tulajdonképpen nem is nekem mondta, hiszen tudta, hogv úgysem érteném meg, de jól esett neki, hogy végre kimondhatja hangosan a benne érző keserűséget. — Zsákot nem vitt? — vágtam a szavába. — Zsákot? — kérdezte anvám csodálkozva és furcsán nézett rám. — Minek vitt volna zsákot? Meezavarodtam, makogtam va'pmit. hogy talán a malomba ment... hozzálépett, átkarolta és egy székhez támogatta. — Beát... Gizus! Beszél) már, mi bajod? Elmondta. S másnap korán reggel ieldúltan leste, hogy kinyisson a Bizományi Bolt. Amikor végre bejutott, megkereste az átvevőt: — Abban a kék öltönyben, amit tegnap eladtam... — kezdte izgatottan — a zakó zsebében... ezernégyszáz forint volt... annyi kekeken — Ezernégyszáz forint? Ha benne volt, benne van most is. Megnézzük. Szabad a cédulát? Nézték a számot, keresték a ruhát. Akkor az egyik eladónak eszébe jutott. — Az a kék... emlékszem, hosszúállású zakóval. Tegnap, zárás előtt adtam el. — Jajistenem, kinek’ — Egy férfinak. — Es ki volt az? — Azt bizony nem tudom. Idősebb ember volt, olyan nyugdíjas forma. Sokáig próbálta a kabátot. A kárvallott asszony hangosan sopánkodott: — Az én drága uram két évig gyűjtögette... most már vége. Még ha meg is — Ha csak a nyomorúságot nem vitte volna meg- őrólte*ni... Bátyám korán hazajött és nem is ment el azután, hanem lefeküdt. Örömömben majdnem kibújtam a bőrömből. Anyám rám is szólt, hogv ne lődörögjek annyit, hanem feküdjek le Mikor bemernem a szobába, Feri bátyám már aludt. Legalább is úgy mutatta, hogy alszik. Nem szóltam hozzá, de szerettem volna odalépni az ágyához és megcsókolni a kezét. Ügy éreztem, valamivel engem is megajándékozott ezen a napon. Sokszor haragudtam rá, mikor veszekedett az anyámmal és csúnyán káromkodott, — de most nagyon szerettem. És olyan jó lett volna ezt megmondani neki. Egy estefelé, mikor jöttünk az iskolából, csendőrök kísérték befelé Füleki bácsit. A két keze össze volt kötözve és mélven lehajtotta a fejét. Látszott rajta, találnám... Nem adja azt vissza nékem! Nyílt az ajtó a háta me- gett, valaki megszólalt. Egy jólöltözött idős férfi: — Mennyi is volt az a pénz. kérem szépen? — Ezernégyszáz! Annyi, igen, éppen annyi. — A szeme kerekre tágult. Az uta sötétkék öltönyét látta meg, azt viselte a ba- csika. — De hiszen ez volt az--- Ez a ruha!... — Lehetséges — mondta az idegen. — Tegnap vettem. Jó kis szövet. És jól is áll. — Dehát a pénz... Tizennégy százas volt benne! Az uram tette oda... — Még jó, hogy én olyan pontos, akkurátus ember vagyok1 B orítékot szedett elő. az asszony felé nyúj tóttá. — Igazán... visszahozta? — Hát, azért jöttem, kérném. Tessék csak megszámolni. Megvan, ugye? Akkor hát semmi baj. Nem szívesen hallgatta a hálálkodást. megfordult, kifelé ment. Az ajtótól még visszafordult: — Tessék már megnézni... itt hátul... nem vet ráncol ? hogy szeretne észrevehetetlen maradni a két szuro- nyos ember között. Utánuk a felesége ment. két kisebb gyerekét kézenfogva és kétségbeesetten jajveszé- kelt: — Nem csinált az uram semmi rosszat. Ugye apjuk, ártatlan vagy? Mondd meg a csendőr uraknak, hogy nem csináltál semmit. Jaj, ne vigyék el az én kenyérkeresőmet! Mit csinálok a gyerekekkel ? A gyerekeket is megrémítette az anyjuk jajveszékelése és versenyt ordítottak vele. Az egész házsor kitódult az ajtók elé és nézték a szomorú, siránkozó menetet Most nem törődtek a hideggel és sokan örültek Is a látványosságnak. Mikor megláttam őket. belénvilallott a szívembe a rémület. Hát mégis... Feri bátyámat talán már be is vitték. Akkor este csak azért jött haza olvan korán, hogy azt higgyem, meggondolta a dolgot. De azután mégis elmentek... Nekiiramodtam a síkos úton s ahogy csak bírtam, futottam hazafelé. Mikor berobogtam, együtt volt a konyhában az egész család és ott volt Veréb Jani bácsi is. Nagyban tárgyaltak valamit. Talán éppen Füleki bácsi esetét. — Füleki bácsit viszik a csendőrök! — kiabáltam izgalmamban, de rám se néztek csak beszélgettek tovább. — ...ott felejtette a fejszét, amivel a léceket feszítette ki. Arról jöttek rá. Meg a lábnyomokról, — mesélte Jani bácsi, izgatottan hadonászva. — Ilyen hülye. Ha valamit csinál, legalább ügyesen csinálná Az a vén zsugori Benkő nem ment volna tönkre attól a pár zsák kukoricától! — Pedig milyen rendes ember volt, — sóhajtotta az anyám. — Az az még most is, — szólt közbe Mihály bátyám. — Csak becsületesen nem élhet meg máma a szegény ember. — Én azért csak nem mennék el lopni, — ellenkezett az anyám. — Inkább éhenhatnék. Nem bírnám el a szégyent, hogy engem a csendőrök kísérgessenek. Feri bátyám nem szólt semmit, csak a cigarettáját szívta. Mikor egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, picit mintha el is mosolyogott volna. — Hát, — mondta még a Mihály bátyám — mindenki nem is mehet lopni. Másképpen kellene itt a bajon segíteni. Hogy mindenkinek egyformán legyen. Akkor lopni se kellene. — Hogy mindenkinek egyformán legyen, — düny- nyögte utána Jani bácsi és nyomatékképpen nagyot ütött falábával a földre. Mihály bátyámat jobban szerettem, mint Ferit. Csöndes, jó fiú volt és soha nem házsártoskodott. Nem veszekedett anyámmal, ha valamelyik nap nem került főtt étel az asztalra. Ilyen pedig, különösen így télen, sűrűn előfordult. Belátta, hogy nincs és ha nincs, nem lehet. Most is, mikor már-már kezdett odahaza tűrhetetlen lenni a nyomorúság, azt mondta, hogy ő ezt nem nézheti tovább, elszegődik béresnek. Igaz. hogv egész évben más kapcája lesz azért a Pár mázsa gabonáért. de amit keres, azt tisztén megkeresi és hazaadja az egészet Földöntúli magyar nevek Mostanában gyakran olvasható az újságokban, hallható a rádióban és a tv-ben a csillagok, üstökösök, bolygók neve. Csupa idegen név: Cassiopeia, Canopus, Ikeya-Szeki, Ikarus, Mars, Venus stb. — De szinte soha sem hallani azokat az ízes, érzékletes elnevezéseket, amelyeket a magyar népnyelv ajándékozott a mennybolt ékszereinek. Dr. Kulin György több mint háromszázötvenet gyűjtött össze belőlük. A nép nyelvén a Jupiter a Magyarok csillaga, a Sa- turnus pedig a Székelyek csillaga lett. Van a listán Lehelkürtje, Bujdosók lámpása, Arannyal versengő, Kunyhóba tekintő stb. A Nap — feltehetőleg az asz- szonyoktól — a Ruhaszárító csillag nevet kapta, a Mars Vérszemű csillag, a Fiastyúk pedig egyik változatban Szitáslyuk lett, — mert környezetében a mennybolt mintha át lenne lyuggatva, más variánsban Fagyhozó, mert ősszel tűnik fel az égen, mikor már közel a tél. Egyes csillagokhoz egés2 meséket költöttek. A Cassiopeia például azért lelt Korcsma, mert ott ágazik ketté a Tejút: a mesében ott tér le a helyes útról a csárdából kitántorgó részeg. A pislákoló fényű Sirius viszont azért kapta a Sánta Kata nevet, mert mikor az égi mezőkön az ebédet vitte az aratók után, belelépett az egyik kaszába, s azóta biceg a járása is. a fénye is. Azt meg csak a szakemberek tudiák. hogy néhány tucat égitestet maavar néven tartanak nyilván a világ csillagászai. Például egy-egv nálunk tartott nemzetközi csillanásztalál- kozó tiszteletére kapta nevét a Hungária és a Buda kisbolygó. Az előbbi eevéb- ként valóságos „gvepüboly- gó”: a kisbolygók országútiénak belső peremén kering, a7. összesek közül a délebb a Na-vhoz. Külön csoport az a 12 kisbolveő amelv első megfigyelőiétől. dr. Kulin Gvörevtől kanta nevét. — Voltgbpnnen még 72-őt fedezett fel a‘ magvar csillagász. de azok nem voltak elég hosszan megfigyelhetők. A 12 „hitelesített” közül egy Corvina* egy má«'k — Konkolv- Thege Miklósról — Konkolya. egv harmadik a nagy magvar matematikus emlékére Belvai néven került a csillagászok nagykönyvébe. Mikor elállt, mindjárt kért is előleget, egy mázsa búzát a gazdájától, hogy legyen otthon mit ennünk. Ilyen jó gyerek volt ő. Anyám meg is siratta, mikor érte jött a kocsi, hogy kivigye a tanyára, de belátta, hogy másként nem lehet/ Csak Feri iránti keserűsége nőtt ezzel is. Ka azután összezördültek, mindig ez volt a legfőbb érve: — Neked persze eszedbe se jutott, hogy elszegődj. Pedig te vagy az idősebb. Elvárod, hogy más keressen számodra kenyeret, te meg puhítod itthon a fenekedet. Ez azért már túlzás volt, mert Feri bátyám is egyre járt munka után. de ezeken a keserves téli napokon nem akadt semmi. Anyám is tudta ezt és csak a keserűség mondatta vele ezeket az elítélő szavakat. Életünk azért könnyebb lett valamivel. Eggyel kevesebb volt otthon az evő száj és ez sokat jelentett a szűkösségben. Anyám olykor azzal vigasztalta magát. hogy vannak még. akik nálunk is szűkösebben élnek. Ezt ugyan nehéz volt elképzelni, de ő bizonyára nem hazudott. {Folytatjuk} ■Q íp&fn tekío ein ihSL Burányi Ferenci Már több az ember Hosszú az út a szándéktól a tettig s gonosz szándék és tett közt egyre hosszabb, gyakorta kész a rosszra még az ember, de nem könnyen cselekszi már a rosszat, már több az ember megkínzott magánál s felépül majd megálmodott-magáig, még akkor is, ha itt-ott még a lelkén farkas-idők mély harapása ásít, a magassága felnőtté, de lelke nyíló világa kamasz-csenevész még, a természet erejét már legyűrte — s legyűri majd tudata gyöngeségéL