Szolnok Megyei Néplap, 1966. december (17. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-25 / 304. szám
10 ZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966. december 25. Szakonyi Károly i Kinn ülünk a kertben, a lugas árnyékában; bort iszunk. Bogarak dongnak az érett szőlőfürtök körül, lusta őszi darazsak. Pedig hűvös az idő; a gyümölcsfák alól az ősz fanyar szaga árad. Apám kabátot terít a vállára; homlokáról már felszáradt a veríték, arcát pirosra csípte a szél. Kerti földdel besározódott. viseltes ruhában üldögél a lócán, egész nap dolgozott, s most pihen. Jonatán almák piroslanak a kosarakban, meg egy öreg teknő- ben a ház falánál. Gondosan szedte, gondosan rakosgatta, jó lesz kará-- csonykor. Cigarettával kínálom, köhög a füsttől, soha nem volt igazi dohányos. Esténként egy-két gyenge cigaretta, ennyi volt csupán a szenvedélye mindig is. Pedig szeretem, ha dohányzik, homlokát ráncolja kissé, arca megény- hül, lassan fújja ki a füstöt... Vörösbort iszunk, kortyonként, ráérősen. Nézem a kertet, a ház máló falát, a hamvas almákat. Csend van. Jólesik üldögélni a friss levegőn, kinn a város szélén, zajoktól, telefon- csengésektől távol; jó a sa- vanykás bor, az ősz sűrű illata. Ritkán adódó órák, — Borgo — hallom egy- szercsak. Hirtelen úgy hangzik, mint a szőlőszemek körül vergődő darazsak dongása. — Talán Borgo — mondja apám —, azt hiszem ez volt a helység neve. — Rátekintek, mosolygok. — Az első világháborúról olvasok egy könyvet. Keveset alszom, éjfél után már felébredek, ott a könyv az éjjeliszekrényen, olvasgatom. Amíg újra einem nyom az álom. Nagyon érdekes könyv, sok mindent eszembe juttatott, azt a Borgo-t is. Lehet, hogy rosszul ejtem, vágy- rosszul emlékezem rá, már régen volt. Kinn voltunk az olasz fronton. A tisztikonyhára vezényeltek. Meséltem már? Nem mesélte. Nem emlékszem, hogy mesélte volna. Hogy kerül ez most ide? Félévszázaddal ezelőtti dolgok... Tizennyolc éves lehetett akkor — számítom —, vagy már tizenkilenc? Előtte, azt hiszem, a Ritz ben volt pincér. Vagy a Hangliban? Nem akarom kérdezni, látom elmerült a múltban. Kissé előredől, nézi cigarettájának parazsát. — Este mindig felpakoltunk az öszvérekre, fanyehogy találkozunk, beszélgetünk, borozunk — nincs rá időnk. Havonta egy-egy óra. Mindig azt hittem — s talán ő is —, hogy majd sokat fogunk beszélgetni, mint régen, amikor még egy fedél alatt éltünk. Nem lett belőle semmi. Néha egy telefon, egy rövid találkozás. — Hogy van a család? — Hogy vagy? — Köszönöm, semmi újság. — Hát a ház... tatarozni kellene, de a pénz... Megint nem nyertünk a lottón. — Anya vérnyomása? Igen, mondta az orvos, hogy pihenni kell... — Más? — Nincs semmi más. — Ennyi az egész. Az ember nem is tudja, miről beszéljen annyi mindent kellene elmondani, ami a múlt hétén történt, ami tegnap történt, amit tenni akarunk. Mindent. Amit gondolunk, azt is. Így hát legtöbbször csak ülünk, egymással szemben, bólogatunk, nézzük egymást. Vajon ismerem-e egészen? Vajon ismer-e egészen? Most, hogy nőnek a gyermekeim, látom; semmit sem tudok róluk. Néhány adatot. természetesen, igen. Néhány felületes apróságot. Tanulás, bizonyítvány, ruhák, betegség... De már nem ismerem őket igazán. És nem ismerjük egymást mi sem: apám, meg én. Látom őt. tudom mi a dolga, mit végzett eddig élete utóbbi évtizedeiben. Dehát ez kevés. Reménytelen. — Ülünk szemközt. koccintunk. a '’vümfilcsfákról beszélünk, a rokonokról, a házról. Mindig ugyanaz. Apa és fia. Kell ennél szorosabb kötelék? Mégis: két idegen világ. Hozzáférhetetlen. Pedig sokszor fel- !smertem őt magamban: a szokásait, a hangját, a mozdulatait. De zárt világába nem tudok behatolni, s talán ő sem találhat utakat hozzám. Szavakat mondunk, mert szeretnénk, ha szavaink felkutatnák és feltárnák az ismeretlen belső világot. reg volt: az: állatokon, arra erősítettük a kondérokát. Vittük fel a hegyek közé, a vonalba, a tiszteknek a vacsorát. Sötétedés után indultunk, az olaszok miatt. Kopár hegyek voltak, sziklás ösvények, keskeny csapáson mentünk libasorban. Vigyázni kellett mert mindenütt megindultak a kövek. az út mellett meg szakadék tátongott, jobbról is, balról is. Az öszvérek eligazodtak a sötétben, de mi minden lépést kitapogattunk. Hanem egyszer az fii egyik öszvér — zsupsz!j| megbotlott. Ismerték az á1- = latok a járást, de az a sze- JÉ rencsétlen pára mégis meg-f§ csúszott valahogy, és egye-g nesen bele a szakadékba! |§ Nem is .láttuk, hova zu-sf hant. csak a hangját hal-J= lőttük, a keserves nyeri-á tését. Mondtuk a többiek- j§ nek, hogy csak menjenek, §§ mi meg a bai társammal U lemásztunk hozzá a kövekp közé. — Veszélyes volt. a kö- = vek omlottak, elég voltg egy rossz lépés. Tapoga-=g tóztunk a sötétben, éles JÉ sziklák — de aztán a me-|| leg szőrös test... ott feküdtp szegény. Már nem nyiho-gg gott. gondoltuk, kimúlt. Ag bajtársam ott is akarta g hagyni, de én érősködtem,jg hogy nézzük meg jobban.§§ Tapogattam, sehol sem lel-g tem sebet, gvufát gyújtót-É| tunk a feje táján, hát lát-§j tűk él. de nem tud feláll-g ni. Talán a lába tört el?I| Nem, bizony a lábának g sem történt baja. de vala-1| hogy rosszul esett, tehetet-s len volt. Ha láttad volna jj a gyufa lángjánál a szemét, p meg hallottad volna a se- g gítséaért könyörgő nviho- M gását! A gyufa ellobbant, g újat gyújtottam, hogy lás-|| suk, miként segíthetünk. f§ Abban a pillanatban: —g tratatratatra... Máris oda-lf soroztak! Elég volt felvil-J§ lanó fényecske, bemértek, jjj Lehasaltunk az öszvér § mellé, ott vijjogtak körülöttünk a golyók... . — Kockázatos volt, — szólok közbe —, kockázatos volt egy öszvér miatt. — Hiszen élt! — mondja apám. — Nem hagyhattuk ott. Ki is húztuk a derékszíjainkkal, meg a vállunkkal, derekunkkal taszigál- va. Az olaszok megállás nélkül lőttek. De kimentettük az öszvért. Ha otthagyjuk, éhen pusztul, tehetetlenségében, vagy ki tudja... szóval éppen eleget szenvedett volna, míg el nem találja egy golyó. Néz maga elé, töprengve. átéli a ré<?i élménvt. Ki tudja, mi minden támad fel még benne, ebben a nercben, veszélyek, halálfélelem... Ha ottveszett volna... — Bizonv — mondom —, egy kooótt öszvér miatt kockáztatni... hm. Rossz rásondolni, hogy végzetes lehetett volna. Emberek ezrei vesztek ott. mit számított egy öszvér? Megdobja vállán a kabátot, bólogat. — Az emberben az volt, hogy menteni kell. Menteni. Minden életet. amit csak lehetett. Két háborút éltem át... Fogja a poharát, kortyint. Elnéz a lugas levelei között a kertre. — Éjszakánként keveset alszom, néha eszembe jutnak ezek a régi dolgok. Nemcsak ez, sok minden. Olykor magam is csodálkozom, hogy itt vagyok... élek... amikor annyiszor volt veszélyben az ember. Nézem őt. Puha szélű szalmakalap, viseltes ruha, jonatán almák. Hetven év. Erős kezében kis borospohár. Jó lenne sokat tudnunk egymásról. (Erdei Sándor rajzai.) DARVAS JÓZSEF: I. Apró örömök és nagy szomorúságok árnyékában születtem. Életünk egyhangú volt, akár a táj, amelyet szülőföldünknek mondtunk. Síkság, ahol az aprócska vakondtúrás vagy szélhordta halom is égre- szökő hegynek látszik és elnyelő szakadéknak a sekély kis gödör. Halmok és gödrök. Apró örömök és nagy bánatok: titeket idézlek most, hogy megmutassam az egyszerű emberek egyszerű életét. Ritka ünnepek és sanyarú hétköznapok: jöjjetek elém hosz- szú-hosszú sorban és tegyetek tanúságot a dolgozók igazáról. ☆ Nyáron szombat volt az ünnepünk. Bátyáim már napszállta előtt hazajöttem a tanyák közül, aratásból, cséplésből. Ilyenkor együtt az egész család. Ö, mennyivel más volt ez az együtt- lét, mint a farkaskergetc téli napok munkátlan, kényszerű összezártsága, mikor anyámat és testvéreimet szinte óránként csúnya veszekedésekkel ugrasztottá egymásnak a ke- nyértelen szűkösség. Most munkából jöttek és naptól barna bőrükbe ivódva hozták a kenyeret ígérő- kalászok fülledt szagát. Reggel már korán fölkeltünk. Anyám kivitt néhány tojást a piacra, hogy vásárolni tudjon a vacsorához Ha kevés volt az összegyűjtött tojás, egész délelőtt az ól ajtaját lestem, hogy mikor bújik elő hangos kotkodácsolással valamelyik tyúk. A kipottyan- tott tojással azon melegen szaladtam a boltba, hogy néhány deka sót vagy cukrot hozzak, mert mindig hiányzott valami. Anyám már kora délután nekilátott a vacsorákészítésnek Lepényt vagy rétest sütött, hogy ünnepi étek várja a munkából hazatérőket. Napszállta felé megállt házunk előtt a munkásokat hozó kocsi. Énekelve jöttek. vidáman és kalapjukat lengették, akár a berúgott lakodalmas vendégek. Talán az egynapos szabadság örömétől része- gedtek meg. Az egész házsor kitódult az ajtók elé, mert minden házban vártak valakit Szegény munkásemberek laktak arrafelé mind. — Enni szeretnénk, — mondták a bátyáim, hogy lerakták a szerszámokat, meg a kenyereszsákot Az étel már asztalra téve, párologva várta őket, de ezt mindig elmondották: enni szeretnénk. Ez volt a köszönésük. Kezükről, arcukról lemosták a rátapadt rengeteg port és az asztalhoz ültek. Én már előbb jóllaktam, hát csak a földre kuporodva néztem őket, hogy inas, barna kezükben hogy sú- lyosodik a zsírosán csillogó tészta. Az udvaron, a sárból rakott katlanon már hatalmas üstben melegedett a víz mosakodáshoz. Aztmin- dig vacsora után szokták. Közben megjött Veréb Jancsi is a szomszédból és falábával végigkopogott a téglás pitvaron. így szombaton este mindig át szokott jönni, kicsit elbeszélgetni a bátyáimmal. Anyám megkínálta a sütöttél, úgyis ritkán, mások jóvoltából jut csak ilyesmihez szegény. — Nem való ez ilyen haszon nélkül való embernek — mentegetőzött mindig. — Vesse szomszédasz*, szony inkább a kutyának. Az is többet használ, mint én, a fél lábammal— Mindig így szabódott. de azért mindig elfogadta és saját nyomorúságán elérzé- kenyülve, kikönnyesedett szemekkel majszolta a ritka csemegét. Anyám is mindig egyféleképpen vigasztalta: — Maga legalább visszajött, ha féllábbal is. Nem úgy, mint az én szegény apjukom— Persze, nem 'mindig társalogtak egymással ilyen szépen, jóságosán. Néha, mikor Jani bácsiék csirkéje átbújt a két udvart elválasztó, rozzant kerítésen és kikaparta a veteményün- ket, csúnyán összeszólalkozf tak. Anyám ilyenkor azzal fenyegette, hogy elüti a másik lábát is. ha nem vigyáz jobban a jószágukra. De most ünnep . volt. kenyeret ígérő, dolgos hét vége és a szavak is ünnepi gúnyába bújtak. Veréb Jani bácsit a becsületes nevén tulajdonképpen Hatala Jánosnak hívták. Féllábát a háborúban hagyta. Búskomoran, falábbal jött haza a frontról. Ügy mesélték, hogy hónapokon át a feleségével se váltott egy szót se. Semmit nem dolgozott, még a ház körül sem, csak ült, ült és nézett maga elé mereven. Egy reggel azután, ahogy kiszállt az ágyból: faláb nélkül, ing- ben-gatvában. féllábon ugrálva, kisántikált az utcára és nagy nevetések között bekiabált minden udvarra: — Veréb lettem... nézzék csak... veréb lettem— Akkor elvitték a bolondokházába. Pár év múlva hazajött, gyógyultan, de a Veréb név örökre rajta maradt. Mi. gyerekek már csak így ismertük: Veréb Jani bácsi. Most. hogy megette a lepényt, cigarettát kért Feri bátyámtól. Rágyújtott és kéjesre torzult képpel fújta a keserű füstöt. Vacsora után kimentünk mindnyájan az udvarra és körülültük a katlant. Csöndesek voltak a nyári esték és fejünk fölött halkan suttogott' a bólogató akác Anyám ide-oda szaladgált: rakott a tűzre, tiszta ruhákat hozott ki, teknőt készített elő. Ahogy néha rávetődtek a vörösen fellobbanó lángok, olyan volt, mint a fény körül szédülten bukdácsoló, kopottszárnyú kis pillangó. (Folytatjuk.) Ami hiányzik a „Svejk, a derék katona viszonta^sagaV’-bol Mielőtt arról beszélnék, hogy az első világháború alatt miként éltem Jaroslav Hasekkel együtt az orosz fronton, elébb néhány regényalakról kell megemlékeznem, akiknek a nevét a szerző némileg megváltoztatta, vagy akiknek más szerepet juttatott, mint amilyet a valóságban játszottak. Lukás főhadnagy például, a 91. gyalogezred 11. századának volt a parancsnoka, cseh volt ugyan, de nevét Lucasnak írta. búb hadnagy nevét Hasek dr. Robert Dub ezredorvostól kölcsönözte, akinek elbeszélésünkben szintén szerepe lesz. És végül én vagyok Ibi volt tábori főlelkész, aki a „Svejk” harmadik kötetében tábori misét szolgáltatott kárpótlásként az elveszett konzervekért, amelyeket a katonák nem vételeztek, és aki megható prédikációi: tartott Hrt bátor zászlótartóról, mert a Custozza melletti csatában elvesztette mindkét karját s halála pillanatában meg akarta csókolni Radecky marsall kezét. Ezért a prédikációért Svejk Ibi tábori főlelkészt címeres hülyének nevezte. Nevemet Hasek kissé leegyszerűsítette: engem nem Ibinek, de Eyblnek hívnak. Es e rövid Elmondja Jan Ev. Eybl — akiről a „Svejk” harmadik részében esik § szó, J. Ev. Eybl páter náci fegyházakban élte j át a második világhá-1 borút és ma *— 83 éves ; korában — életének hátralevő éveit a nyu- ] galomba vonult papok ! otthonában tölti Prága j közelében. :j0000000cxxx>x>00000a000000000000003(? ismerkedés után megkezdhetjük az elbeszélést. A közkatona teheneket legeltet A háborús 1915-ös év júliusában történt a Szokal melletti fronton. Szolgálati őrjáratomon egy rosszul öltözött katonát láttam, aki teheneket legeltetett. Magamhoz hívtam. Lassú léptekkel egy elcsigázott katona sündörgött hozzám és megpróbált vigyázzban állni. Amikor meghallottam a jelentést tevő katona ne- vét, mindjárt tudtam, kiről van szó. Jaroslav Ha- sekről ugyanis úgy beszéltek a tisztek, mint egy veszélyes anarchistáról, aki aláássa az egész ezred harci szellemét. Hogy leplezzem a meglepő találkozásból fakadó zavaromat, megkérdeztem Haseket, hogy hol vannak a többiek. Talpraesetten válaszolt: „Kérem, ők nincsenek itt. tisztelendő uram”. Éles hangon rászóltam, hogy el ne nevessem magam: „Honnan való?” „Prágából, tisztelendő uram”. „Ember, ha prágai, hogyan kerül a budejovicei 91. ezredhez?” „Az apám Mydlovadyból származik. Ahová tartozik az apa, oda tartozik a fia is”. ..És miért nem élvezi az egyéves önkéntes előnyeit?" „Mert a sorozásnál arra a kérdésre, hogy még mi bajom van. ezt válaszoltam: hülye vagyok”. Másodszor egy tábori misénél láttam Haseket. Figyelemmel kísértem, de nem keltett zavart. Lukás fakadna'?;y Szeptember 21-én történ’’, dél'dóban. A Dubno melletti Horupanbgn állomásoztunk. amikor Lukás főhadnagy izzadían és felbőszültén az irodámba rontott Sapkáját az asztalra dobta s a székre zuhant. „Az isten szerelmére kérem — jajdult fel Lukás — ennek az írónak el kel! mennie a századtól, mindenáron. mert megbolondulok. Vagy agyonlövöm Haseket. vagy felakasztom magamat!” „No, — mondom — mi rémes történt?” „Képzelje: reggel a támadást gyakoroltattam a századommal, hiszen minden percben érintkezésb’ kerülhetünk az ellenséggel. A gyakorlatot mind Bilit 0 LLmívdkmmi ilúít Jaroslav Hasekről, a szomorú katonáról
