Szolnok Megyei Néplap, 1966. november (17. évfolyam, 258-282. szám)

1966-11-13 / 268. szám

s SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966. november 13. Az Az észt irodalom kialakulása egybeesik az észt nemzetté válás folyamatával. Költészetük népkölté­szet, illetve népi költészet, abban az értelemben, hogy nekik is van gazdag és változatos Kanteletarjuk (Daltündér című gyűjtemény) és nemzeti hősköltemé­nyük a Kalevipoeg és valamennyi írójuk legalább má­sod, vagy harmadfokon népi származású. Az észt nyelvű írott irodalom kialakulása megle­hetősen későn kezdődött. A teljes észt nyelvű biblia 1739-ben jelent meg. Az időben főleg papok és taná­rok művelték. Kedvtelésből vagy hazafias érzésektől vezettetve. Ettől az irodalomtól teljesen különváltan élt a népi költészet, amely sokkal régebbi eredetű és már a XIII. században teljes pompájában virágzón. Érdekes jelenség az észt népköltészetben, hogy a nép­költők nagy része nő volt. A nőknek olyan szerep ju­tott a költészet művelésében, mint talán sehol másutt. Nem véletlen tehát, hogy az újkori észt irodalomban is sok írónőt és költőnőt találunk, mint például Ma­rija Under, aki Észtország legnagyobb költőnője. Az észt népköltészet legszebb termékei a Kale­vipoeg és a népdalok. A regi észt népdalok nagyon hasonlítanak a régi finn népdalokhoz és némely da­rabjuk erősen rokonítható magyar népdalokkal, nép­balladákkal is. Észtország mai költészete, irodalma európai ran­gú és színvonalú. Az észt irodalom eredményeit mind a Szovjetunióban, mind Nyugaton nagy elismerések és nemzetközi díjak (így August Jakobson és Juhan Smuul Lenin-díja) formájában veszik tudomásul. A legújabbkori észt költészetből most Ellen Niit fiatal költőnő egyik versét adjuk közre, öt még kü­lön is méltatnunk kell, mint a magyar költészet leg­kiválóbb észt műfordítóját. A közelmúltban jelent meg második nagyobb terjedelmű kötete Petőfi ver­seiből. Ezenkívül József Attila és Radnóti Miklós verseiből is fordított, amelyék az Alkotás című Iro­dalmi folyóiratban jelentek meg. Ezeket a műfordítá­sokat, Ellen Niit közvetítő nyelv nélkül, egyenesen magyarból készítette. * HALÁLHÍREK (NÉPKÖLTÉS) A „Bánk bán" alkotója •175 éve született Katona József Eszik-iszik Tamás gazda kereskedő kamrájában, tehetősek lakzijában, a kezében sörös kanta, csak a kancsót szorongatja. Izenet jön hívogatva: „Gyere haza, Tamás gazda, elpusztnl a gulya otthon!” „Ha elpusztul, hadd pusztuljon!” Eszik-iszik Tamás gazda kereskedő kamrájában, tehetősek lakzijában, a kezében sörös kanta, csak a kancsót szorongatja. Izenet jő’ hívogatva: „Gyere haza, Tamás gazda, elpusztul a lovad otthon!” „Ha elpusztul, hadd pusztuljon!” Eszik-iszik Tamás gazda kereskedő kamrájában, tehetősek lakzijában, a kezében sörös kanta, csak a kancsőt szorongatja. Izenet jön hívogatva: ELLEN NIIT: „Gyere haza, Tamás gazda, feleséged meghal otthon.” „Mit bánom? ha meghal, haljon!” Eszik-iszik Tamás gazda kereskedő kamrájában, tehetősek lakzijában, a kezében sörös kanta, csak a kancsőt szorongatja. Izenet jön hívogatva: „Gyere haza. Tamás gazda, édesanyád meghal nyomba*!” Kezét összecsapja menten: „Haza kell már mégis mennem! Marha elhull, mást nevelek, lő elpusztul, újat veszek, asszony meghal, vannak lányok, de jő anyát nem találok, bár a lelkcmet kijárom, többé sehol a világon!” Fordította: Bán Aladár * André Malraux 65 éves November 3-án ünnepel­te 65. születésnapját And­ré Malraux francia műve­lődésügyi miniszter, aki 1959 óta tölti be ezt a tisz­tet, de állítólag rövidesen visszavonul a közélettől, hogy csak irodalmi mun­kásságának szentelhesse magát. Malraux, aki több nyel­ven kitűnően beszél és egé­szen rendkívüli tárgyi tu­dással bír, Franciaország egyik legzseniálisabb mi­niszterének minősül­het. A húszas években In­dokínában, Kínában és Arábiában régészeti kuta­tásokat folytatott, aktívan részt vett a kínai forrada­lomban. majd a spanyol polgárháborúban, a máso­dik világháborúban pedig komoly' tevékenységet foly­tatott a francia ellenállási mozgalomban. Égbenyúló szikla tetején hatalmas szárnyait fárad­tan leeresztve egy öreg kondorkeselyű ült. A kondorkeselyű egy messzi-messzi hófödte he­gyen rakott fészkétől na­ponta több ezer mérföldet repült, hogy itt keressen táplálékot magának, s de­tente a magas szikla tete­jén fújta ki magát. Egy darabig mozdulatlanul ült a rekkenő hőségben, mint­ha szunyókálna. Majd las­san széttárta szárnyait s néhány óvatos csapást teli: azt méregette, fáradt-e még, azután a levegőbe emelke­dett. A szikla fölött köröz­ve egyre magasabbra fúr­ta magát a kék égbe, majd eltűnt a szemhatárról. De bármilyen magasra is szállt, a zsákmányt nem tévesztet­te szem elől. trAz ember vízre a kese­lyű a vérre néz” — tartja egy régi mongol közmon­dás, ami azt jelenti, hogy az ember a viz láttán, a keselyű pedig a vér lát­tán örül. Ezért figyelte me­redt szemmel a vén madár az Altáj egyik széles lejtő­jén bárányokat legeltető l kendőjét hímező leány vö­rös fonalát is. Estefelé ismét a sziklára szállt pihenni. A kopár szirttető ugyanúgy fehér­lett, mint a kondorkeselyű feje. Vajon ki tudta, hogy már századik esztendeje pi­hen meg itt naponta? Ama keselyű sem vett tudomást a világ folyásáról. A magas szikla csúcsáról egykedvű­en tekintett le a szétszór­tan legelésző birkákra, jó­szágra és az emberekre. De ahogy múlt az idő, egyre nehezebben talált c földön táplálékot. Míg 6 tompa egyhangúságban töl­tötte életét, a világ alapo­san megváltozott. A vén madár nem úidta, miért há­borúskodtak, miért öldösték egymást az emberek, miért hevertek elhullott lovak és Harmincnyolc esz­tendős volt, amikor meg­halt, s utolsó éveit —mint Kecskemét városának ügy­védje — városi urak tár­saságában, pereket intéz­ve , és vadászgatva töltötte. Nyilván, ez esztendőkben is sokat gondolt ama „drá­mára, öt szakaszban”, amelyet — huszonhárom évesen, 1814-ben, pesti joghallgatóként — a fel­építendő, ám (akkor még sokáig) csak tervnek ma­radt kolozsvári színház pályázatára írt. Nagyon valószínű, hogy kecskemé­ti pajtásai között is felfe­bormok a földeken, miért szállt puskaporfüst a leve­gőben. Nem tudta, de há­lás volt érte: háborúban mindig készen várta a zsákmány. Igaz, békeidőben is bőviben volt a táplálék­nak; járványok arattak em­ber s állat között. Nem tud­ta, hogy ilyenkor kosztjá­ról a tífusz gondoskodik — szilárd meggyőződése volt, hogy a sors neki kedvez. Ráadásul az emberek, akik a föld és a vizek szellemeit imádták, az elhunytak te­temét kidobálták a pusztá­ra a ragadozók zsákmányá­ul. Honnan is tudhatta vol­na, hogy a babonás hívők szerint szeretteik lelke ép­pen ezen az úton jut el a paradicsomba? Sok év telt el azóta, hogy a földön tömegével hever­tek a holttestek. Évről évre fogyatkozott a zsákmány. Háborúskodás helyett az emberek leigázták, saját akaratuknak rendelték alá a természetet. Közös erővel elfojtották a háborút, amely egy nap alatt több száz hullát szállított a keselyű asztalára. Gátat vetettek a járványoknak is, ismét megfosztva őt a táplálék­tól. Már az üdvösségükkel sem törődtek; ahelyett, hogy a lelkűket juttatnák a paradicsomba, arról kezd­tek álmodozni, hogy maguk repüljenek a Hold és a Nap felé. Az öreg kondorkeselyű zsákmányra lesve naphosz- szat körözött a kék égbol­ton. Mostanában egyre rit­kábban pihent meg ked­ves szikláján. Egy napon a végsőkig el­csigázva elhatározta, hogy leereszkedik a megszokott helyre. Ám, a szikla, me­lyen egy évszázadon át üldögélt, eltűnt. Gyár állt a helyén. Toronymagas ké­ményének mély torkából fe­kete füst gomolygott, vörös szikrák pattantak szerteszét. Mindenütt nagy épltkezése­dezett Petur bánokat, meg Sólom mestereket is, és aligha nézte őket — a maga kritikus-gunyoros szemével és együttérző szí­vével — közömbösen. Ám nem talált közöttük olyan embert, akivel el is beszél­gethetett volna a felhábo­rodásnak és viaskodásnak arról a művéről, amely — a korabeli „krimi”-ket, a német lovag-drámákat utánzó színpadi rém-histó­riák Után — egyszerre csak kiszaladt a tolla alól. Így hát csak legyintett Katona József és azt a mondatot idézte magában, két, kerteket, dübörgő gé­peket látott. Mozdony vág­tatott, mögötte hosszú sor­ban futottak a vagonok. a széles szürke úton porfel­hőt verve robogtak a gabo­nával megrakott teher­autók. Az öreg keselyű már halálosan kimerült, de éhei gyomra egyre űzte. Körbe- körbe keringett, és arra gondolt, hogy olyan magas­ra kellene repülnie, ahon­nan az egész földön, sőt más bolygókon is észreve- hetné a zsákmányt, össze­szedte végső erejét és még magasabbra emelkedett; szemmel már nem is lát­ható kis fekete ponttá zsu­gorodott. Üveges szemét hirtelen vízcsepp felhőzte be; a madár nem látott töb­bé. S noha köröskörül sem­miféle zsákmány nem mu­tatkozott, az öregségére meghibbant keselyű maka­csul hitt abban, hogy , va­lamerre kell lennie táplá­léknak. Ügy tűnt neki, hogy valahol fenn sok elhullott dög hever. Még gyorsabban repült, szinte mérhetetlen magasba fúrta fel magút. Hirtelen kavargó légör­vénybe került. Az erős szél megforgatta, recsegő csont­jait összeroppantotta, tol­láit kitépte. A zsákmányra éhes nagy vadász teste egy szemvillanás alatt semmivé vált. Csak néhány szál tol­lat kergetett a szél a ma­gasban. Mongol eredetiből fordította: Zahemszky László Lodongin Tüdev (szül. 1936) a „Kultúra és Irodalom” cí­mű lap felelős szerkesztője, a Mongol írók Szövetségének titkára. 1955 óta ír, főleg elbe­széléseket. Allegórikus novel­lájában azokat a nagy válto­zásokat rajzolja meg, amelyek a forradalom óta Mongóliában végbementek. A fordítás a „Válogatott mongol elbeszélé­sek” című antológiában (Ulán­bátor, 1961) közölt szöveg alap­ján készült. amit ő maga írt le, amikor Pestről — felcsillanó és elhamvadó reményei szín­teréről — hazament Kecs­kemétre. „Ha a madár látja, hogy hasztalan esik fütyürézése, élelemről gon­dolkodik, és — elhallgat”. Nem „fütyürézett” többé, Lehet-e elképzelni tra- gikusabb sorsot. Egy, a nép sűrűjéből jött, kecske­méti fiú, aki akkor eszmél magára és a világra, ami­kor még sem a bécsi csá­szár, sem a magyar értel­miség nem feledhette a Martinovics-összeesküvés véres leverését! Egy tehet­séges ember, akinek — szellemi értelemben — vé­gig elszigeteltségben, ma­gányban kell élnie, és aki eltávozik az életből, mie­lőtt kalászba szökkenhetne a mag. Az, amelyet éppen a nemzeti nyelvért és a haladás gondolatáért lel- kesedő-munkálkodó költők és írók vetettek, kialszik, mielőtt kigyúltak volna a reformkor fényei!... A tra­gikus sors azonban még­sem kényszeríthette térdre, és a súly alatt növő pál­ma — ha kortársai előtt láthatatlanul is — a ma­gasba emelkedett. S hogy valójában — és éppen szellemi értelemben — sem volt elszigetelt, azt éppen a „Bánk bán” bizonyítja Hiszen ezt a Szent Szövet­ség diadalának idején al­kotott művet a Szent Szö­vetség középkori szelleme ellen írta, elvi kontaktust teremtve a kor legjobbjai­val, eszmeileg megelőzve Kölcseyt, aki a „nemzet és haladás” szintézisében látta kora írástudóinak feladatát. Hogy végülis el­hallgatott Katona — eh mint a madár, amely nem lel visszhangra — az igaz. De akkor, amikor már tud­ta, hogy ami dolga volt az életben és az irodalom­ban, azt becsülettel elvé­gezte. Hevesi Sándor ír egy helyütt a „kimeríthetetlen drámák”-ról, amelyek „vi­tás pontjaik, problémáik ellenére is új és még újabb arcukat mutatják meg, az idők sodrában”. Minden jel azt mutatja, hogy a „Bánk bán” is ilyen „kimeríthe­tetlen” színpadi alkotás, amely kicsúszik az előre­gyártott „elméletek” háló­jából és „új és még újabb arcát” ragyogtatja felénk. Mai szemmel már termé­szetesnek tűnik, hogy^ ab- ,ban az időben, amikor\jó- zsef Attila azt sikoltotta, „hogy mi ne legyünk né­met gyarmat”, a munkás­színjátszóknak egyik fegy­vere volt a gyarmatosítás elleni nemzeti összefogás felé utat mutató mű. Érde­kesebb azonban, hogy most, a nemzeti független­ség, s a szocializmus ko­rában is él és hat, felka­var bennünket a több mint 150 esztendeje írott drá­ma. Mi ' a „titka” ennek? Nagyon röviden szólva ta­lán az, hogy a „Bánk bán”-ban — éppen mert Katona József shakes- peare-i ihletésű, tel jes hely­zeteket és embereket te­remtő művész — a nem­zeti sorskérdések bonyolult egyéni konfliktusokkal öt­vöződnek össze. ' Tra&ihu* sors? A kecskeméti takácsmester fiának életén, pályáján el­gondolkodva, az ember hajlamos arra, hogy fel­vesse: vajon nem ilyen sors kell-e nagy drámák alkotásához? Ám annyi az ellenpélda is!... Reálisabb hát úgy felvetni a kérdést, hogy nem mindig az a tragikus sors, ami annak látszik. Sikerek között Is lehet valaki magányos és sikertelenül, látszólag el­szigetelve is gazdag kap­csolatokat építhet ki a jö­vővel. Antal Gábm AZT HITTEM Én azt hittem, hogy mindig kék, ragyogó tükör a tenger, s hogy rejtett aranyszemecskék kincsével tele az ember. Hogy járva a tengert, szembe kell szállni merészen a széllel s akkor a hajós csodákra lel, az idő nagy titkokat érlel. Szálltam hát, Végtelen, feléd: hullámok pörölye paskolt Ég a víz határa s a tengerfenék derengett: messzi, deres folt S akkor megtudtam, hogy csak néha, nagyritkán kék a tenger, és hogy üres és szürke, még ha csillog is sokszor, az ember. Láttam földet, hol nincs tó, se folyó — Por és rög, semmi más: Nincs aranyszem a porban, melyből ott gyúrják az ember fiát De tudtam: nincs szebb feladat mint vágyva előre törni: keresni, kutatni: hol rejlik a mag, s szeretni és gyűlölni. És látni, hogy néha szürke homályon átragyog kéken a tenger s tudni: tisztább öröm nincs a világon mint az. ha ember az ember. PALICZ JÓZSEF: TANYA LODOXGHS TÜDEV t hondorkeselyű őszi iroí&aSoB'n

Next

/
Oldalképek
Tartalom