Szolnok Megyei Néplap, 1966. november (17. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-27 / 280. szám
a SZOLNOK HEGYEI NÉPLAP 1966. november 27. A— • kétségtelenül olcsóbb, de ezt a falat már csal? újra festeni lehet. Ügy látom, hogy a régi festés legalább tízéves. A mester ott állt a szoba közepén. Helén a harmadik emeletről hívta le, hogy árajánlatot kérjen tőle. Körülnézett s arcán tolakodó kíváncsiság ült, ahogy szem- ügyre vette az özvegy holmijait. Ez a szemérmetlenség zavarba hozta Helént. Most a férfi felfedező tekintetével látta a rojtos szélű lámpaemyőt, a fakult dívónyten'tőt, a kopott székeket — Drága lesz? — kérdezte, de a mester nem sietett válaszolni. Helén ruhája barna volt, mint a bútorai Egysíkba rajzolt arcát csupán a szemgödrök mélyedése bontotta meg, s ott benn nyugtalanul és zavartan mozgott a két kicsi zöldes- barna szem. A nő nem öreg — állapította meg a mester — de épp oly elhanyagolt mint a négy fal, amelyre vastag évgyűrűt rakott a ,por. — Méltányos árat ajánlok — felelte most a mázoló. Engedélyt kért, hogy rágyújthasson. A felszálló füsttől egyszeriben felélénkült az egész szoba. Helén kiment a konyhába, hogy egy kis tányérkát hozzon hamutartónak. Kint eszébe jutott, hogy van még egy kis likőrje a szekrényben. A mester megivott egy pohárkával ebből a szirupból, amelynek már alig volt alkoholtartalma. — Milyen mintára gondol? — Valami modemre gondolok. — Aztán sürgős, mert sok munkám van ám? — Húszadikáig kellene, hogy készen legyen. Ez nagyon határozottan hangzott „Különös — gondolta a mester —, hogy ennek tíz évig mindegy va't, most meg azt szeretné, hogy ripsz-ropszra megcsinálja”. Vastag tenyerét térdére fektette. — Sajnos, az nem megy. Helén nézte a festő körmeit, melyek a mészportól fehérlettek. — Pedig nekem húszadikáig kell. — Hát... — tűnődött az ember, s közben fürkészte az özvegyet, aki görcsösen megmarkolta az üveg nyakát. — Nem iszik még egySyßl? rr, J — Köszönöm, nem. Tudja. a magas létrán dolgozom... — Okom van rá, hogy húszadikáig kész legyen — mondta Helén és nem nézett a festőre. — Csak a szobát? — Csak. — Hatszáz. — Rendben van — felelte az özvegy. Néhány nap múlva újra megjelent a mester vödrökkel, szerszámokkal és létrával. Segített Helénnek a szoba közepére tolni a bútorokat, azután felkapaszkodott a létrára, hogy lemossa a vastag porréteget a falról. Az özvegy újságpapírral fedte a díványt, a székeket és a vitrint A szoba alig néhány perc alatt elvesztette régi jellegét, a tárgyak megszokott rendje helyett most egy bútor-kupac állt ott középen. Helén az ajtóból visszafordulva nézte az egész látványt íme a mozdulatlan világ, mely éveken át körülvette — volt — nincs! Helén ugyanazt a barna ruhát viselte, mint múltkor, de fejére színes kendőt kötött, amely megfiatalította. Észrevette ezt a mester is, aki a létra tetején ült és fütyürészett. Valami divatos slágert fütyült, amit a rádióban is gyakorta játszottak. Helén azon kezdett tűnődni, hogy mikor fütyült utoljára férfi ebben a lakásban? Ezen aztán mosolyognia kellett. Délben a mester megkérte, hogy melegítse meg az ebédjét a gáznál. Helén tányérra tette a marhapörköltet és tálcán vitte be. A festő, amikor meglátta a porcéi ántán vért, meglepetésében hátratolta fején a papírcsákót, s aztán engedélyt kért, hogy megmoshassa kezét a fürdőszobában, holott ez nem volt szándékában. Helén bámulta, hogyan rágja a húst az éhes emberek mohóságával a mester. t Nem illett volna végignézni, hogyan ebédel a festő, de valahogy vidámmá tette ez a férfi-falatozás. Ö mindig egyedül evett, s mindig kinn a konyhában. — Külföldről várok vendéget — mondta, amikor a festő a borosüvegből húzott egy nagy kortyot. — Azért festeti a falakat? — Csak azért. Az ember biccentett, de nem kérdezett semmit erről a külföldi vendégről, Helén azonban hozzátette: — Egy régi ismerősöm jön. A hangsúlyból nem volt nehéz kitalálni, hogy ez a régi ismerős egy férfi lehet. — Messziről érkezik? — kérdezte a mester, miközben elindult felfelé a létrán. — Az öceán túlsó oldaláról. Kanadában él. A festő megértőén mosolygott onnan fentről, s Helén úgy érezte, hogy bizalmasabb volt ezzel az emberrel, mint illett volna. A levél két hete érkezett, de nem szólt róla kolléganőinek sem. Pedig másnan betette a retiküljébe a borítékot, hogy odaadja Péterinek a bélyeget. De a könyvelőségben Helén csak annyit kérdezett Péteritől, hogy gyűjti-e még a bélyegeket? Amikor az csodálkozva pillantott rá, sietve hozzátette: „Majd gondolok magára”, s letette asztalára az üzemi konyha múlthavi elszámolását. Máris ment vissza a helyére. Helén maga sem tudta megmagyarázni, miért nem jelentette be, hogy vendége érkezik, miért nem vonta be kollégáit az előkészületekbe. Esztendők óta megtanulta, hogyan vegyen részt észrevétlenül is a könyvelőség életében, és ösztönösen is védte kis szerepkörét. Furcsa, hogy a festőmester előtt nem volt ilyen tartózkodó. — Leánykoromban udvarolt nekem — mondta, miközben leszedte a díszpárna huzatát, hogy majd kimossa. A mester rágyújtott ott fenn, s kedélyesen hunyorított. — Biztosan szép ajándékokat hoz majd. — Óh, erre nem is gór Jolok. — Tessék elhinni, hogy maga a repülőút is egy vagyonba kerüL Helén bólintott — Igen. Nagy a távoláig onnan. A fal már száradni kezdett, az ember hosszú léniával meghúzta a vonalat a mennyezet alatt, Helén nedves szivaccsal letörölte a festményt, mely a dívány felett lógott. A tájkép, ahogy megszabadult a portól egyszerre üde zöld lett és a parasztház tetején élénken piroslott a cserép. Olyan különös volt ez a változás, hogy belereszketett, amikor ránézett — Pedig én már teljesen elfelejtettem őt — Ezt nem hiszem. Az ember a fiatalságát soha sem felejti el. Helén erre nem válaszolt semmit, úgy tett, mintha el volna foglalva a fényesi- téssel. — Én is emlékszem még a régi lányokra — folytatta a mester. — Volt olyan, akinek csupán a kezét fogtam. Arra emlékszem a legjobban. Amíg a festő beszélt, Helén arra gondolt, hogy ez a miszter Varsányi mit írt a levelében. „Nincsenek rokonaim otthon, tudom, hogy a város is nagyon megváltozott, s talán a gimnáziumi osztálytársaim közül is keveset találok meg. Mégis haza kell látogatnom, látnom kell magát is Helén, úgy tudom, hogy szegény Bandi halála óta nagyon egyedül van...” Háromszor is elolvasta egymás után a levelet akkor este. Nyugtalanul forgolódott az ágyában és felfelkattintotta a villanyt. Aztán éjjel kettőkor kiment a fürdőszobába és hosszan nézegette magát. „Ha férfi lennék, nekem ez az arc semmit sem mondana. Ügy ám, miszter Varsányi! Mi közöm van nekem a maga honvágyához? Az IBUSZ felülteti majd a városnéző buszra, elérzéke- nyülhet azon, hogy a Mátyás-templom mit sem változott, s a reálgimnázium épületében ma is diákok zsonganak. Elégedjék meg ennyivel”. Másnap mégis azt távira- tozta: „Várom, Helén”. A festő végighúzta a vonalat köröskörül, aztán lemászott a láttáról. Nézte a száradó falai — A vödröket még itt hagyom. Ha valami hiba lesz, holnap kijavítom. Helén egyedül maradt a festéksZagú lakásban, de furcsamód nem érezte nyomasztónak a magányt. Késő éjjelig tett-vett, s lefeküdt a szoba közepén álló díványra aludni. A sok haj- longás és munka után igazi mély álomba mélyedt. Reggel újabb levél érkezett KanadábóL Helén, ahogyan megfogta a borítékot, pontosan megérezte, hogy mi lehet a levélben. Mégis nagyon nyugodtan, sietség nélkül bontotta fel. Az állt benne amit várt. Az egykori udvarló, a régi barát néhány mentegetőző szóval lemondta utazását, s azt írta: reméli, hogy azok a körülmények. amik miatt most nem tud útra kelni, hamarosan elmúlnak. Aztán jött a festő. Helén leszámolta a hatszáz forintot, s közben azt mondta: — Nem jön. Valami közbejött A mester úgy látta, hogy a nő nincs letörve. sőt mosolyog is. Ö sem vigasztalta tehát, csak ennyit mondott: — Azért nem volt kár kifesteni. — Érdemes volt — felelte Helén, s kezet fogott az emberrel. Katkó Istvánt Vendégvárás =?., Illll llrí BOKROS LÁSZLÓ: GÖLÖNCSÉR LÁTOMÁSA PALICZ JÓZSEF: ILLUSZTRÁCIÓ MÉSZÁROS LAJOS: KÖVES UTCA BOKROS LÁSZLÓ: MAJOR
