Szolnok Megyei Néplap, 1966. október (17. évfolyam, 232-257. szám)

1966-10-09 / 239. szám

IMf. október 9, SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1 Magyar diákok Moszkvában henésre. Enélkül az ember — besavanyodik. Dianovics Kati vette át a szót — Nekünk' másodévesek­nek kissé több szabad­időnk van, mint Zsuzsá­nak. Szerdán és csütörtö­kön egyáltalán nincs elő­adás. Ezt az időt a lehető legjobban igyekszünk ki­használni. Szeretem a mu­zsikát, különösképpen a balettet. Nemrég néztem meg a Bahcsiszeráji szö- kőkutat, a Romeo és Júliát, mégpedig a kremli Kong­resszusi Palotában. Amíg Kati beszél, Má- tyus Sándor, mint igazi és jövendő diplomata, nyu­godtan ül, nem szól közbe, bár tekintetéből látom, hogy szívesen mondana ő is néhány szót. — Beszélj arról a mun­káról, amit a Szovjet—Ma­gyar Baráti Társaságban végzel, — szólal meg végül a jövendő diplomata. A diákklubban találkoz­tunk a „Ki mit tud?” dön­tője idején. A színpadon moszkvai főiskolák diák­csapatai mérték össze kard­jukat a szellemesség, a le­leményesség pástján. Ma­gunk elé képzelhetjük a nézőtér feszült izgalmát — csupa diák, zsúfolásig meg­töltik a nézőteret —, mind­egyik természetesen a sa­ját csapatáért szurkol. A döntő kezdete előtt is­merkedtünk meg. — Márkus Zsuzsanna va­gyok — mutatkozik be kis­sé hivatalosan, — az épí­tészeti egyetem negyjnáves hallgatója. — Ok nrdig a barátaim, -«avor*.évesek. — Dianovics Ktisaím, a vegyé­szeti főiskola másodéves hallgatója, Mátyus Sándor, a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében ugyancsak má­sodik évfolyamos. Űj ismerőseimtől szeret­tem volna megtudni, ho­gyan töltik szabadidejüket, vannak-e nehézségeik a tanulásban, egyszóval, ho­gyan élnek Moszkvában honfitársaim? — Bizony kevés a sza­badidőnk. Én például ki­lenc óra előtt ritkán ke­rülök haza esténként, — kezdte a beszélgetést Már­kus Zsuzsa. — Nemsokára négy vizsgám lesz. Ezért, feltétlenül el kell mennem az előadásokra és a kon­zultációkra. Ezenkívül he­tenként kétszer laborató­riumi munkám van. Mégis találok egy kis időt a pi­Magyar diákok zenekara szereplés közben Márkus Zsuzsa szobájában — Megbíztak, hogy tart­sam a kapcsolatot a KISZ moszkvai szervezete és a Szovjet—Magyar Baráti Társaság között. Ez a tár­sadalmi munka elég sok időt igénybevesz, de én nem panaszkodom. Szíve­sen dolgozom, mert érde­kes munka. Különféle ki­rándulásokat rendezünk. Tavaly például elmentünk Jasznaja Polnajára, ahol Lev Tolsztoj élt. Résztvettem magyar nyelvtanfolyamok szervezésében is, a tanfo­lyamokon a legkülönbö­zőbb életkorú és foglalko­zású moszkvaiak vesznek részt; érdekli őket a ma­gyar nyelv. Mátyus Sándor, a Nem­zetközi Kapcsolatok Főis­kolájának angol-japán sza­kán tanul, órarendje sze­rint munkanapja hét, hét és fél órát tölt ki. — Gyakran azonban ott maradok a főiskolán elő­adások után is. Szabadidő­met összekötöm a tanulás­sal, — magyarázza, s mo­solyog hozzá. — A dolog lényege ugyanis az, hogy szinte naponta bemutat­nak nálunk külföldi fil­meket, ismert diplomaták jönnek el hozzánk, hogy elmondják külföldi tapasz­talataikat. Nemrég nagyon érdekes előadást tartott nálunk Vinogradov, aki 12 évig volt a Szovjetunió nagykövete Párizsban. A büfé nyitott ajtaján beszűrődik hozzánk a dzsessz-zenekar hangja. — Sanyi, Kati és a többiek táncolni szeretnének. El­búcsúzom tőlük. A kelle­mes szórakozás és pihenés is hozzátartozik a magyar diákok moszkvai hétköz­napjaihoz. Sz. T. L. HÍRŰNK az országban Megyénk életéről az elmúlt hónapban is sok érdekes közleményt olvashattunk a hazánkban megjelenő különböző napila pókban és folyóiratokban. Termelői gondok címmel cserkeszöllői határjárásra invitál a Szabad Föld szep­tember 11 -i száma, a hullott gyümölcsök értékesítésének problémáját vizsgálva. A Magyar Mezőgazdaság szeptember 7-i számában új eljárást javasol a karbamid silódúsításra. Az új módszert és a fel­használható eszközöket a jászapáti Al­kotmány Tsz szakemberei kísérletezték ki. A gépi kukoricabetakarítás tapasztalatai­ról hosszú cikket jelentetett meg a lap szeptember 28-án, részletesen elemezve a Jászsági Állami Gazdaság sikereinek oka­it. A jó eredményekhez főleg a jó munka- szervezés, a helyi adottságok helyes ki­használása és az ösztönző bérezés járult hozzá. A „húszmázsásoké” a jövő c. cik­kében hazánk búzatermesztésével foglal­kozik a Figyelő. Szolnok megyéből hat termelőszövetkezet érte el a 19—20 má­zsás termésátlagot. A megye szövetkezeti tagságának 32,6 százaléka vesz részt a kongresszusi munkaversenyben — olvas­hatjuk a lap Szolnok megyéről szóló írá­sában. A jászárokszállási Táncsics Ter­melőszövetkezet növényvédelmi felelőse az őszi betakarítási munka sikeres elvég­zéséről számol be. Az alföldi városok múltjáról és jövő­jéről, a kisvárosi életforma perspektívá­járól ír Mocsár Gábor, a Tiszatáj-ban „ Cikke sok megyei vonatkozást tartal­maz. Hasonló problémát taglal Márkus István az Élet és Irodalom szeptember 10-i számában Agrárváros címmel. Kis újszállás példájával bizonyítja: a falvak rendszere elavult, a magasabb szervezett­ségi mező gazdasági településeké a Jövő. , A megye iskolai életéről is olvashatunk központi lapjainkban. A Pedagógusok Lapja a Szolnok Megyei Levéltár kezde­ményezését emeli ki. A levéltár komoly segítséget nyújt a gimnáziumi történe­lemtanításhoz. A Népszava tudósít a kun­hegyest új tizenkét tantermes gimnázium avatásáról. A napilapok hírt adnak a tö­rökszentmiklósi mezőgazdasági techni­kum megnyitásáról is. Érdekes híreket olvashatunk a megye úttörőinek életéről is, a Népszava, a Népszabadság közölte a szolnoki Üttörőház pajtásainak felaján­lását a Nagy Októberi Szocialista Forra­dalom 49. évfordulójára. Az ötödik országos múzeumi hónap eseményeiről valamennyi jelentős orszá­gos orgánum beszámolt. Az Esti Hírlap a szolnoki szociofotó kiállítás előkészüle­teiről ír (szeptember 19-én). A kiállítást Szolnok után Pesten is bemutatják. A Népművelés ismerteti a múzeumi hónap programját, közte a szolnoki Művészte­lep nemrég megnyílt fővárosi tárlatát A Művésztelepről film is készül, erről az Esti Hírlap tájékoztatott. Jászárokszállás az elmúlt hónapban ün­nepelte 600 éves fennállását. Az ebből az alkalomból rendezett jubileumi ünnep­ségsorozatról szeptember 18-án számolt be a Magyar Némzet, a Népszava és a Népszabadság. A Képes Újság Kisújszál­lás veterán vezetőiről, az Ország-Világ pedig a város egykori pedagógusáról, Kádas Györgyről jelentetett meg érde­kes — fényképekkel illusztrált — cik­ket. A Népszabadság a Jászberényi Hű­tőgépgyár üzleti tapasztalatairól és ter­veiről közöl cikket szeptember 29-én. Mándy Gábor Gondjaink a gazda gondjai annak gondjaink. I# Most, mintha a szo- w kásosnál egy kicsit több is lenne. És történnek dolgok, amelyek a gond­jainkról el is terelik egy kicsit a figyelmet Ponto­sabban: elvonják a figyel­münket. s nem engedik vé­giggondolni a saját gond­jainkat. Indonéziában legalább háromszázezer, de talán egymillió is megvan azok­nak a kommunistáknak és haladó, embereknek a szá­ma, akiket az ellenforra­dalmi terroristák meggyil­koltak. Vietnamban min- | dennap könyörtelenebbül pusztít az amerikai inter­venció. A modern technika jóvoltából a szemünk előtt folyik a védtelenek — asz- szonyok, gyermekek — le­bombázása. Nem akarunk, de nem is tudunk a lát­vány elől menekülni, mert kényelmes fotelban ülve, feketekávé mellett „szol­gáltatja” a televízió ehhez [ a legfrissebb dokumentu­mokat Európai szomszé­dunk, Erhard kancellár atombombáért szaladgál Amerikába. Ugyan hol és ki ellen akarja felhasznál­ni? Kínában tizennégy-ti­zenöt éves suhancok áru­lónak bélyegzik a párt ed­dig köztiszteletben állt ala­pító tagját, idős forradal­márokat, ártatlan embere­ket hajszolnak végig a vá­roson, táblát akasztva a I nyakukba, könyvmáglyákat I raknak és szobrokat törnek össze, s ami a legképtele­nebb: a legelvetemül­tebb imperialista bér- / tollnokoknál is job­ban szidják, gyalázzák a Szovjetuniót, a testvéri szocialista országokat. Te­szik mindezt a „szocialista kulturális forradalom” ne­vében, noha nem lehet ta­lán jobban ártani, mint ők, éppen a kultúra, a forra­dalom és a szocializmus ügyének. F ontos dolgok ezek. Érthető, hogy ma­gukra vonják figyel­münket. A világon folyó nagy társadalmi átalakulás eseményei ezek, illetve azok közül az aggasztóak. Az át­alakulás harcmezején van­nak ugyanakkor szívderítő jelenségek is. Fogadjuk el egyszerű emberi tulajdon­ságnak, hogy azokról keve­sebbet beszélünk? Azt ma­gától értetődő, természetes dolognak vesszük? Nem jó lesz így, mert ha a bombák robbanásának zaja elnyom­ja a — természetesen hal­lóbban hangzó — beszá­molókat sikereinkről, úgy egykönnyen a sötét pesszi­mizmus hangulati rabjaivá válhatunk. Most nem is erről sze­retnék elmélkedni, de azért hadd jegyezzem meg a fen­tiekkel kapcsolatban: Soha ne feledjük, hogy a harc világméretű, és a szocializ­mus és a kapitalizmus kö­zött folyik. S ha valaki az aggasztó jelek közepette egy kis önbizalomra, derű­látásra vágyik, tekintse át a hadszíntér egészét Ne csak Ázsiát, Európát is. Ne csak Afrikát, Délamerikát is. És hasonlítsa össze a tíz. húsz. • ötven év előtti világképpel.,. Egy ilyen összehasonlítás a legborúlátóbb embert is megnyugtatja, de időnként a pesszimizmusra kevésbé hajlamos embereknek is szüksége van rá. Ahhoz pe­dig mindenképpen jó, hogy nyugodtabban és egy telje­sebb — tehát igazabb — világképbe állítva gondol­kodjunk saját problémáink­ról. Erről egy kicsit bőveb­ben. Népszerű kollegám, Komlós János időnként ar­ra szólít fel bennünket a tévében, hogy az érem harmadik oldalára is fi­gyeljünk. Én kevesebbel is beérem. Ne csak az érem egyik oldalát nézzük. Időn­ként vessünk egy pillan­tást a másikra is. Aki e cikk olvasásában idáig eljutott s nem tette még félre az újságot, jog­gal mondja: ne kerülges­sük, mint macska a forró kását, bökjük ki már a lé­nyeget! Kibököm. Arról be­szélnek ma az emberek a legtöbbet, hogyan élünk. Milyenek az árak, milye­nek a fizetések. És ez így is lesz még néhány eszten­deig, mert a gazdasági életben soronkövetkező re­formok minduntalan erre irányítják a figyelmet Hol azzal — s ez a legfonto­sabb! —, hogy különböző dokumentumokban leszöge­zik a párt és a kormány illetékesei: a jövőben még- inkább minden az életkö­rülmények megjavításáért, a gyorsabb életszínvonal emelésért történik, mert ez a fő cél. Hol meg azzal, hogy a reform egy-egy lé­pése. részletintézkedése konkrétan is befolyásolja az emberek anyagi körül­ményeit Most például egyes jól­értesültek tudni vélik, hogy a közeljövőben árváltozta­tások lesznek. A kíbicnek semmi sem drága alapon „bedobnak” mindent S rosszakaróink tenyerüket dörzsölve várják, hogy „no ezt cáfoljátok meg, ha tud­játok”. E z az érem egyik ol­dala. S mi van 'a másik oldalon? Az, hogy egyszerűen nem kez­dünk hozzá a cáfolgatáshoz. Aki hiszi, higgye, de aki az igazat akarja ez ügyben tudni és hinni, annak meg­mondhatjuk, hogy az ár- változtatásokat a kormány- szervek jelentették be már régen, mint a gazdasági szerkezet átalakításának egyik részfolyamatát Az idén, év elején már tör­téntek ilyen lépések, s elő­reláthatólag történnek is még, amíg 1968. január 1-re ki nem alakul az új ár­rendszer. Áremelésekről beszélni tehát em is mindig rém­hírkeltés, vagy rosszindula­tú hangulatmérgezés, ha hozzátesszük, ami még hoz­zá jár. Azt, hogy ha egy dolog ára emelkedik, más dologé csökken, vagy más egyéb módon, — például: bérek emelésével — korri­gálódik. Ügy, hogy a har­madik ötéves terv alapvető célkitűzése elérhető legyen, a dolgozók életkörülményei folyamatosan tovább javul­janak. s öt év alatt a reál­jövedelmek 14—16 száza­lékkal növekedjenek. Unalmas dolog ez? Egye­sek valóban azt mondják, ha ilyen érveket hallanak. Az igazság ettől még igaz­ság marad. Am, ha úgy tetszik, folytathatom még unalmasabb dologgal. Egy sokak fülében üresen csen­gő „jelmondattal”. Jobban élni valójában csak akkor fogunk, ha jobban dolgo­zunk. M ost divat a nálunk elérhető kereseteket a nyugati országoké­hoz hasonlítani. (Főként azok hasonlítják, akiknek lehetőséget ad államunk az utazásra — és ehhez ele­gendő pénzzel is rendel­keznek.) De mihez hason­lítják? Ahhoz az öt-hat tő­késországhoz, amely iparát, technikáját, az életkörül­ményeket illetően valóban előttünk jár. Igaz ugyan, hogy az iparosítást már százötven évvel korábban kezdték, de az „adj uram­isten, de mindjárt” mód­ján gondolkozók mit törőd­nek ezzel? Unalmas? Igen — de igaz, hogy az érem­nek ők is csak az egyik oldalát látják. Pedig, ha a másik oldalt is néznék, ki­derülne, hogy ezekben az országokban a munka in­tenzitása 50—60 százalékkal magasabb, mint nálunk. Vagyis azért a valóban magasabb bérért a munkás ott ennyivel többet is dol­gozik. Ebben nem ártana egy' kicsit felzárkózni a nyugathoz! A tőkés világ azonban nemcsak ebből az öt-hat országból áll. Miért nem hasonlítják ezek a táska­rádió és nylonharisnya ár­folyamán méricskélő, utaz­gató honfitársaink a mi életkörülményeinket azok­hoz a tőkés országokhoz, amelyekkel álljak a ver­senyt minden tekintetben? Ilyenek is vannak. Olya­nok, akikkel húsz évvel ez­előtt egy szinten álltunk, ■ ma már elhagytuk őket. Van ebben a „csak a nyu­gat. az az igazi” gondolko­dásban, valami egészen le­alacsonyító, nemzeti önbe­csülésünket sértő, fordított provincionalizmus. Érdeme* ezen is egy kicsit gondol­kodni. Jobbah mondva azon, hogy — ugyan mi okból? — most mintha di­vat lenne a gondjainkat eltúlozni, eredményeinket, amelyben saját munkánk és kínlódásunk ölt testet, szinte dühöd ten letagadni, vagy legalábbis ügyeimen kívül hagyni. N emcsak ennyi gon­dunk van. A hogyan és miből élünk, mennyit keresünk, mennyit költünk problémáin túl sok. minden foglalkoztatja még közéletünket, az egyetemi felvételi rendszertől a la­káselosztásig. a bürokrati­kus ügyintézéstől az Iro­dalom és a művészetek fej­lődéséig — egyszóval éle­tünk az örömök mellett gondokkal is teli van. De kinek a gondjai ezek? Vajon kellően érezzük-e mit jelent az, hogy ezek a mi gondjaink? A cukor­gyári munkás gondja, aki valamikor az elbocsátástól rettegett minden tavaszon és a leányáé, aki a gimná­ziumi érettségi után az egyetemre pályázik. Az egy­kori nagygazdák cselédjéé, aki ma már bevallja, hogy tíz éve még elbújdosott a szövetkezet elől, de ma ar­ra emelne vasvillát, aki őt ki akarja onnan csalo­gatni, s a fiáé, aki a szom­széd állami gazdaságban főagronórous. A mérnöké, aki a harmincas években szellemi inségmunkásként kezdte „pályafutását” a fő­városban, télvlz idején egy hólapáttal a kezében, s ma toronyházat tervez Szolno­kon, a tabáni nyomorta­nyák helyére. A kunsági kisparaszté és a fiából lett képviselőé.« L ehet, hogy valakinek frázis az, amit a vé­gére hagytam. De azoknak, akiket felsorol­tam, biztosan nem. Ök bi­zonyára egyetértenek ab­ban, hogy apáinknak, s ne­künk fiúknak is sok küz­delme, verítéke, olykor vé­re is, mindenképpen élete java ment rá arra, amíg elértük, hogy ilyesfajta gondjaink lehettek. Olya­nok, amit remélni sem mertünk: a gazda gondjai. Varga József

Next

/
Oldalképek
Tartalom