Szolnok Megyei Néplap, 1966. október (17. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-30 / 257. szám
s SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966. október 30. FEKETE GYULA: £ vről évre nemesedünk. Finomodik a lelkünk, érlelődnek, kiforrnak, letisztulnak az érzéseink, szárnyakat kapnak, ' megemelkednek a gondolataink — egészben véve nemesedünk tehát, és megindító, hogy milyen erőltetett ütemben. Védjük a természetet, az állatot, a virágot, a fát, az erdőt, a forrást, a barlangot, a parkot, a műemléket, a városképet. Védjük továbbá az embert is. bár ezidáig azt nem annyira személy és terület szerint, mint a gemenci erdő vaddisznait; inkább csak elvileg véd- jük. Szeretnék én Magyarországon kormorán lenni — azaz népiesebb nevén: kárókatona. Vagy nemeskócsag. Vagy kanalasgém. Halásznék a Kisbalato- non hórgászjegy nélkül és az emberek számára tilalmas időben is zavartalanul; költenék-költenék-köl- tögetnék zavartalanul; pihennék, amennyit nagyon muszáj és dolgoznék, amennyit csak jólesik, za- vartalaul — mint ritka madárnak — nem csupán életem és testi épségem védené az állam, hanem háborítatlan nyugalmam is. De hát nem lehet Magyarországon mindenki ritka madár. Az ember nem ritkaság, nem szorul tehát védelemre. 4 gyerekekre gondolok. Erre a hazai márkájú ritkaságra; mint azt bizonyára tudják, a gyerek hét esztendő óta világviszonylatban Magyarországon a legritkább. Ideje volna hát erre a ritkaságra Is kiterjeszteni a társadalom védelmét és gondoskodását. Ez persze bajjal jár; hatályon kívül keliene helyezni jónéhány magyar szabadalmat. Amilyen például a parkosított játszótér, ahol a gyerekeknek hovatovább illedelmesen, karbatett kézzel kell ülniük, nehogy a parkot sérelem érje. De van ilyen sajátos „találmányunk” más is. Például sokszor eltűnődtem azon, hogy a Balaton déli partja valószínűleg a világ legjobb földrajzi, éghajlati, természeti adottságokkal rendelkező, és bizonyára a legnagyobb természetes gyerekstrandja. Selymes víz, bársonyos homok, többszáz méter mélyen a tóba nyúló sekély és veszélytelen partsáv. Ha kihasználnánk ezeket az adottságokat, és valahol kiépítenénk egy gonddalszeretettel, hozzáértéssel megtervezett, méreteiben is impozáns gyerekstrandot — afféle liliputi vízi-világvárost — a szükséges szállodákkal, táborhelyekkel, ellátnánk szakképzett személyzettel, s minden elképzelhető, ide alkalmas játékkal, akár a történelem összes hajótípusainak törpe másolataival is, világhírű nemzetközi gyerek-nyaralóhellyé tehetnénk pár év alatt Nem mondom tovább, mit jelentepe ez valutában is meg Idegenforgalomban is. Mondhatnám pedig tovább, hiszen eleget tűnődtem rajta. De egyelőre hagyjuk az ábrándokat; láttam ugyanis egy nem tudom, mennyire érvényes távlati tervet, amely a déli Balaton-part rendezésére készült. Többszáz milliós, talán milliárdos beruházást igényel, feltöltjük majd a tó iszapjával a déli partszegélyt és közvetlenül a part mentén — séta-autóutat építünk rajta. Szükséges-e megindokolnom, hogyan tenné tönkre a világ legnagyobb és legkellemesebb természetes gyerekstrandját a vízparton végigcikázó, zajos, poros, motorgázos, gyerekekre és autósokra egyaránt életveszélyes autóút? J ól van, tudom, a2 elődeink is megtették a magukét. Már ma is kevés az olyan partsáv a Balatonnál, ahol a nagyvárosi zajból menekülő tízezrek viszonylagos nyugalmat és még kellemesnek mondható természetes környezetet találnak, ahol nem csattog- mennydörög negyedóránként a tó legértékesebb részén, közvetlenül a partján a vonat, nem ontják a széngázt a mozdonyok, nem repesztik a levegőt a sűrűn egymás nyomában száguldó autók — ha nem teszünk valamit a gépcentrikus, technomániás tervek ellen, ennek a kevés, nyugalmasabb helynek az évei is meg vannak számlálva. Bámulatos, amilyen leleményesek vagyunk abban, hogyan üldözhetjük ki minden fellelhető zugból — költséget nem kímélve — a természet közelségére, a tiszta levegőre, a csendre, a felüdülésre vágyó embert. Nincs menekvés?... (Derűs vasárnap reggeleken százezer városi ember fölkerekedik, hogy a környező erdőkben-hegyekben keressen egy csendes zugot. Ámde tízezer viszi a táskarádióját, s a táskarádiónak az az átka, hogy megszokottá vált napjainkban; még a modernebb vonalú és a legkülföldibb táskarádió tulajdonosára sem figyel föl most már senki, ha csak nem a legerősebbre csavarja a gombot. gHiggyék el, nem kérek fw én a magamfajtáknak több nyugalmat, több csendet, több levegőt, — csak egy-egy napra annyit, amennyit a gemenci erdő vaddisznóinak egész évre biztosít az állami védnökség. És dehogyis akarok természetvédelmi területeinkről egyetlen rossz szót is ejteni. Csupán megkockáztatom a kérdést: nem volna-e helyénvaló néhány „embervédelmi területet” is kijelölnünk? POGONYI ANTAL: Az omszki ellenállás f- * eje A fehér tisztek ott álltak a hombár ajtajában. Arcukról sugárzott a megelégedettség. Hogyisne, hiszen kezükben volt a legértékesebb zsákmány, az omszki ellenállás legmakacsabb feje, Ligeti Károly, a feleségével együtt Az ellenforradalmárok is tudták, hogy jóformán ő volt az egyetlen képzett bolsevik katonai parancsnok abban az időben Omszkban. És most itt állnak előttük a fényes csizmás, arany váll-lapos, antantszíjas, re- volveres, kardos, korbácsos hóhérok. Mit akarnak tőlük? Gyönyörködni az elejtett vad szenvedésében, mint a vadász a zsákmányában? Itt fogják kivégezni őket? Usakov hosszasan nézte Ligeti Károlyt, mintha a gondolatait fürkészte volna. Közben egy keringődallamot fütyürészett. Azután megszólalt; — Érdekes ember maga. Ligeti hallgatott. A tiszt vontatottan, szinte minden szót tagolva beszélt, hogy könnyebben érthető legyen: — Igen, érdekes. Az ön hazája, ha jól számítok, körülbelül nyolcezer versztá- nyira van innen. Irtózatos távolság... Ért engem? — Pontosan — mondta Ligeti. — A sors különös szeszélye folytán Szibériába kerül fogságba, mint az Osztrák-Magyar Monarchia volt tisztje. A tiszti táborban nyugodtan élhetett volna emberi körülmények közt. Nem bántotta senki. Azt hihetné az ember, hogy örül a megmaradt életének, mint sok ezernyi társa. Most pedig itt van a kezeinkben sebesülten, mint lázadó fogoly. Tudja, mi jár ezért? — Tudom. Miért nem lőttek agyon? — Nézze, nem olyan sietős. Erre még ráérünk. Előbb azonban tisztázni szeretnék valamit. Mondja, miért harcolt ellenünk? Ligeti nem felelt. — Ez is válasz — mondta Usakov. — Szóval nem is tudja. Pedig én nem akartam kételkedni az ön intelligenciájában. Gondolom, karriert akart csinálni a vörösöknél. A hadifogolyélet után ez valameny- nyire érthető. Bár intelligens ember nem lehet bolsevista. Megszédülni a jelszavaktól? Nem mondom, egy időre megtörténhet. . Nálunk is előfordult ilyesmi a forrófejű fiatalok közt. No, igen. De ön újságot is írt, s mint ilyen, nem dűlhet be ezeknek a véres kezű tolvajoknak, bódult álmessiásoknak... Nem hiszem. Akkor mi vezette mégis erre a végzetes útra? Ligetit most már érdekelni kezdte cári tiszt okoskodása. Ezért csak eny- nyit mondott; — Az idő, a hely és a körülmények nem alkalmasak arra, hogy ezt a kérdést behatóan megvitassuk. Mit akar velem? — Azonnal rátérek, ön, remélem, tisztában van azzal, hogy az első szibériai büntetőosztag parancsnoka előtt álL És azt is tudja, hogy Szibériában mi vagyunk az urak, és az önök vörös paradicsomának mindörökre vége. Nem tartom szükségesnek hangsúlyozni azt sem* hogy most kivételes állapotok vannak, és én akkor irthaem mennénk he ide? — inkább sürgette, mint kérdezte Gobáli bácsi. — Türelmetlen sóvárgás volt a hangjában, ahogy benézett a bizományi üzletbe. Balzac írja: kétféle költő létezik. A kifejező költő versben mondja el mindazt, amit az érző költő csak érezni tud, szavakkal, rímeké kel tolmácsolni képtelen. Az idézet nem szószerinti, de az érző költő kifejezés illik az öregre, aki különben asztalos volt — még-* pedig örökre. Ha 6 rátekintett egy darabka furnérra, már a fák jutottak eszébe, a furnérok, szülői, ősei, — mindenféle fák, nagylombúak és vékonykák. Egyszer egy öreg országúton, ahol a fák úgy sorakoztak kétoldalt, mint a bandukoló vándorok, megállt egy sudár, nehéz fa előtt, $ úgy látta meg a fa élő derekában a jövendőbeli asztalt, mint a szobrász a szobrát az ormótlan kőben. Megállt a fa előtt, s az asztalra gondolt, amelyet olyan gonddal szabna, faragna belőle, hogy rögtön fütyő- részni kezdett, pedig komoly ember. A szögre se úgy nézett, mint mi, közönségesen. A szög az 5 számára az alkotás egyik segítő* je. Sokszor mustrálta szöges lá- dikóját úgy, ahogy a festő az olaj- színek tubusait, amelyekből majd kikerekedik a kép, a táj. Sokan hallhatták szép lobogá- sát a pácolás rejtelmeiről, mert tudvalévőén a fának az adja meg első fő lépését, hogy kifejezze az elképzelést akkor, amikor rajzolat., kiszabás, összefabrikálás és fényezés után kész a mű: négy csodálatos lábán az asztalka, vagy az intarziás szekrény fenségesen, vagy a remek, masszív könyv- állvány, amely aranyló diófa színével illő gőggel ülő polcaival hordozza majd az irodalmat. A deszkákról is úgy tudott beszélni, mint személyes barátairól — például sokáig emlékezett egy szálra, amely nem akart kiszáradni, — élt ez a deszka, kérem, élt és milyen csomós volt... Szomorúsággal gondolt vissza rá, mint valami hűtlen barátra. Évtizedekig majdnem bokáig érő zöld kötényt hordott a műhelyben, amelynek gazdája annak idején házat vásárolt magának, Gobáli bácsi pedig harminc- harmincöt évig, hajnaltól estig hajladozott a műhelyben, ahol fekete-barnává vált a gyalúja — a főbérlönő barna linóleumot szögezett. Esténként, amikor Gobáli bácsi vacsoráját főzögette a konyhában, emlegette is a tölgyfa ágyat, a kivénhedt szekrényt, mégpedig azért, hogy elmondhassa: tudomása szerint hol s kiknél ragyog az a sok-sok bútor, amelyeket eddigi életében, szinte azt mondhatná, a szíve vérével enyvezett össze. S míg csak a főbér- lőnö ráncos ásítása nem jelezte, hogy vége van már az esti disku- rának, lobogott belőle a szó, egy- egy tündöklő pohárszékről, amely itt meg ott, ilyen meg olyan szép BODO BELAi mindegyik — a sok fogástól, ahol vésői, kalapácsai rendben sorakoztak a falon, készen arra, hogy szenvedélyes szeretettel kézbe fogja őket. Csak lánya irt neki néha falujából, ott élt szegénységben, sok gyermekével. A műhelyhez közel talált magának lakást, egy bizonyos özvegynél, albérletet. Apró szobája volt, egy fenyőfaágy a falnál, amelyet a főbérlő akkor költöztetett az albérletnek szánt szobába, amikor az ura a sírdombot választotta lakóhelyéül. Egy rozoga szekrény volt még ott, s egy közönséges konyhaasztal, amelyre lakásnak legszebb dísze, vagy az íróasztalról, amelynek cseresznye- fájába vésővel rózsákat hímzett, s amely — tudja-e, kérem, — egyenesen egy villába került. Volt, aki ismerte, s azt mondta róla: hasonlít a bohémvilág tékozló tehetségű festőihez, akik nyomorognak, remekeik pedig gazdag és műveletlen parvenük- höz jutnak. Egyébként csak azért emlegette azokat a helyeket, ahová bútorai kerültek, hogy ezzel is közölje müvei megbecsülésének külső jeleit, s elmagyarázta, hogy •nem is értik ők, mi a szép bennük. „Nem értik, mert nem érthetik, hogyan vált a fa, amely ott állt gyökereivel a földben, hogyan vált a gyaluk beavatkozására, a vésők, a kalapács mun-, kájával ékes tárggyá, már szinte nem is használati dologgá, mint ahogyan, — tette még hozzá — a festmény a falon sem arra való, hogy mondjuk káposztát reszeljenek rajta.” Művész volt, vagy csak a munkát szerette szenvedélyesen, kitérő lenne ezt megválaszolni... Egy bácsika áll az antik bútorok üzlete előtt. Jó kabát, velúr kalap, élénk szem, ritka szálú bajusz. Befelé kutat a csillárfényes üzletbe. No lám: Gobáli bácsi. Hát most már nyugdíjban, csendességben, az unokájánál él, az új lakótelepen. S akkor megismétli: — Nem mennénk be ide? Bent, az állami mükereskedésben Gobáli bácsi tekintete aggodalmasan körbejár, majd hirtelen a bolt mélyébe indul. — Még megvan... Ezt kell megnézni! A sarokban kecses kis asztalka áll, egy hatalmas szekrény árnyé, kában. Filigrán bútor, nemes görbületekkel, finom hajlatokkal. — Csak a tetején látszik, hogy az idő elhaladt furnérja fölött. — Tegnap még a kirakatban tartották — mondja. — Ezért siettem... Aztán csendesen: — Tüstént megismertem... Van annak már harminc éve, hogy csináltam. Megsimogatja a kis barokkasztalt és öreg szeme úgy villan, mint a régi romantikus regényekben az apáké, akik vénségükben rábukkannak elveszett gyerme* kükre. Megtörölte a bajuszát: — Meg kéne vásárolni. Aztán más hangon, amelyből érezni lehetett a diadalt, folytatta: — A lakásba az unokámnak.„ Ö ugyanis főlaboránsnő. tóm ki önt a feleségével együtt és olyan válogatott halálnemmel, amikor és ahogyan akarom. — Ezzel tisztában vagyok — mondta Ligeti. — Viszont én ezt nem akarom... Nézze, beszéljünk őszintén. Nekünk legfőbb óhajunk a béke. Art hiszem, azzal ön is tisztában van, hogy az egész kultúrvilág a mi oldalunkon áll. A fegyveres ellenállás csak a véráldozatokat növelné mindkét oldalon. Mi ezt nem akarjuk, békés megoldást keresünk. Ezért nem végeztük ki sem önt, sem a feleségét, pedig már mind a ketten a sír szélén álltak Kartasevónál. Űg/ döntöttünk, hogy önt tiszti becsületszóra szabadon engedjük. Egyetlen követelésünk, hogy Tyumenyba utazik, ahol még jelentékeny vörös erők vannak... — És? — A felesége pedig nálunk marad túsznak, Ligeti zászlós úr. — Túsznak? Miért? — Azért, zászlós úr, meit ön mint kiváló katonai szaktekintély és a „forradalmárok” szemében megbízható ember le fogja beszélni a tyumenyi vörösöket a további ellenállásról. Ha pedig az útja nem járna az általunk kívánt eredménnyel, a feleségét kivégezzük... És ez lesz a sorsa magának is, ha az ottani csürhe leverése után a kezünkbe kerül. Ligeti előtt elsötétült a világ. A vér a fejébe szállt. A bal kezébe tette át a botot. Ebben a pillanatban tökéletesen elfeledkezett a lábát hasogató fájdalomról. — ön feltételezi rólam, hogy áruló leszek? — kiáltotta. — Ne használjon ilyen csúnya szót Vegye úgy, mintha a mi békekövetünk lenne. Csak azt tegye meg, amit egy kultúrembemek j humanista érzése diktál. — Én nem leszek áruló : soha! Érti, soha! — Bere- ; kedt a torka: — Soha! Usakov egészen közel lé- i pett Ligetihez. Most már ! lehámlott róla a művelt ; ember máza, szemében dü- | hős szikrák cikáztak: — Megteszed! Parancsolom! Értetted? Ebben a pillanatban Ligeti jobb keze nagyot lendült, és hangos pofon csattant Usakov arcán. A cári tiszt lángvörös lett, a melle hangosan zihált, a szeme kidülledt, a hangja sípolt, rikácsolt: — Gazember! Bandita, ganéj! Vörös ganéj! A pisztolytáskájához kapott A körülálló tisztek pisztolya szinte vezényszóra ugrott elő a táskából. Az egyik marcona kozáktiszt ezüstveretes markolatú, görbe kardját rántotta ki a hüvelyből, és rontott volna a sápadtan, de nyugodtan álló Ligetire. A hajó foglyai végighallgatták és izgulták a jelenetet. Jeges borzalom ült az arcukra-~ Most mi lesz? Ebben a pillanatban ágyúlövések dördültek. A levegő megremegett. Sűrű füst szállt a hajóra. A tisztek ész nélkül rohantak a fedélzetre. *) Részlet a szerző Végrendelet címmel a Kossuth Könyvkiadónál mos4 megjelent művéből \ QlapLmibél 02 Bl §200001000
