Szolnok Megyei Néplap, 1966. szeptember (17. évfolyam, 206-231. szám)
1966-09-15 / 218. szám
2 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966. szeptember 15. Hazánkba érkezett a Spanyol KP küldöttsége De Gaulle hazaérkezel! USA diplomata kiutasítása a Szovjetunióból A diplomata státussal összeegyeztethetetlen tevékenysége miatt a ^Szovjetunióban „persona non gra- ta”-nak nyilvánították D. R. Lesh-t, az Egyesült Államok moszkvai nagykövetségének másodtitkárát A szovjet külügyminisztérium követelte, hogy Lesh hagyja el a Szovjetunió területét. Zavargások Dji boutiban A francia hírügynökség jelentése szerint — a szerdára virradó éjjel sú lyos zavargásokra került sor Djiboutiban a függetlenségért tüntető fiatalság és a rendőrség között. A tüntetők megfékezésére nemzetőr csapatokat és az idegenlégió egységeit küldték ki, amelyek kézigránátot, később gépfegyvereket is használtak. A tüntetők négy kerületben támadták meg a rendőrőrszobákat, amelyeket fel is gyújtottak. De Gaulle francia elnök magyar idő szerint szerdán 0.30 órakor visszaérkezett Párizsba csaknem háromhetes világkörüli útjáról. Az elnököt és kíséretét az Orly-i repülőtéren Georges Pompidou miniszterelnök, valamint a kormány miniszterei fogadták. De Gaulle kijelentette: „utam nagyszerű volt — felettébb érdekes és tanulságos”. A francia államfő a csütörtöki minisztertanácson számol be útjáról. Utazása során a francia elnök 43 500 kilométeres légiutót tett meg, 56 órát töltőt* repülőgépen. A körutazás legkiemelkedőbb mozzanata az elnök phnom-penhi beszéde volt, amikor is De Gaulle tábornok nyíltan az Egyesült Államokat tette felelőssé a vietnami háborúért, mindenfelé tárgyalás előfeltételeként pedig azt jelölte meg, hogy az amerikaiak vállaljanak kötelezettséget „megfelelő és meghatározott időben „visszavonják csapataikat Dél-Vietnam- ból, tárgyaló felekként, pedig elfogadják a dél-vietnami Nemzeti Felszabadí- tási Frontot. Mindenesetre — mint azt a Figaró washingtoni tudósítója is megállapította — az amerikai fővárosban még mindig zavarban vannak a francia elnök beszédének hatása miatt. A tábornok utazása nem volt ellentmondásoktól mentes, Franciaország tengerentúli területein tett látogatása során 'úgyszólván mindenütt szembetalálta magát a lakosság függetlenségi törekvéseivel. Utazásának befejezéseként pedig a Cserjdes-óceán-vidéki népek tiltakozása ellenére a francia elnök személyes jelenlétében sor került a negyedik polinéziai francia atomrobbantásra. Az MSZMP Központi Bizottságának meghívására Dolores Ibarrurinak, a Spanyol Kommunista Párt elnökének vezetésével kedden este küldöttség érkezett hazánkba. A küldöttséget a Ferihegyi repülőtéren Komócsin Zoltán, az MSZMP PB tagja, a KB titkára és Benke Valéria, a KB tagja fogadták. — A képen: Dolores Ibárruri és Komócsin Zoltán Magassági világrekord a Gemini-li-el A Gemini—11 űrutasai, akik szerdán megjavították a magassági repülés világcsúcsát, rádió útján elragadtatással nyilatkoztak az élményről. Közölték a Ken- nedy-fok ellenőrző-termében helyet foglaló tudósokkal, hogy „lélegzetelállító, fantasztikus, szinte hihetetlen látvány tárult szemük elé” akkor, amikor az elliptikus pályán száguldó űrhajó elérte a csúcsmagasságot, az 1367 kilométert. Conrad elmondotta, hogy látja az ablakból Ausztrália egész területét. Eredetileg úgy tervezték, hogy a pálya csúcsmagassága 1392 kilométer lesz, — üzemanyag-takarékossági okok miatt azonban a további emelkedéstől az űrpilóták eltekintettek. Amikor másodszor repültek el Ausztrália területe fölött, az űrhajó óránként 24 800 kilométer sebességgel száguldott. A Kanári-szigetek fölött az asztronauták Ismét bekapcsolták a Gemini—11-hez illesztett Agena-célrakéta hajtóműveit, lefékezték az űrhajót és visszatértek az eredeti pályára, amelynek a földtől mért távolsága 296 kilométer. Miután a Gemini—11 visszatért a magassági repülés világcsúcsát jelentő elliptikus pályáról, megkezdődött Gordon „félűrsétája”. Richard Gordon, a Gemini—11 amerikai űrhajó pilótája két órán és nyolc percen keresztül állt az űrkabin egyik ülésén, felsőtestével kiemelkedve a kabin felnyitott ajtaján, s színes felvételeket készített a csillagokról. A kabinajtót a feladat programszerű végrehajtása után 15.57 órakor ismét lezárták, a Gemini—11 folytatja útját. Gordon és Conrad a szemük elé táruló csodálatos látványon kívül még egy, mindeddig egyedülálló élményt élt át: a „fél-űrséta” több mint kétórás ideje alatt kétszer volt számukra éjszaka és egyszer nappal, azaz az űrhajó kétszer haladt el a Föld árnyékos és egyszer bolygónk napsütötte része felett. A vörösgárdisták újabb követelései A pekingi vörösgárdisták felkérték Mao Ce-tung-ot, a Kínai KP Központi Bizottságának elnökét, hogy az október 1-i nemzeti ünnepen mondjon beszédet. „Hallani akarjuk Mao elnök hangját, utasításait.” Más röplapokon a vörös- gárdisták javasolják, hogy december 26., Mao elnök születésnapja legyen a kínai nép ünnepe. Ezen a napon Mao-tól szóló dalokat énekeljenek, propagálják könyveit és eszméit, dicsőítsék tanítását. Indítványozzák, hogy október 1- től 7-ig tartsanak országos zenei fesztivált és ezen csakis munkások, parasztok, katonák vagy más forradalmár elvtársak fellépését engedélyezzék. A vörösgárdisták újból javasolták, hogy Pekinget kereszteljék át Dunfanhun- nak (Vörös Kelet-nek). Válságjelek Angliában A BMC nevű nagy angol autóipari konszern, amely egyebek között az Austin, Morris, Jaguár-kocsikat gyártja, bejelentette, hogy oxfordi, birminghami és coventryi gyáraiban a munkásság egynegyedét, körülbelül 30 000 embert azonnal kénytelen heti 3— 4 napos csökkentett munkaidőben foglalkoztatni, de ez az intézkedés valószínűleg „nem lesz elegendő” és november 4-e után a társaság több e^er munkást el fog bocsátani. A Standard-triumph autógyár Coventryben péntektől kezdve körülbelül hatezer munkását fogja hetenként négy órán át foglalkoztatni, természetesen arányosan csökkentett bérrel. Az autógyárak szóvivői elmondták, hogy a kormány gazdasági intézkedései, nevezetesen a részletárusítás megnehezítése és a kereslet mesterséges csökkentése miatt egyre nőnek a raktáron levő gépkocsikészletek. Bunkó« rakéta és nosztalgia Amit a Pentagon nem becsült le Idősebb évjáratú és feledékeny emberek szívesen emlegetik a „boldog békeidőket”, s ha mondjuk a ferencjózsefi korról regélnek, szívesen elfeledik, hogy nyomorúság, elnyomás, kiszolgáltatottság, nemzetek közötti gyűlölködés és mindenekfölött kizsákmányolás volt az alapja a „boldog” időnek. De persze mindenki más kort eszményít. John F. Loosbrock amerikai katonai szakíró például abban a tanulmányában, amelyet az „American Strategy for the Nuclear Age” című kötetben közöl, így elmélkedik: „Még nem is olyan régen a boldog, kevésbé bonyolult elmúlt évtizedekben viszonylag könnyen érvényesíthettük az „elrettentés” doktrínáját. Ehhez — Teddy Roosevelt ismert mondása szerint — nem kellett más, mint hogy nagy bunkót tartva a kezünkben nyugodtan sétáljunk. Sőt, talán még köny- nyebben tehettük, mert a koreai háborút megelőző időszakban az USA volt a világon az egyetlen, amely nem csak nagy bunkóval, de a célbajuttatásra szolgáló eszközök monopóliumával is rendelkezett.” Loosbrock később el- modja, minő fájdalmasan érinti a tengerentúli stratégákat, hogy ma már sem az atomfegyver, sem a rakéták nem csak az Egyesült Államok számára adott eszközök s megjegyzi: most már „óvatosan és eszesen” kell bánni velük...1 R bunkó korszakot visszasíró hadfiak számára a legutóbb fölöttébb kínos összefüggésre mutatott ra Jean Daniel, a Nouvel Ob- servateur című párizsi lap főszerkesztője. Megírta, milyen háttere van annak a Johnson-bejelentésnek, — amely szerint Vietnamban igen hosszú háborúra kell számítani. Daniel elmondja, hogy volt egy figyelemreméltó tény, amelynek „fontosságát az Egyesült Államok katonai körein kívül mindenütt lebecsülték. Miközben a NATO hadihajói szokásos hadgyakorlatukat tartották, a szovjetek gondoskodtak róla, hogy feltárják olyan atommeghajtású tengeralattjárók létezését, amelyeknek ütőereje — az amerikaiak szerint — hasonló az Egyesült Államok flottája legújabb típusú hajóiéhoz... s éppen ezután jelentette ki Johnson — most először —, hogy igen hosszú háborúra számit Vietnamban. Pedig semmi sem népszerűtlenebb enné' az Egyesült Államokban...” Függetlenül attól, hogy a vénember módjára visszasírt „boldog” korszak — a koreai háború előtti idő — sem volt olyan amerikai fölénnyel terhes, mint ahogy a Loosbrock-féle ál. mokban, a nemzetközi katonai szakértők a jelent általában még a Daniel által körvonalazott helyzetnél is kevésbé vigasztalónak ítélik az USA számára. Nehány éve Dean Acheson — ma a NATO-ügyek főszakértője Washingtonban — csak azt magyarázta meg a West Point-i katonai akadémia hallgatóinak, hogy „a nyugateurópai gazdasági integráció azért-kell, hogy fokozható legyen a fegyvergyártás és egyebek között megszüntethető legyen a Szovjetuniónak a hagyományos fegyverek tekintetében mutatkozó fölénye”. Mások a nem-hagyományos fegyverek területén kialakult helyzetre figyelmeztettek. Nelson Rockefeller így beszélt: „Az Egyesült Államok katonai ereje a Szovjetunióhoz képest az utóbbi 15 év folyamán állandóan és nagyon jelentős mértékben csökkent”. Stuart Symington, volt légügyi miniszter egy régebbi, a Newsweek- ben idézett kijelentésében azt állapította meg: „A rakétafegyver tekintetében az oroszok megelőztek bennünket. A világűr meghódítása terén messze előttünk járnak. Több tengeralattjárójuk van, mint nekünk. Szárazföldi haderejük erősebb a mieinknél. Csak a nagy hatósugarú bombázók tekintetében beszélhetünk bizonyos fölényről...” Eqy-kéi évvel az ilyen nyilatkozatok után azt mondották a jóltájékozott kommentátorok, hogy az Acheson vagy a Symington panaszaihoz hasonló hangok csak a hadiipar óhajára hangzottak el, mégpedig megrendelés-ügyben: így akarták feltornázni a nagy gyáraknál a szállítandó fegyverek, berendezések és hadianyag mennyiségétNehéz megállapítani, hogy mennyi ebben az érvben a valóság — de a legutóbbi idők néhány ténye — közöttük az atommeghajtású szovjet tengeralattjárók Jean Daniel által is idézett hirtelen megjelenése — arra utal: a fegyverzet és felszerelés megítélésében az amerikaiak közül a pesszimisták jártak közelebb már akkor is a valósághoz. Mert hát azt aligha képzeli valaki, hogy a szocialista országok védelmi fel- készültségének részleteiről valamiféle teljes tájékoztatást hoznának nyilvánosságra — így hát legfeljebb a becslés lehetősége adatik meg a nyugati kíváncsiskodóknak, s amikor az előbb idézett régebbi hangokkal szemben a másik véglet, a szovjet fegyveres erő alábecsülése lett a divatos Nyugaton, Brezsnyev egy beszédében megfelelt a találgatóknak: „Nincs szükség erőnk reklámozására és terjengős bizonygatására Távol áll tőlünk a fennhéjázó dicsekvés, és fenyegetni sem akarunk senkit. Mégis meg kell állapítanunk, hogy a Szovjetunió nukleáris rakétaerejére vonatkozólag Nyugaton idézgetett adatok és számítások korántsem tanúskodnak e számítások készítőinek és az imperialista államok kémszolgálatának tájékozottságáról. Teljes határozottsággal kijelentjük, hogy ha katonai potenciálunk erejének effajta értékelése alapján kísérelnének meg bármiféle agresszív cselekményt országunk ellen, ez végzetessé válna az agresz- szió kezdeményezőire”. Augusztus derekán, amikor a Szovjetunióban a légiflotta napját ünnepelték Ponomarjov vezérezredes — aki egyébként a műszaki tudományok doktora — egy cikkében megírta: a szovjet szuperszó- nikus gépek, ma már 30 000 méter fölé emelkednek. Agalcov, a légierő marsall- ja, ugyanekkor egy nyilatkozatában elmondotta: „A Szovjetunió a földi berendezések, a repülést biztosító rádiótechnikai eszközök dolgában egyáltalán nem marad el a Nyugattól, sót egyes esetekben jelentős fölényben van. Ha jellemezni akarjuk a modern szovjet bombázógépeket, amelyek rakétákkal vannak ellátva, tulajdonképpen elmondhatjuk, hogy ezek mozgó rakétakilövőhelyek. Ugyanez vonatkozik a „levegő-levegő” típusú rakétákkal felszerelt vadászgépekre is. A szovjet stratégiai rakétahordozó repülőgépek éjjel-nappal, a szárazföld és az óceán felett egyaránt hallatlanul pontosan meg tudják közelíteni célpontjukat. Több száz kilométerre a célt képező térségtől kilőhetik rakétáikat, anélkül, hogy ehhez át kellene hatolniok az ellenséges légvédelmi övezeten... A szovjet határokat olyan repülőgépek védelmezik, amelyeknek óránkénti sebessége meghaladja a 3000 kilométert és amelyek percek alatt emelkednek nagy magasságba”. A két magasrangú szovjet repülőtiszt nem reklámozott és nem bizonygatott, mindössze néhány tényt ismertetett. Hasonlóképpen csak a tények hatottak — minden kommentár nélkül — a nyugati szakértőkre is, amikor például a legutóbbi két-három alkalommal a szovjet rakétakísérletek után meglepetten jegyezték meg, hogy újra növekedett a szovjet rakéták célzási pontossága. A kísérleteket az óceán egy előre megjelölt szakaszán kijelölt célponttal hajtották végre, mint mi is olvashattuk az egész világsajtóban közreadott bejelentésekből. A nyugati szakértőknek egy dolgot, a célzásnak megtelelő becsapódást, módjukban volt megfigyelni — s ebből vontak le, a számukra egyáltalán nem szíwi- dámító, következtetéseket Áprilisban amikor Malinovszkij marsall, a Szovjetunió honvédelmi minisztere hazánk vendége volt, -nyilatkozatot * tett, amelyet nagy érdeklődéssel tanulmányoztak Nyugaton „Egész sereg elvileg új ra- kétafegyver-fajta jött létre. Már van hatalmas rakétahordozó tengeralattjáróflottánk... új, nagyhatású légelhárí tó-rakétarendszereket hoztunk létre és elfo- gó-repülőgép komplexumokat dolgoztunk ki és vezettünk be. Légvédelmi eszközeink megbízhatóan biztosítják az ellenség bármely repülőgépének és különféle rakétáinak megsemmisítését” — mondotta Malinovszkij marsall Budapesten. fiz ember nem szívesen ad igazat a Loosbrock- típusú bunkópolitikusoknak — de ezúttal úgy tűnik: a valóságot ismerik fel, amikor a katonai erőegyensúly helyzetét bánatosan, a soha vissza nem térő időket visszásévá rgó nosztalgiával mérlegelik... (— sm —)
