Szolnok Megyei Néplap, 1966. július (17. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-24 / 174. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966. július 24 Látogatás a Néprajzi Múzeumban — És ilyenben tényleg jártak? — csodálkozik egy kislány a valamikori matyó ruha előtt. A csoportot vezető tanárnő bólint és tovább igazítja a gyerekeket a következő terembe, ahol berendezett sárközi szobát láthatnak. Faragott szék. tulipános láda, párnákkal és dunnákkal a mennyezetig púpozott ágy... mesevilág ez már a modern bútorok között, apró lakásokban élő gyerekek szemében. — S amit még mutathatnánk!... — mondja dr. Szolnoki Lajos, főigazgató helyettes. Körülbelül 150 ezer leltározott tárgyuk van raktárban, ebből még a három évvel ezelőtt a Műcsarnokban megrendezett „nagy kiállításon” is csak háromezret mutathattak be. — Évente körülbelül háromezer tárggyal gazdagodik a múzeum — mondja, s hozzáteszi, hogy a kanáltól a szekérig mindent gyűjtenek, ami a múzeum anyagát kiegészítheti. S rohamosan gyarapodik könyvtáruk állománya is. A felsoroltakon kívül 240 ezer fénykép, másfélmillió oldalnyi kéziratgyűjtemény, egy sereg rajz- és filmanyag is itt zsúfolódik a múzeumban, ahol egyre kevesebb a hely a kiállítások bemutatására. — Jelenleg kétszáz négyv zetméternyi területtel gazdálkodhatunk — mondja, s legnagyobb dilemmájukat említi: — El kell döntenünk, mit csináljunk. Kiállítsunk vagy gyűjtsünk? Huszpnhat tudományos munkatárs foglalkozik az európai parasztkultúrákkal, feljegyzéseket és ‘filmeket készítenek a többi között a kihaló mestersé- ' gekről és településekről. — Áthidaló megoldással próbálkozunk — mondja a főigazgató helyettes, — vándorkiállításokat küldünk vidékre, s most a Madách Színház előcsarnokában is i felállítunk egy kiállítást. Szántó Gábor Nem Ovenallal, — sósavval tisztítják a borona fogait (Lengyel Miklós felvétele) Pultz Balázs felkelt. Mászkált az eresz alatt, majd kiment az utcára, s a kaput csendesen becsukta. A csillagok, mint egyhelyben vergődő, aranymadarak vibráltak az égen és a hold félkaréja sunnyogva nézett, mintha kacsingatna, vagy álmosan pislogna, s kérdezgetné Balázst: — „öcsémuram, kit keres kegyelmed az utcánT’ Váltogatva, hol az egyik, hol a másik tenyerét tette jobbfelől ábrázatára. Az a nyavalyás fog nem hagyta nyugton, annyira fájt! Az ördög vinné el! A nyelve hasogatott. Fájt már a foga többször, de ilyen veszettül még soha... Legalább akadna otthon egy kis itóka! De míg volt néhány liter, mindig jött valaki — és kiválni kellett. Sára néni, a felesége, akinek az idő fehérre festette a haját, zsörtölődött is a pitarban: — Meglátod, ha nem lesz pájinkád, nem lesz vendég... — Nem a fészkes fenét, — legyintett ilyenkor az öreg Pultz. Különösen Csekmó Gábor szokott oda, amíg italt érzett... Már korán reggel megzörgette a kaput. — Biztos Csekmő komád van itt már megint, — hallom, zörget. — Azt hittem, még alszol édes komám, — kiáltotta, mikor meglátta Balázs ábrázatát az eresz alatt. — Egézsségedre az éjszakai nyugodalmat, — köszönt, és mint aki ismeri már a járást, tartott a pi- tar felé. Belépett. Rögvest közölte óhaját: most bizony jólesne egy kis pá- jinka! Sára néninek lett igaza. Azóta ha arra vetődik is, csak a kerítésen köszön be: — Jónapot komámasz- ■szony... Sára néni nem szól, legyint, mintha mondaná; „Eregyj a fenébe... Ugye nem jössz be, mert elfogyott”. De jó volna most abból a jófajta kisüstiből féldecit, vagy ha tetszik, egy decit szájban tartani. Zsibassza azt a nyomorult- fonat... Elfáradt a mászkálásban. újra lefeküdt, de a fog nem hagyta pihenni. Nyögött, nyöszörgött. Sára néni hiába kérdezgette: ..Mi bajod Balázs?” — hümmögött. nem szólt. Hogy szólhatott volna, hiszen a nyelve a fogán volt... Mondhatják, hogy akinek a foga fá, tartsa rajta a nyelvét! — nem ér az semmit. Sára néni sót, korpát melegített, az sem használt... Legalább az a Péter nyitna korábban. Olyan hosszúnak tűnt az éjszaka, mintha öt nőtt volna egybe... Nem bírta tovább, újra felöltözött, — csendesen hagyta el az udvart, pihenjen a felesége, reggel hozzák az unokákat, egész nap lesz kivel bajlódnia. KAVIJEV ISTVAV: OR VOS SÁG Odaért a Földművesszövetkezet kocsmájához. Ügy tűnt, mintha nyitva volna az ajtó. De keresztvas is volt rajta, s azon irgalmatlan nagy lakat. Nem lehet bemenni!... dehogy lehet... Fene ette volna meg, még mindig nincs itt. Letelepedett a lépcsőre. Várt, mint valamikor Kollár bácsi, a harangozó. Annak is fájt a foga, gondolta, elmegy a templomhoz, hátha megszűnik a tömjénszagtól... De lám, már hallik a kopogás, köhécselés. Talpra- ugrott. ' Mintha cseppet szűnt volna most a fájás... de a következő pillanatban belenyilallott, majdnem el- sivalkodta magát... — Adj isten Balázs bátyám — köszönt a fcocs- máros. — Isten fáját, jöhettél volna korábban, tenyerét száján tartotta, mert mikor levegőt szívott, úgy érezte tőrt szúrnak a nyelvébe. — Hamar adj öcsém egy kis páiinkát erre a kutya foaf áfásra. Péter sietett ajtót nyitni, levette a lakatot, a keresztvas csörömpölve poty- tyant a lépcsőre. Nem engedte a kocsmá- rost előre, berontott, mintha zavarnák: ..Hamar egy féldecit a javából!” Felhajtotta, pár percig fogán akarta tartani, de mintha a gyomra leszívta volna, eltűnt az ital. Kérte a másikat, az is legurult. mint a golyó. Szorgalmasan öntögette újra és újra. Péter figyelte, nézte az öreg ádámcsutkáját, ami jóformán meg se mozdult. „Hogy a jó fenébe lehet ez? — gondolta, Balázs bátyámnak meg se moccan”. A hatodik féldecinél mintha tényleg szűnt volna a fogfájás, de beöntötte a hetediket is, már azzal az elhatározással, ha törik, ha szakad, fogán tartja. Benne volt a szájában, de valamit mondani akart, s az ital most is lecsúszott. — Hanem öcsém, mintha olajos volna ez a pájinka. — Nem olajos, Balázs bátyám, jófajta. Nyolc féldeci után támolyogva kilépett a kocsmából, vagyis kilépett volna, de kibukott. Elfelejtette — 3 lépcsőt kell lefelé mennie. Ki a fenének jutna eszébe ilyen állapotban, hogy lépcső van és hány. Erezte, valaki a hóna alá nyúl. Csekmő Gábor volt... Balázs azt hitte verekedni akar, septében képen törülte, hogy szikrázott a szeme. Csekmőben. is volt már jócskán. Csóka Zsi- gáéknál öblögette a torkát, mert valami baj van a gégéjével, viszket — mondta — mintha macska kaparná, és azon csak a pálinka segít. Az egyik kisüstitől, a másik gyári pálinkától lett részeg. Osztogatták egymásnak ököllel, tenyérrel. ‘ — Az anyád keserűit. ■— Még azt mondod az anyám ezét, azát? Mikor Csekmő ráhuppant Balázsra, azt hitte kijön belőle a kisüsti. Galambos Zsófi né-ki, a szemtanú rohant Sára nénémhez: •— Menjék már lelkem, az a két bolond verekszik a kocsma előtt, ott henteregnek az árokban. — Ijnye — kiáltotta el magát sára néni és rohant, mintha nem is 65, hanem 30 esztendős lenne. Pillanatok múlva ott termett az árok szélén, ahol még mindig hempergett a két ember. Csekmő, ahogy megpillantotta a felettük álló Sárát, felugrott, s elszaladt. Sára előbb csak nézett, két kezét csívőre téve, aztán megszólalt: — És én még tutuigcttam eaéaz éiszaka... és itt keresi kend az árokban a munkaegységet? ... Vétesz vagy ellenforradalmár As irodalom társadalmi-politikai jelentőségéről» túlzások nélkül Az irodalom társadalmipolitikai szerepéről sok vita folyik, s bizony nem is kevés a félreértés, olykor a szándékos félremagyarázás. Még ma is van olyan nézet, amely szerint az író olyan lángész, vátesz, aki előrelát, mintegy pap, vagy jós mindig tudja a jövendőt, s neki, nem másnak a hivatása népének lelkét megszólaltatni. Egyesek ma is azt tartják, hogy az írók hivatása valamilyen politikai ellenzéki szerep, ők lennének azok, akik — úgymond: az egészséges haladást biztosító vitaszellem érdekében — az állandó opponens szerepére hivatottak. Az ilyen nézetek, amelyek az irodalomnak és irodalmi életnek ma ilyen direktpolitikai szerepet tulajdonítanak, megfeledkeznek arról, hogy amikor valóban volt ilyen szerepe a magyar íróknak, egészen más történelmi körülmények voltak. Mások, más oldalról túlozzák el az irodalom, kiváltképp az írók társadalmi-politikai szerepét. Igen primitív, de sűrítve mégis a lényegre tapintó — az eltúlzás irányának lényegére! — az a nézet, mely szerint az írók csinálták annakidején az ellenforradalmat. Akik ilyen nézetet vallanak, ma is felhorkannak az irodalmi élet minden apró hibáján, minden félreérthető jelenségén, mondván: Mi az, megint ellenforradalmat akarnak az írók? Az ilyenek az irodalomban csak politikát látnak, minden irodalmi jelenséget közvetlen politikai megnyilvánulásként fognak fel. Mindkét túlzásra — nevezhetjük az előbbit nacionalizmussal elegyített revizionizmusnak, az utóbbit pedig dogmatizmusnak, vagy álbaloldaliságnak — igen alapos, tudományosan érvelő választ, cáfolatot ad a párt Kulturális Elméleti Munkaközösségének most közzétett tanulmánya (Társadalmi Szemle 1966. 7—8. száma), amely azt vizsgálja, mi az irodalom és a művészetek hivatása társadalmunkban. Ismeretes a magyar történelemnek az a szakasza, amelyben a gyarmati elnyomás alatt sínylő nép a lelkében fogant szabadságvágyat a politika szintjén nem tudta kifejezni. Egyszerűen azért nem, mert az elnyomás következtében maga a politikai élet sem bontakozhatott ki. Nem beszélve arról, hogy az uralkodó osztály dekadenciája, nagyobb részének megalkuvó magatartása és gerinctelensége miatt a politikára alkalmas emberekben is szűkében volt az akkori magyar társadalom. Hiányoztak az előrelátó, a nép, a nemzet nevében gondolkodni, s vezetni képes emberfők. Nos, ekkor, a XVIII. század végén, a XXX. század első telében irodalmunk nem egy esetben politikát helyettesítő funkciót is betöltött. Pontosabban szólva, az irodalom a leghaladóbb álláspontokat a legnagyobb hatásfokkal kifejtő és terjesztő fórum volt. Gondoljunk Petőfire. akinél csúcspontját érte el ez a politikát helyettesítő, jobban mondva politikai vezető szerepet betöltő irodalmi tevékenység. Nem volt ez valamilyen speciális magyar jelenség. Kelet-Európa többi elnyomott népének életében, hasonló történelmi körülmények között ugyanezt megtalálj uk. Közbevetőleg: ezt azért is jó hangsúlyozni, mert egyesek a magyar nép különleges, más népekével nem hasonlítható, lelki alkatával is magyarázzák azt, hogy a lírai hevületű politizálás,, az irodalom politikai elhivatcftt- sága örökérvényű adottság nálunk. Azaz: ennek tagadása valamilyen „magyarság mítosz” rombolását is magába foglalja. Az irodalom politikai szerepének ilyen felfogása nemcsak Petőfi korában volt indokolt, szükségszerű és pozitív. Mindig, minden korban, amikor a politika frontjain az elnyomás némaságra, vagy illegalitásra kényszerítette a munkásosztály, a pardsztság szószólóit. Egészen József Attiláig, Radnótiig vezet av sor, akik a költészet nyelvén tettek hitvallást a nép nevében a forradalom, a szocializmus, a nemzeti függetlenség ügyéért. Hazánk felszabadulása viszont új történelmi helyzetet teremtett. A leghaladóbb politikai erő, a munkásosztály és pártja nemcsak egyszerűen a helyét vívta ki a politika porondján, hanem az ország életét meghatározó, uralkodó osztállyá lett. Hivatalos állami politika rangjára emelkedett a munkásosztály politikája, Nevetséges és anakronisztikus volna ezzel a hatalommal szemben az irodalomnak ugyanolyan szerepet és ebben a társadalomban ugyanolyan pozíciót vindikálni. Mégis tovább ól egyesek fejében a politikát helyettesítő irodalom eszméje. Különösen élesen megmutatkozott ez az ellenforradalmat meg-' előző, előkészítő időszakban, amikor — idézzük a munkaközösség megállapítását —: „A revizionista nacionalizmus ezt a magyar fejlődés elmaradottságán alapuló, időszerűtlenül fenntartott hagyományt újította fel, s erre hivatkozva követelt 1956 táján illetéktelen politikai szerepet az irodalomnak.” Ez tehát az egyik oldal, amely eltúlozza az irodalom társadalmi-politikai szerepét. A másik oldalról, más kiindulópontról, más szándékkal, de ugyanolyan eredménnyel, a dogmatikus . -iemléletmód is eltúlozza az irodalom politikai jelentőségét. Mint minden olyan kispolgári nézet, amely a baioldaliság álarcában jelentkezik, ez is bizonyos veszély túlh^vV.tóséből táplálkozik. Ennek a nézetnek Is van bizonyos történelmi gyökere. Az ötvenes években elkövetett hibák egyike az volt, hogy az aikkori pártvezetés maga is elvárta az irodalomtól, hogy konkrét politikai szerepet töltsön be — azzal, hogy a közvetlen napi politika szolgálatára szűkítette tevékenységi körét. Az irodalomtól azt várta, hogy az a politika egyszerű illusztrá- iója, megzenésítője legyen. További tápot adott az irodalommal szembeni dogmatikus felfogásnak az a szerep, amit egyes írók az ellenien adatom idején vállaltak. De ezt is mélyebben kell elemezni. Itt sem az irodalom (ellenforradalmi) politikát helyettesítő szerepéről volt szó, hanem csupán az történt, hogy az ellenforradalmi revizionista erők — politikai erők! — másodhegedűsként igyekeztek egyes irodalmárokat is megszólaltatni. Így vizsgálva nyomban kiderül, mennyire helytelen volna a mai irodalom helyzetértékelésénél más, megváltozott történelmi körülmények között, az irodalom egy részének 1956-ban betol t&tt szerepe alapján ítélkezni. Hangsúlyozva az irodalom társadalmi szerepének fontosságát és nélkülözhetetlenségét — idézzük ismét a munkaközösség szavait — „kétfrontos harcot kell tehát vívni politikai szerepének mind közvetlen, jobboldali, mind közvetett „baloldali” tartalmú eltorzulása ellen. Mindkét változat megzavarja a politika és az irodalom viszonyát, felcseréli a felépítményben elfoglalt helyüket és mindkettő egyaránt ellentmond a politika elsődlegessége elvének.”A munkaközösség tanulmánya megfogalmazza pontosan az irodalom helyét a társadalomban és körvonalazva annai1- politikai funkcióját is. A szocialista művészet, s benne az irodalom, a politika elsődlegessége mellett maga is politizál oly módon, hogy alkotásaiban feltárja az élet valóságos problémáit, hű képét mutatja annak, s állástfoglal a haladó /és az elavult küzdelmében, gazdagítva eközben az emberek millióinak gondolat- és érzésvilágát. Sajátosságánál fogva eszközei nem lehetnek azonosak a politika eszközeivel; a világ felfedezésének, megismerésének útján pedig módszerei nem lehetnek azonosak a tudományos módszerekkel. A művészet a maga értelmi, érzelmi, világnézeti, erkölcsi, ízlésbeli — tehát az egész embert befolyásoló — hatásiával volt mindig és lesz ezután is az emberiség 'önmegismerésének eszköze. Így, ezzel, az embernek önmagára ismertetésével gyakorol hatást a- emberiség történelmének alakulására. Varga József Magyar vonatkozású Breckf-vers Kálmán László, a Szegedi Orvostudományi Egyetem nyelvtanára a berlini Brecht-archívum anyagában kutatva a nagy kommunista drámaíró és költő egyik magyar vonatkozású művének kéziratát találta meg. Ennek másolatát megküldte Szegedre. Az eddigi megállapítások szerint a „Koloman Wallisch kan- tate” című vers Brecht nyomtatásban megjelent művei között nem szerepel. így valószínű, hogy a szegedi tanár Brecht eddig ismertlen költeményére bukkant. A több mint százsoros költemény munkásmozgalmi témát dolgoz fel. Hőse Wallisch Kálmán, aki 1919-ben a szegedi direktórium tagja volt, s a tanácsköztársaság leverés« után Ausztriába emigrált
