Szolnok Megyei Néplap, 1966. július (17. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-24 / 174. szám
IMft július 24. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 HÍRÜNK , AZ ORSZÁGBAN A júniusban megjelent megyei vonatkozású mezőgazdasági témájú cikkek, tanulmányok elsősorban az aratás előkészületeivel foglalkoztak. A Szabad Földben olvastuk: „Felkészült a falu az aratásra, de nincs minden rendben.” Az első oldalon hozott nagy cikk Szolnok megyéről szól. Kevés kombájn dolgozik. Bizonytalanná teszi a munkát az alkatrészhiány, erről panaszkodnak a kunszentmártoni Zalka Máté Tsz vezetői is. „Hogy ne álljanak a gépek... miért nincs elég gumiabroncs?” — folytatja a témát másik számában a Szabad Föld — a kengyeli Dózsa Tsz gabona- földjein emiatt lassú a betakarítás. A Magyar Mező- gazdaságban Illés Tibor írt „Az aratás üzemen kívüli és belüli feltételeiről”. Cikkében a zagyvarékasi Béke Tsz gépparkját mutatja be és részletesen ismerteti az aratás és a betakarítás munkaműveleteinek összehangolását. Az ismert mezőgazdasági szaklap júniusi számaiban négy nagyobb megyei ■ vonatkozású beszámolót, tájékoztatót olvashatunk. Erdei Sándor: „Biztatás a felületi öntözésre — Kisújszállásról” című cikkében a Nagykunsági Mezőgazda- sági Kísérleti Intézet és a Búzakalász Tsz közös vállalkozását ismerteti. Csontos Imre, a kísérleti intézet munkatársa találmányát, a gördülőkocsis elektromos legelőadagolót mutatja be: fcŰj technikai megoldás a sávosan adagolt legeltetésnél.” Dr. Kasza Béla a „Mezőgazdasági szakmunkások helyzetéről” számol be. A Népszabadságban Cserkút! Ferenc „Egy a legjobbak közöl” rovatában a rákóczifalvi Rákóczi Tsz-t mutatja be. A Szabad Földben Griff Sándor „Beszélgessünk a reformról — demokratizmus-bizalom” című cikkében a jásziványi szövetkezetről ír. A Népszabadság ismertette a Palotási Állami Gazdaságban megnyílt lengyel mezőgazdasági gépkiállítást. Számottevő tudósítás, ri- portanyag jelent meg júniusban Ipari létesítményekről. Az Építőelem *Gyár épül Szolnokon” címmel, kétoldalas, fényképes cikket hoz városunk épülő új ipari létesítményéről, az Épületelemgyárról. A Figyelő már többször írt a Tiszáról, mint kihasználatlan víziútról. Június 15-1 számában visszatér a számára úgy látszik különösen kedvelt témára: „Közlekedési érpálya: a Tisza” című cikkében arról olvashatunk, hogyan lehetne például a szolnoki cukorgyár répaszállítmányait víziúton eljuttatni a gyárba. Megállapítja a cikk, „a tiszai vízihajózás, szállítás a felszabadulás óta visszaesett”. A Magyar Nemzet írja: Bővizű, új termálkút Szolnokon. A közlemény a megyei tanács épülete mögött fúrt termálkút hasznosításáról számol be. Ugyancsak a Magyar Nemzet számol be a karcagi új kenyérgyár üzemeltetéséről Is. A Közlekedésben olvassuk: „Szolnok megye győzött a közúti balesetelhárítási versenyben”. A Magyar Ifjúság „Harminc ifjú mester Mongóliába készül” című riportÉrettségizett férfit naerveaői munkakörbe keres szolnoki vállalat. Ajánlatokat „Gyakorlott” jeligére a Néplap kiadóhivatalába kéri megküldeni. jában azokról a fiatal szakmunkásokról ír, akik mint szakmájuk'-’ kiváló mesterei, jutalomból 3 hónapig az Ulan-Bator-i ruhagyár építésén dolgoznak. A csoport szakmai irányítója Barta József, -a szolnoki MŰM intézet gyakorlati oktatásainak vezetője. Érdekes témáról ír a Népszavában Szenes Imre: „A régi vezetők és az új mechanizmus” címmel a Szolnok megyei vállalati igazgatók továbbképzőjén lezajlott vitát ismerteti. Az Északmagyarország Kiss Gyula „Alföldi képeslapját” közölte, — a jászsági tanyákról. Hasonlóról írt Horváth László a Népfrontban: „Párbeszéd a tanyákról” címmel. A Népszabadság, a Népszava és a Magyar Nemzet beszámoltak a Jászberényben és Jánoshidán megtartott békegyűlésekről, va- Támint Fock Jenő Jászberényben és Szolnokon tett látogatásairól is. Képes hetilapjainkban is sok riport jelent meg a múlt hónapban rólunk. A Nők Lapjában Szebelkó Erzsébet arról az érdekes, majdhogynem társadalmi problémáról ír, hogy a falusi fiúk városba vándorlása esök- kenti-e lényegesen a lányok férjhezmenésd lehetőségeit? Vizsgálódásai színhelyéül Tiszapüspökit választotta. Hasonló témával találkozunk a Tükörben, szintén megyénkben községből. Halasi Mária ír szomorkásán négy fiatal tanárnőről, 21- től 28-évesekről „Magányos lányok” címmel. Ezen a héten a legnagyobb érdeklődés kétségkívül a Labdarúgó VB közvetítéseit, valamint az első táncdalfesztivál soron következő elődöntőjét kísérte. Azt hiszem a Labdarúgó VB-ről adott kép tökéletes és zavartalan volt, és az eredmények mindnyájunk gyönyörűségére szolgálnak. "V ÜJ A fesztivál közvetítésével kapcsolatos vélemény ■ már korántsem ilyen egyöntetű. Mindenekelőtt ami a szervezési kérdéseket illeti: vajon a rendezőség miért adott korlátlan teret és lehetőséget ezen az estén majdnem valamennyi elhangzott szám unos-untalan ismétlésére. A közönség feltűnő szubjektív magatartása és az a törekvése, hogy mindenáron rákényszerítse véleményét a zsűrire, — ebből tülettek az újrázások, — nem egy esetben érdemtelenül is olyan dalokat hozott előtérbe, melyek objektíve szemlélve nem képviselnek átlagon felüli értéket. Különben is, tizenkilenc versenydal egyetlen estére önmagában is elég. A ráadás már csak az élvezet rovására mehet. A megújrázásokkal úgy gondoljuk lehetett volna várni még a döntőig. A másik észrevétel az előadók és az előadás színvonalát érinti. Ügy gondoljuk, aligha tesz jó szolgálatot az újszülött slágereknek, hogy rendkívül kezdő módon, feltűnően hamisan és torz erőlködéssel bábáskodtak egyes előadók világraj öttüK en. Mi szükség arra, hogy a Ki mit tud? színvonalánál alacsonyabb tehetségű és képességű „énekesek” tegyék próbára egy-egy dal értékét és nem utolsósorban a közönség hallását. Ezek után érthető, hogy a legtöbb tapso.t az ismert előadók többé-kevés- bé helyesen előadott soA Művészet közölte, hogy Berényi Ferenc festőművészt a SZOT művészeti díjával tüntették ki. Az Északmagyarország Palicz Józsefről és Mészáros Lajosról hoz képet — rpunka közben. A fiatal festőművészek után olvashatunk idős mesterről is: A Nép- szabadságban Perlmutter Izsák születésének centenáriumára emlékeztek. Az 1932-ben elhunyt művész néhány évig a szolnoki művésztelep tagja volt. A lap közölte a festő önarcképét. A Népművelésben „Egy könyvbizományos” címmel Opauszky Györgyöt, a kunszentmártoni szövetkezeti könyvesbolt Öcsödön működő bizományosát mutatják be. A Képes Újságban Juhász Róbert fényképes tudósításban számol be a Honismereti Mozgalom Szolnokon megtartott országos tanácskozásáról. Ari Kálmán ugyanebben a számban „Nemzedékek a falon” címmel egy kisúj- szálási család fényképalbumából közöl portrékat a századfordulótól napjainkig. A Film Színház Muzsika júnus 10-i számának címlapján Gyöngyösi Katit látjuk. „Három város — három színház” címmel Ro- zov: Ütőn című színművének előadásáról olvashatunk kritikát a lapban. Eb-* ben a számban a „Szerkesztőségi óra” rovatban ismét a Szigligeti Színház előadásairól írnak. Gábor István a Magyar Nemzetben kéthasábos bírálatban elemzi a Rozov darabot. „Úton — Rozov színműve Szolnokon”. Dr. Kardos Józsefné rnál kapták. És a többiek? Ahogy esik, úgy puffan. Úgy gondolom, egyetérthetünk abban, hogy a cirokhegedűt a beethoveni muzsika is megsánylené. Egyszóval: a rendezésbeli turpisságok lassan bosszantó mellékzöngeként kísérik az egyébként széles tömegeket érdeklő helyes kezdeményezést. A spanyol ellenállási harc emlékét idézte ezen a héten Brecht Carrar asszony puskái című egyfelvonásosa. A televízióra átdolgozott mű tömör, sűrű drámaisá- gával méltán hozta emlékezetünkbe a vérző Spanyol- ország emberfeletti hősi erőfeszítését, de ezentúl megismertetett bennünket egy rendkívül kiélezett történelmi szituációban tanúsítható helyes magatartás- normákkal is. Carrar asz- szony példája szinte kontrasztként kapcsolható annak a spanyol földművesnek az életsummájához, akinek sírversét a mi József Attilánk írta meg: Franco tábornok besorolt ádáz katonának Nem szöktem meg, mert féltem, agyonlövet úgy Féltem, azért harcoltam a haddal jog s a szabadság ellen Írun falain. S így is elért a hálál, ü A Verlaine-évfordulóra készült Költészet-műsor szerkezetében és alaphangulatában egy kissé dekadensebbre sikerült. A színészi teljesítmények is igen különbözőek voltak. A leginkább tetszett Sinkovits s a legkevésbé Váradi Hédi. Nagy Attila kántáló stílusa immár zavaró. Az Őszi sanzon mély magánhangzó sorai szinte búgtak Latino- vits ajkán. V. M. Áz osztoSyharc r % r ■ B rr rr I r I r néhány adószerű kérdésé A sserkeasíőaég vitasáró cikke A kommunisták számára az elméleti munka mindig egyenlő volt bizonyos ellentmondások feltárásával és azok megválasztásával. A leninizmus a polémikus niagatartást az egyedül helyes reagálásként fogja fel a szüntelenül mozgásban lévő, változó, fejlődő valósággal szemben. Ehhez természetesen a polémia helyes felfogása is szükséges. Mert az korántsem egyenlő a minden kákán csomót kereső, mindenáron leleplező, mindent fonákjára fordító, esetleg a vita kedvéért talpáról a fejetetejére állító kritikai módszerrel. A polémikus magatartás a mindig újra és újra — és új szinten jelentkező ellentmondásosság feltárásának szükségletén alapul, s feltétlenül az ellentmondások megoldásának alkotó tendenciáját foglalja magában. Enélkül ugyanis minden úgynevezett elméleti vita meddő fecsegés. Mintahogy a teoretikus tevékenység is meddő játszadozás az elmélet megkövesedett igazságaival, ha nem párosul a kommunista munkamódszert jellemző polemikus látásmóddal. Az ilyen „teoretikus” tevéknység szüli az aíkadémikus bölcselkedést, a semmit meg nem értő, de mindent megmagyarázni kész „tudományosságot.” A marxizmus—leninizmus úgy tekinti az elméletet és a gyakorlatot, mint a társadalom, s benne az ember életének kölcsönösen összefüggő, egymást kölcsönösen átható, egymással egységet alkotó szféráit. Lenin mindig hangsúlyozta a filozófiában folyó eszmei harc, az ideológiai munka, és a marxisták forradalmi politikai tevékenysége közötti eleven kapcsolatokat. Már 55 évvel ezelőtt egy cikkében arról írt, hogy a filozófiai materializmusról, illetve az attól való eltérés-, röl folyó vita szorosan kapcsolódik a soron következő társadalom-politikai feladatokhoz. Másképpen ez utóbbi „nem lenne marxista, nem lenne társadalom-politikai, és nem lenne irányzat...” írta, s cáfolta ezzel mind az anarchista, mind a reformista irányzatokat. A lenindzmusnak ez a tanítása örökérvényű. Ma is csak úgy van mindenfajta elméleti tevékenységnek — beleértve szükségképpen a polemizálást is — értelme, jogossága, ha az összefügg a megoldásra váró társadalom-politikai feladatokkal. Lapunk hasábjain hetek éta vita folyik az osztályharc néhány időszerű kérdéséről. A vita dr. Ungor Tibor e tárgyú cikke alapján bontakozott ki. Örömmel adtunk helyet a vitának, mert az jól szolgálta a most pártunk előtt álló legnagyobb politikai feladat, a IX. kongresszus előkészítését. A vita résztvevői — ha más-más oldalról is — de éppn arra hívták fel a figyelmet, hogy az ilyenfajta ideológiai munka konkrét gyakorlati-politikai feladatok megoldását segíti. Dr. Ungor Tibor cikkében a társadalmi osztályok helyzetét elemezve többek között arra a következtetésre jut, hogy napjainkban és későbben is az osztályharc feladatai és módszerei közül az egyik legfontosabb, a „céltudatosabb és aktívabb világnézeti nevelőmunka, az emberi viszonyokkal való fokozottabb foglalkozás azzal a céllal, hogy a dolgozók értelmileg és érzelmileg is azonosuljanak a munkásosztály politikájával, cselekedeteik váljanak tudatossá, értsék meg, hogy napjainkban a munka osztályharcos fegyver, s a látszólag hétköznapi dolgokért folyó harc, a munkafegyelem lazulása, az anyagpazarlás, a nacionalizmus, a sovinizmus elleni fellépés éppen olyan forradalmi hűre mint a hatalomért folyó harc volt a fejlődés korábbi szakaszában...” Bálint Sándor ugyanezt a kérdést más oldalról közelíti meg. Az ideológiai munkától — pontosabban és éz esetben dr. Ungor Tibor cikkétől és más, a Néplapban megjelent hasonló cikkektől is — a konkrétságot, a helyi tapasztalatok alaposabb vizsgálatát kéri számon, de tegyük hozzá mindjárt, hogy ezzel semmi újat, vagy meglepőt nem követel. Azt írja: „...ha csak annyiból áll a való élet gazdag tapasztalatainak tanulmányozása, amiről a Néplap (e tárgyú) cikkei tanúskodnak, fennáll a veszély, hogy túl magasból, madártávlatból szemléljük a munkások, parasztok és szellemi dolgozók napi küzdelmeit”. Valóban, ha így volna, nem nevezhetnénk magunkat marxistának, mert a marxista ideológia nem fejlődhet eredményesen, nem számíthat sikerre, ha nem gazdagodik szüntelenül a forradalmi harc, a társadalmi harc tapasztalataival. Ebben tehát igaza van Bálint Sándornak. Kétségtelen tény, hogy az utóbbi években igen alapos és sokoldalú ideológiai munka bontakozott ki Szolnok megyében is. A megyei pártbizottság által szervezett munkacsoportok hosszú időt töltöttek el „a megyei valóság "faggatásával” (hogy Bálint Sándor szavait idézzük), s munkájuk nyomán az osztályviszonyokról és az osztály- harc problémáiról olyan tanulmányanyag készült, amely több — más megyékben készült — hasonló anyaggal együtt a Központi Bizottságnak is nagy segít- ' séget nyújtott a legutóbbi időben született fontos, a munkásosztály, a parasztság és az értelmiség helyzetét, életkörülményeit lényegesen érintő határozatok meghozatalához. Bálint Sándor kritikája tehát annyiban jogos csak, hogy e gazdag anyag, s a bennük rejlő sok tapasztalat nem vált eléggé közkinccsé. A szerkesztőség vállalja és elfogadja ezt a bírálatot. Valóban többet kellett volna ebből az anyagból — az említett cikkben, s általában lapunkban — publikálni. Bizonyára hasznos segítséget nyújtana ez a pártaktíváknak, de különösen a propagandistáknak. Ezért kell igazat adnunk Földi Józsefnek is, aki cikkében hangsúlyozza, nem a kíváncsiság vezeti őt, vagy másokat, amikor a megyei valóság faggatását kérik számon, hanem az a jogos igény, hogy „...szeretnék tudni, mit kell itt Szolnok megyében a párt általános politikájának végrehajtása érdekében tenni...” Jogosnak tartjuk azokat a vitában elhangzott javaslatokat, amelyek az osztály- harc mai problémáinak keretében szükségesnek tartják a falu átrétegeződésénék beható vizsgálatát, a városon élő emberek helyzeténeit, életkörülményeinek tanulmányozását, általában mindannak figyelemmel kísérését, amik az emberek anyagi es tudati viszonyaira hatással vannak. (Ezek a viszonyok a mi társadalmunkban mindig osztályviszonyok!) Annál is inkább jogos igények ezek, mert hisz pártszerveink mindennapi tevékenységével kapcsolatosak. Ügy kellene talán ezeket az igényeket módosítani, hogy az így folyó munka tapasztalatából — és elméleti általánosításából! — több váljon közkinccsé a sajtó útján és más módon is (esti egyetemi, pártisikokad oktatásban, stb.). A szerkesztőség álláspontja az, hogy ha a vitában elő is fordult, a valóságban nem szabad szembeállítani az általános elvi tételeket és a mindennapi gyakorlatot. Mindig ezek dialektikus egységéből kell kiindulni. Ezért nem érthetünk egyet az olyanféle „munka- megosztással”, amit Szász János javasol vitacikkében: .....a felsőbbszintű pártszerveknek az ő szintjükön jelentkező legfontosabb kérdésekben kell alapos elemzések után döntéseket hozni . és intézkedni. így a problémák gyökeréhez nyúlnak. Az apró ügyekbe való folytonos beleavatkozás már csak azért is káros lenne, mert az állandóan megzavarná az alsóbb szervek munkáját és tehetetlenné, önállótlanná tenné őket.” Nem értünk ezzel egyet, mert a Bálint Sándor és Földi József által felvetett problémák nem egyszerűen „apró ügyek”. Ezek összességükben az egyes társadalmi osztályok létét, gondolkodását, világnézetét befolyásoló tényezők. A párt így is kezeli azokat. Nekünk is így kell kezelni, amikor az osztályok helyzetével foglalkozunk. Nem jelenti ez az álláspontunk azonban azt, mintha egyetértenénk azzal a praktieista módszerrel, amely a valóban apró ü gyeket Is kiveszi az alsóbb- szintű vezetés kezéből. A szerkesztőség hasznosnak ítéli meg azokat a cikkeket, amelyek az osztályharc néhány időszerű kérdésével kapcsolatban megjelentek. Hasznosnak akkor is — vagy éppen azért — ha azok olykor igen élesen és szenvedélyesen polemizáltak egymással. Nem hisz abban ugyanis ma már senki — amiben egykor a dogmatizmus agyakat bénító hatására hittek egyesek —, hogy az elméleti tevékenységnek egyszerűen csak az összegező regisztrálás lenne a feladata. És ez is csak a „legfelsőbb” szervek joga lenne, „odalent” pedig marad a feladat: ezek újra- kérődzése. A mi korunkban sem ilyen egyszerű az új jelenségeket feltáró ideol ó- giai munka. Ez ma sem megy simán, szellemi harc nélkül. A vitatkozás nem tizenkilencedik századi maradvány, mondván: elvégeztek már helyettünk mindent a klasszikusok, a mi dolgunk csak azok helyes értelmezése. Polémikus magatartás nélkül ma is csak üres teoretizálás minden ideológiai tevékenység. A szerkesztőségnek az az álláspontja, hogy a lap hasábjain folyt vita nem volt öncélú, Szász Jánosnak ebben nincs igaza. Az asztályhare problémáiról indított vitát, annak a reményében fejezzük be (nem vállalkozva a lezárására, még kevésbé az ideológiai döntőbíró szerepére), hogy a párt IX. kongresz- szusára készülve egy igen fontos problémára irányítottuk a pártszervezetek éa a közvélemény figyelmét, A IV képernyője előtt
