Szolnok Megyei Néplap, 1966. június (17. évfolyam, 128-153. szám)

1966-06-12 / 138. szám

8

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1966, június 12.

ORSZÁGJÁRÁS

Egyedülálló dokumentáció Jelentős új kiadványok Kiterjedt nemzetközi kapcsolat

Reflektorfényben a Sxínháxtudományi Intései

A budai Vérmezőn kellemes napsütésben sütkéreznek a fák, a virágok és az emberek.) A Krisztina körúton nagy a forgalom. Egyemeletes, sárga ház: I. Krisztina körút 57. Az emeleten a Színháztudomá- nyi Intézet és az Országos Színháztörténeti Múzeum.

Negyven munkatársa van az intézetnek, majdnem ugyanennyi a szerződéses munkatárs, gyakran fordulnak itt meg érdeklődők, tárlátlátogatók, tudományos munkájukhoz forrásanyagot kérők. Középen néhány szobányi terem a múzeum: az állandó kiállítást le kellett

bontani, hogy alkalmi kiállításokra is sort keríthessenek, a magyar színház történetét bemutató tárlat most elcsomagoltan várja, hogy a tudományos intézet a budai Vár egyik épületébe költözzön s az itteni szobák mind a múzeumé legyenek.

A múzeum az Intézet történeti osztályához, a gyűjteményi csoporthoz tartozik. Harmincezer fénykép, húszezer színlap, kéziratok, levelek, naplók, drámák rendezőpéldányai, színpadi kellékek, nagy művészek relikviái alkotják a gyűjtemény gerincét.

A% első fotó 1795-ből

Kelemen László látható rajta, az első eredeti kép az I850-es évekből: Egressy

Gábort ábrázolja Szigligeti Edével. Megvan sok neves színielőadás színpadképének makettja; a régiek re- konstruáltan, az újabbakat már a bemutatóra készítik. Háromszáz jelmezt hoztak át a Nemzeti Színházból (zsákokban, ládákban), sok képzűművészeti alkotás, közöttük díszlet- és jelmeztervek is itt vannak.

Az adattárban cikkek,

bibliográfiák, fényképek és fényképmásolatok, nyilvántartva a szerző neve, a darab címe és a téma szerint is. A hangtárban kétszázezer méter hangfelvétel és ötszáz hanglemez. Külföldiek is, így Moissi, Sarah Bemhard, Gérard Philipe hangja is hallható, a hazaiak közül Márkus Emilia, Blaha Lujza szavát őrzik sokakéval együtt, s manapság már teljes előadásokat is szalagra rögzítenek.

Otexer sxerxő — borítékokban

Világviszonylatban is egyedülálló az Intézet jelenkori osztályának dokumentációja. Ez a gyakorlati célokat szolgáló, elsősorban a színházak munkáját segítő, a rendezőket, művészeket tájékoztató szolgálat ötezernél több mai, vagy manapság is játszott szerzőt tart nyilván. Borítékokban, ' tékákban gyűjtik a rájuk, darabjaikra, műveik előadásaira vonatkozó írásos és fotó anyagokat. Ennek a gazdag s egyre bővülő anyagnak csodájára járnak a hazánkba látogató külföldiek is és a hazai színházakon kívül mind gyakrabban kémek innen fölvilágosításokat határainkon túlról.

UNESCO védnöksége alatt működő ITI-nek, a színházak nemzetközi szövetségének, a FIRT-nek, vagyis a színháztudományi kutatóintézetek nemzetközi szövetségének, az ICOM- nak, a színházi múzeumok nemzetközi bizottságának és a FIAP-nak, a színházi könyvtárak nemzetközi szövetségének.

Sxáxexrek színháza,

Új sxínháx

A színházművészeti osztály tanulmányozza a folyóiratokat, a megjelenő új drámákat, tartalmi kivonatokat készít, véleményez, könyveket lektorál, fordít, közread. A színházakhoz havonta ők küldik meg a Dramaturgiai Híradót, benne a külföldi bemutatók felsorolásával és az új darabok ismertetésével, színházi világhíradóval.

Századik kötetéhez közeledik a Korszerű Színház sorozat, javarészt világhírű színházi szakemberek művednek gyűjteménye. Ez az érdekes sorozat most már nemcsak néhány könyvesboltban, hanem az onszág legtöbb hírlapárudájában is kapható. Azokat a kiadványokat föl sem soroljuk, amelyek jobbára csak a szakembereket érdeklik; annál inkább említjük új kiadványaikat. A Százezrek színháza sorozat gazdagon illusztrált, népszerű köteteket tartalmaz: már nemsokára megjelenik az első kötet, Hegedűs Géza munkája, A néző művészete címmel. A következő két kötet: Staud Géza: A rendező művészete; valamint Molnár G. Péter: Homtihy Hanna és kora.

A nyáron számos érdekes tanulmánnyal, cikkel, riporttal. s egy új magyar színmű szövegével jelenik meg az Intézet almanachja, Űj színház címmel.

Jövőre lesz tíz esztendős a Színháztudományi Intézet (1957 és 1959 között, a Filmtudományi Intézettel együtt működött), s tizenöt éves az Országos Színház- töténeti Múzeum.

(— » —)

Az Intézet ötvenezer kötetes könyvtára viszont tudományos célokat szolgáló, úgynevezett zárt könyvtár (vagyis nem kölcsönöz). Teljes színházi szakkönyvtár, ideértve a segédtudományokat és a rokonművészeteket is, az elérhető drámakiadásokat és a világ jelentős színházi folyóiratait.

Különben ezekből a folyóiratokból is gyűjtik azokat az adatokat, s fényképezi a fotólaboratórium azokat a fényképeket, amelyek a dokumentáció sokezer borítékába kerülnek.

A jelenkori osztály foglalkozik a kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal. Az Intézet ugyanis tagja az

Bajor Gizi emlékmúzeum művész-szobája.

BRANKO COPiC:

A NYOLCADIK

OFFENZÍVA

Jugoszlávia egyik legolvasottabb írójának regénye, az új jugoszláv irodalom értékes alkotása. Mély realitással. sokszínűén tárja fél a volt szabadságharcos lelkivilágát, vívódásait, és beilleszkedését a megváltozott társadalmi rendbe.

A háború véget ért. A hét nagy ütközet, amelyet a partizánhadsereg győzelmesen megvívott, már a múlté. A hős, aki minden különösebb megrázkódtatás nélkül cserélte fel fegyverrel a kapát-kaszát és vált csalták hősévé, most esetlenül csetlik-botlik a fővárosban. A nyolcadik offenzíva, ami a hatalom gyakorlását, a város meghódítását jelenti, nehezebbnek bizonyul, mint az előző ütközetek. A városi élet zaklatott, forrón lüktető, közegében csak a partizáncsalád egysége fogja össze. A gyökeresen megváltozott életbe az átmenet túl gyors, sokféle ellentmondással terhes. A kemény, paraszti élet bús romantikája, a bölcsiőhely varázsa ezer szállal visszahúz.

A harcos partizán-évek szép emlékei örök nosztalgiával térnek vissza. A több évszázados elnyomás kétségekben, bizonytalanságban jelentkezik. Tartós lesz-e az új rend? Nem bitorló-e a tegnapi földhözragadt paraszt, ha beül a minisztériumba? — kérdezi magától Stojan Star- cevic, a legendáshírű parti- zánvezér, aki előtt egy pillanatig sem volt kétséges, hogy népét, hazáját védeni természetes kötelessége. A nagy átalakulásiban kiáltó történelmi igazságtalanságok oldódnak meg, de az átmenet ellentmondásos.

Most a jelen sokféle igazsága ütközik egymással és okoz megrázkódtatást. Emberileg legmegrázóbb az elhagyott partizánfelesés, Ruza igaza, de mégsem egyértelmű, mert mély társadalmi igazságba ütközik. Ruza a csendes falut jelenti, amely Stojan szívében mindig visszafáj, de visszafelé nincs út. Visszatérése ide a lövészárokban kivívott hatalomról való lemondást jelentené. Ö maga nem tudja ezt ilyen világosan, de valahol légikéiül érzi. Ruza is megsejti a maga módján. Csendes belenyugvása a megváltozha- tatlanba több, mint szelíd jóság. Stojan hiába várja a súlyos szemrehányást, a sértő szavakat. Gyötrő önvádja ezzel még fokozódik Fia születése vigasztalást, kárpótlást jelent számára, de a konfliktus csak a jövőben, az elkövetkező nemzedék életében nyerhet megoldást.

Külön életút bontakozik ki minden egyes partizánharcos sorsában. Ki-ki saját egyénisége, vérmérséklete szerint vívja az offenzívat de mindegyiknek nehéz. Köztük Pepa Bandiénak, a volt kecskepásztomak az alakja a legmegkapóbb, tiszta, nyűit jellemével, hamisítatlan népi humorával.

Vitatható az író felfogása néhány társadalmi jellegű kérdést illetően. Hibás például az a nézet, amely az osztály különbségeket figyelmen kívül hagyva a népi hatalom vezető tisztviselői és a kétkezi dolgozók között von éles határvonalat. Ám Branko Copic könyve nem hirdet tételes igazságokat, finoman árnyalt jellemeket rajzod. Ez határozza meg A nyolcadik offenzíva irodalmi, művészi értékét.

V. L *

Nosztalgia

MOLNÁR SÁNDOR:

Már harmadik hete nem jött álom a szemére. A haverok odahaza megszakadnának a röhögéstől, ha megtudnák, hogy Kirják Pista, akit mindenki csak hivatásos mormotaként ■ tisztelt az üzemben, most álmatlanságban szenved.

Minden éjjel ebben az időben ébredt fel. Most is három óra lehetett. Hajnali három... Este, alig hogy elszenderedett, azonnal kimerült, mély álomba zuhant. Tudta, hogy ez nem betegség, hanem csupán az egész napi megfeszített munka következménye.

Kezdetben még úgy tűnt, mintha álmodott volna valamit, de hamarosan rájött, hogy nem álom volt az, hanem egy idegés, felszínen alvó embernek az álom és az ébrenlét határán mozgó vívódása, vibráló, önmagát emésztő töprengése.

Csendben kikászolódott az ágyból és óvatosan, nehogy felzavarja az alvó háziakat, odabotorkált az ablakhoz. Szélesre tárta a nagy üvegszárnyakat, s meghúzódott a keskeny párkányon.

Az éjszaka melynek sötétjét késő estig milliónyi fényforrás villanyégő és megszámlálhatatlan. ritmikusan felvillanó fényreklám hideg fénye oszlatta szét, most hihetetlenül csendes és ta- pintbí>tó?n v^tae volt.

Még nem döntötte el. mit is fog csinálni reggel öt óráig, de

nem is nagyon töprengett rajta. A reggeli öt óra megváltás volt számára. Szinte már automatikusan végezte a reggeli tennivalókat, s megszokta, hogy a kezdetben még néha akadozó mozdulatok begyakorlott mozdulattá váltak. Hatig eltelt az idő a készülődéssel, hat tízkor indult a busz. Hét óra előtt néhány perccel már az üzemben volt, s minden reggel akadt még néhány perce, hogy szót váltson a szakikkal.

Szerette ezt a műszak előtti néhány dologtalan percet: összehasonlíthatta új munkatársait az otthoni fiúkkal: Pocokkal, Létrával, a kis Danival, meg a többiekkel. Munka közben aztán nem volt szöveg. A családról, az otthonról nemigen faggatta őket, ez itt nem volt szokás. Igaz, őt se nagyon kérdezgették. Mikor idekerült, néha még rá-rá sandítottak, de mikor látták, hogy érti a dolgát, hát békén hagyták.

Végezték a dolgukat, s aztán szombatonként — ha megkapták a heti bérüket — a kantinban bekaptak egy-két krigli sört, de azt is hangtalanul tették, ö még ilyen rideg embereket nem látott.

— Auf Wiedersehen! — mormogták a foguk között, aztán hétfőig ki-ki ment a dolgára.

Nem szerette ezeket a szombatokat. Jó volt ugyan arra gondolni, hogy holnap nem szól a kopott vekker, de félt a vasárnapoktól. Akkor túlságosan sok ideje maradt a töprengésre. Márpedig töprengeni — különösen az otthoni dolgokról — nem nagyon szeretett. s

Kezdetben még szerette ezt a különös elmesportot. Olyankor otthon járt, gondolatban végig araszolta a Liget utcát, s szinte leszámolta az ötszázhúsz lépést, míg képzeletben az italboltig ért, ahol minden reggel találkozni szokott Pocokkal.

— Szia, mormota! — harsogta már messziről a kistermetű marós, s aztán már együtt rugtattak a porfelhőben, amit a reggeli munkájukat végző házmesterek söprűje kavart fel a szemetes járdán.

—* A rosseb esne beléjük, mán megint lusták voltak fellocsolni! — „köszöntötte” őket Pocok minden reggel, s ez a köszöntés már hagyomány volt nála.

Magányos, hajnali gyötrődései közben egyre gyakrabban tette fel magának a kérdést:

— Mit keresek én itt egyáltalán?

Aztán, ha már nagyon elhatalmasodott rajta a cinizmus, önmagát ugratta a válasszal:

— Hát, nem sokat, öregem. — Alig valamivel többet, mint ami elég vacak vegetálásodhoz.

Persze, jól tudja, hogy nem ezt a választ várta. Főleg önmagától nem... Azt kereste, azt kutatta, arra akart választ kapni, mi űzte. mi hajtotta őt ide. a jó öreg kontinens túlsó felébe?

A nagy felfordulásnak csupán külső szemlélője volt. Egyszerűen csak követte, regisztrálta — igaz. egyre növekvő rémülettel — a csőcselék tobzódását. Nem vett részt a szennyes kavargásban Sem mellette, sem ellene. *

Nem a felelősségrevonás elől menekült hát. Nem volt miért.

Nem ölt, nem lopott. Valahogy mindig undorodott az ilyesmiktől. Pénze is akadt mindig. Amire nagyon kellett — egy ruha, szép cipő, egy-két fröccs, mozijegy a kislánynak —, mindig előkerült.

Megvirradt. Maga sem vette észre, s már a fürdőszobában volt. Ügy látszik, ösztöne hamarabb reagált a virradatra, mint az agya. Széles hátára vastag sugárban csorgatta a hideg vizet. Feszülő bőrén ezer színben csillogtak az apró szappanbuborékok.

Magára rántotta olajos, foltos overallj át, sietve készített néhány szendvicset, majd szaporán lesietett a lépcsőn. Ma is, mint évek óta minden nap, hat óra tízkor ott állt a buszmegállóban. A megszokott kép fogadta. Kopott kisemberek, a csarnokba igyekvő, csivitelő háziasszonyok tolongtak, szidták a késlekedő buszt. Ma valahogy ez is hidegen hagyta. Nem társult a békétlenkedőkhöz. Mikor végre befutott a busz, gondolataiba merülve nézte az embereket, de nem vetette bele magát a kavargó emberárba.

Megfordult, s lassú, de tempós léptekkel megindult a széles körút felé. Jól ismerte már az utat, sokszor odasettenkedett a nagykapus palotához. Mikor odaért, óvatosan körülkémlelt, de azonnal elrestelte magát. Nem tudta, mikor, hogyan ivódott vérébe' ez az óvatosság, de azt tudta, hogy otthon soha nem kellett ilyen óvakodva, ilyen settenkedve járni.

— Nem vagyok én betörő! — nyugtatta meg magát, s határozott léptekkel odalépett a főbejárathoz.

Botschaft der Ungarischen Volksrespublik” — betűzte szemével a tábla aranybetűs szövegét. Jól ismerte már. mindig erre tévedt, ha már nagyon elővette a honvágy.

Nem tudni miért, ismét hátra nézett a vállán keresztül, majd lenyomta a súlyos rézkilincset. A kapu azonban nem nyikordult, zárva volt.

— Persze, hogy még zárva van — gondolta. — Még alig múlt fél nyolc néhány perccel, a belváros még csak most ébredezett.

Tanácstalanul nézett szét, mint aki valami csodára vár, de úgy látszott, hogy ez a mai reggel nem alkalmas csodatevésre. Lassan odébb ment, s leült a közelben terpeszkedő padra.

Nehezen telt az idő. Először még érdeklődve nézte a dolgukra siető embereket, a halkan surranó elegáns autókat. Később perecet vett és szétmorzsálva az egyre közelebb merészkedő galambok elé szórta. Azok nagyokat csapva szárnyaikkal, egyre köve- telőbben néztek a korai adakozó felé, de a perec hamarosan elfogyott.

A zár csikordulására kapta fel a fejét. Az ajtó szélesre tárult, s a portás hunyorított fel az égre, mint aki most dönti el magában, hogy „milyen napunk is lesz ma?”

Felugrott a pádról, tétován lépett néhányat a hatalmas épület felé, de lába akaratlanul is megmerevedett. Visszanézett a galambokra. azok most csipegették fel a még megmaradt, legpará- nyjbb morzsákat. Újra végignézett a széles körúton, megcsodálta a forgalmat, majd kis táskáját a hóna alá csapva megindult a távoli buszmegálló felé.

— Talán megúszom a mai késést egy kis letolással — gondolta, s mikor megjött a busz, a belsejébe furakodott, s kibámult a* ablakon, hogy ne lássa a gondtalan. látszatra vidám ufp«-'’—'