Szolnok Megyei Néplap, 1966. június (17. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-05 / 132. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966. június 5. TERSÁISSZKY JÓZSI JElXŐt lllllllllllllllllllllll!lll!lll!lllllllllllllllllll!lllllllllll TÉNAGY SÁNDOR VERSEI BANKETTEN Szélvihar Boridul a csontos köcsöfffám cserépharangok ijedelme, megpördül a cingár galambdúc, mintha szárnyra kelne, súlyos Krisztus-fej: lelóg a napraforgó, kiszenvedett, a kukorica szárán sziszegnek szalagok, rojtos, megkínzott levelek, éretlen gyümölcsök, zöld gumók — dió, alma-göröngy, csecsemő-körte — sokasodnak a fák alatt, hogy a sajnálat sóhajtva összesöpörje, nincs, nincs kegyelem, letapos mindent a szél, rohanó ezüstkerék, egyre súlyosabb, feketébb az égen a kék. piszeg az antennazsinór, muzsika- húrként elszakad, ablak csapódik valahol, ezernyi rezgő szikra minden üvegdarab, sír az ember lelke, mint kotlóstól elmaradt kiscsibe, letörik munkánk növekvő szára, elszáll a semmibe, nagyapám nézi, nézi. meggörnyed szinte, nincs szava, ha nem lennék itt. talán a szélviharnál is nagyobbat sóhajtana. A másik szerelem Ez már a másik szerelem, a múlhatatlanabb, a láthatatlanabb. Jelképnek nincs virág, sütemény-szív, nincs galamb. Ha valamit adni kell, adod önmagad. Ez már a másik szerelem, nemcsak a pillantásé, az érintésé. Nemcsak szünidő, a szabad órák játékszere — Nincs is még neve. Jöttél és elolvadt a hó, a könyvekben igazabb lett egy mondat. Legenda vagy, akár az isten, otthona lettél otthonomnak, pedig csak szobát látok, asztalt, széket, s egy emberarcot: téged. Csak magamat látom meghalni, fölébredni, reggel búcsúzom, délután várlak. Ez már a másik szerelem: naponta megtalállak. Hegedűs Sándor: A tiszaeszlázi vérvád Egyszer valamelyik budapesti egyesületben léptem föl, mint gitárművész, még a felszabadulás előtt. Az előadás végén a művészszobába benyitott egy kissé elvirágzott, de nagyon elegáns, ékszeres hölgy és mögötte egy hasonló úriember. A hölgy az úrra mutatott és így szólt: — Ez az úr nem tud egy szót sem magyarul. Azért engem kért meg arra, hogy tolmácsoljak. Neki nagyon tetszett a műsoruk- Persze kiváltképpen a zenés szamok, amiket élvezni tudott. Ezt azzal szeretné viszonozni az előadóknak, hogy testületileg meghívja őket egy kis mulatságra. Nagyon neheztelne, ha nem fogadnák el a meghívását. Mi, művésznők és művészek, összenéztünk és máris egyek voltunk abban, hogy a világért sem sértjük meg ezt a bőkezű idegent. De a hölgy még folytatta: — Az úr megfelelő számú taxit rendelt a művészek számára. Ezek a kocsik aztán ott várnak a mulatság végéig és odavisznek mindenkit, ahová akarják. Természetesen az úr költségén. Hát ez végleg nem bolond ember! Ezt meg kell állapítanunk az idegenről. A hölgy így fejezte be a mondókáját: — Nem kell őt sajnálni a költekezésért. Ez az úr egy valódi milliomos. így, ahogy megnézik őt! Nahát elrobogtunk mindnyájan egy zenés kaffába. Ott a hölgy megint egy kis szónoklatba kezdett: — Fönntartás nélkül tessék rendelni bármit, ami az étlapon található. Vacsora, nyalánkság, sör, bor, pálinka, pezsgő, bólé... bármit, bármit! A házigazda nagyon zokon venné, ha takarékoskodnának. Tessék jól mulatni* Tessék jól érezni magukat! Az összetolt asztalok mellé telepedtünk. A milliomossal szembe ültettük a társulat szépségkirálynőjét, egy barna karcsú énekesnőt. Mert észrevettük, hogy a milliomos kezdettől fogva sűrűn rajta felejtette tekintetét. Ezzel szemben meg kell hagyni róla, hogy nem feledkezett meg az asztal legigénytelenebb tagjáról sem. Ha keveselte valakinél, amit rendelt, rögtön, szigorúan felszólította hölgye által, hogy: meg akarja bántani a vendéglátót? Nem Ízlik ez és amaz? — Tessék fogyasztani! Jazz húzta. A koccintások mind sűrűbbek. A muri váltig emelkedett — hangulatban. Egyszercsak belépett a kávéházba a gólyás ember. Nagy kosarából babák, nyulak, gólyák, illatszer bütykösök és mit tudom micsoda holmik tarkállot- tak elő. Amint az asztalunk felé közeledett a milliomos rögtön rácsapott A hölgy máris tolmácsolt: — Tessék! Mindenki szabadon választhat magának emléktárgyat az árus kosarából. Lehet több darabot is. A vendég — gazda megharagszik a szerénykedésért! A gólyás ember körútra indult a hátunk mögött. Mindenki válogatott magának emléktrágyat. így került vissza a milliomoshoz, hogy átnyújtsa neki az elég borsos számlát. De a milliomos csak úgy az oldalzsebéből előrántott egy csomó bankót és szemhu- nyorítás nélkül fizetett* A gólyás ember a visszajáró aprópénzt a milliomos elé rakta az asztalra. A milliomos felmarkolta és kimeríthetetlen zsebébe dugta. Ámde közben egy pénzdarab leesett az asztalról a padlóra. Egy húszfilléres. A milliomos nyomban utána nézett: hová esett a húszfilléres? Nem látta! —, Idegesen hátra kocsikáztat- ta a székét az asztaltól és két lába között lehajolva kereste a pénzdarabot* — Majd szószerint az asztal alá dugta fejét, és letenye- relt a padlóra. Ahá! Most már értem! Ravasz kópé ez a milliomos. A barna énekesnőt nagyon szemlélgette derékig az asztal fölött, most a bokájára kíváncsi az asztal alatt. A húszfilléres, jó ürügy neki erre. Ámde erről szó sincseni A milliomos szemlátomást csak az elgurult húszfillérest vadászta... Végül meglelte. Nagyot szusszantva, vörösen bukkant föl az asztal alól, a pénzdarabbal a két ujja között. Becsúsztatta a zsebébe. Mindenki figyelte* Talán egy ezresnél is több, amit erre a mulatságra szemrebbenés nélkül költött. — És most, egy seprőnek való vacak húszfilléresért kitornássza a lelkét. Micsoda furcsa jellem! Nyilván így szedte össze millióját. Sok gondolkodásra azonban nem hagyott időt nekünk. Mert ahogy a padlóra tenyereit, ott jól ösz- szemaszatolta. És erről megfeledkezve, maszatos tenyerével törült egyet a homlokán. A társaság már eddig is össze-összenézett, vihogott. Most a barna művésznő már nem bírta, hogy föl ne ugorj ék és a mosdó felé ne siessen* Ugyancsak vele rohant a szomszédja is, mint ez a hölgyek szokása. A visszatartott röhögéstől fulladozott az asztal. De persze senki egy pisszet, vagy fintort nem engedhetett meg magának. Egyedül a milliomos titokzatos szerepű hölgye vihogott bátran. Majd zsebkendőjével gyorsan letörölte a milliomos homlokát. Nos, a történet tulajdonképpen eddig tart. Bár, elismerem, csattanónak járna hozzá bizonyos tanulság egy gazdag ember lelkiségének meghökkentő zugairól. De most gondolják meg! Szép volna tőlem, hogy egy becsmérlő szót is ejtsek erre a milliomosra? Megvendégelt, mint soha más- Azonfelül viselkedésével olyan szórakoztatásomról is gondoskodott, amivel a legkitűnőbb kabaré sem szolgált nekem. — Hiszen napokig mulattam magamban azon a húszfilléres jeleneten. A hitleri fasizmus csak méreteiben vált a világtörténelem legnagyobb pogromjává: példákat bőven produkált elótte a múlt, hisz az antiszemitizmus csaknem kétezer éve nyugtalanítja a világot A legképtelenebb vád, amellyel a zsidóüldözéseket igazolni akarták, a vérvád: az a mesterségesen táplált babonás hiedelem, hogy „a zsidók a húsvéti pászka sütéséhez keresztény gyermekek vérét használják fel”. Ezt a képtelenséget újították fel Tiszaeszláron is, ahol 1882* április 1-én eltűnt egy tizennégy éves szolgálólány, Solymosi Eszter. Minthogy napok múltával sem került elő, mi sem volt könnyebb, mint megvádolni a húsvéti ünnepekre készülő zsidókat hogy ők tették el láb alól. Nem volt nehéz hangulatot kelteni ellenük, mert már évek óta folyt a felelőtlen antiszemita izgatás az emancipációs törvény hatálytalanítása és a zsidóságnak Palesztinába történő kitelepítése érdekében. „Bizonyíték” után vadásztak. Mindenekelőtt a zsidó templomszolga négyéves kisfiának egy félremagyarázható elszólását használták fel, de mert erre mégsem építhették fel a vádat, a boszorkányperek jól bevált módszereivel „kezelésbe vették” a gyerek tizennégy éves bátyját, Scharf Móricot, akit sikerült rávenniük, hogy hamisan valljon apja, anyajaés hitsorsosai ellen. Hasonló eszközökkel csikartak ki vallomásokat a vádlottaknak kiszemelt szerencsétlenek egy részéből is, és persze szereztek hamis tanúkat is, akik a közhangulat hatására szívesen vallottak az ártatlanok ellen. Eötvös Károlynak, a kiváló írónak és ügyvédnek köszönhető elsősorban az, hogy a „nagy per” — ha elvileg nem is demonstrálta a „vérvád” alaptalanságát — legalább igazságot szolgáltatott az embertelen körülmények közt csaknem másfél évig jogtalanul fogva tartott vádlottaknak. — Hegedűs Sándor legfőbb érdeme, hogy nem elégszik meg a történtek perrendszerű fölelevenítésével, hanem társadalmi és politikai hátterüket is megvilágítja. Magáról a vérvádról elmondja, hogy eredetileg a rómaiak találták ki, méghozzá nem is a zsidók, hanem a keresztények ellen* Végső következtetése a szerzőnek az, hogy „aki a tiszaeszlári, ügyet a zsidók és antiszemiták harcává szűkíti le, rosszul ítéli meg a helyzetet Ekkor valójában a haladás és reakció erői csaptak össze”. (Kossuth Könyvkiadó, 1966,) K. la. DCedoes CjfcLam ! Nem irom ide a nevedet, mert elejét akarom venni azoknak a házi pörpatvaroknak, melyek abból keletkeznének, hogy a világ szájára adtad az édesapádat. Még egy futó családi összetűzéstől is szeretnélek megkímélni, hiszen szavaid, véleményeid nemcsak a Te megfogalmazásodban hallhatók mostanában. Ezért találtam helyénvalónak a nyilvános válaszadást is, bízván abban, hogy Veled diskurálok, de mások is értenek belőle. Emlékszel? Azt kérdeztem, milyen pályára készülsz, mivel most hagyod magad mögött az általános iskola nyolcadik osztályát. Te akkor hallgattál annyit, míg az ember rágyújt egy cigarettára és csak azt felelted: „Mindenesetre tovább tanulok”. Azt, hogy milyen iskolában és mit tanulnál, továbbá, hogy majdan milyen munkával szeretnéd megkeresni a kenyeredet, ezekről semmiféle határozott elképzelésed nem volt. Ügy gondolod — mondtad —, hogy közgazdasági technikummal próbálkozol, de ha ott nem megy, majd gimnáziumba mégy, „Hogy mi leszek? Azt én is szeretném tudni..." — vélekedtél. Tétován megkérdeztelek: „Ha már az édesapád tsz- tag, mégpedig nyolc hold földjét vitte be a közösbe, vajon nem jutott még eszedbe, hogy Te is a mezőgazdaságban keresd a jövődet?” Fölkaptad a fejedet erre és mint apád szavajárását idézted: „Ha megvan a föld kasza nélkül, a mezőgazdaság is meg lesz paraszt nélkül...” Később magyarázatként hozzátetted, hogy a mező- gazdaság gépesítése folytán előbb-utóbb mindent a masinák látnak el a földeken, a paraszti munka fölöslegessé válik. Igaz, hogy jelentős mennyiségű gép áramlik a mező- gazdaságba, de azok az összes munkaszükségletnek még az egyhetedét sem képesek ellátni. A gyorsan növekvő szőlő- gyümölcsös és konyhakerti üzemáqak pedig még hosszú ideig elsősorban a kétkezi munkára épülnek Ma már a termelőszövetkezeteken belül a 60 éves férfiak és az 55 éves nők az egész tagság 40 százalékát jelentik. Ki mondhatná, hogy a földművelés megszűnt mint életpálya?! Hiszen csak ebben az ötéves tervben 300 ezer új munkaerőre van szüksége a mezőgazdaságnak s ennek a roppant dolgozóseregnek jó kétharmada csak a fiatalokból rekrutálódhat. ..De én tovább akarok tanulni. Miért ne tudhatnék többet, mint az apám?! — néztél komolyan a szemembe. Szavaidból csak arra következtethettem: Te. n modern táncokat kedvelő, jólöltözött legénvke is azt az ásatag. reges-rég elavult nézetet vallód, hogy a mez^o^zd*sálban végzett munka és a tanul fsán kizárják egymást. Ki mondta hogy ve tavuH? A korszerű mezőenrán-á-nak nem rsái-bo*dé hórukk legényekre van szllkefino elsősor. han. De hiányt szenved olyan szakképzett jószággondoEgy parasztfiúhoz am álmokról ét am álmok fundamentumáról zókban, kertészekben, öntözési- gépszerelői- és sorolhatnám o szakmákat napestig — szakemberekben, akik hozzáértésükkel segítenének a gazdaságok adottságainak jobb kihasználásában. Csaknem hihetetlen — még is így van —, olyan leányok, akik a gépírást komoly szakmának tekintik, félvállról beszélnek a képzett baromfigon- dozókról, tejkezelőkről vagy akár virágkertészekröl is... Nemcsak divatos igazságok vannak, ismerünk divatos tévedéseket is. Az egyik legnagyobb hiedelem, hogy a tovább tanulás az a mezőgazdaságtól való eltávolodással egyértelmű. Vajon tanultabbnak tekintheti-e magát a gimnáziumot hármas bizonyítvánnyal végigbotladozó fiatalember annál az osztálytársánál, aki például az általános iskola után mezőgazdasági szakmunkástanulóként kitanulta a gyümölcskertészséget?! És ez talán válasz arra is, hogy vajon csak úgy tanulhat-e valaki többet az apjánál, ha hátat fordít a földnek, a falunak s vele többnyire a szülői háznak is? Beszélgetésünk során Te a zsenge legényke. engem, az ötven felé ballagó férfit egy pillanatra sarokba szorítottál. EImondtad, hogy nálatok a tsz idős vezetői „szélbe szórt pénz”-nek nevezik a szakmunkásképzésre fordított összeget. Ezért is húzódoznak sokan falutokban a mezőgazdasági szakmáktól, mert az öregek szemében csak a nyers testi erő számít, a dikón alvás a férfiélet s a mázsás terhek emelgetése a férfivirtus jele... Elhiszem hogy vannak még ilyen nézetek. Általában olyan emberek a hirdetői, akik zord, küzdelmekkel teli ifjúkort éltek át. kérges a tenyerük, mintha vaskesztvűt viselnének és kemények. önmagukkal szemben is. őket már a viták nem változtatták meg. leaföUebb a meacvöző jó tapasztalatok. Hidd el. ennyi nézetkülönbség minden korban volt az öregek és a fiatalok között Ezt a türelem a fiatalok nyilnén^aló iószávdéka s az Idő majd eloe—ni- é~< valahogy. Es a mezőgazdaságot élethivatásul vállaló fiatalok mellett áll — teljes tekintélyével —, az állam. Ez a hivatalos támogatás sok jeléből válik érthetővé még a vaskalaposok előtt is. Egyébként, ha az ember igazán akar valamit, akkor nem tekinti érte fölöslegesnek még a küzdelmet sem. Végül egy valóban kényes kérdésről. Emlékszel, már harmadszor kerültük meg a templomkertet, s keserűen kifakadtál: „Evekig biztatták a parasztfiúkat menjenek egyetemre, legyenek orvosok, jogászok, tanárok. Most meg le akarnak beszélni bennünket erről?” Amikor Te még nem éltél, a felszabadulás előtti időben a legkitűnőbben tanuló parasztgyerekekből is csak ritkaság számba menő kivételként lett gimnazista, még kevesebb jutott az egyetemre és egész emberöltők teltek el, míg egy nagyközség parasztfiataljai közül valaki orvossá. mérnökké vagy hasonlóvá vált. Hogy kitárult a legfelsőbb iskolák kapuja a parasztság gyermekei előtt, azt Te magad példáztad, midőn sorra vetted, hogy csak szűkebb rokonságodból három fiú jutott egyetemre, egy lány végzett védőnői iskolát és öten járnak most középiskolába. Arra a kérdésemre, hogy milyen tanulók voltak ezek a rokongyerekek, büszkén mondtad: „Négyesnél egyik sem volt gyengébb”. Te pedig — magunk közt szólva — szerencsés hármas vagy. Ez az átlag szerinted olyan tanulmányi dicsőség, amit föltétlenül „meg kell fejelni négy gimnáziummal? Azt magad is tudod, hogy az egyetemi fölvételi már nem babra megy. Az általános iskolai hármas átlagból könnyen válik a középiskolában még szerényebb osztályzat. Folytassam? Bizonygassam faludbeli példákkal, hogy milyen nehezen találják a helyüket azok a fiúk — lányok, akik csak éppen hogy átcsúsztak az érettségin? Te ezt ugyanolyan jól tudod, mint én. Persze erre is mondhatsz ellenvéldát. Hogy Petőfi tehetségét szégyenletesen félreismerték a tanárai és leosztályozták Vagy hogy világhírű tudósok váltak hajdani gyönge középiskolásokból Ez mind igaz. De az ilyen eset legalább olyan ritka, mint az öttalálat a lottóban. Befejezésül egyetlen kérdés marad: mit tégy? Érre csak Te válaszolhatsz. Én csupán arra figyelmeztethetlek az idősebb és a rokonszenv joaán: bár „csak” tízennéay esztendős vagy. mégis naay felelősséget veszel válladra a pályaválasztással. Jogod van ahhoz, hogy álmaid legyenek. önmáaaddal szembeni felelősséged pedig arra tani*.: csak a valóság, a lehetősén fundamentumán épft- hetink föl a megálmodott jövendöl. Nyisd ki a szemed, beszélj őszintén terveidről szüléiddel. ve gyégvelli tanácsot kérni tanáraidtól vagy akár néhány évvel idősebb pajtásaidtól. És válassz szerencsésen Ezt kívánja Neked öreg barátod Bajor Nagy Erűi
