Szolnok Megyei Néplap, 1966. június (17. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-05 / 132. szám
IMS. június 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 MÉSZÁROS LAJOS: HAJÓÁLLOMÁS KILÁTÓ. 1966 Huszonegy új szovjet novella Gondolatok a hazafiságról Haza és haladás Két évvel ezelőtt, 1964- ben jelent meg a Magvető kiadásában először ezzel a címmel egy sikeres, a szovjet prózai „új hullám”-ot bemutató válogatás. Most a jelenlegi kötet ennek az előbbinek a folytatása: — újabb és frissebb összeállítás. 21 szovjet író, 21 novelláját tartalmazza ez a gyűjtemény, amelyben már • szerzők névsora is — a rangos és elismert Pausz- tovszkijtól a kezdő és ismeretlen Horenstejnig — érdeklődést keltő. Közöttük olyan, már nálunk is várakozással kisért, elismert prbzaírók találhatók, mint Naglbin, Tyendrjakov, Aksz- jonov, Zaligln, Kazakov és Glagyilin. Az antológiáknak már természete a sokféleség és a színvonalbeli egyenetlenség. Ebben nem kivétel a Kilátó, 1966 című gyűjtemény sem. Az Elbert János és Lénárt Éva válogatásában és szerkesztésében készült kötet elbeszéléseinek témája és művészi értéke igen változatos. Találhatunk közöttük gyengébb írásokat és több, a maga nemében jó, de inkább hagyományos szemléletű novellát is, amelyek jobbára csak helyzetképet, idillikus felszíni rajzot adnak. A kötet legérdekesebb alkotásaira viszont a fiatalabb szovjet prózaíró-nem- zedék drámaian kiélező módszere és újszerű valóságlátása jellemző. A szovjet prózának, az ötvenes évek végén s a hatvanas években kirajzó friss nemzedékének újdonsága elsősorban szemléletbeli. A valóság megragadásában és ábrázolásában hoztak új felfogást és friss értelmezést- Vállalkozásukra jól illene a szocialista korszerűség találó jelzője. Hiszen közös szemléleti alapjuk az a XX. kongresz- szus nyomán kiteljesedő dialektikus társadalomszemlélet, amely az alakuló új társadalmat is teljes mélységben, és bonyolult fejlődésében fogja fel, s elemzi. Ez a differenciáltabb írói szemlélet hozott megújulást az újabb szovjet prózában, mint azt már az 1964-es Kilátó-ban s az előbb megnevezett szovjet írók különböző ' magyarul megjelent köteteiben tapasztalhattuk. Természetes és érthető, hogy a szovjet írókat még ma is állandóan foglalkoztatja a második világháború élmény-világa. De újdonság e témakörön belül a front mögötti, hátországi epizódok hitelesen reális megörökítése. Nem véletlen, hogy ez elsősorban a legfiatalabb írónemzedék tagjainak sikerült, akik közvetlenül még gyerekként élték át a ma már történelemmé vált időket, így például A tornyocskás ház című elbeszélésében Fridrich Horenstejnnek — vagy Az ajtó című novellában Viktor Konyeckijnek. A tornyocskás ház egy kisfiúról szól, aki beteg édesanyjával zsúfolt, háborús vonaton utazikMég megrázóbb és művészi szűkszavúságában is erőteljesebb Az ajtó című novella. Konyeckij maga is iskoláskorban élte meg Le- ningrád háborús körülzá- rásának nyomasztó élményeit, mint novellájának hőse, a komszomolista lányka. Az elbeszélésben a cselekmény kevés, miként az éhező-fázó városban is nehezen pislákol az élet. Más szovjet novellisták frissebb, időben hozzánk közelebb álló történeteket ragadtak meg. Különösen elevenek, érdekesek az erkölcsi és magatartásbeli konfliktusoknak drámaian élező, ráébresztő analízisei. Ilyen például Nagibin Olezska házassága, Tyendrjakov Kérészélet és Glagyilin Távoli szigeteken című elbeszélése. Koczkás Sándor A haza, a hazafiság fogalma magától értetődő, csak egyféleképp értelmezhető gondolatnak tűnik. A futó történelmi visszapillantás is meggyőz azonban róla: nem egyértelmű, s vitathatatlan tartalmú kifejezésekről van szó. Mindenekelőtt: különböző korokban mást és mást értettek hazán. Az ókorban a törzs által lakott terület, a hűbériség idején egy-egy főnemesi birtok vagy birtokcsoport határolta a „hazát”, a polgári nemzet kialakulása idején a nemzeti államok fogalmához kapcsolódik a haza gondolata. Ha még Alaposabban vizsgálódunk, azt tapasztaljuk, hogy a hazafiság fogalma egyazon korban is eltérő, sőt ellentétes értelmezést takarhat. Ki vonhatná kétségbe, hogy Petőfi hazafiassága merőben más tartalmú volt, mint például a Zichy grófok hasonló érzése, de fontos kérdésekben eltért Széchenyi István vagy Görgey hazafiasság-értelmezésétől is. A példákat folytathatnék, de talán ennyi is elég, hogy feltegyük a kérdést: van-e a hazának, á hazafiasságnak időt álló, ha úgy tetszik, tudományos meghatározása? A felelet nem könnyű, hiszen mélyen beivódott, érzelemmé sűrűsödött hagyományokkal kell számolnunk, amelyek sokak gondolkodásában már-már ösztönné kristályosodtak. A modem marxista társadalomtudomány három olyan lényeges tényezőt említ, amelyek összhatásából a haza és ezzel a hazafiasság jellemezhető. Az első ilyen tényező a terület. Hazát az ahhoz kapcsolódó földrajzi egység nélkül nem lehet elképzelni. (Sok embernél ez az érzés egy-egy tájhoz, környezethez kötődik.) A második, szintén magától értetődő ismérv: a nép évszázadokon át kialakult kultúrája, nyelve, hagyományai, szokásai. Anélkül, hogy a kérdés mélyére hatolnánk, említsük mej. hogy itt már minden társadalomban ellentétek jelentkeznek. Az előbb említett nevekre utalva: Adyt, Móricz Zsigmondot, a Nyugat című, haladó polgári folyóirat egész körét a maga idején hazafiatlannak bélyegezték. A szocialistákat a „hazátlan bitangok” jelzővel tüntették ki. És kik? A kor hivatalos politikusai, irodalmárai: Tisza István, Herczegh Ferenc és a többiek. L ehet-e itt tiszta képet teremteni? Ehhez segít a harmadik ismérv. A haza teljes fogalmához tartozik a társadalmi, politikai berendezkedés is. Annak igenlése — vagy tagadása — nem nélkülözhető eleme a hazafiasság helyes megközelítésének. („Haza csak ott van, ahol jog is van”). Ha visszatekintünk a történelemben. nem nehéz felfedezni. hogy minden kornak, főleg társadalmi átalakulások idején, megvan a maga — különösen hangzik! — kétféle hazafisága. Nem lehet kurucokat és labancokat, Rákóczit és Károlyi Sándort egyformán hazafinak nevezni. Lenin ír arról, hogy minden nemzetben, minden kultúrában voltaképpen két nemzet és kultúra él: a reakciós, kizsákmányoló osztályoké és az elnyomott, történelmileg haladó osztályoké. Láttuk fentebb, hogyan vált el ez a két tendencia a magyar nemzeti múltban is. Az, amit ma fenntartás nélkül magunkénak vallunk, az a haladás fővonalát képviselő irányzat, a Balassiak, Bessenyeik. Berzsenyik. Csoko- naik. Kazinczyk és utódaik — folytathatnók a sort József Attilával. Radnóti Miklóssal — kultúrája. M elyik fél volt a haza oldalán? Ma már egyetlen tájékozott ember előtt sem kétséges: azdk voltak a valódi hazafiak, akik a polgári átalakulás mellett álltak, s azok, akik azt ellenezték, a haza, a társadalmi haladás ellenségének bizonyultak, még ha szubjek- tíve a haza híveinek érezték is magukat. Francia- országban a forradalom ideién a citoven — polgártárs — és a patriot — hazafi — kifejezés egyértelműnek számított. Az „átkos testvérharc” tehát, ahogyan a konzervatív történészek nevezték, sem nem magyar sajátosság — „turáni átok”, sem nem véletlen: a történelmi fejlődés parancsa. Mily könnyű ezt a múltra vonatkoztatva megállapítani, és mennyivel nehezebb a jelenre alkalmazni. Itt mutatkozik meg igazán, milyen szívósak a múltból hozott, tudatunkban és érzésvilágunkban megtapadt gondolatok. A következtetést azonban már most levonhatjuk: az igazi hazafiasság elválaszthatatlan a társadalmi haladás gondolatától. És ez nem új felfogás, több-kevesebb tudatossággal ott élt elődeink gondolatvilágában is. Kölcsey Ferencnek, a Himnusz költőjének a reformkor egyik legtudatosabb gondolkodójának írásai számos példáját szolgáltatják ennek. Bátran szembeszállva a nemzet hamis egységét prédikáló konzervatív-feudális előítéletekkel figyelmeztet: ..Mívelt embernek a hazát legfőbb gondájává kell tennie s ez mindenekfelett oly hazákról értetik, hol az egyes polgárnak a közdolgok folyásába tekinteni joga s kötelessége van.” A maga idejében ennek kimondásához nem csekély erkölcsi bátorságra volt szükség! A polgárság természetesen elvetette (pontosabban: túlnőtte) a megelőző társadalmi rend haza-fogalmát. A polgárság haza-fogalma történelmileg magasabbrendű volt, mint a feudalizmusé. Vajon (pusztán logikailag is) nem önként értetődő-e, hogy amikor a történelem színpadára új vezető osztály lép: a munkásosztály, amikor új társadalmi rend valósul meg: a szocializmus, akkor bizonyos értelemben elavulttá válnak a megelőző társadalom (jelen esetben a polgári társadalom) eszméi, vagy legalábbis azok jórésze? Itt azonban nemcsak erről van szó. Arról is. hogy a burzsoázia „hazafiassága” az utolsó évszázadban lényeges tartalmi változáson ment át. Valamikor, az egységes nemzeti államok kialakulása idején, a burzsoázia természetében rejlő törekvés — minél nagyobb piac megteremtése — haladó jellegű volt s a polgári nemzet kialakulására vezetett. Ám ugyanez a törekvés a későbbiekben már az új, hódító, nacionalista ideológia objektív bázisává lett. Sokan ma sem tudnak éles szemmel külftnb- séget tenni hazafiasság és nacionalizmus között. Az utóbbi — a burzsoázia nemzet-szemlélete — olyan felfogás, amely a maga felsőbbrendűségét más népek lealacsonyításával, lenézésével igyekszik bizonygatni. A hazafiasság és a nacionalizmus között pedig már több mint fél évszázaddal ezelőtt Ady Endre is éles különbséget tett: .,A nacionalizmus: a dühödt hazafiság. De még az sem. A patrióta nevet ugyan, sokszor kompromittálták már. de még mindig szentebb fogalom köpenye, hogy sem a nacionalizmust födhess?. A nacionalizmus nem hazafiság... Aki ellensége a haladásnak, a jobbra törésnek, az emberi szellem feltétlen szabadságának, hazaáruló. ha örökösen nem is tesz egyebet, mint n nemzeti himnuszt énekli. ' A nacionalista ideológ- át a régi uralkodó osfctéiy fejlesztette ki. Fertőző gócai azonban távolról s;m veszítették el életképe se- güket. Közöttünk is bőségesen megtaláljuk a tovább élő nacionalizmus mikrobáit. S ez annál veszedelmesebb, mert nemcsak országon belül fertőd, életre hív hasonló tűnél két más népeknél is. A nacionalizmus nacionalizmusa szül. T érjünk vissza azonban a hazafiasság kérdéséhez. Senki ne gondolja, hogy akkor, amikor — a szocialista társadalmi rendszer magasabb- rendűségére hivatkozva — a „régi” értelemben vett hazafiságot, a polgári haza- fiság-fagai mat túlhaladottnak nyilvánítjuk, ezzel a hazafiság minden eddigi vonását elvetjük. Hiszen a szocialista társadalom a megelőző társadalmi alakzat talajából nő ki. A szocialista kultúra is értéken a megelőző - évszázadok minden kultúrkincsét, azokból garjasztja ki az új kultúrát. Bízvást állíthatjuk: a magyar múltnak, benne a magyar kulturális múltnak, sohasem volt meg olyan megbecsülése, mint ma van. A múlt legjobb eredményei részei egyben az új, teljesebb szocialista kultúrának is. Magyarországot a világ művelt fői évtizedeken át olyan országnak tekintették. mint amelyben tehetséges, jobbra hivatott nép lakik, de amely elmaradott társadalmi berendezkedése miatt nem foglalhatja el méltó helyét a művelt népeik családjában. Az utóbbi két évtizedben ez megváltozott. „Hírünk a világban” ma más. Újból — 1848 és 1919 után — a fejlődés országa lettünk, o népek élvonalában haladunk. A szocialista társadalom hozta meg. hogy azoknak, akik szívükön viselik a nemzet javát, ne az elkeseredés hangján kelljen szólniok a földről, amelven annyi szeretettel csüggtek. A „haza ostorozása” régen- te szinte a költői hivatás velejárója volt, — hogy a nemzeti kultúrának csak ezt. az egy ágát említsük. „Hol nevét rút ferdítésben Ismerik csak átokképpen ...Neve szégyen, neve átok: Ezzé lett magyar hazátok” (Vörösmarty). Milyen keservesen lehetett Ady Endrének hat évtizeddel ezelőtt megállapítania: „ötveiiszáz érvel hátrább ballagunk még a kultúra külsőségeiben is nyugatibb népeknél” és mennyi előrelátással írja: „Nálunk, ahol kultúra nincs, egyetlen megváltás volna, ha az alacsonyak fölülkerülnének.” És még ezt követően harminc esztendővel is „Retteg a szegénytől a gazdag s a gazdagtól fél a szegény... Nem adna jogot a parasztnak ki rág a paraszt kenyerén. S a summáz sárgul, mint az osztag, de követni nem serény” — szólt József Attila panasza. ól tudjuk: sok, nagyon sok dolog még ma sem olyan, mint lehetne, kellene. A harc a káros jelenségek ellen jogos: éppen a szocialista hazafiság nevében. Minden negatívumon átüt azonban a tény, hogy a káros jelenségek visszaszorítására éppen a szocialista társadalmi rend — és csak az — adja meg a lehetőséget. Farkas Sánd> Művészi híradás és példa ,,Ha visszatekintek működésemre, megállapíthatom, hogy szépen és izgalmasan éltem. Védtem valamit, amit ma már egyre kevesebben védenek. Elszánt voltam és következetes, és talán nem volt mindenben igazam. Mindent összevetve: érdemes volt.” — írta Bálint György, az egyik utolsó (1941—1942). kéziratban maradt művében, amely most zárja cikkeinek, tanulmányainak, kritikádnak minden eddiginél bővebb, kétkötetes, több mint 1400 oldalas A toronyőr visszapillant című gyűjteményét (Magvető, 1966.). Bálint György (1906—1943) munkássága szocialista irodalmunk nagy értéke: József Attiláé, Kamját Aladáré, Révai Józsefé és Gábor Andor mellé sorolható. Irt, verseket, novellákat, útinaplót, több jelentős szerző (Dickens, Galsworthy. Sinclair Lewis, Aldous Huxley) művét ültette át magyar nyelvre, de mindenekelőtt kritikus volt és publicista. Miként Koczkás Sándor, a kötetek szerkesztője, a gyűjteményhez fűzött tanulmányában találóan jellemzi: „közép-európai köziró”. Rendkívül széles körű. s állandóan bővülő európai műveltséggel felvértezett, az alkotó marxizmus szellemében gondolkodó író, kritikus, publicista, aki rendszeresen beleszólt a világesemények, a belpolitika kérdéseibe, irodalmi, művészeti és kulturális problémákba. Kiindulópontnak elegendő volt számára valamilyen időszerű esemény, történés vagy élmény, újsághír vagy táj, könyv vagy képzőművészeti alkotás, hogy művészi erővel gondolkodásra késztetve általános értékű és érvényű, szocialista töltésű helyzetmegítélést adjon. Kerülte a magán „kuriózumokat”. a vallomásokat a bizalmas magánügyekről, inkább azokat a problémáikat tűzte tollhegyre, amelyekben az „egyéni” és a „társadalmi” találkozott. Az tdő rabságában (1935) című publicisztikai kötetéről írta: „Valahol a magánügy és a közügy határán mozog, ott, ahol a közügy magánüggyé válik és megfordítva. Nem hiszek abban, hogy élesen elhatárolható a magánember és a sokaság sorsa”. Sötét és nyomasztó korban alkotott, a fenyegető barbárság, a fasizmus és a második világháború árnyékában. Szenvedéllyel, meggyőződéssel szállt szembe vele, és felemelte tiltakozó szavát a nép nyomora, anyagi és szellemi megalázása miatt. Szépszámú szatíráinak egyik alap- gondolata a hadakozás a fasizmus ellen, amelyben a polgárság elzüllését látta. „Küzdelme a fasizmus ellen — írja egyik rnéltatója — az egész kapitalista rendszer, az imperializmus embertelenségének szatirikus ábrázolásává mélyült, szélesedett. Sohasem engedte, hogy a horizontot elzárják, elsötétítsék előle a barna, fekete vagy zöld ivges rohamcsapatok. Mindig a teljes világot figyelte, a teljes történelemben gondolkozott”. A történelmet pedig számára mindenkor a nép jelentette. s a néphez vonzó határtalan szeretet duzzasztja művészi erővé jelképeit. „Nem az akták maraatak meg a történelemből. hanem ezek az emberek, a tömegek örök hullámverése... ök a történelem”. Bálint György írásaiban benne él korának úgyszólván minden lényeges mozzanata, egész, hangulata: nagyerejű művészi híradás a korszakról. Munkássága jaél- da is a késő utókor számára: miként lehet és érdemes a megszerzett széles körű. mély műveltséget tehetséggel és szenvedéllyel a közélet javára hasznosítani.
