Szolnok Megyei Néplap, 1966. június (17. évfolyam, 128-153. szám)

1966-06-19 / 144. szám

a SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966. június 19. Sxakonyi Károly: Falusi orvos Spanyolból m a g y a r r a Jegyzetek egy jászsági műfordító munkáihoz — Sört kérek! — szólt a pincérnőnek az orvos. — Vagy talán konyakot? Mi­nek is kérdem? Adjon két konyakot is, Mártuska. A cserépkályha mellé ültünk, a kis presszóban. Színes falak, színes aszta­lok; s a világítás is egé­szen újmódi volt, városias. Kinn esett az eső, az abla­kok bepárásodtak, hallani lehetett a víz bugyboréko- lását az ajtó előtt. Csak az orvos Moszkvicsának kö­szönhettük, hogy cipőnk nem ragadt a falusi utca sarába. — Sört szoktam inni ilyenkor — magyarázta az orvos, rákönyökölt az asz­talkára, a gyenge tákol­mány megreccsent súlya alatt. Magas barna férfi volt, kék tréningruhában. A fiatal pincérnő hozta az italt, koccintottunk a konyakkal. — Egyik nap a másik után — nézett rám — az éveket sem tudom számon tartani. Még az ebédléstől is felkeltenek egy-egy in­jekcióért. Reggel szólt a feleségem, hogy a gyerek lázas, de nem volt időm megvizsgálni, balesethez hívtak. Utána mindjárt egy másik beteg, egy har­madik ... Mire hazasza­ladtam, tele volt a rendelő. Ebéd után a szomszéd köz­ség, délután megint a fa­lubeliek ... Most néztem meg az előbb a fiamat. — Mandulagyülladás».. Sze­reti a sört? Ittunk a sörből is, jó hi­deg volt. Két férfi jött a presszóba, csurom vizesen, kalapjukról csörgött az esőié. Rumot kértek. — Hohó! — kiáltott erős hangján a doktor, — hohó, Mártuska, Dániel nem ihat rumot! Az egyik férfi felkapta a fejét, meglátta az orvost. — Ó, a fenébe! — szit­kozódott tréfásan — nem tudtam, hogy itt vagy, dok­tor úr! — Figyellek — mondta az orvos — figyellek, ne félj! Rumot! Másodszorra már nem tudom megrepe- rálni a májadat... — Szódát adjon neki, Mártus­ka, vagy szörpöt. Egy-két hónapig még, legalább... A két férfi valamit sus- mogott a pincémével, a lány kacagott... — Ismerem őket — mond­ta a doktor. — A májukat, a vérnyomásukat, a szívü­ket ... Mindent. Tíz éve vagyok itt. Tíz év. Elsza­ladt, mint a fiatalság. — Munka, munka, munka ... Befejeztem az egyetemet, Körül se nézhettem, már­is a kezemben volt a kine­vezés. — Irány falura! Az elő­dömet cukorbaj vitte el, már öreg volt... Itt álltak orvos nélkül. Micsoda idők voltak azok! Képzelheti: szemernyi gyakorlatom sem volt, s egyenesen bele a sűrűjébe! Soha nem voltam ijedős természetű, de ak­kor begyulladtam, mond­hatom. Különösen amikor az első komplikált esetek­kel találkoztam. De meg kellett állnom a helyem, a házon kinn volt a tábla: orvos. A beteg nem kérdi, érted-e a mesterséged, jön a gyógyulásért. Tapogat­tam, kopogtattam a bete­geket. s közben töpreng­tem, hogy is? Ha ezek a tünetek, akkor? ... Senkit sem kérdezhettem meg, nem szaladhattam az ad­junktushoz, a professzor­hoz. Magamnak kellett ki­izzadnom a diagnózist, a gyógyítás módját. Szak­könyveket bújtam újra és újra. Éjszakánként. — A szükség rávitt, hogy tudásomon felül produkál­jak. Nem rossz iskola. Pe­dig hányszor akartam fel­adni a „meccset”! Már ak­kor nős voltam, a felesé­gem védőnő, esténként a munkától, meg az idegfe­szültségtől holtfáradtan csak eltoltam a vacsorát. „Lemondok.” „Jézusom, miket beszélsz” — ijede- zett ijenkor. „Lemondok, mást nem tehetek ... El­megyek lapátolni inkább, de ezt abbahagyom.” Az asszonynak köszönhetem, hogy megálltam a helyem. Nem akarok sokat beszélni erről, pedig egyszer el­mondhatnám, mire képes egy asszony, ha szereti a férjét. Meg a férje munká­ját. Éjszakákon át együtt vettük át a kóreseteket, dolgoztunk, törtük magun­kat ... Belőle is kiváló asszisztens lett ezalatt. — Olvasta biztosan ma­ga is, hogy a frontorvosok­ból milyen kiváló sebésze­ket csinált a kényszer. Én is „med. univ.” lettem, pedig belgyógyász a szak­mám. Nehogy azt higyje, hogy mindez a „szent mis­sió” jegyében történt. Szép lenne így feltüntetni, de- hát igaz, ami igaz, arról volt szó, hogy az úszni nem tudót behajították a mélyvízbe, vagy megfúllad, vagy jó sprinter lesz be­lőle ... Na, igyunk. Már­tuska, hozzon még két üveg sört. — Esküszöm magának, ez az esti sörözés kell. — Nem hagyhatom el magam, még beteg sem lehetek. — Tíz év alatt egyszer kapott el az influenza, amikor az a nagy járvány volt, abból is olyan kavarodás lett, hogy megfogadtam, többé nem leszek beteg... Ne­vetett, jót húzott a sörből. — Irtózatosan levett a lá­bamról a láz, telefonáltam a főnökömnek, hogy adjon szabadságot. „Mi ütött be­léd — azt mondja — nem ismerek rád! Tudod, hogy nincs helyettes!” — Aztán végre egy napot adott. — Egyet. — Mert itt se ünnep, se vasárnap. Még éjszaka sincs. Tudja milyen volt régen a falusi nép? Orvos­ra, hát arra aztán egy va­sat se! De most, hogy in­gyen van, a háziasszony is hozzám jön, ha hagyma­vágás közben elmetszette az ujját. — Száz beteg naponta. Ennyi volt ma is. Itthon meg a másik faluban. He­lyettesíteni is kell, hol itt — hol ott. Nézze ezt a tré­ningruhát. Ezt hordom. Mi­nek öltözködni ? Por van, sár van, az ember mindig úton... — Hivatás. Na, igen. Én mindig orvos akartam len­ni, a véremben volt, a vé­remben van. Nem is csi­nálnék én mást, higyje el. De azért még sincs egészen jól. A fiatalok nem akar­nak falura jönni. Pedig kevés az orvos. Nagyon kellene, hogy többen le­gyünk ... — Nézze csak. Hívtak engem nagyvárosba főor­vosnak. Nem mentem. — Megszoktam én itt tíz év alatt, itt lettem orvos. Itt csináltam végig a nehéz éveket. Szüléseket vezet­tem le petróleumfénynél. Nem is akármilyen szülé­seket. Vágni, varrni kellett. Visszahoztam a sírból itt néhány embert. Tudja, nincs ebben semmi érzel­gősség, meg romantika ... Csak éppen ... mindenki­nek megvan a maga helye az életben, a maga kis út­ja, amit tíz körömmel vájt a világba. Ragaszkodik hoz­zá, megszokta, ennyi az egész. — Igya meg a sört, hi­degen jó. Van itt fridzsi- der, abban hűtik. Mártus­ka mihdig készít nekem néhány üveggel. Mára ta­lán már nincs semmi dol­gom. Vacsorázom, aztán alszom egyet... Tegnap éj­jel felkeltettek, ma talán nem. Valószínűségszámí­tással készülök az éjszakai pihenésre... — Rám te­kintett, széttárta a kezét. — Szeretem ezeket az em­bereket itt, és ők is ra­gaszkodnak hozzám, azt hi­„— Hű, de kutya hideg van itt” — olvassuk Pérez Galdós Dona Perfecta című regényének első lapján. Ez az oldal Békéssy Gábor műfordítói pályafutásának első perceiből származik: ez volt az első regény, me­lyet 1958-ban magyarra fordított. Gyorsan követte a többi: Armando Palacio Valdes: A kisnővér, Pio Bar­bo ja: A tudás fája, Jesus Lara: Indiánvér, Armondo Lopez Salinas: Évről évre. A spanyol regényírás — e bővérű, tűnődő intellektusú, legjava termésében tiszta szenvedélyű irodalom, me­lyet úgy fémjelez Cervan­tes neve, mint az angol drámát fémjelzi Shakes­peare — Európa sajátos földrajzi és történelmi kö­rülményeinél fogva különö­sebb hatással sohasem volt a magyar irodalomra, sem az olvasóközönségre. Ma azonban Békéssy Gábor fokról fokra, könyvről könyvre hozza közelebb e szabadságáért annyit szen­vedő nép irodalmának leg­javát. A századvégi poros- idillikus kisváros-képei, a spanyol értelmiség szellemi és erkölcsi válsága, a bolí­viai indiánok forró, szer­vezkedő Dél-Amerikája, a forradalom utáni remény­telen Madrid: képek, hely­zetek, alakok sokasága árad hozzánk Békéssy Gábor friss soraiban, melyek egy­értelműen példázzák leg­utóbbi fordításának utolsó szavait: „Ez a ház is olyan, mint Spanyolország: piszkos és csúnya. De rendbe lehet tenni. Meg kell változtatni mindent, csákánnyal kell leverni a tégla vöröséig.” Hézagot pótolnak ezek a regények: bizonyítják, hogy tájékozódásunk nem teljes az európai és a dél-ameri­kai spanyol kapcsolatok nélkül. Nem véletlenül került e cikk élére a közvetlenül hangzó idézet, összefügg az — realizmusánál fogva — e regények eszmeiségével, s az egészséges műfordítói szemlélettel. A spanyol aligha mond „kutya hide­get”, a sablonos fordítói érzék aligha találja meg a „hű” indulatszót. Békéssy Gábor maga is finom ideg­zetű olvasó aki átéli, átmu­latja azt, amit olvas, és közben egy percre sem vá­lik rutin-fordítóvá. Kifeje­zései között egyetlen diva­tos közhelyet sem találunk, hacsak nem éppen jelle­mezni kell azzal valakit. Színe-játszó stílus az övé, fakóból vált csillogóra, tar­kából tompára, mint maga az élőbeszéd, s a változó percek és órák. Attól füg­gően, hogy kit beszéltet, vagy hogy milyen helyzetet ábrázol, olykor lapról lap­ra más a tempó, más az akcentus. Bizonyos egység azonban mindig közrehat egy-egy regényen belül: az alkotás belső hangulatának egysége. A< kisnővér hangja könnyed és csevegő; az Évről évre nyelvszínei tra­gikusak, komorak, a regény belső feszültsége naturalis­ta színekbe hajló nyelvi fe­szültséget is teremt. Az Indiánvér tömör, dísztelen, durván faragott mondatai­val olyan, mint az Andok lejtőjének ösztövér, repede­zett kukoricaföldje; olykor színes, pompás jelzők szár­nyalnak a mondatok fölé: ez a magára találó indián- leiek lírája. Állandó stíl us-jegyeket, vagy inkább stílus-elveket azonban mindig érzékelhe­tünk Békéssy fordítá­saiban: a lehetőség sze­rint maximálisan folyamo­dik a magyar szólásokhoz. Ebben a legtermészetesebb, stílusa frisseségének ez a legfőbb forrása. Egyik sze­replője ..fülön fogja” a sze­rencséjét, másikkal „mada­rat lehetett volna fogatni örömében”, a harmadiknak „fejéhez vágtak” búcsúzás­kor valami igazságot. Ba­bits mondta, hogy a szólá­sok „a nyelv oszlopai”. Nem kisebbíti Békéssy Gábor fordítói erényeit az sem,t hogy adottságainál fogva nyelvileg igen sze­rencsés helyzetben van. Ez ad magyarázatot arra is, hogy fordításai kezdettől fogva érettek. A stílus: az ember — mondták már a rómaiak. Az is igaz viszont, hogy az ember: a közösség, melyben eszmélkedett, s melyben a nyelvi absztrak­ció és a konkrét valóság összefüggéseiben tudata ki­alakult. Békéssy Gábor egy nyelvileg tiszta, s a többi jász község közt is eredeti akcentusban beszélő falu­ban. Jászdózsán született és nőtt fel, s Jászapátin végezte a gimnáziumot. Az iskola tanulói az egész táj nyelvi szintézisét adják össze (milyen kár, hogy ez előbb-utóbb eltűnő nyelvi képleteket nem gyűjtötte össze és nem dol­gozta fel mindmáig senki!). Budapesti tanulmányai után ebbe a nyelvi közös­ségbe tért vissza: a jász­apáti gimnázium magyar— francia szakos tanára. A nyelvi érlelődés szempont­jából azonban a közösségi hatás határai nem vonhatók meg csupán a tájegység körül, hanem azokat szű­kíteni kell a családig, s bővíteni a teljes nemzetig, s a nemzeten túl az idegen nyelvekig, melyeknek szer­kezete, belső alkata nagy mértékben tudatosítja, megvilágítja, differenciálja az anyanyelv sajátosságait. Békéssy Gábor tanító-csa­lád gyermeke, már déd­apja is „oskolamester” volt Jászdózsán. Ez a falusi ér­telmiségi réteg a paraszti nyelvszemlélet alapján gondolkodik, bírja annak teljes szó- és kifejezéskész­letét, de már tudatosan válogat benne, s kiegészíti azt az olvasmányai és ta­nulmányai útján szerzett szókinccsel; de ez a réteg állandó és közvetlen érint­kezésben van a magyar köznyelvvel is már régi idők óta, annak kialakulá­sától kezdve. Békéssy Gá­bor e nagyon ép és széles alapozásra kapta a város modem nyelvkincsét, » ezen az alapon finomodott a nyelv belső tartalmai iránti érzéke az idegen nyelvi stúdiumok által. Sok fordítói tanulság tükröződik munkáiban. — Mindenekelőtt talán az, hogy az idegen figura csak úgy képes magyarul életre kelni, ha tökéletesen ép magyarsággal szólalt meg. Amikor „Likurgosz” nevű kasztiliai parasztja megje­lenik ráncos, ravasz képé­vel, sudár, de lompos ter­metével, kopott bársony­kalapja alól kicsillogó, okos szemével, tökéletes figura áll előttünk. Egyé­niséggé, valóban spanyol paraszttá azonban akkor válik, mikor fondorlatos ésszel és nagyon akkurátus megfontoltsággal megszólal a dósai paraszt nyelvén: „—Éhen-e! Rosario kisasz- szony! Mán itt is vagyunk” ... „Most meg az a hír jár­ja, hogy megest pártoskod­nak majd, mert annyira a feje tetejin áll minden; gyanítom hát, "hogy Caba- lluco is közéjek áll”... A környék tettegiett rablói pedig Erős Gáspár, Taplós Jóska, Pampuska. Anyós­akasztó. Nevük szerint le­hetnének akár alföldi be­tyárok is, de a kietlen kasztiliai tájon éppen ezek­kel a nevekkel tudnak azok lenni, akik: félelmetes csavargók, spanyol brigan- tik. Az idegen nyelvben a stílusnak e belső emberi és társadalmi tartalmai soha nincsenek oly kézen­fekvőén adva, mint az anyanyelvben: ezeket a fordítónak kell megérez- níe, felismernie és kife­jeznie. Itt kezdődik írói és művészi tevékenysége. Innen kezdve követelmény a hibátlan nyelvi ismere­teken túl az emberek és a valóság hibátlan isme­rete. Másik fontos tanulsága fordításainak, hogy — füg­getlenül a regényben ábrá­zolt kortól — a fordítás csak akkor jó, ha az ar­chaizáló elemektől függet­lenül a mai olvasónak szól mai nyelven. Békéssy- vel nem a kínos korhűség pedantériája, hanem a pontos fogalmi igény vá­lasztatja meg a szavakat; ezért találunk múlt század­beli történeteiben is jelleg­zetesen mai kifejezéseket. Egységben nézi a fogalmat és az olvasót, s így tudja maradéktalanul visszaadni azt, amit a regény törté­nelmileg is mond. Imre Lajos böztetést, de a köztudatban vala­hogy mégis még hibapontként sze­repéi a „hősiét! enítés” foglama és jelensége. A valóságban az a helyzet, hogy van ilyen „negatív” jellegű deherodzálás is, de mű­vészi fejlődésünk fővonalát mé­gis egy új magatartásforma ke­resése, és néha sikeres telitalálata határozza meg. Érdekes, hogy az új szerkezetű hősiesség kutatása nemcsak a mi filmművészetünké": jellemzi, ha­nem egy kicsit világjelenség is. Hadd utaljak arra a tendenciára, melyet a szovjet filmek indítot­tak el, elsősorban a Ballada a ka­tonáról c. alkotás „hősieden hő­siességével”, emberségével. De ebbe a sorba tartozik a nemrég bemutatott ólasz ellenállásfilm, a Nápoly négy napja is, mely szin­tén elhagyta a háborús filmek hagyományos felfogásmódját, és a gyáva, háborút, lövöldözést útá- ló olasz kisemberek önfeláldozá­sát, a hőssé felnövés keserves és megrázó útját mutatta be, telje­sen új eszközökkel. Míg a régi típusú hősiesség­képben a hangsúly elsősorban az áldozatok nagyságára esett, addig ezekben a művekben — szerintünk — egy új etika fogal­mazódott meg: megmutatják, hogy embernek maradni bizo­nyos nehéz helyzetekben csak az áldozatok természetes és póznél­küli vállalása révén lehet, s a hő­siesség elsősorban az egyéni ki- teljesedés igénye, s így szolgálja a közösség világtörténelmi célja­it. Érdekes, hogy a mai szovjet novellaíró nemzedék írásaiban is ugyanezt a hangot, ezt az etikus szemléletmódot látjuk: az ember személyes kibontakozásához néha bizony hőssé is kell emelkedni. És ezt egyszerűen, csendben, csil­logó „nagyjelenetek” nélkül le­het igazán megvalósítani. (Gon­doljunk Szimomov újabb háborús tárgyú novelláira.) A szovjet novellisták témái azonban nagyrészt a háborúból merítik anyagukat. Az új szemlé­letmód azonban, mely eközben kialakult, nemcsak ebben a té­mában teljesedett ki, hanem se­gített feltárni azokat az új em­beri rétegeket is, melyeket a je­len történelmi-társadalmi fejlő­dése hozott magával, s melyet most kezdtünk csak igazán felis­merni. Olyan helyzetekben, mi­kor az élet már nem kívánja, hogy az emberek végsőkig feszí­tett szituációkban vizsgázzanak helytállásból, gerincességből — ez a fajta művészi szemléletmód tudja feltárni az emberség új ré­tegeit. Itt ugyanis a helytállás szerkezete is átalakul. Nem né­hány órára, vagy néhány hó­napra kell óriási ellenállóerőt tanúsítani, hanem sokkal vesze­delmesebb „kelepcékkel” kell meg­küzdeni. A morált, gerincességet alattomosan és lassan alámosó „életfogytiglani” helyzetekben kell ezt az új emberséget kiala­kítani és a hétköznap hősének bizonyulni. És most már visszatérhetünk bevezetőnkben felvetett problé­mánkhoz. Ennek az új helyzetnek legérzékenyebb rezonátora a film és a novella volt: itt jelent meg ennek az új tásradalmi jelenség­nek művészi feldolgozása legelő­ször. Az újfajta hősszemlélet és hőstípus itt tört magának először utat. A dráma — legalábbis ebben az évadban — nem igen tudta nyomon követni ezt a társadalmi és emberi változást. Talán Sala­mon Pál Magadra kiálts! c. da­rabja volt az egyetlen, mely meg­kísérelte ezt az újfajta heoriz- must megközelíteni: az életet meg­szokással, kézlegyintéssel támadó közönyével szembeni ellenállást bemutatni. Az évad többi darab­jai inkább vígjátékok eszköz­rendjével járta körül a póz és az üres tartás figuráit, s hámozta le az üres hősiesség látszatát, A legszínvonalasabban Vészi Endre Pécsett játszott Ember a szék alatt c. darabjában. Az ő főalak­ja valóban „ellenhős”, aki nem akar hős lenni, és az élet mégis rákényszeríti, hogy vállalja ezt a szerepet is. Ez a fordított hely­zet számos találó emberi mozza­nat kiemelésére ad alkalmat.- De annak a jelenségnek, mely­ről itt szólni próbáltunk, ez a darab is csupán negatív lenyomatát ad­ja: az újszerű hősiességet csupán körüljárja. A drámairás egészé­ben is adós maradt e probléma tovább-bogozásával. Az az áttörés, melyet három-négy évvel ezelőtt láthattunk Dobozy, Darvas, Sza- konyi drámáiban, s melyet Hu- bay Miklós drámakötetének cí­me tudna leginkább összefoglalni: „Hősökkel és hősök nélkül” — nem talált folytatásra. Minden Okunk megvan annak feltételezé­sére, hogy most csupán a készü­lődés szünetében vagyunk, és a felfedezett új emberi-társadalmi jelenség varázslata után sokkal nehezebb ennek a jelenségnek belső, bonyolult szerkezetét fel­mérni és kifejezni — ezért ez a viszonylagos adósság — a film­hez mérten. Altnáci Mürlnc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom