Szolnok Megyei Néplap, 1966. május (17. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-01 / 102. szám

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1966. május 1.

GODA GÁBOR:

SEMATIKUS

NOVELLA

K községből meglátogatott Kuron- di József, bét- • gyermekes parasztember. Nem ismertem őt azelőtt Csodálkoztam, amikor bejelentették.

Azt mondta, hogy egyik regényemet olvasta, tetszett neki, s úgy határozott, ha feljön Pestre, meglátogat. Két liter bort is hozott. Azt felelten neki, hogy a bor savat csinál nekem az utóbbi időben, egyébként látogatásának nagyon örülök és csodálkozom, hogy az általa említett regényem tetszett, hiszen olyan világról szól, amely látszólag távoli az övétől. Kurondi azt felelte, hogy ez nem jutott eszébe és különben is, mindegy az, hogy kikről szól a regény, fő, hogy igaz emberek legyenek.

Erre mégis csak ittunk egy pohánkával.

— Hát mi hozta ide? — kérdeztem.

Előbb rám nézett, mint aki fürkészi, hogy csakugyan érdekel-e, amit mond, aztán nyilván meggyőződött erről és így szólt: — Két fiam van, író úr. Az egyik tizenhat, a másik tizenkilenc. Tessék a fényképüket megnézni.

Szép két fiú volt. Senki sem mondhatta volna, hogy falusi gyerekek: a ruhájuk is olyan városias, ingük is, nyakkendőjük is, hogy beillettek volna akár pesti értelmiségieknek.

— Nagy baj van velük, — folytatta Kurondi. — Megmondom én, hogy mi a baj. Akármiről szólok nekik, azt mondják: „ne agitáljon, édesapám”. Tessék elhinni, hogy nem is agitálom őket semmire, nem vagyok párttag, politikával csak keveset foglalkozom, annyit, amennyire a tsz- ben feltétlenül szükség van. meg hogy ne álljon az ember sem a párttitkár, sem a pap előtt úgy, mint borjú az újkapu előtt. Mert az egyik is mond valamit, a másik is és az ember mindkettőnek olyat akar felelni, ami nagyjából igaz. Aztán meg nem is vagyok afféle lelkesedő fajta, no, magyarán: nem dőlök be mindennek, a jóra azt mondom, hogy jó, a rosszra azt hogy rossz. Ilyen volt az apám is, de a nagyapám is.

— Ha mondom ezt a két fiúnak, rámmordulnak, hogy „ne agitáljon, édesapám”. Ilyenkor csak nézem őket és nem értem az egészet. Azt gondolom magamban, hogy ez a két gyerek nemigen emlékszik, ami természetes, arra a világra, amelyben felnőttem. Mondom nekik, hogv a báró úr birtokán voltunk zsellérek, akadt ennivaló is, nem éheztünk, de mezítláb nőttünk föl, a kalandáriumon kívül könyv nem került a házba és hogy a báró úr megkövetelte tőlünk, hogy míg elhalad előttünk, megálljunk, és csak álltunkban süvegelhetjük meg őt; azt is megkívánta, hogy meghajoljunk előtte, a méttó- ságos asszony pedig nemcsak a férfiaknak, de az asszonyoknak is kézcsókra nyújtotta a kezét. Mondom a két fiamnak, 'most gyühet az atyaúristen, ti nem süvegelitek meg a tulajdon apátokat sem, nem hogy derékszögben hajlon- ganátok. Sem a pap, sem a párttitkár, sem a tsz-el- nök, sem a tanácselnök nem kívánja tőlük. hogy isten tudja miféle cifrasággal köszöntsék őket. A tisztelendő úr nem követeli, de a legtöbben azért „Laudé- tur”-ral köszöntik, a párt- titkár elvtárs viszont már rég nem kívánja, hogy „Szabadság”-ot mondjanak neki. Olyan urak ezek a kölykök a faluban, amilyen a bíró úr két fia sem volt annak idején. Sokkal önállóbbak. mert beleszólhatnak mindenbe. Ha ezt mondom nekik, rám néznek és legyintenek, „ne agitáljon, édesapám” — mondják nekem.

— Azt mondom nekik:

„Ne bolondozzatok fiúk. Nemi agitálok ón senkit soha a büdös életben, én nem szeretem, ha folyton agitálnak. De ha a főtisztelendő úrnak nem vették rossznéven évszázadokon át az örökös ági tálast, holott olyat ígért, amit amúgy sem tud megtartani, nevezetesen a mennyei boldogságot, nem kell olyan nagyon lázadozni az igaz dolgok ellen sem és nem kell mindent agitációnak kinevezni, csak azért, mert mindazt, ami ebben a mostani falusi életben mégis csak jobb, időnként rendre felsorolja az ember, föltéve, hogy tisztesség van benne és nem olyan agya- lágyult, hogy elfeledje szö- röstül-bőröstül az egész múltat”. Dehát, tisztelt író úr, tetszik tudni, milyen a fiatalság! Beszélhet nekik az ember. Hol vigyorognak, hol vitába szállnak, hol úgy néznek az apjukra, mintha öreg hülye volna. Aztán jönnek és azt mondják: „Édesapám, köllene

nekünk sötét ruha, mert már mindenkinek van egy az esti tánchoz: új cipő is köllene, édesapám”. Mondom nekik: „Olyan ép a ti régi cipőtök, hogy még egyszer sem vittétek talpalni. A ruhátok is olyan rendes, egyszer sem köllött azt foltozni. Mi a fenének új cipő, új ruha, új nyakkendő meg új ing, amikor már van nektek két Neva-inge- tek, egy-egy nylon, nem beszélve az olcsóbbakról, amiből kettőtöknek több van, mint őseiteknek összesen kétszáz éve.”

— Ja, ilyenkor aztán . olyat röhögnek az apjukon és azt mondják nekem: „Hát mi maga, édesapám? Kommunista prédikátor? Vagy mi a fene? Hát mi fizetést kap azért, hogy ilyen állhatatosan agitálja a két fiát?” Tetszik tudni, ilyenkor nekikeseredem. Még azt mondják az apjuknak, hogy kommunista vagyok. Holott be sem léptem a pártba és a tsz-be is csak azért léptem be, mert hát úgy adódott. Aztán tudnék magam is panaszkodni mert én is látom, hogy mehetne jobban a munka, laizsálnak az emberek, a földdel sem bánnak úgy, ahogyan kellene, inkább adminisztrálják azt a disznót, mint nevelik és hogy őszinte legyek, én magam is legfeljebb a felét dolgozom annak, amire szoktatott az apám. Nem áldok én mindent, nem esem én hasra csak úgy átabotában. meg van nekem is a véleményem erről, arról ós amarról. Hanem ami igaz, az méglis csak igaz és nem agitáció. Hát ha mi úgy ennénk, mint hajdan! Mit szólna ez a két fiatal úr hozzá? Jól van, tudom, műveltebbek nálam. Én korán hagytam abba az iskolát. A ldcsi mezőgazdasági technikumiba jár, a nagyobbakat egy esztendő múlva veszik fel az egyetemre, értesítése szerint Szegeden. Pedig de szerettem volna, ha mind a kettő otthon marad a faluban. Mondom is nekik, hogy „Hol az öregapátok kínjában gondolta volna

a nagyapátok, hogy diplomásak lesztek mindaket- ten,” amit már meg tetszik bocsátani, bolondságnak tartok, mert lassan olyan árva lesz ez a föld, hogy alig akad. aki simogassa. De. ha mindezt mondom nekik, azt felelik: „Ugyan már, édesapám, hagyjon föl ezzel az agitá- cióval, mi az ördögnek ünnepli egész nap azt a világot, amelyben olyan kicsi egységet fizettek magának, hogy ha nem lenne még háztáji, meg erő a karjában, nem élhetne így sem”.

— Erre aztán elszámolok nekik, hogy mi gyün a háztájiból, mi az egységből, hány ház épült a faluban, mennyi idő alatt fizetem én a részleteket az építkezési hitelre, mennyit adott kölcsön a takarékpénztár, mit hitelezett a község, szóval számolunk, számolunk, én csak nekivörösödök és dühös leszek, ők meg azt mondják: „hagyja abba édesapám ezt a sematikus dumát. Megváltozott a világ és punktum. Nem kell úgy odalenni tőle. Hollandiában, Dániában, vagy Svédországban sem rosz- szabb.” Nehezen bárok velük, mert látom, hogy bosz- szantja őket az agitáció, mert engem is bosszant, ha folyton lelkesítenek, mint a befogott lovat. Hanem azért csak nem marad nyugton bennem az igazság és bánt, hogy ez a két kölyök úgy játszik velem, mintha afféle öreg... volnék, akiből ugyancsak akad egy-kettő a faluban. Na jó, gondolom magamban, hát séma ti ki. s vagyok. Hogy mi az, azt úgyan pontosan nem tudom és akármennyit kérdeztem tőlük ők sem tudták. Csak azt mondják, hogy az olyan mint a süket duma vagy a városi hadova. Lehet, nem tudom. Honnan tudnám én, hogy mi a süket duma meg a városi hadova?

— Hanem arra 'gondoltam, igen tisztelt író úr egy napon, hogy elég volt ennek a két gyereknek a pimaszkodásából és móres- re tanítom őket. Először is kirámoltam a szekrényeket, mindössze egy ünneplő és egy mindennapi inget hagytam meg nekik. Égy ócska nadrágot is. Egész héten át semmi egyebet nem kaptak, mint lebbencslevest és főtt burgonyát. A rekamié- kat is kihordtam a szobájukból és strózsákon köllött aludniok. Reggel négykor kellett felkelniök és úgy dolgozniok, ahogyan az ő korukban nem köllött. Hát azt tetszett volna látni! Kibújt belőlük az agitáció. Forradalmárok lettek. Negyvennyolc óra múlva már az egész falut szervezték az apjuk ellen.

— Elsőnek jött a párttitkár. Méltóságteljesen, higgadtan beszélt a lelkemre, hogy hát Kurondi elvtárs így, meg Kurondi elvtárs úgy, nem szabad elvonni a fejlődésit tulajdon gyermekeitől, mert a szocialistává fejlődő társadalom... Szóval agitált, ahogyan csak kifért belőle és én sehogy sem szívleltem az agitációt. Aztán jött a népfront-elnök és olyan kegyes szavakkal mondott nekem akkora kegyetlenségeket, hogy felforgatom a falu rendjét, azt képzelem magamról, hogy egy új Józsua vagyok, aki megállítja a napot, vissza akarom hozni a múltat és méa beszélt annyit, miközben megivott vagy másfél Litert a boromból és Igen jókedvűen távozott. A negyedik napon aztán jött a tisztelendő úr. Szép szál ember, nagy híve mindenféle békének és azt mondta: „No, Kurondi, maga szép dolgokat művel. Hát mit gondol, joga van-e megtagadni tulajdon két fiától a keresztényi szeretetet? Joga van-e lebbencslevest adni nekik naponta meg főtt krumplit, mintha nem változott volna semmit a világ? Hát miféle ember az. Kurondi, aki a rekamiét kiviszi a fiai szobájából és szalmazsákra fekteti őket egy olyan világban, amely már a mi urunk Jézus Krisztus jóvoltából, a szocializmus útjára lépett?'' Hát erre már én is dühbe gurultam, nagyot csaptam az asztalra és kikértem magamnak, hogy beleszóljanak családi ügyeimbe, reggeltől estig agitáljanak hol a szocializmusra, hol a kereszténységre, hol a családi összefogásra és az isten tudja még mire hivatkoznak. Elvégre is nem vagyok én bolond, hogy eltűrjem ezt a rengeteg agitációt Minek nekem ez a sok sematizmus? Tudom én mit csinálok. Én nevelem ezt a két kölyköt. A rosszat is, a jót is én neveltem beléjük és elküldtem ezt a sok prédikátort a megfelelő helyre, ami aztán az egész falut ellenem lázltotta.

— Mikor vasárnap misére mentem, nem szóltak semmit, de éreztem, hogy égeti a tekintetük a hátamat, mintha azt mondanák: „Hej Kurondi, Kurondi, nem értesz te semmit abból aa új világból. Ügy bánsz a tulajdon két fiaddal, mintha a te akaratod jött volna el és nem a modem világé, hogy szenteltessék meg az ő neve.” Hál még a két fiam! Igen tisztelt író úr, el sem merem mondani a nagy szégyent amit ez a kettő ejtett rajtam. Ott hagyták a lebbencslevesemet, a szalma ágyat és mindketten átmentek a szomfezéd házába. Még csak nem is köszönnek nekem. Azt sem mondják, hogy „ne agitálj minket, édesapám”. Hanem esténként ott ülnek a Kulcsár szomszédnál, táncolnak is, kártyáznak, rádióznak és nézik a tv-t, én meg az ablak előtt járok fel-alá és az egész falu vasvilla-sze- mekkel néz rám. Nem merek én már agitálni többet. Tessék már megmondani, mit tegyek? Mert ha ez így tart még egy hétig, istenemre elbújdosok.

— Tudja Kurondi úr — mondtam —, legjobb, ha hazamegy és mindent szépen helyreállít, ahogyan volt. Hagyja magát „legyőzni”. Jöjjön vissza a két fiú és ne törődjön többet vele, ha azt mondják, hogy „ne agitálj, édesapám”. Maga csak ágitáljo!^.;,dg:;egyjst. ne felejtsen: semmiféle agitációnak nincs olyan ereje, mint a valóságnak. S a valóság ellen hiába lázad maga is és hiába lázadnak a fiai. Sőt az egész falu is hiába lázad. Végső fokon nem a jelen, hanem a múlt ellen lázadt fel a falu, mert nem lehet a ma valóságát még tréfából sem visszacsinálni. Ha közben kinevetik magát, ne törődjön vele. Ez azért mégis a mi sikerünk.

— Igaza van — mondta Kurondi. Bort töltött és koccintottunk.

— Hiába — folytatta — nem nekünk kell bölcsnek lenni, hanem úgy köll tenni, mintha ők lennének a bölcsek. Hanem, ha még egyszer azt mondják mindenre, hogy sematikus, meg hogy agitáció, isten úgyse úgy faron billentem őket...

— No, no, no...

— Igaz, igaz, író úr. Lehet azt másképp is.

VIHAR BÉLA:

Hajnalra, mint

úgy nő meg a törzs,

csilláron a láng,

ha oda, le.

felgyulladtak

a mélységbe törsz.

a gesztenyefánk

Ezt hirdeti

ágain az

e gesztenyefa

ezernyi tüzek;

szivemből fela kinyíló

suttogó szava.

bimbók és rügyek.

Ezt példázzák

s mint ünnepi

rügyek és csirák,

fényből szőtt zenét,

i körülöttem

hallgatom a

a bokrok, a fák,

fa halk énekét.

midőn itt e korahajnalon.

Bimbók, rügyek,

bensőmből a

piciny levelek;

hangjuk hallgatom.

mindegyike

s velem együtt

egy-egy üzenet

az egész világ

a gyökértől, mely sötétben lent,

figyeli az újulás dalát.

hói rögök közt

Mint habos tej,

nedv, nyirok kereng,

a napsugarak

munkál, harcol,

csobognak a

hatói lefele,

kék jelleg alatt.

hogy viruljon

Bimbózó ág,

lombja, levele.

piciny levelek, hadd nyíljak ki

A magasba

és is veletek,

csak a mélyen át.

hogy viruljon

törhet fel az

bennem is tovább.

ég felé, az ág.

remény, hűség:

Ez a törvény:

tavaszi virág.

* * *

K4SS4I FERENC *

TÁJ, SZÉLBEN

Nyúlánk lobogás, tüzek szelleme, szél! Száz fiatal lány combján ég a szoknya, a szél arcuk a fénnyel egybemossa, hajuk kibontja,

szemeik kékje távol tengerekhez ér. Tovaviszi a délutánt a szél a déli féltekén.

Nyúlánk lobogás, tüzek szelleme, szél!

Tető-vitorlák feszülnek az égre,

az alkony kihajózik szilaj messzeségbe,

és sűrű kékké

óid fehéret, feketét

a szelek nemzetközisége.

Szamuely Tiborné Szilágyi Jolán:

EMLÉKEIM

Azt tenni mindig, veszélyek, üldöztetések közepette is, ami az osztály, a proletariátus érdekét szolgálja — az igazi forradalmár hitvallása. Történelmi sorsfordulók szemtanúja szólal meg a könyv lapjain, s letisztult stílusban, álpátosztól mentesen vall emlékeiről, olyan emlékekről, melyek azóta már a történelem szerves részéve váltak. Ott ül a Kimintcn

III. kongresszusán, s Lenint rajzolja; ott van a berlini utcákon, amikor még a kommunista munkások szétverik a barnain- ges csürhe tüntetését, s akkor is, amikor már az SA legények uralják a terepet; kommunista lapokba rajzol, metsző gúnyú

karikatúrákat a tőkéről, a munkásnyomorítókról, s az előretörő fasizmusról; menekülnie kell, s Moszkvában talál otthonra, ott folytatja a forradalmár tántoríthatatlan harcát a holnapért — gazdag életútról ad számot a Magyar Tanácsköztársaság egyik vezetőjének élet- és elvtársa.

Szamuelyné Szilágyi Jolán könyve szerény, tárgyi- hagos hangú, mégis szenvedéllyel, az eszméhez kötődő, nem lankadó hittel átitatott mű: dokumentum értékű olvasmány, s ugyanakkor izgalmas, fordulatokkal teli olvasnivaló is. Erénye, hogy úgy ábrázolja a történelmi folyamatokat: az olvasó nem kívülállóként ismeri meg azokat, hanem részesévé lesz, együttérez

és küzd a harcosokkal. Reális könyv ez, nem szépít semmit, s nem hallgat el dolgokat: megmutatja, hogyan kerülhetett hatalomra Hitler, hogyan árulták el a munkásegységet a szociáldemokrata vezetők, s azt is, milyen iszonyatosan nehéz harcot vívtak a német kommunisták. A szerző tizenegy évig élt Berlinben: választhatott

volna könnyebb utat, mint grafikusnak, festőnek ösztöndíjakat kínáltak, Párizsba hívták, ő mégis maradt a szegényes, üldözött kommunista lapszerkesztőségekben, s harcolt: tollal festékkel, plakátokkal és karikatúrákkal.

Az emlékeim — vallomás. Vallomás a ma emberének arról, amiért érdemes volt és ma is érdemes harcolni: a kommunista eszmék győzelméért. A könyvben több dokumentum értékű fénykép*' találunk, s a szerző igen sok, nagyerem karikatúráját. (Zrínyi Katonai Kiadó], <m)

O O O O O

HJUu mHJ H_