Szolnok Megyei Néplap, 1966. május (17. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-01 / 102. szám
1966. május 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 BUDAPEST FELÜLRŐL AHOGYAN KEVESEN ISMERIK Ez a kép nem New Yorkban, hanem Budapesten, az Üllői úti lakótelepről készült. Az előtérben nala- dő autóbusz mutatja a lakótelep óriási méreteit, amelynek itt csak egy részét mutatjuk be. Az Erzsébet-híd budai hídfője. Szép ábrát mutatnak a magasból a hídszerüen megemelt autóutak. A kép baloldalán a Gellért-hegy. előterében pedig a Rudasfürdő látható. A Szépművészeti Múzeum a Hősök terén. Háttérben a Városliget. (Bozsán Endre légifelvételei) BŐD A ISTVÁN f MINDENNAPI CSODA Ez « csak az, mindennapi csoda, este van, megszólal a zongora, Csajkovszkij, B-moH, tudom, két szemem úgy figyel már, hogy rezzenéstelen, mert olyan már ez ősi jel beszéd, hogy önmagámban érzem a zenét, a sötét és világos hangokat, a kemény és lágy akkordokat, a hullámokat és örvényeket, a fel-felzokogó törvényeket, a szépséget, a jóságot, derűt: csak zene van, csak zene mindenütt, nevedben is csak ez van, csak zene emlékezetem végső édene, ebből vétettem hajdan, valaha, lassan belém huU neved illata, s amíg testem veled átlényegül a mindent megérteni kényszerül, a teljességet s azt is már amit csak a zene, a zene adhat itt a látomást, hogy végül ez marad mindent egybegyűjtve, a pillanat, a csodát, melyből úgy léptél elő mint váratlan fényből a hegytető, a titkot, melybe úgy simulsz bele, mint alkonyba a virág-levele, a világot, mely szinte akkora, mint itt e fel-felhangzó zongora; csak ezt értem s csak azt, hogy este van, az életnek százezer hangja van és százmillió s ezermillió kemény és tiszta, mély és olvadó, ebből vagyunk, a csontunk és szívünk, a létezési formánk, a hitiirűc, férfiak nők és nők és férfiak s mindenki, aki valamit sirat ebből szól, itt szól: zene, csak zene, álmaink végső titka, lényege... HIDAS AMT ...Megitta a tejet, megreggelizett. Forrón tűzött az augusztusi nap. Anyja rábízta a legkisebb Ficze- ket, hogy együtt a többiekkel, menjenek a levegőre! — Aztán vigyázz rájuk! Bélát befektették egy házi gyártmányú kocsiba, amely cukrosládából készült, szolgálataiért kapta ajándékba az ülés bácsitól. Négy cérnaguriga szolgált kerék gyanánt. A láda elülső oldalába két szöget vertek, zsineget kötöttek rá, ily módon nagyszerűen lehetett húzni az utcán, sokkal kényelmesebb volt, mint karon cipelni. Márton golyókat és piiinckát tett a zsebébe, elindult a Teleki térre játszani. Vele ment Pista. Bandi és a kis Lajcsi. Bélát maga után húzta a kocsiban. A gurigák vadul csikorogtak. Először pilinckáztak. De ez nehéz volt, mert Márton nem akarta otthagyni a kis kocsit, ha pedig maga után húzza, elrontja a játékot. Azonkívül a repülő pilincka könnyen a csecsemő arcának ütődhetett. Így hát golyózni kezdtek. Lajcsi, Bandi és Pista egy ideig mellette haladt, figyelte a váltakozó szerencsével folyó játékot. Márton egyik kezével saját golyóit gurította, a másikkal meg húzta a gyermekkocsivá átalakult cukrosládát. — Klek-kradi! — kiáltotta Márton. Az ő nyelvükön ez azt jelentette, hogy a golyót egyenes vonalba kell állítani. — Kész — kradi! — felelte az ellenfél. — Supucc! — kiáltotta ismét Márton. Ez azt jelentette, hogy a földön akadály fekszik a két golyó között: kődarab, újságcafat. lócitrom, és az ellenfélnek kötelessége ezt az akadályt eltávolítani, mielőtt Márton gurítani kezdi a golyót. Kilenc golyóval kezdett játszani, most pedig csak három volt Hába igyekezett rosszul ment a játék. Egyik kezével a golyót gurította, a másikkal húzta a ládakocsit. — Kani — három! — kiáltotta az ellenfél. Márton a kanális-rácsra tette mezítelen talpát, hogy bele ne guruljon a golyó, mert akkor — a kani-há- rom! értelmében — büntetést kell fizetnie: három golyót! Nyert. Már nyolc golyója volt „Ha még egyet nye254 refc, ugyanannyi golyóm lesz, mint amennyit hoztam, s nem játszom tovább” — gondolta. E pillanatban lárma támadt. Az embereik odaszaladtak a villamosvágányhoz, ahol egy sárga kocsi állt. Pista és Bandi Márton mellett voltak, de Lajcsit nem látta sehol. Hiába szó- longatta — nem jelentkezett Márton, a kocsit a járdán hagyva, oda rohant a villamoshoz, ahol már nagy tömeg verődött össze. — Lajcsi... Lajcsi... — súgta rémülten, sápadt lett az arca. És ekkor, mintha szöget szúrtak volna a szívébe, hallotta: — A Ficzek suszter fiát elgázolta a villamos! Lihegett, furakodott előre a tömegen át... Még, még... Előtte ott sárgállott a villamos. Mintha őrá nehezedett volna a súlyos vastömeg. Felemelték a kocsi elejét. Ott, a mentődeszka alatt, eszméletlenül feküdt Lajcsi; feje csupa vér, a gránitkövezeten vércsík kígyózott; a kisfiú meztelen lábán, rövidnadrágján a véres por csfkot húzott; arca szintén poros; szája nyitva, fogai véresek, elől — látta — hiányzott az a két fog, amelvet tegnap ő. Márton, fonállal rántott ki, mert Lajcsinak fájt az a két foga. Az elgázolt gyerek szeme le volt csukva. — Lajcsi!... Megjött a mentőkocsl. Kis vércsfk maradt a kövezeten. A mentőkocsi elrobogott Lajcsival. A tömeg szétszéledt. A villamos elindult Márton egyedül állt. — Lajcsi... Lajcsi... Édes Laicsikám! Várta, mikor vonják felelősségre öccse halála miatt. Laicsit kórházba szállították. és amikor Réti Etel. a szomszéd házban lakó szülésznő betelefonált a kórházba, azt válaszolták neki. hogv a gvermek meghalt. Halála előtt magához tért. és az mondta; — Istenem, de beteg vagyok! Ficzelkné egy kis gyerek- széken ülve szoptatta Bélát. hangtalanul sírt. Ficzek mellette állt. Márton várta, mikor vonják felelősségre. Meghalt az öccse, mert ő nem vigyázott rá. Golyózott! De Mártonról senki egy szót sem ejtett. Észre se akarták venni. Hirtelen kitört az apja: — A Baráth kölyke a hibás! Az! Keresztülszaladt a vágányon, Lajcsi utána, az én fiam! És Ficzek a szekrénynek dőlve felzokogott. Márton hallgatta. Baráth Jóska a hibás? „Nem igaz! Nem igaz!” Várta, mikor esik neki az apja, mikor néz őrá vádlón kisírt szemű anyja, a testvérei, a Simon, Flórián, Rosta Lajos, Eckstein Elek, Bencze... az egész utca. „Megölte az öccsét” — zúgja majd az egész környék. — „Megölte az öccsét... Lajcsit!...” Elmúlt egy nap, két nap — és senki se szólt egy szót se. „Nem igaz! Nem igaz! Mondjatok már valamit!...” Márton kiment az utcára, a Teleki tér felé nézett, hátha jön a Lajcsi, és fekete szemét csillogtatva mosolyog és így szól: „Csak vicceltem, Márton, nem is haltam meg.” De nem jött Mindig csak mások jöttek. Reggel Márton a szalmazsákra nézett, hátha ott látja a göndör kis fejet: „Hiszen te itt vagy. ugye? Lajcsi? — És megcsókolja. — Ügy megijesztettél!” De a szalmazsákon csak Ottó, Pista, Bandi feküdt... Lajcsi nem volt köztük. i Este, amikor már nem égett a lámpa, csend volt a műhelyben, a tárva-nyitva álló ajtón befutott a meleg augusztusi szél, hallani lehetett, ahogy a Teleki téren csörömpöl a villamos. Márton a kaptafa stelázsi polcain át kinézett az utcára, hátha jön az öcskös! ..Itt vagyok. Márton, Menjünk a ligetbe Vegyél fel a hátadra. Égeti a föld a talpamat.” De Lajcsi nem jön. nem jött! Lehetetlen... Lehetetlen... Valami iszonyúan égette belül. Szeretett volna ím> valami olyasfélét, amit a Tolnai Világlapjában olvasott. .254” lenne a címe. ez volt a villamos száma És ebben a valamiben elmondani, hogv nem Baráth Jóska, és nem is ö a hibás, hiszen ő csak játszott .. játszott egy kicsit... golyózott... „Istenem, hát már játszani sem lehet egy gyereknek?” Részlet a szerző könyvnapra megjelenő Ficzek úr” címú regényéből r az esemény 1910- ben játszódik.
