Szolnok Megyei Néplap, 1966. május (17. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-29 / 126. szám
1966, május 29 SZOLNOK HEGYEI NÉPLAP f KÖNYVHÉT (Szász Endre rajza) JOOOOOOOOOOOOOOOOOOQOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOQOOOOOOO Körkép 66 Hu**onnégy mai magyar novella Ami a sommázó válogatás tematikáját illeti, ügy tűnik, hogy a második világháború élménye most kezd igazában beérni íróinknál. A válogatás huszonnégy darabja közül ugyanis hat foglalkozik a háborúval. —■ Közülük Feleki Lászlónak a seervezett tébolyt véresen gúnyoló gro- ieszkja, a „Labdarúgó-mérkőzés’’ emelkedik ki, valamint Tubák András szelíden szomorú rajza egy, a deportálásból visszatért kisfiúról. Barabás Tibor felszabadulási élménye, Cseres Tiber budai ostromképe, Ga- labárdi Zoltán ellenállási rajza és Illés Endre lélektani írása mind kihordo- zott, élménytadó művek, de közösek is egyben: nem kerek novellák, de kiemelt regényrészletként hatnak inkább. Virtuóz-írást hármat találunk. Bertha Bulcsú balatoni impressziója, Szako- nyi Károly őszi borongása és Thurzó Gábor kutyahistóriája arról tudósít bennünket, hogy e három igen felkészült, komoly tehetségű prózaírónk pici ötletből is tud megragadót írni. Rangján alul szerepel Mándy Iván. A „Saki” ez az elkapkodott boxoló-kar- colat — gondoljuk — hogy antifasiszta mondanivalója miatt került a kötetbe s nem stiláris értékeiért. Kolozsvári Grandpierre Emil írása nem azt a mindig világos Grandpíerre-t mutatja. akit ismerünk. Stílusa fárasztó. — Ugyanez áll Thiery Árpád talányos szimbolizmusára. Mennyiségét tekintve a szatíra e kötetben mostohagyerek. Viszont Moldova György „A verhetetlen tizenegy” című sport-karikatúrájával — érezzük — e műfajban egyszeriben a legelsők közé tört fel. Hangja kissé nyers, de szeme a lehető legélesebb. Hatásosan villantja elénk valóságunk egy-egy szilánkját Csák Gyula, Lázár Ervin, Molnár Zoltán és Végh Antal. Oly egyéni sorsokat írnak le igen éretten, amelyek csak az ábrázoltra jellemzők. Talán Molnár napfényes anyácska-kése és Végh letargikus anyóka-portréja igyekezne általánosan érvényeset is elmondani, de ez kettőjüknek helyenként sikerült csupán. » Nádas Péter novellája, „A kertész” a kötet stílusban legkonzervatívabb írása. Nem idegen tőle a régies naturalizmus. Ami erénye, az a nyugalmas hang. Palotai Boris elárvult gyermekei viszont nagy mértéktartással megrajzolt és ezért oly hiteles alakok, hogy sorsuk elszorítja szívünket. A kötet leglíraibb írása Veres Pétertől van, az „Ilusés Ban- dika”, mely egy, az asszo- nyiság, az anyaság első sejtéseit átélő lányka mesteri tollrajza. A legtöbb szereplőt Szabó Pál mozgatja a „Szépülő szegénység” című, kisregénynek is beillő elbeszélésében. Életerős, szép és méltóságteljes írásmű ez a közös gazdálkodás hasznosságát lassan megértő alföldi parasztokról és a művet át meg át szövik a szemér- metesen halk humor aranyló szálacskái. Baráth Lajos kissé darabos elbeszélése igen rokonszenves, mert bányásznői „A Ku- szenda-lányok” tornyos testükkel, hihetetlen munkabírásukkal nem valamely hősi pózú szoborrá nőnek előttünk, de magányos asz- szonyok maradnak, szere- tetrevágyók. A válogatás egyik legdöbbenetesebb darabja a „Magány” Vészi Endre tollából. Témája egy süketnéma segédmunkás elárvult- sága, vergődése társai között, akik hiába segítenék ki rossz sorsából, de védencük baja előtt bénán áll az orvostudomány. A Körkép 66 összeállítása nagyjából sikerült, mert kevés kivétellel minden besorolt novella, kitűnően megírt, ám a kép mégsem teljesen kedvező, mivel a ma témái kisebbségben maradtak itt. Helyes, hogy a „Körkép” most már évről évre rendszeresen jelentkezik, ám kérdéses, hogy az idei körkép egyenlő-e a mostanában bőséges és változatos novellatermésünk tükörképével? Darázs Endre A KÖNYV ÜNNEPÉRE írta; DARVAS JÖZSEF, a Magyar írók Szövetségének elnöke éhány hónappal ezelőtt, különböző statisztikai felmérések alapján, több cikket is írtam arról, hogy csakugyan olvasó nép vagyunk-e már, ahogyan sokszor elmondtuk magunkról és, hogy mit olvas népünk? A kép, ami ezekből a cikkekből, azaz a statisztikai adatokból kialakult, nem volt egyértelműen szívderítő. Illetve legyünk pontosak: lerombolt néhány magunk gyártotta illúziót. Kiderült az, hogy a fel- szabadulás előtti helyzethez mérten hatalmasat léptünk előre népünk olvasottsága terén. Számokkal szinte ki sem fejezhető ez a fejlődés, oly nagy mértékben megnőtt a betűt szeretők száma. S ami a legszívderítőbb ebben a fejlődésben: a munkásosztály és a parasztság soraiban a legnagyobb az emelkedés. Ott, ahol a múltban a legnagyobb volt az elmaradottság. És az olvasás tartalmi szintje is sokat emelkedett A ponyva jórészt eltűnt. A helyét elfoglalta a jó, vagy legalább is jobb irodalom. Olyan könyvtári hálózatot építettünk ki, amilyennel egyetlen kapitalista ország se dicsekedhet. Ez a dolog egyik oldala, A másik oldal viszont az, hogy még ezekkel a nem lebecsülendő eredményekkel együtt se mondhatjuk el joggal önmagunkról, hogy olvasó nép vagyunk. Az ország ími- olvasni tudó lakosságának, — ide értve a nagyobb iskolásokat is — alig több, mint 25 százaléka az, aki rendszeresen olvas. És a többi 75 százalék? A fennmaradó 3/4 rész? Van egy 15—20 százalék, aki időnként rendszertelenül, elolvas egy-egy könyvet. A többi: egyszerűen nem olvas. Felnőtt lakosságunknak több, mint a fele nem ismeri az olvasás örömét. Nem ismeri azt az örömet, amikor egy jó könyv elolvasásával lélekben, tudásban, emberségben, a világról való Ismereteiben, többnek érzi magát az ember S bár —, mint az imént már írtam — a felszabadulás óta sokat nőtt a munkások és a parasztok olvasottsága, a nem olvasók arányszáma közöttük még mindig a legmagasabb. Főleg a parasztok között. A falun eladott könyvek mennyisége, értéke évről évre nő —, de hol van még mindig a falusi lakosság arányszámától?! És hány olyan falusi könyvtárról tudunk, ahol bizony a polcokon porosodnak a könyvek... M iért mondom el mindezeket, éppen a könyv ünnepén? Talán, hogy ünneprontó legyek? Éppen ellenkezőleg: hogy világosabbá tegyem az ünnep, a könyv ünnepének az értelmét. Azt, hogy itt nem egyszerűen csupán valami formális dologról van szó. Nem arról, hogy mert ez szokássá, hagyománnyá vált, ünnepeljük a könyvet, a betűt; hogy ünnepi szavakkal felemlegessük szép eredményeinket. Persze. beszéljünk arról is, ami eredmény. Legyünk büszkék mindarra, amire büszkék lehetünk. De ne hallgassuk el azt se, hogy nagyon sok még a tennivaló. Az ünnepi könyvhét nemcsak szép hagyomány, •hanem eleven, sürgető tennivalók alkalma. A könyv, a betű, a szellemi kultúré- lódás további elterjesztésének az alkalma, és lehetősége. Ünneplés azokkal együtt, akik számára már életszükséglet a könyv; — és a beszélgetés, a tanítás, a felvilágosítás, a szóértés alkalma azokkal, akiket még ezután kell meggyőzni a könyvolvasás hasznáról és szépségéről. S én erre az utóbbira tenném a hangsúlyt. A meggyőzésre. Az új olvasóközönség meghódítására. Azokat se szabad kihagyni az ünnep örömeiből, szépségéből, akik már szeretik a könyvet. Ez igazságtalanság lenne. De tulajdonképpen a kőnyv-szeretők is úgy ünnepelhetnek a legméltóbban, ha — legalább ezen az egy héten át —, maguk is propagátoraivá válnak a könyvolvasásnak. A könyvhét sikere nemcsak azoknak az ügye, akik hivatásszerűen foglalkoznak a könyvek kiadásával, propagálásával, elterjesztésével. Ez mindnyájunk ügye; országos közügy! Azt mondják, hogy a mással megosztott öröm: kétszeres öröm. S ez igaz. A könyvet szeretők úgy szerezhetnek maguknak kétszeres örömet ezen az ünnepen, ha nem csupán a legjobban vágyott új könyvet szerzik meg a maguk számára, hanem új olvasókat, új könyvbarátokat, is hódítanak a ma még nem olvasók — sajnos — hatalmas táborából. z ünnepi könyvhét után mindig úgy szoktunk számot adni, hogy elmondjuk: ennyi, meg eny- nyi kötet könyv kelt el, ekkora összegben. S ez az összeg évről évre emelkedni szokott. Reméljük, az idén szintén így lesz. Per- i sze, az üzleti forgalom számai, adatai se mellékesek. Az ünnepi könyvhét ugyan elsősorban nem üzlet! alkalom —, de mutató- számai mindig túl is mutatnak az üzleten. Kultúrpolitikai mutató számok is ezek egyben. De az igazi eredmény mégis az lesz, ha az eladott könyvek számának, az üzleti forgalomnak az igazi fedezetét minél több új olvasó jelenti. Az ünnepi könyvhét nemcsak általában a könyv ünnepe, hanem ezen belül különösképpen a magyar irodalom, mégpedig mindenekelőtt az élő magyar irodalom ünnepe. A könyv, heti kiadványok középpontjában Is élő irodalmunk művei állanak. És az eddig bevált író-olvasó találkozók megsokszorozódnak. Mindez egyáltalán nem jelenti akár a klasz- szikus irodalom, akár a külföldi irodalom lebecsü- \ lését. Sőt! Egyszerűen arról van szó, hogy az ünnepi könyvhétnek fejlődő, új szocialista irodalmunkat kell mindenekelőtt szolgálnia. Nem, mintha minden kor és az egész emberiség értékeit nem éreznénk a magunkénak —, de mégis ez az irodalom az, amelyet a legközelebb érezhetünk magunkhoz, A mi új valóságunk talajából nőtt, a mi világunkról a leghitelesebben tud szólni, s éppen ezért a szocialista ember formálásában a legtöbbet tud segíteni. De csak akkor, ha mi is ápoljuk, segítjük. Bírálattal is, ha kell. De meglévő értékei megbecsülésével is. Bírálni valamit s egyben szeretni: nem zárja ki egymást. S az irodalom olyan különös, érzékeny növény, hogy kel] a fejlődéséhez a szeretet melege. A Statisztika adatai azt mondják, hogy az elmúlt években megnőtt az új magyar irodalom olvasottsága. Egy könyvkiadói adat szerint I960 és 65 között kereken megkétszereződött a kiadott új magyar művek példányszáma. Ez nyilván azt is jelenti. hogy új irodalmunk igazabban, őszintébben és magasabb művészi színvonalon beszél mai életünkről, annak konfliktusairól, a mai ember gondjairól és örömeiről. Nos, ez az ünnepi könyvhét szolgálja még jobban fejlődő, új irodalmunk és népünk találkozását! Lengyel József: Mérni a mérhetetlent Ez év augusztus 4-én tölti be hetvenedik életévét Lengyel József Kossuth-dí- jas író, s ezzel csaknem egyidőben köszönti őt a magyar írótársadalom félévszázados költői, írói jubileumán. E kettős évforduló alkalmából adta közre két vaskos kötetben összegyűjtött munkáit Mérni a mérhetetlent címmel a Szépirodalmi Könyvkiadó. Egyik méltatója írta róla: „Az utóbbi idők magyar irodalmában alig van hozzá hasonló nyíltságú, szenvedélyességű, vitatkozó író — minden egyes leírt sora nyílt kiállás valami mellett és valami ellen. Lengyelt humanizmusának igazsága és szevedélyessége tette elfeledett, csak irodalomtörténeti érdekességül íróból eleven, nagyhatású alkotóvá”. Humanizmusa, szenvedélyessége nyilatkozik meg a szibériai élménykörről szóló elbeszéléseiben, s újabb tematikájú novelláiban egyaránt. Az Oldás és kötés címet adta az új novellákat tartalmazó ciklusának. Ezekben az elbeszélésekben is. mint a harmincas években írottaknak a helytállás emberi körülményeit, következményeit feszegeti. a helytállás a munkában önmagé* megtartás erejét dokumentálja. A „Mérni a mérhetetlent’’ gyűjteménye nemcsak kitűnő olvasmány, de az egyes korszakok Ícllorp7n irodfilomtö”*"- neti dokumetumá is. —1—o. SZÉP VERSEK, 1965 Immár harmadik éve jelenik meg a Magvető kiadásában az előző év java verseiből összeállított gyűjteményes válogatás. Először csak a Versbarátok Köre illetmény-köteteként került kiadásra, az idén azonban már szélesebb könyvárusi forgalomba is került. Egy-egy ilyen antológiának nem az a feladata, hogy az előző év lírai terméséről teljes áttekintést adjon. Mert a költészetben igen keveset fejeznek ki a mennyiségj mutatók, annál többet mondanak viszont az olykor csak néhány költeményben sűrűsödő minőségi erővonalak. Ennek az elvnek felismerését és érvényesítését mutatja a Szép versek című gyűjtemény egymást követő három kötete. Az 1963-as kötet még több mint 90 költő verseiből adott válogatást. Az 1964- es gyűjtemény már valamivel összefogott® bb volt, még most az 1965-ös év termését összegező kötet már csupán 55 mai magyar költő verseiből emelte ki a leginkább jellemzőket. Ez a tendencia helyes. mert így fokozatosan elérhető lesz, hogy az évenként megjelenő Szép í'ersefc-kötet bizonyos értelemben értékmérő is legyen. Az egymást követő három antológia egyöntetűen vall arról, hogy költészetünkben erősödnek az új, korszerű szintézis lírai mozdulatai. A hatvanas évek magyar költészetének jellemző sajátosságáról van itt szó: mintha valahogy szélesebbre tárult volna körülöttünk a világ. Költészetünknek nagy művészi erőt adott a múltban a magyar valóság mély és sokszor végletekig sűrített megélése de talán éppen ezért nem egyszer bizonyos zártságba is szorult: a tágabb horizontok mondandói ritkábban kaptak hangot. Mostanában már valahogy általánosabb élményünkké vált, hogy a magyar sors az emberiség teljesebb, a világot átfogó haladásának része. Ez az egyetemesebb és intellektuáli-, sabb élmény többszörösen visszahangozva szólal meg éppen az utóbbi esztendők legjelentősebb verseiben. Ekként Ismerős ez az emberiséget és hazát összeforrasztó dallam már a Szép versek korábbi köteteiből is. Most e szólamot sokszorozza tovább az 1965-ös gyűjtemény, amelyből hirtelen elég csak ' néhány költeményt kiragadná: Juhász Terenctől a Történelem, Kassák Lajostól a Vietnam ege alatt, Rónay Györgytől a Háromszázhúsz sorait, vagy Mátyás Ferenc Egy őszi napon. Nagy László IIa dong a föld és Garai Gábor Anyaföld oímű költeményét. Szinte szimfonikus magasságokba emeli ezt az élményt Juhász Ferenc a Történelem filozofikus töltésű képeiben. Persze mint a ma élő költők közül valamiképpen úgyszólván mindenki, Juhász Ferenc is József Ath- la-i „csapásokon” jár. A nagy elődre utal a leütött első dallam: „Téli virradat. Virrasztóm magamat.” De az ismerős csapásról a költemény már új, egyéni távlatokba fordul, hogy korán elhalt apja sorsának végeztével „ordítsa tele a Mindenséget”. E szélesedő horizontok adják mai .líráink egyik erővonalát. S közvetlenül kapcsolódik ehhez újabb költészetünk másik kiemelkedő sajátossága- a mélységeiben, belső drámáiban megélt világ lírai kifejezése, újraéneklése. Valahogy úgy, ahogyan e kötetben Illyés Gyula. idézi meg tudatunk nagy forradalmát, a vallásos szükséglettől szabaduló ember felvillanó beismerését: „Mi lett az isten? Gyávaság és gyöngeség... a tévelygés, a megfutás, ő a vakságunk, butaságunk; s nem fényünk, nem útjelző lángunk. — nem tűzhely, nem atyai ház!” S úgy is talán, ahogyan _ e modern világ érzelmi végleteit Csoóri Sá n dór egy hasonlatában megnevezte: „mint a pilóta, a beke- ríthetetlen ég fegyence, ki azért száll egyre magasabbra, hogy a földet múlhatatlanul megszeresse”. De mélységeiben élj meg a ma légkörét az is. aki a mindennapiban. az egyszerűben érzi meg a nagyot. Miként egyetlen gesztust elevenítve egy magatartást léptet elénk ez a Ladányi-sor: „Szavaidat gyűrt sapkaként itt forgatom a kezemben, Lenin”. E század teljes valóságát megélni, összefogni értelmes szenvedélyben és vállalásban: ilyen a korszerű ars poetica. Mint XX. század című költeményé* ben Váci Mihály mondja: riy biztonságban nem élt senki, — s kit fenyegetett ennyi vész? Nem tett még soha senki ennyit, s nem veit még tett, mely ily kevés K. S,
