Szolnok Megyei Néplap, 1966. április (17. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-17 / 90. szám
. 99t. április 17. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1 Közép-magyarországi |Hírünk képzőművészek kiállítása az orSíű9b<111 I MMAR évről évre ha- * gyományosan a tavasz beköszöntésével képzőművészeink is a tárlatlátogató közönség elé lépnek, hogy számot adjanak eredményeikről vágj' éppen új törekvéseikről. A kiállítás azon túl, hog.v önállóan is vitathatatlanul nagyon jelentős esemény, egyben bizonyos erőfelmérésre, művésztelepünk jelenlegi helyzetének reális értékelésére is lehetőséget nyújt. Ez pedig lényeges, hiszen ez év őszén lesz a Nemzeti Galériában a szolnoki művészek bemutatkozása. Az összkép, amely a tárlat nyomán kialakul a szemlélőben, ebben a vonatkozásban is megnyugtató. A szolnoki művésztelep és a kiállítás aspektusából a Bács-Kiskun megyei művészekre is kibővítve a kört — a mai magyar alföldi piktura jó irányba halad, biztatóan teljesedik ki, hagyományain kívül a modern képzőművészet európai értékeit is magába olvasztva. Lehet, hogy ezekben a művészi törekvésekben talán kevesebb a kísérletező kedv, mint a modern képzőművészet más, zaklatot- tabb területein, de hagyományaiból kiindulva következetesen látszik megküzdeni az utat, amely az új szocialista művészethez rezet. Sokan vannak, akik ezeket a hagyományokat, a plebejus alföldi festészetet konzervatívnak, provinciálisnak bélyegzik — ez utóbbi jelzőt elmarasztaló művészi értékelésként használva. Éppen a szolnoki művésztelep múltja — és érzésem szerint jelene is ezt igazolja — bizonyítja legszembetűnőbben ennek az állításnak tarthatatlanságát. Mednyánszky, Fényes, Koszta, hogy csak a legnagyobbakat soroljuk (de említhetnénk Aba No- vákot is, aki minden sti- láris különbözősége ellenére művészi hitvallását tekintve méltó rokona az előbbieknek, és aki már szintén szervesen illeszkedik a szolnoki művésztelep hagyomúnykörébe) az elődök művészetükkel — ha formai kísérleteikkel nem is — modem módon szóltak. A szolnokiság fogalma a képzőművészet történetében alapjában társadalmi érdeklődést, a dolgozó nép életéhez való közelkerülést és művészi megfogalmazást jelentette. Ma ez a törekvés talán még nyilvánvalóbb. A hagyományok folytatása azonban nem jelenti az elődök formai kifejezés- módjának „egy az egyben” való átvételét. Abban viszont mindenképpen megegyeznek a jelenleg itt dolgozó művészek, és ide sorolhatnám még a vaskúti Weintrager Adolfot, a kunszentmiklósi Gál Sándort vagy a bajai B. Mikii Ferencet is, hogy művészetük a realizmus talajából fakadt. A NNAK a művészetnek pedig, amelyik ilyen intenzív kapcsolatba került a tájjal, és a tájban dolgozó, élő emberrel, a ma modern társadalmáról is van és lehet mondanivalója. Hogy ez végsősoron „helyhez kötött” vagy egyetemesebb érvényű lesz-e, azt kizárólagosan az alkotások művészi hitele, hőfoka és nem a motívum vagy a művészi kifejezés- mód dönti majd el. A jelenlegi tárlat úgy hiszem mindenkit meggyőzhet arról, hogy a vidékiesség, a provincializmus koránt sem egyértelmű és valós értékítélet. A kiállító művészek többségének közös és meghatározó alapélménye az Alföld. A táj, a táj és az ember kapcsolata. Ezt az alapélményt azonban a művészek alkatuknak, temperementumuk- nak, ráhangoltságuknak megfelelően más- és másképp fejezik ki, ez biztosítja a tárlatnak egyöntetűsége mellett a polyphon hangzást. A többszólamú- ság a festészeti anyagban érvényesül legjobban. Baranyó Sándor kiállított képei közül a Paraszt- kendős asztal című új hang megszólalását jelenti az erőteljes, szuggesztív egyéniségű alkotó művészetében. Baranyó tudatosan vállalja az alföldi iskola folytatását, a hagyományokat azonban nemcsak folytatja, hanem máris gazdagította a modern ember lelkivilágát is híven kifejező, bár tradicionális motívumokat felhasználó képeivel. Az alföldi táj szuggesztív és szubjektív megjelenítésének szép példája a Havas utca című képe, amelyik különben a kiállítás egyik legszebb darabja. Szolnok megyei Tanácsháza című festménye viszont meglehetősen szecessziós hatású és részben kompozíciós szempontból is megoldatlan. A szolnoki galéria második, központi termében állították ki a Munkácsv-dí- jas Chiovini Ferenc három képét is. A nemrég kitüntetett művész tökéletes technikai biztonsággal, sajátosan lírai színkezeléssel festett művei az újra felfedezés esztétikai örömével ragadják meg a látogatókat. — Zagyva című téli képében a legjobb műveiben megcsodált festőiség, művészi kvalitás magaslatait éri el a fiatalos lendülettel alkotó mester. A HARMADIK terem központi helyét Be- rényl Ferenc művel foglalják el. Az öt kiállított kép egységes és következetesen megoldott művészi alapállást, szemléletet és kifejezési módot tükröz. Beré- nyi Ferenc művészetében is az alföldi tájjal, a tájban élő emberekkel való közvetlen és intenzív kapcsolat a meghatározó alapélmény. A hangvétel azonban, amellyel erről az élményről vall, megkülönböztetett helyet biztosít számára a művésztelep alkotói között. Egyéni és jellegzetes kifejezésmódját ma már egyetlenegy, sablonként ismert stíluskategóriába sem lehet besorolni. A konstruktivizmus tájairól indult, a megtett út azonban ma már olyan nagy, hogy helytelen volna e stílusiránnyal való közvetlenebb rokonftás. — Realizmusának kevésbé szerencsés, de a lényeget legjobban megközelítő jelzője talán a progresszivitás. amely egyben művészi alapállását is kifejezi. Ugyancsak a harmadik teremben találjuk művészi felfogásában a szolnokiakhoz legközelebb álló vaskúti Weintrager Adolf képeit. Különösen a Vaskúti utca című festménye tanúskodik érett, elmélyült művészi teljesítményről. Ez visszafogott, tudatosan redukált színskálán belül is tónusában gazdag és változatos megfogalmazása a vidéki tájnak, a falusi utcának. A szolnoki művészek egyik közös és jellemző sajátosságának. a tiszavidéki táj színvilága szubjektív, költői újláteremtésének jó példája Meggyes László egyik kiállított képe, a Téli est című. amelynek hangulatos, festői megoldása nagyon hatásos és szén folytatását jelenti a művész kifejező táiképeinek A tájképek mellett Megv- gyes László művészetében a portrék jelentik a legmaradandóbb értékeket, — öregasszony című képe is ezt igazolja, amely kifeje- z.ően, bár kissé konvencionális módpn megoldott jellemrajz. A SZÍNKEZELÉS szub- jektivizmusának vannak azonban romantikus buktatói is, amelyet a másik fiatal szolnoki festő, Mészáros Lajos Falusi templom című képében nem tudott kikerülni. Ez a romanticizáló felfogást kissé túlhaladottnak és ténylegesen provinciálisnak érzem. Mészáros Lajos a tárlaton kiállított legsikeresebb képe a Várakozás a hajónál című, itt viszont bizonyos komponálásbeli felfogást kell kifogásolni. A kiállításon még több íestménnyel szereplő művészek közül a jászberényi Sáros András képei elmélyült festői munkáról tanúskodnak, jelentősebb esztétikai élményt ezúttal azonban nem jelentettek. A miskei Tóth Menyhért két képe élesen kiválik a kiállítás realista fogantatásé művei közül. Véleményem szerint ezek a képek a művészet legszélső határain állnak, bár következetességüket nem lehet tagadni. Az egy festménnyel szereplő alkotók közé sorolnám Gácsi Mihályt is, báf két képét láthatjuk a kiállításon, de mindkét művén azonos motívumot dolgozott fel. A kitűnő grafikusként ismert művész egy biztonságos festői teljesítményen túl maradandó esztétikai élményt nem tud adni képeivel. Egy festménnyel szerepel a tárlaton a szolnoki Palicz József, az alattyáni Gecse Árpád, a bajai B. Mikii Ferenc, a kecskeméti Udvardi Gyula, a jászberényi Vuics István és az ugyancsak szolnoki Fazekas Magda, akinek ezúttal inkább grafikái a kifejezőbbek. Nagyon gazdag és változatos a grafikai anyag. Ez a tény annál inkább is örvendetes, hiszen a szolnoki tárlatok régi Achilles-sar- ka volt a grafika. Különösen tetszettek a kecskeméti Palkó József szép monotípiái, valamint Gál Sándor lapjai. Faluhelyi József temperája figyelemre méltó kísérlet Goór Imre kőrajza és linómetszete inkább textilbe kívánkozna. Három szolnoki szobrász állította ki műveit. Ügy látszik már tradíció lesz, hogy míg a téli tárlatokon a szobrászati anyag a jelentősebb, a tavaszi tárlatokon elsősorban a festők jeleskednek. A szobrászati anyag azonban így is színvonalas, méltóan tükrözi a szolnoki művésztelepen dolgozó szobrászok tehetségét. l^LSÖSORBAN Simon Au j?erenc műveit szeretném kiemelni. A hallatlanul nagy és gazdag formakultúrával rendelkező művész most is új és merész invenciókból fogant alkotásokkal lepte meg a látogatókat. — Vörösrézből domborított Zászlós Nikéje a torzó, e kifejező, modern szobrászati műfaj remeke. Egyedül című ólomszobra pedig összefogottságával, nagyvonalú forma- teremtésével tűnik ki. — Klasszikusan szép a tavaszt szimbolizáló lányaktja, amely üdeségével és bájával valóban méltó megtestesítője a legkedvesebb évszaknak. Nagy István közismerten a kisplasztika avatott kezű mestere. Bár ezúttal formai variációkban kevesebb újat hozott, megkapó őskor című kis ólomszobrának karakterisztikus humora, groteszk formai ötlete. Szabó László nagyméretű József Attila portréja markáns, nagyvonalúan tiszta és egyszerű szobrász! megfogalmazású, — egyike a költő legkifejezőbb portréinak. Rideg Gábor A márciusban megjelent újságcikkek és közlemények legtöbbje az árvíz- és belvíz-védelemmel foglalkozott. „Magas a Tisza vízállása, veszélyben a szolnoki Tisza-liget” olvassuk a Népszabadságban. A Tisza-liget veszélyeztetettségéről ír a Népszava és a Magyar Nemzet is. „Sok mezőgazdasági épületet, lakóházat rongált meg a belvíz Szolnok megyében, folytatja tovább a Népszabadság cikkírója. A Népszava és a Népszabadság közli: Nyers Rezső megtekintette a tiszai árvízvédekezést. A Képes Újságban Bognár István 3 oldalas képes riportját találjuk Szolnokról. „A víz támadása ellen”. A Népszabadságban Fája Géza írt „Vízi emberek” című riportjában a kiáradt Tiszáról. A Magyar Mezőgazdaságban is árvíz-belvízvédelemmel foglalkozó cikk jelent meg. Erdei Sándor írt a „Gabonavetések víztelenítéséről” — a kisújszállási Dózsa Tsz területén. Áttérve így a mezőgazdasági témákra, sajtószemlénket a Magyar Mezőgazdaságban megjelent közlemények felsorolásával folytatjuk. Bory Miklós, a kisújszállási Dózsa Tsz elnöke, a szaklap egyik állandó cikkírója ezúttal a szakoktatással foglalkozott: — „Pályaválasztás előtt a mezőgazdasági tanulóképzésről”. Gergely Sándor, a jászárokszállási Táncsics Tsz-ből a „Trágyalé hasznosítása legelő öntözésére” — „Az ártézi kút vizének felhasználása” címmel írt kisebb beszámolókat. A Népszabadságban Tóth Benedek riportját olvastuk a jászberényi Lenin Tsz agrármérnökei, Varga Béla és felesége, és a tsz vezetőinek viszályáról: „Ki szerepelt le?” címmel. A Népfront közölte Bognár Gyulának. a televízió és a mezőgazdasági szakoktatás kapcsolatát vizsgáló cikkét: „A televízió csupán az első állomás”. Szűkül a tanvavilág Szolnok megyében, írja az A KARCAGI NÉPMŰVÉSZETI AGYAGIPARI HTSZ-BEN RUSÖI ISTVÁN NÉPMŰVÉSZ ELKÉSZÍTETTE A BUDAVÁRI ZSIGMOND-KORABELI KANDALLÓ CSEMPÉINEK MÁZPRÓBÁIT. AZ ÁTVÉTELI BIZOTTSÁG JÖVÖ HÉTEN NÉZI MEG A KIÉGETETT CSEMPÉKET, ÍGY LEGYÁRTÁSUK HAMAROSAN MEGINDULHAT. A KARCAGI KÁLYHÁSOK JÚLIUSBAN MÁR ÖSSZE IS RAKJAK A KÖZÉPKORI KANDALLÓT. A Zsigmond-korabeli kandalló áttört góti- A kiégetés után mangán-barna színű lesz ktu sarokcsempéje. az oromcsemp Esti Hírlap. Másik számában hírül adja, hogy a törökszentmiklósi Aranykalász Tsz-ben állítják fel az Alföld első termelőszövetkezeti laboratóriumát. A Magyar Nemzet, az Észak- Magyarország, a Pest megyei Hírlap írják: „Szolnok megye nagy múltú termelőszövetkezeti gazdaságaiban bevezetik az évi fizetett szabadságot”. Ipari, műszaki témájú cikkeket a márciusi lapokban ezúttal igen gyéren találtunk. A Turbó „Szolnoki mozaik” rovatában ismét foglalkozott a szolnoki gyáregység problémáival. A Népszabadság a Jászberényi Aprítógépgyár új termékeiről ír: „Magyar gyártmányú ipari berendezés sikere Görögországban”. A Népszabadság, a Népszava és a Magyar Nemzet részletesen ismertették Szirmai István kétnapos látogatását megyénkben. Rövidebben foglalkoztak vele a vidéki lapok is. Művelődésügyről, oktatásról, művészeti témákról ezúttal a szokottnál többet írtak a lapok. Az Ifjú Kommunistában Kóczián József, a jászárokszállási gimnázium tanulója ír a gimnázium életéről: „Híradás egy új iskolából”. Á Népszava egy érdekes módszerről számol be „Történelem óra a levéltárban” című cikkében. A történelem oktatás szemléltetésére az általános és középiskolák óráik egy részét a Szolnoki Állami Levéltárban tartják meg. Kínos esetről olvashatunk a Népszabadságban: „A láthatatlan index” című glosz- sza arról szól, hogy Boron- kól Ernő, a jászberényi városi tanács mezőgazdasági osztályának vezetője eltitkolta, hogy nem folytatta tovább munkaköre betöltéséhez szükséges egyetemi tanulmányait. A Népszabadság közölte, hogy a Szolnok megyei párt- és tanácsi végrehajtó bizottságok az oktatási reformtörvény végrehajtásáról tanácskoztak. A Magyar Nemzet, a Népszava és a Népszabadság hírül adták a Verseghy Diáknapok megrendezését. Az összes napilapok és több vidéki újság is közölte, hogy a 250 éves Kisújszálláson ünnepségsorozatot rendeznek. A Petőfi Népe két kisebb közleményben ismertette a Szolnok megyei képzőművészek kiállítását. Az újság március 27-i számában pedig Bencze László színvonalas kritikáját olvastuk a tárlatról. A Népszabadság, az Esti Hírlap és a Pest megyei Hírlap írják: „Színes film készül a szolnoki Míí- vésztelepről”. A Szabad Földben Benkő Tibor beszámolóját olvassuk a Szigligeti Színházról: Színház a Tisza-parton. Négyezerhatszáz bérletes a szolnoki színházban. A Film Színház Muzsika március 18-i számának címlapján a szolnoki Rómeót és Júliát — Kertész Pétert és Drahota Andreát — láthatjuk. A lapban Demeter Imre írt kritikát az előadásról „Korok, tragédiák” címmel. A Hétfői Hírek Színházi helycserék” címmel beszámol arról is, hogv Drahota Andrea és Kozák András az új évadra a Thália Színházhoz szerződtek. A Dunántúli Naplóban Győry Ilona baranyai előadóestjéről olvasunk: „Szolnoki színésznő Baranyában”. Március 21-én országszerte az első magyar proletárdiktatúrára emlékeztek. A Hétfői Hírek: „Veteránok és fiatalok emlékeznek” című cikkében olvastuk: „Szolnokon a Járműjavító művelődési házában megnyitották a „Magyar munkásmozgalom története” című dokumentum-kiállítást. Dr. Kardos Jóaetai
