Szolnok Megyei Néplap, 1966. április (17. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-17 / 90. szám
8 SZOLNOK MEGYEI N EPE AI 19««. április It. A népművelési munka módszertani központja Látogatás a Népművelési Intézetben Budán, a Corvin téren, az egykori Budai Vigadó épületében székel a Népművelési Intézet. Munkájáról, amely csak közvetett módon jelentkezik az ország népművelési érrendszerében, meglehetősen keveset tudunk. Pedig az Intézet ma már a korszerű népművelési munka irányító központja. Érdemes tehát közelebbről is bepillantani mindennapos tevékenységébe. Kalauzként Kiss Imrét, az Intézet igazgatóját kértük fel. — Erdei Ferenc akadémikus nemrégiben kimutatta: a nagyüzemi földműveléssel mintegy százféle, addig javarészt ismeretlen szakma honosodott meg a mai falu életében, — mondja bevezetőül. — Megháromszorozódott vidéken az ipari munkásság száma; ami pedig az iskolázást illeti, ma már országszerte 70 ezren érettségiznek és 300 ezer felnőtt tanul évente a különböző esti iskolákban, tanfolyamokon. Alapvetően változik tehát műveltségünk térképe, s ennek megfelelően változnia kell a népművelési munkának is. — Ahogy nőtt, terebélyesedett ez a munka, — hogy csak néhány dolgot említsek: megélénkült a kórusmozgalom, „belépett” a televízió stb. — úgy változott az Intézet szerepe, feladatköre is. Eleinte a műkedvelő csoportokra koncentráltuk erőinket. De ma már alig van olyan területe a népművelésnek, ahova ilyen vagy olyan módon ne jutottunk volna el, sőt vannak egészen új, még számunkra is feltérképezetlen területek például a népműveléssel kapcsolatos hatásvizsgálatok, tudományos felmérések amelyekkel mi is csak most próbálunk megbirkózni. Igazából azonban csak majd sok év múlva, amikor Intézetünk hivatalosan is afféle népművelés-tudományi intézet lesz, akkor lesz tevékenységének alapja. A Művelődésügyi Minisztérium nemrégiben foglalkozott a Népművelési Intézet munkájával, s az erről szóló határozat kimondja: „Az Intézet 1957 óta folyamatosan az egész népművelési mozgalom módszertani központjává vált. Tevékenységét a tanácsi intézményeken kívül egyre inkább igénylik a társadalmi és tömegszervezetek is”. Mit jelent közelebbről ez a módszertani tevékenység? — Érthető, hogy a legkorszerűbb módszerek kialakítására kell törekednünk. Hadd említsek néhány gyakorlati példát. A népművelési munkában tavaly egy nagyobb periódus zárult le, amely a hazánk felszabadulásának 20. évfordulója köré csoportosította a tennivalókat. Ezzel egyidőben hozzákezdtünk a népművelési munka következő öt esztendős, átfogó programjának kidolgozásához. A sok apróbb események helyett ezentúl két nagyobb esemény-csoportot állítottunk munkánk középpontjába. „Szomszédaink” címmel év végén indul a televízióval közösen megrendezésre kerülő, és két éven át tartó sorozatunk. A másik ilyen főbb keret pedig a hazánk felszabadításának negyed- százados évfordulójával egybefüggő kulturális megmozdulások lesznek. — Mit értsünk a televízióval közösei, kidolpozott népművelési munkán? — A televízió ma már jelentős helyet foglal el kulturális életünk vérkeringésében. Kézenfekvő a tennivaló: építeni kell a tv-re, ki kell aknázni népszerűségét, amely számokban kifejezve ma már 800 000 felüli tv-készüléket jelent! Tervezett közös sorozatunkban a velünk szomszédos országok életét, hétköznapjait, történelmét mutatjuk be a televízió sajátos eszközeivel (képekkel, filmekkel, előadásokkal stb.), mi pedig a magunk eszközeivel (kiállítások, szellemi vetélkedők stb.) tovább mélyítjük ezt az anyagot. Két éven át tehát kimerítő, gazdag anyag áll a népművelők, a közönség rendelkezésére. Ennek a párhuzamos ismeretterjesztő munkának az a célja, hogy tíz- és százezrekben ápoljuk tovább a bennünket övező országokhoz fűződő barátságot, romboljuk az előítéleteket, a múlt káros örökségét! — 1970-ben lesz felszabadulásunk 25. évfordulója. Említette már, hogy ez az esemény jelenti munkájuk másik főbb mozzanatát. — Az az elképzelésünk, hogy megfelelő tartalmú, színvonalú és jól szervezett bemutatókon, fesztiválokon szerepeljenek a műkedvelő csoportok. A fesztiválok évének akarjuk megtenni ezt az évfordulót. Ezzel kapcsolatban már elkészültek a megyei tervek, meg is vitattuk ezeket, s közülük a legjobbakat — elsősorban Baranya, Hajdu- Bihar és Szolnok megyék terveit, — közreadtuk. Jó, újszerű ezekben a tervekben, hogy messzemenően alkalmazkodnak a megyék történelmi hagyományaihoz, kiaknázzák a folklo- risztikus lehetőségeket. Továbbá azt értékeltük elsősorban, hogy ezek a sikeres tervek szakítottak a népművelési munkának azzal a gyermekbetegségével, hogy rivalizálni, veresenyezni akarnak a hivatásos művészettel. e hivatásos művészekkel. Verseny helyett fokozottabban igénylik a hivatásos művészek tanácsait, útmutatásait, stb. De azért is jók ezek a tervek, mert messzemenően alkalmazkodnak a közönségkapcsolat új formáihoz, vagyis már nem kizárólag a szih- padi bemutatkozásra szorítkoznak, hanem komplex módon (klub-foglalkozás, családi ünnepségek, ismeretterjesztő tevékenység stb.) fogják fel a műkedvelő mozgalom szerepét, feladatát. — Mi a helyzet az Intézet tudományos tevékenységével? — A felmérések, hatás- vizsgálatok hozzátartoznak mindennapos munkánkhoz, nem boldogulnánk nélkülük. Az utóbbi időben megvizsgáltuk például a televízió ismeretterjesztő munkájának hatását: tavaly november 21-én 103 művelődési otthonba látogattunk el. Megállapítottuk, hogy a televízió hasznos fontos ismeretterjesztő műsorai nem érik el azt a hatást, amelyet megérdemelnének. A szó- banforgó eset például a ff Századunk" című tv-sorozat egyik adása volt műsoron. A sorozatról előzőleg útmutató jelent meg a „Népművelés” mellékletében, többször szóba került a népművelési munkások szeptemberi értekezletén is. Ennek ellenére — megfelelő propaganda, felvilágosító, ismertető munka hiányában!, — a nézők döntő többsége nem ismerte a sorozatot, egyszerűen nem tudott vele mit kezdeni. Kiderült, hogy egy másik tv-műsor (a „Nyomorultak”) vonzotta őket a művelődési házakban... — Egy másik felmérésünk a gyöngyösi járásban folyik. Ott 17 tsz községben az emberek irodalmi ízlését vizsgáljuk a Tudományos Akadémiával és az Országos Statisztikai Hivatallal karöltve. Ez a munka még tart, és az adatok feldolgozása előreláthatóan két esztendőt vesz majd igénybe... — fejezte be tájékoztatóját a Népművelési Intézet igazgatója. Bánás Tibor THIERY ÁRPÁD: MAX 4 z ajtóban ácsorgóit, ravaszul, mintha várt volna valakit, közben látszólag ügyet se vetett az adóhivatali tisztviselőre, aki kissé zavartan ült bent az üzlet mélyében az öreg rézórák, kockás zakók, Ka- lor-kályhák, rádiók, vízimértékek és más lomok között, gondosan összhajtott télikabátját az ölében tartotta: „Legalább hatszázat kell kémem, hogy négyei adjon érte, legalább hatszázat'’ — ismételgette magában. Max ujjai között egy olcsó szivar füstölgött. Jó helyen van ez az üzlet, csak egy kis konjunktúra kellene hozzá, gondolta, azután visszalépett az üzletbe, amely szűk volt, mint egy kamra, alig lehetett benne megfordulni. Egy vizsgáló- bíró fölényével végignézett a tisztviselőn: milyen fiatal és már az adóhivatalban dolgozik, tűnődött, azután megigazította a kirakat fölött lebegő madárkalitkát, egy ideig még matatott a lomok között, azután váratlanul, mintha csak most fedezte volna fel a tisztviselőt a kabáttal, leült vele szemben. — Látja, uram, a legtöbbje csak jön, megy, benéz, érdeklődik — mondta Max s barátságos fénnyel megvillant a szeme. — Hatszor annyian akarnak eladni, mint venni. Felsóhajtott. — Ha egyszer ki tudnám árulni ebből a sok kacathM a pénzemet. A tisztviselő észrevette, hogy csapdába jutott, amiből egyelőre nem is tud nagyon kikeveredni: fölöslegesen ostoba helyzetbe tud PALICZ JÓZSEF: TANULMÁNY BLDE A!\I%4 : ERTELEM Az ujjamra fonódott az ujja. Mosolya reszketett a szememen. És azt kérdezte: eljöhet-e újra, s én így feleltem: nincs értelme. Nem. Elváltunk. És a tér forogni kezdett, házak, koporsók táncoltak körül, s szédülve láttam, hogy a Nap is roppant jóikként vigyorog értelmetlenül, utak szaladnak — hová? új utaknak, 3 azok vége is út. csa k egyre út, nekivághatunk keletne k, n.vugatnak a lábunk végül ugyanoda fut. Van-e értelme akkor az egésznek? Nincs! Nincs! S ha volna is, — örök titok. És mégis menni, tenni kell, — egy végzet, egy vágy, egy törvény útnak indított... Várlak. Akár van értelme, akár nincs. Szeretlek, ha bölcs ez, ha esztelen. Bűn vagy erény, hozzád térek ha szólítsz. bár öröm vár, bár újabb gyötrelem. Annak talán volt értelme, hogy égve érted, vergődtem fojtó éveken? Jöjj. hadd • 'syogjon ránk boldogság végre, értelmetlenül és ..zénségesen. kerülni az ember, gondolta bosszúsan és mindenért a télikabátot és saját gyengeségét okolta. — Sok pénze fekszik a boltban? — kérdezte. Max színpadiasán felsóhajtott. — Legalább tízezer. — Es ha kiárviná? — Azonnal „átállnék”. Kárpitos a szakmám. Dekát mindenhez pénz kell, kérem. Én nem versenyezhetek a nagyokltal, nekem hiába mondják, hogy pénzt kell keresni, nem pedig takarékoskodni. Felállt, a derekát tapogatta egy ideig, a levegőn átszűrődött a raktárból a naftalinszag, megköhögtet- te, de csak annyira, mintha megköszörülte volna a torkát. — Tudja, uram, ha egyszer az a lottó „bevágni”, akkor azonnal „átállnék” — mondta, majd egy másik szivarra gyújtott; a kezemben van a fiatalúr; gondolta jókedvűen. Max mm volt túl öreg, legfeljebb ötven éves, inkább elhanyagoltnak látszott. Telefüstölte a boltot, azután leszedett a falról néhány képet. — Evek óta nem tudom ezeket eladni. Művész ugyan nem vagyok, de pártolom a művészetet, csakhogy ma már ki vesz tőlem képet? Mit gondol? Senki... Húsz ilyen képem van. Gondoltam, hogy a bútor mellé az emberek majd festményeket is vesznek, de csak a kereteket vitték el. Szép blondell keretek voltak. Ezek meg itt maradtak. A képeket egy láda melleit befelé fordította, mintha lemondott volna róluk. — Először azt hittem, hogy a bizományi áruház lesz a nagy konkurrencia. azután rájöttem, hogy más itt a baj. Jól élnek az emberek, uram. Árut még tudok vásárolni, hoznak eleget, csak a fene se veszi meg tőlem. Tudja, mit mondanak? Azt, hogy tesznek még hozzá száz forintot, és elmennek a boltba újat venni. Nincsenek már igazi kuncsaftok. Nem mondom, néha betéved hozzám egyem/ műgyűjtő is, jól ismernek engem. Poharakat, meg szobrokat szoktak keresni. Leült megint a tisztviselővel szemben, kihúzta az öléből a kabátot, de nem bontotta szét. — Mondok én magának valamit. Elhiszi, hogy olykor jobbat adok, mint az állami bolt? Hozzák ide az árut a csomagokból, csak győzném eladni, Van úgy. hogy hetenként többen is jönnek, Amerikából, meg a fene tudja, honnan nem kapják a csomagokat, de ami benne van, az vagy kicsi, vagy pedig nagy. Mit csináljanak? Idehozzák. Feállt, vastag, szőrös kezével beletúrt az egyik ládába, kihúzott egy fehér, csipkézett nylonblúzt, és a magasba tartotta. — Nézze meg ezt, uram! Lehet ilyent venni az állami boltban? Ugye, nem? Sn mondom magának, hogy nálam öt-hatszáz forintért felöltözhet valaki. A karja csüggedten leha. nyatlott. — Dehát mit csináljak? Mindenki újat akar hordani, a használt ruha kimeni a divatból, kérem. Max régóta dolgozott már ebben a szakmában, ezidc alatt nagy tapasztalatokra tett szert, különösen az emberismerete fejlődött ki. Gyakran csak egyetlen pillantásra volt szüksége ahhoz, hogy tisztázza: kivel áll szemben, a szemérmesség mögött felismerte a ravaszságot, a fölény mögött a bizonytalanságot. Tulajdonképpen furcsa alak volt, a lelke mélyén mindig nyájas és adakozó szeretett volna lenni. Időnként egy- egy rászorultabb emberrel előnytelen üzletet is kötött: ilyenlcor napokig elérzéke- nyülve ácsorgóit az üzletajtóban, az orra mellett a két ránc öregesen elmélyült s szokatlanul megnyújtoíta a szem, a száj és az áll vonalait, tulajdonképpen az egész arc szerkezetét. S ilyenkor nagyon elégedett volt önmagával. Szórakozottan forgatta a blúzt. — Szigorú az ellenőrzés, kérem. Van egy könyviem. Abba mindent fel kell írnom, és mindenkinek igazolnia kell magát, akiktől vásárolok. Körülbelül egy éve beállított hozzám egy fiatalember, egy néprádiót hozott, meg egy ruhát. Beírom a könyvbe, aztán mondom neki, hogy írja alá. Azt mondja, nem tud írni. Sejtettem rögtön, hogy miről van szó. Mondom neki, ha öreg volna, elhinném, de a fiataloknak már kötelező iskolába járni. Azt mondja, hogy ő nem járt iskolába. Másnap jött egy nyomozó, hozta magával a fiatalembert. Hát ilyen veszélyeknek van kitéve t>3 ember! A tisztviselő mogorván nézett maga elé; kár volt vele az elején bizalmaskodni, gondolta, majd azzal nyugtatta meg magát, hogy legfeljebb megmondja oz igazat, hogy mire kell a pénz, az öreg is volt fiatal, meg fogja érteni, s ha más megoldás nem lesz, elsején visszaváltja a kabátot. Ettől a gondolattól egy kissé megkönnyebbült, s egy árnyalattal magabiztosabbnek érezte magát. Max végignézett a tisztviselőn: /cár, hogy az adóhivatalban dolgozik, szegény, pedig rokonszenves fiú — tűnődött — felállt és szétnyitotta maga előtt a tisztviselő télikabátját. — Uram, én azelőtt soha se gondoltam volna — mondta —, hogy az emberek mennyit tudnak hazudni. Az egyik jön egy pár cipővel, meg egy ruhával, hogy nincs neki senkije, egyetlen nagynénje volt, az is meghalt, annak a temetésére utazna, de nincs X l.jze... Szavamra mondom, sokszor megsajnálom, nem is kell a holmija, de megveszem. Fogadkoznak, hogy majd, ha lösz pénzük, majd kiváltják. De ahogy maga nem látja őket, én sem... Felnézett. — Es van, akitől félni kell. Sose tudom, hogy miféle ember állít be hozzám. Nincs igazam? mmegforgatta a télikabá- IWM tót, „szezon végi áru ez”, sajnos, morogta de elég hangosan ahhoz., hogy a tisztviselő is mindent megérthessen, azután az ablakhoz lépett, még egyszer alaposan szemügure vette a télikabátot, majd a tisztviselőre nézett. — És mit tud ezér kérni, uram? — kérdezte s furcsán nézett, mintha megbántották volna.
