Szolnok Megyei Néplap, 1966. március (17. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-13 / 61. szám

i*ee március 13. SZOLNOK MEOYEI NÉPLAP 9 VASVÁRI ISTVÁN: Emlékül egy lámpát... Gerecse az aknákig kisért, ötven lámpa lengette az éjt; úgy éreztem, jeges őskorok fáklyáival mélybe indulok. Kezembe egy lámpást adtatok, gondoltam, mit megcsavarhatok s égrehafló, indám óriás toppan elém: uram, mit kívánsz? Azt kívánom — így a gondolat —: velem legyen mind, ki itt halad; éjbe-témi ne legyek magam... — Jó, akinek ily lámpása van. Aknatorony alján álltam ott, szálltak-hulltak csengető kasok; kovácsműhelyekből láng-meleg futja át a környéki telet. Átitattak régmúlt századok; ezer réteg kért napot, jogot; eocén-kor égő levegőt, fényt és lángot lélegző jövőt. Szalag-rostán rengett úgy a szén; mozdonyokban zengő szenvedély, tengereken hőtől feszülő hajó, melyben lelhetek a hő. Ezt éreztem, ezt a nagy közös éjbetérő nehéz örömöt; légfúrótők nyomán dőlt a szén — ósléti nap páfrányok tövén. ...Emlékül egy lámpát adtatok; nézem, s mindig veletek vagyok; vajha élne szavamban a hő, melytől lenne tágas a jövő... Vajha lennék olyan lámpa csak, mely kömyi-sötét mélységet mutat, ha emelnétek arcotok elé, fényem lenne véges szellemé; vagy csupán egy gyutacsnyi anyag porlasztaní meddő falakat; szívetekben szikrányi meleg: minden éjben fénylő rész legyek! VÉSZI ENDRE: HIRTELEN TAVASZ Hirtelen tavasz ez, váratlanabb, mint hogyha éjszaka kelne a nap, mint egy nagy söntésben a rézcsapok, nem is a napfény, a kedvük ragyog, nem is a napfény, s nem künn — odabent, vérpiros félhomály, kiált a csend, szűk lett az utca s mint gallér — szorít, szertegurulnak a gyerekkocsik, összefogóznak a fiatal fák, fényes a folyó mint ezüst csapágy: hirtelen tavasz ez, váratlanabb, mint hogyha éjszaka kelne a nap. ☆ Februári május februári fényes itt vagy tenyeremben kalimpál szived, én vagyok kezedben , én szívem kalimpál februári május februári fényes aranykard a ködben! SZAKONYI KÁROLY: es RMiyeKBi Erős kátrányszagot árasz­tott a raktár. Az öntvé­nyekkel telerakott fészerek között fehér zúzottkő-út kanyargóit, kifutott a drót­hálós kapu alatt és eltűnt a domb mögött Onnan bukkant elő tizenegy óra tájban a teherautó; a kapu előtt dudált; Laji előbújt a raktár fekete hűvöséből, odaballagott, elfordította a kallantyút és kitárta mind­két kapuszámyat. A teher­autó megugrott; a sofőr alig várta meg, hogy Laji félre lépjen. A fiú ijedt szökel­lésén kacagott. Hirtelen le­fékezett a raktár előtt, ci­garettát tett a szájába és kiszállt a vezetőfülkéből. Nem csukta be az ajtót, hadd szellőzzön a kabin. Erős és forró motorszag terjedt a fényes levegőben. Laji füttyentett, három munkás jött elő a fészerek árnyékából. Tenyérvédőt húztak a kezükre, lecsap­ták a kocsi oldalát és kezd­ték lerakni a selejt-vasakat. Meleg volt, az öntvények átvették a nap hevét, éget­tek, mint a forró lábos. — Te is inkább muzsi­kálnál, mi? — kérdezte a sofőr Lajit. A sofőrnek könnyű volt viccelődni, el­húzódott az árnyékba, ne­kidőlt a vízzel teli benzines­hordónak és locsolgatta csuklóját. Cigarettája a szájában, s hogy a füst ne marja a szemét, fejét fél­oldalt billentette. — Nem tudok én muzsi­kálni! — mondta Laji és nevetett — Nem-e? Hát micsoda cigány vagy te?! Laji a vállát vonogatta és tovább nevetett Szombat volt, az embe­rek lassan dolgoztak. Há­tukra tapadt az ing, a fél­mezteleneken meg szürke izzadtság csörgött a nad­rágszíjig, ot'; felitta a szö­vet és egy idő múlva csíp­ni kezdte a bőrt. Nagy ba­kancsokat viseltek, nehogy az öntvények kárt tegye­nek a lábukban. Rossz volt nézni a forróságban azo­kat a vastag bőrű bakan­csokat, Mindamellett igen jókedélyűek voltak. Vicce­lődtek; egyik-másik arról beszélt, hogy strandra megy délután, vagy kialussza ma­gát a szol« hűvösében, hadd legyen friss estére a tánchoz, vagy más szóra­kozáshoz. A sofőr szőke fiatalem­ber volt, hálószerű trikót viselt és a nao ellen zöld szinű szemüveget, melyet most a hűvösön a homlo­kára tolt. Tetszett neki, hogy amíg a többiek dol­goznak a napon, ő a csuk­lóját hűti az ócska ben­zineshordó poshadt vizében. Incselkedő kedve támadt. — Akkor hát teknővájó vagy? — kérdezte Lajitól. A fiú a kocsi platóján állt, lihegve adogatta le a vas­darabokat. Poros svájci sapkát nordott fekete, gön­dör fürtjein. Vékony ter­metű volt, barna, izzadó bőre olajosnak tetszett a nap fényében. Minden gú­nyolódáson csak nevetett. — Meg tudnád-e mon­dani. hogv ki volt az apád’ — kérdezte a sofőr. — Lópatkoló. — Lópatkoló. De azt már nem tudod, hogy hol szü­lettél? — Valahol az országúton. A teherautó sofőrje sze­rette a sikert, ellódult a a benzineshordótól, egy homlokrántással orrára ej­tette napszemüvegét és oda­ballagott a kocsihoz. — Az apád meg éppen patkóit egy gebét, aztán a tűz fölé tartott, attól lettél ilyen kormos? A kerítésen kívül fony- nyadó bodzabokrok zöldell­tek az iparvágányig, azon túl domb takarta el a lenti tájat, csak a magasba nőtt salakhegy, és távol a kohók, meg a hűtőtornyok, s köröttük a gyárépületek látszottak. A bodzák közül egy lány tért az útra, megállt a drótkerítés mellett. Barna, karcsú alakját zöld se­lyemruha fedte, fekete ha­ján megcsúszott a fény. In­tegetett. Mindannyian háttal áll­tak a lánynak, csak Laji látta meg a kocsi tetejéről. Felegyenesedett, nyújtott karral intett vissza és egy­szeriben megfeledkezett a2 emberekről. A sofőr észrevette az in­tegetést, megfordult. Meg­látta a lányt, elismerően füttyentett. Laji nevetett: — Lujza — mondta. — ö a Lujza. Az emberek már ismer­ték Lujzát, de a sofőr még soha nem látta. Az embe­rek tudták, hogy Laji sze­reti Lujzát és mesélt is már arról, hogy feleségül veszi. Bíztatták, mert ked­velték a fiút. A házasság­nak egy akadálya volt; a szülők ellenezték. Ahogy Laji emlegeti: „Az én nem­zetségem nem szereti az 6 nemzetségét”. Lujza bekiáltott: — Megvárlak! Laji intett, aztán nevetve visszafordult dolgozni. — Nagy, nehéz öntvények vol­tak, száz-százhúsz kilósak, sok vesződséggel járt a le­rakodás. És rettenetesen tűzött a nap. Az emberek arcáról rácsöppent a ve­rejték az égett, hámló önt­vényekre, s ott egy szem- pillantás alatt felszáradt. Mikor Laji később felné­zett, a sofőrt ott látta a kerítés mellett, háttal felé­jük, amint tíz ujjával bele­csimpaszkodik a dróthálóba és enyeleg a lánnyal. Luj­za még egy bokor árnyé­kában ült és kacarászott. Laji lekapta fejéről a fakó, poros sapkát, végig­törölte izzadó arcát, aztán leugrott a kocsiról. Oda­ment a kerítéshez, megállt a sofőr mellett, anélkül, hogy arra ránézett volna, s odaszólt a lánynak: — Eridj haza! A lány nevetése elakadt, húsos ajkát kissé elbigy- gyesztette. Lesütötte a szemét. Lajin még jobban kivert a veríték: — Eridi haza, Lujza! A sofőr elengedte a ke­rítés dróthálóját, zsebre dugta a kezét és kissé hin­tázó testtartással nézte a fiút Azt mondta: — Hát így kell bánni a hölgyekkel? Lujza lassan felemelke­dett a fűről, végigsimított seiyemruháján és előbb La­jira nézett, aztán a sofőrre; kicsit elmosolyodott; de aztán megint Lajira tekin­tett és kihúzta magát A kocsi mellett álldogál­tak az emberek, de nem sürgették a fiút Laji még­sem akarta húzni az időt, még egyszer ránézett a lányra, aztán visszament a teherautóhoz. Hátul, az üt­közőre lépve, felmászott a platóra. Lujza akkor in­dult el, s mert tudta, hogy Laji is, meg a sofőr is fi­gyelik, illegő, lassú léptek­kel távolodott; időnként megrázta hosszú, fekete haját A teherautó vezetője fü- työrészni kezdett, előre sé­tált a fészer sarkáig, meg­állt, felpillantott a kocsira. Laji nem figyelt rá. Akkor abbahagyta a füttyöt, ész­revette, hogy nadrágszárá­ra egy bogáncs akadt Fél lábon állva leszedegette; a bogáncs kis puha tüskéi beletörtek a nadrág szöve­tébe. Kicsipegette mind, s megint felpillantott a ko­csira, Laji hajlongott, nem figyelt a sofőrre. A sofőr még várt így néhány pil­lanatig, aztán visszament a benzineshordóhoz, belemár­totta jobb kezét, kissé meg­billentve rákönyökölt Foly­tatta a fütyörészést. A so­főr nem szerette, ha bele­szólnak a dolgaiba. Külö­nösen, ha akárki beleszól. A füttyén lehetett érezni, hogy bosszús. A vizet is mind mérgesebben locs- kolta, majd hirtelen abba­hagyta, megkerülte a te­herautót; azon a felén, ahol az emberek rakodtak kere­sett egy árnyékos helyet, kis ideig nézte a munká­jukat; megdörgölte szőke borostás állát Elnevette magát: szigetelópapírral borított te­teje kátrányszagot árasztott Ez még elviselhetetlenebbé tette a meleget — A fenébe is!... — mor­dult bosszúsan a sofőr — én nem veszem a nőiket semmibe! — Belerúgott egy kavicsba; a kavics neki­repült a teherautó sárvédő­jének, koppant Utána csend lett. A sofőr csak azt vette észre, hogy ott áll előtte Laji. Arcáról, válláról sza­kadt a verejték. — Vélem viccelhet — mondta. Nehezen szedte a levegőt — Velem viccelhet, nem baj, de őt ne bántsa! — Megfordult, elindult a raktár felé. — Hé! — kiáltott utána az egyik ember — hová mégy? A vörös hajú azt mondta: — Ne bándd, hadd men­jen. A sofőr meghökkenve állt, aztán idegesein felkacagott: — No nézzék! — mondta. — No nézzék!... A vörös hajú felütött a kocsi platójára. — Fogjátok — mondta —, gyerünk, fogjátok ezt a hengerfejeit! Már csak néhány da­rab volt a kocsin. A sofőr állt egy darabig, elkomoro- dott, aztán megköpte a te­nyerét és odament a három emberhez. — No, majd segítek. Az egyik, anélkül, hogy hátra fordult volna, elhá­rította fél kézzel. — Maga csak menjen in­nen. Még baja lesz. A sofőr felegyenesedett, elhúzta a száját. Megke­rülte a kocsit és beült a kabinba. — A legjobban azt sze­retem a nőkben, hogy nem tudnak ellenállni. — Egy magas, vörös ember állt hozzá legközelebb, annak magyarázott. — Ha hiszi, ha nem, szakikám, egy sem tud ellenállni. Csak a mó­dokat kell tudni. A vörös ember nem szólt semmit, feltekintett Lajira. A fiú összeszorított foggal dolgozott. A sofőr kiköpött, homlo­kára lökte napszemüvegét, átballagott a kocsi másik felére. Folytatta: — Elég sok könyvet ol­vasok. Sok butaság van, persze, de egyszer találtam az egyikben mégis valami okosat. Az volt benne, hogy a gránit, az már igazán ke­mény anyag, de ha egyazon helyen sokáig hull rá csep- pekben a víz. csak kikezdi. A legtisztább nőre célzott ezzel. Hát nem így van? Tűzött a nap és a raktár Délre járt, kegyetlenül perzselt a nap. A sofőr hallotta, amint az emberek egyszerre mondták: — Ho-hopp! — Az alkatrész a földre huppant, aztán felhajtották a kocsi olda­lát és beakasztották a biz­tosítóláncot. Várta, hogy majd valamelyik odamegy hozzá, mint máskor és szól: „Mehet, szakikám!” Várt négy-öt percig, de senkit nem látott. Szemére ejtette napszemüvegét, becsapta a kocsi ajtaját, benyomta az indítót. Az autó megreme­gett. Most se jött senki. Káromkodott, rückverkbe kapcsolt. Olyan féktelenül farolt az útra, hogy egy üres ládát szétlapított a hátsó kerekekkel. Amint oldalt kipillantott az ablakon, látta, hogy az emberek a raktár felé men­nek és egymást kínálják cigarettával. s—\ —> r~\ I p LLI Lu J U LLI

Next

/
Oldalképek
Tartalom